Írta: Inkabringa
(Vinicio Capossela / Ilaria Graziano-Francesco Forni. MüPa, 2017. január 21.)
(Vinicio Capossela / Ilaria Graziano-Francesco Forni. MüPa, 2017. január 21.)
Hálátlan feladat olyan
előadóról írni, akit nem sokan ismernek. Ámde nagyon hálás és
főként élvezetes dolog ismeretlen előadókat felfedezni
magunknak. Ilyenkor azt a felszabadító érzést éljük át, hogy
valódi közönségként, és nem csupán a sztárgyártók által
terelgetett engedelmes fogyasztóként tekinthetünk magunkra. Sok
éve már, hogy ráakadtam Vinicio Capossela zenéjére. Semmit nem
tudtam róla. A hozzánk addig eljutó habcsókos olasz slágerzene a
legkevésbé sem tűnt izgalmasnak, és ezt az előítéletemet évtizedekig dédelgettem. Aztán felfedeztem
Caposselát és rájöttem, hogy csodás kincseket zártam el eddig
magamtól. Általa újabb nagyszerű olasz előadókat ismertem meg.
Évekkel ezelőtt írtam
róla a
blogban, semmi esélyét nem látva
annak, hogy egyszer Magyarországon is koncertet ad. Íme, a világ
még nem állt meg teljesen a forgásában. Megtörtént, amit alig
hittem. Vinicio Capossela egy téli estén úgy kilenc tájban
besétált a MüPa színpadára. Koncert közben többször átfutott
bennem: itt van, tényleg itt van Budapesten. A MüPa jó választás
volt a besorolhatatlan Capossela itthoni bemutatására. Sok zenei
csemegét elhoztak már a hazai közönségnek, és remélem,
megtartják ezt a jó szokásukat.
Vinicio Capossela a
nemzetközi színtéren régóta elismert előadó, hazájában pedig
valóságos kultusza van. Életműve széles skálán mozog. Ember
legyen a talpán, aki címkét tud ragasztani rá. Olaszország nincs
tőlünk elérhetetlen messzeségben, de az igazság az, hogy más
európai országokból is nehezen jutnak el mégoly kiváló előadók is a széles hazai közönséghez. Egyszerűbb odamenni, mint kivárni, míg ideérnek. Nehezítő körülmény lehet a
nyelv. Capossela például olaszul énekel. Itthon úgy alakult, hogy
a magyart érti, és az angolt szereti hallgatni a közönség.
Miközben olybá tűnik, hogy a zene és az olasz nyelv egymásnak
lettek teremtve. Capossela pedig szépen beszéli és énekli az
olasz nyelvet. Nagyon jó hallgatni az énekhangját, a
beszédhangját, kiváló az intonációja és nagyszerű előadó. A
zenéje magával ragad.
Vinicio Capossela
megosztotta a színpadot ezen az estén két fiatal honfitársával.
Az est első részében Ilaria Graziano és Francesco Forni
lépett a színpadra. Gitárra és énekhangra finomított zenéjük
kellemes és közvetlen. (Ízelítő ITT) Ilaria Graziano különleges hangjának „hangulata” engem valamelyest
Szalóki Ágira emlékeztet. Talán a hazai klubokban viszontlátjuk
még őket.
Capossela csak a második
részben lépett színpadra. Várva vártam. Ő zeneileg,
intellektuálisan és emocionálisan is igazi kihívás a
közönségének. Nem lehet megunni, annyira sokszínű, izgalmas
előadó. Kívánom, hogy legközelebb ugyanitt lépjen fel, de
kétszer ilyen hosszú előadással.
Közönségként
szeretem, ha nem kell bevett befogadói formulákhoz ragaszkodni.
Amikor az előadás kanyargós utakon vezet, csupa kaland és
felfedezés, az ritka gyümölcse a nézői élményeknek. Ilyenkor
napok múltán is azt érezzük, hogy egyre gazdagabban bomlik ki
bennünk az átélt élmény. Capossela koncertjén mindez
megadatott.
Nem tudom, mit gondol Capossela a magyar közönségről. Azt sem tudom, a
közönségből ki mennyire és melyik szeletét ismerte Capossela
eddigi életművének, mikor beült a koncertjére. Nyilván sokan voltak, akik nagyon jól ismerik, s nyilván voltak, akik kevésbé. Aki az andalító
olasz slágerek reminiszcenciáját várta, az meghökkent időnként.
Azért bőven volt oldódásra és ütemre tapsolásra alkalom. (Ezt valamiért szereti a magyar közönség. Egyáltalán nem baj, csak
jellemző.) A
koncerten Bartók etnomuzikológusi munkásságát méltatta
Capossela. Ő maga is kedvvel merül el a különféle kultúrák
zenéjében. Egyszer rebetiko lemeze is megjelent, kiváló görög
zenészekkel együttműködve, tisztelgésként a görög zene e
különleges hajtása előtt. (Jut eszembe, miért nem jönnek
Budapestre hosszú tömött sorban rembetiko zenészek?) A koncerten
elhangzott L'aedo
című dala is a görög zenéből inspirálódott.
A koncerten retrospektív
áttekintést kaptunk Capossela elképesztő gazdagságú
életművéből. Bár nemrég jelent meg új lemeze, melyben az olasz folklórból merített dalokat gondolta tovább, a budapesti koncerten az új albumról csak egyetlen dal, a Zompa la rondinella hangzott el. Az est folyamán Céline, Primo Levi, Bartók, Tarr Béla, Coleridge
is megidéződött. Ahogy Michelangelo is, akinek verseiből évekkel
ezelőtt Mario Brunello csellóművésszel együtt hatalmas sikerű
előadást
mutatott be. Kultúrtörténeti kalandozás volt ez a budapesti koncert: korok, népek, stílusok, műfajok, képzetek,
irodalmi és zenei művek kavalkádja. Izgalmas és magával ragadó
kaland. Mondhatjuk beavatási szertartásnak is, ahol újabb és újabb kapukon kellett átkelnie a közönségnek. Capossela zenéjének
a világ minden zenei formája forrása, a zenéjét pedig keresztül-kasul, észrevétlenül vagy nyilvánvalóan átszövi az
irodalom.
A közönség nem kényelmesedhetett bele a műfaji elvárásokhoz alkalmazkodásba, minden dal új irányt adott: az ütemre bólogatós slágertől a középkori zene felé fordul, onnan a kortárs zene vizeire evez és így tovább, sőt, ezeket nagy kedvvel és kreativitással keveri. Capossela nem engedi a műfaji bezártságot, orron pöcköli a sznobot és a slágerfüggőt is. Az ő közönsége nem lehet kizárólagosan egyetlen zenei műfaj elkötelezettje: aki bármiféle lemezbolti címke alapján korlátozza önmagát, Capossela kanyarjait nehezen tudja követni.
A közönség nem kényelmesedhetett bele a műfaji elvárásokhoz alkalmazkodásba, minden dal új irányt adott: az ütemre bólogatós slágertől a középkori zene felé fordul, onnan a kortárs zene vizeire evez és így tovább, sőt, ezeket nagy kedvvel és kreativitással keveri. Capossela nem engedi a műfaji bezártságot, orron pöcköli a sznobot és a slágerfüggőt is. Az ő közönsége nem lehet kizárólagosan egyetlen zenei műfaj elkötelezettje: aki bármiféle lemezbolti címke alapján korlátozza önmagát, Capossela kanyarjait nehezen tudja követni.
Gondosan összeállított
előadás volt: nem csupán az életmű bemutatására koncentrált,
hanem jelenlegi korunkra is reagált. A koncert elején együttérzését
fejezte ki a veronai buszbaleset miatt. Majd zongorához ült és
kezdetét vette Vinicio Capossela budapesti előadása. Az első két
dal erősen nyakon ragadó kezdést jelentett. A Bardamu
című dalt Céline Utazás az éjszaka mélyére című
könyve ihlette. Az emberi természet árnyoldalának, a
háborúskodásra, akarnokságra hajlandóságnak bizarrul
pesszimista dala. A Maraja inkább Alfred Jarry
szellemét idézi, a jóléti élvetegség és a kozmikus káosz
groteszk karikatúrája. A koncert későbbi pontján a holokauszt
nem feledhető emberi tapasztalatáról a Primo Levi nyomán írt
Suona Rosamunda szólt. A menekültválságra is
utalást tett Coleridge Ének a vén tengerészről című
költeménye nyomán írt Santissima dei naufragati című
dalával. Megrendítő és katartikus pillanata volt a koncertnek,
amikor a dal végét kilenc tagú zenekarával kórusban énekelte.
Nem maradtak el a nagy
slágerek sem. Capossela az olasz slágerzenét éppolyan „tiszta
forrásnak” tekinti, mint az olasz folklórt vagy a világ bármely
népének zenéjét, a középkori vagy a kortárs zenét, a bluest
vagy a countryt, s vég nélkül sorolhatnánk a műfajokat. Az ő
átformálásában ezek a könnyed olasz slágerekre rímelő dalok a
szöveg, a hangszerelés vagy az előadásmód révén
ironikus-groteszk idézőjelbe kerülnek, más értelmet nyernek. Szeretetteljes megértő
elfogadással fordul feléjük. Capossela érzékeny és okos
muzsikus. Nem válogat, nem finnyáskodik, mindenben megtalálja a
saját világát, s ezzel újabb és újabb világokat nyit meg
hallgatósága előtt. A koncerten hallható Con una rosa, a Parla piano, a
Zampano, vagy a Nella pioggia
életművének ezt az oldalát mutatta be. Ez utóbbi dal kapcsán azt is megtudhattuk, hogy ha egy koncertteremnyi ember ujjait
összecsattintgatja, az olyan, mintha az eső kopogását hallanánk.
Capossela mindenből tud hangszert csinálni. Még a közönségéből
is.
Capossela személyre
szóló ajándékot is adott budapesti közönségének. Eljátszotta
a Goliath című dalt, melyet Tarr Béla
Werckmeister harmóniák című filmjének bálnája ihletett.
(Bízom benne, sokan látták ezt a remek filmet.) Észlelve, hogy a
publikumból néhányan ezt a zenei kanyart nehezen tudták bevenni,
ironikusan szabadkozott, hogy ez bizony disszonáns song, de ez a bálna
már csak ilyen. A budapesti közönségnek szánt másik zenei
ajándéka épp ellenkezőleg, maga volt a csillogó közhely.
Világszerte mindenkinek Brahms 5. magyar tánca jut eszébe
Magyarországról, s mi magunk is kedvvel adtuk minden korban zenei
aláfestésnek országimázsunkhoz. Capossela viszont remekül ért a
zenei közhelyek finom idézőjelbe tevéséhez. A koncert egészébe
illesztve és a Torino vonósnégyes előadásában ez az ezerszer
hallott zenemű átlényegült, és bekerült Capossela univerzumába. Budapest után Párizsban adott koncertet Capossela, lehet, hogy ott
Offenbach kánkánjával tette meg ugyanezt.
Földig
hajolok Capossela kilenc tagú zenekara előtt. Valamennyien a
nemzetközi zenei szcénában is elismert zenészek. Nem is csoda,
hogy ennyire eredetien igényes hangszerelésű és kiváló hangzású
volt a koncert. Vincenzo Vasi különféle hanghatásokkal,
csörgőkkel, csilingekkel, xilofonnal, még sípoló gyerekjátékkal
is gazdagította a hangzást. Fő hangszere a teremin volt, ami a
világ első elektronikus hangszere. A budapesti közönséget levette
a lábáról, különösen az I pianaforti di Lubecca
dalban, melyben a tereminnel tökéletesen adta vissza egy
koloratúrszoprán énekesnő hangját. Gitáron Victor Herrero
játszott, aki zenéjében a klasszikus, flamenco, jazz és kortárs
gitárzenét ötvözi, tág zenei határok között mozog.
Gyerekkorában egy spanyol bencés kolostor kórusának szólistája
volt, felnőttként egy pszicho-rock zenekar alapítója. Glauco
Zuppiroli az általam egyik legszívesebben színpadon látott
hangszeren, nagybőgőn játszott. Ő is régi zenésztársa
Caposselának, és számos más zenei produkció fontos alaphangja. A
komolyzene, jazz, blues, soul, funky formációiban is otthonosan
mozog. Zenélt többek között Paolo Fresuval, Tony Scott-tal, Steve
Grossmannal.
Giovannangelo De
Gennaro a középkori zene 21. századi tolmácsa. A 11-14.
század közötti középkori énekek előadója, valamint korabeli
hangszerek megszólaltatója. A fafúvósok mellett a hegedű
elődjének tekintett vielle volt a fő hangszere Capossela
koncertjén. A világ számos meghatározó jazz és worldmusic
zenészével játszott már együtt (pl. Bobby McFerrin, Michel
Godard, Jamal Oassini, Nustrat Usted Fateh Ali Khan) A Torino
vonósnégyes (Quartetto d'archi di Torino) több évtizedes
működése alatt bejárta a világot, és muzsikálják a
zenetörténet minden fontos korszakát. Hatalmas repertoárjuk van
kortárs zenéből is, köztük Kurtág György műveivel. Peppe
Leone ütőhangszereken játszott. Zenéjében a dél-amerikai,
cigány, szefárd, balkáni zenét és a dél-olasz tarantellát
keveri. A koncert végén az ő fergeteges frame drum szólójával
búcsúzott Capossela a közönségtől. Jelképesnek is tekinthető,
hogy ezen a hangszeren hangzott el a búcsúzó dobszóló, hiszen a
frame drum (olaszul tamburi a cornice) a zenetudósok szerint az
emberiség legősibb hangszere és változatait mindmáig ismerik a
világ minden táján.
Mondtam már máskor is,
s megint csak mondom, Vinicio Capossela egymagában többet tesz az
olasz és európai kultúráért, mint a mindenféle rendű-rangú
kultúrairányítók együttvéve. A magyar közönségnek is
szüksége van az ő okos és érzékeny zenei kalandozásaira.
Szívből remélem, hogy találkozunk még vele Magyarországon is,
és egyre többen ismerik meg itthon azt a különleges
zenei-irodalmi-emberi kuriózumot, amit Vinicio Capossela jelent
ennek a kontinensnek.
Molte grazie, Maestro!
Capossela egyik népszerű slágerével búcsúzott Budapesttől. Ez a dal
egyetlen farsangi mulatság (s az év bármely más pontjának)
táncrendjéből sem hiányozhat.