Keresés ebben a blogban

2016. december 17., szombat

A szív sötét oldala

Írta: bikassygergel


Ilyenkor jéghideg sötétben olykor ábrándozunk meleg argentin városi vagy tengeri nyaralásokról. Óvatosan! Buenos Aires a világ egyetlen metropolisza - elővárosokkal tizenöt milliós - ahol a nyári főszezonban (vagyis épp most) a hivatalos időjárás-jelentés nemcsak a hőfokot, hanem a "hőérzet" fokát is közzéteszi. A hőfok általában 37, a hőérzet foka 42. Hőlégriadó! Lennénk ott, lennénk óvatosak! ... 
Borgesen kívül a magyar olvasók alig ismernek argentin írót, ha mégis igen, az természetesen a kiváló Julio Cortázar, aki nemcsak hogy évtizedekig párizsi emigrációban élt, de francia állampolgár lett, és élete legvégén már franciául is írt... 

A nagyon ínyenc irodalmárok persze itthon is becsülik Ernesto Sabato nevét és alakját: egy Camus által is nagyra értékelt regénye, Az alagút a hatvanas évek végén, csekély visszhanggal magyarul is megjelent a Modern Könyvtár sorozatban. Hatalmas főműve, a Sobre héroes y tumbas (Hősökről és sírokról) nálunk teljesen ismeretlen. A könyv többrétegű és bonyolult időkezelésű regény, a vakság ábrázolása benne természetesen jelképes is, és egy szintén jelképes tűzeset körül bonyolódik. Egyúttal Buenos Aires nagyregénye, sokféle olvasata létezik, 1961-ben jelent meg először. Sábato nagy ellenfele volt a Perón diktatúrának, később a még kegyetlenebb Videla-féle katonai hóhér-államnak, többször emigrációba kényszerült, pár nappal századik születésnapja előtt már hazájában halt meg. 

Ha jelentős argentin írókról és művészekről beszélünk, majd mindig az emigráns sorsokról is. A legbecsültebb és legtehetségesebb argentin filmrendező (Fernando Solanas) is Párizsban vált jelentékennyé, filmjeinek szinte minden alakja és hőse Párizsban élő argentin emigráns. Hazatérve sem halványodtak el színei: legjobb hazai filmje a Felhő, egy Buenos Aires-i színház fiktív krónikája, tele keserű felhőjátékkal és formai ötlettel. 

Az emigráció dél-amerikai csúcsrekordere azonban egy rokonszenvesen kiváló uruguay-i novellista, mai szemmel és füllel talán a kispróza legnagyobb latin-amerikai mestere, bizonyos Mario Benedetti. Ő aztán még a fentieknél is ismeretlenebb minálunk.  Kalaplevéve becsülendő ez a "profi spanyolos" blogtársunk, aki heroikus, és sajnos kevés eredményű kulturális küzdelmet folytat Benedetti fordításáért. A nemrég megszűnt Nagyvilág is hozta néhány versét (Laczkfi János fordításában). Magam is kicsit büszke vagyok, hogy blogunkban most, ha oly röviden is, írhatok róla valamit.
Mario Benedetti
Az argentin és uruguay-i diktatúrák gyakran nem szinkronban működtek, és Benedetti mintegy ingázott a két szomszédország között, oda-vissza költözött. Abban is eltért emigráns társaitól, hogy - mivel német gimnáziumba járt Montevideóban - jól beszélve németül, emigrálhatott Svájcba, Németországba. Kiváló kapcsolata miatt Castro is segítőkészen befogadta. Tévedett - mint jó néhány írástudó - mert nem látta meg Castro rendszerében a diktatúrát. Mindenesetre, ahogy lehetett, hazatért Montevideóba. Az emigráns végre otthon volt, sőt elismert, támogatott íróvá vált. Sem az üldözés, sem a kommunista eszmék, sem liberálissá volt hazájának elismerése nem fakította tehetségét. Egymás után, szinte évente jelentek meg új novelláskötetei: amennyire tudom, Latin-Amerika legolvasottabb szerzői közé került. Siker és művészi érték nála most már kézen fogva járt. Legjobb rövidprózái pompás szabadversek. Nem is egypercesek, hanem egészen rövid "mikronovellák". Döbbenetes tömörségű és távlatos remeklés mind, élete végén fájdalmas, vigasztalan, mégis felemelő gyémánt-erejű rövid mondatok, végtelenbe nyíló képek jellemzik. Az olasz Buzzati és a magyar Örkény nem is olyan távoli rokona. Az egykor jól tájékozott és fogékony magyar kultúra, "irodalmi világ" (benne olvasók és írók) sötét szégyene, hogy nem akarjuk, nem tudjuk megismerni...




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése