B. mester bukfencező véletlenei

Írta: YGergely


Ha az ember sokat foglalkozik Buñuellel, végül már nemcsak filmjeiben, de a rendezővel kapcsolatos minden apró vagy súlyos tényben, mindenben azt lesi, amiben valami ellentét, ellentmondás lappang.

Hűdötten röhöghetünk, hogy a német-szovjet paktumot dicsérte, s aztán Magyarország és Csehszlovákia leigázását is helyeselte. Buñuel vénülten is szembe akart szállni a közvélekedéssel. Fröcsögően primitív politikai vélekedései, páratlanul primitív egyszerűsítései epilepsziás rohamokra emlékeztetnek.

Max Aub interjúkötetében megkérdezte Buñueltől:

„- Mindig foglalkoztatott, hogy milyen kettősség van gondolkodásmódod és a tetteid, életmódod között.

- Furcsa, de ilyen vagyok. (…) Forradalmár vagyok, és a forradalom elborzaszt. Anarchista vagyok, de teljes egészében ellenzem az anarchizmust.  Szadista vagyok, de teljesen normális életet élek. Minden a képzeletemben történik, s ha alkalom nyílik a megvalósulására, azonnal megfutamodok, tudni sem akarok róla. Minden, ami nem keresztény, tökéletesen idegen számomra. Amikor ezt mondom, a kultúra és a művészet területére értem. A néger művészet visszataszít, a japán művészet visszataszít, az azték művészet visszataszít. Az arab vagy a hindu művészet, pfuj, irtóztatóbb, mint az azték, el vele!”

Buñuel halála után, egyik forgatókönyvírója, Jean-Claude Carriére Peter Brook társaságában a Mahabharatát írta szabálytalan hömpölygésű filmfolyammá. Buñuel ráncolná a homlokát – pimasz kihívás ez hivalkodva hirdetett művészeti nézeteivel szemben. S ez még semmi: hű munkatársa, La force du bouddhisme (A buddhizmus ereje) címmel közös könyvet publikált a dalai lámával. Pofonra lendülne don Luis ökle? Vagy elgondolkodna, hogy tévedés büszkélkednie a más kultúrák iránti közönyével? Apollinaire-ék bolondultak a primitív művészetért, André Breton Afrika varázsában élt. Talán épp a nagy elődök és kortársak bosszantották Buñuelt, és inkább elvetette az egzotikus kultúrák varázsát.

„Hála Istennek, még mindig ateista vagyok” – mondta állítólag halála előtt egy órával, italt keverve. Pedig aki váltólázként hol dührohamot kap Istennel feleselve, hol undorral, hol röhögőgörcsben utasítja el, az nem ateista.

Buñuel gyakorta gyilkos indulatba jött hirtelen, néhány percig képtelen volt magát fegyelmezni, s azután rögtön átfordult az indulata: akit előbb fel akart pofozni vagy lepuffantani, már kezet ráz vele. Így járt Dalíval, így a harmincas évek elején, amikor is pisztolyt vásárolt, hogy agyonlője a párizsi Dôme kávéházban Vicente Huidobrót, a spanyollá vált chilei avantgárd költőt, mert az burzsoá terméknek titulálta az Aranykort. Vagy amikor Éluard társaságában Cocteau lakása előtt ácsorogtak, hogy összeverjék a magát szürrealistának hirdető poétát.

„Csakhogy féktelen indulatom és gyűlöletem rögtön szertefoszlik, ha tettekre kerülne a sor.” – vallotta magáról.

Buñuel öröksége? Ilyen váratlanul és ravaszul valóságalakító, a valóságba „belepofozó” filmrendező örökségéből bolond, aki meríteni próbál. Tehetséges alkotó lemond az ilyen örökségről.

Talán a spanyol Carlos Saura, Pedro Almodovar és az olasz Marco Ferreri is örököse valamelyest. Buñueltől bevallottan nagyon sokat tanult az abszurd humorú Bertrand Blier francia filmrendező. Minden filmje természetesnek veszi a valóság abszurditását.

Buñuel Kelet-Európában hiányzott a legjobban. Wajda és Jancsó robbanó remekművei mutatják, mennyire kellett ez a hang, mennyire kellett volna még több. Dusan Makavajev személyében a spanyol mester Balkánon született szelleme elevenedett meg. Vajon milyen Buñuel-filmek készültek volna, ha valamiképpen Kelet-Európában kell dolgoznia? Makavejev mozijából kiderül, hogy milyenek. A Postáskisasszony, a W. R., a Sweet movie – Buñuel „fiktív életművének” részei.

Buñuel filmjei nem is igazi filmek. Nincs formanyelvük, a kamera nem csinál semmit, a rafinált vágástechnika nem jellemző rájuk, és más filmes eszközt sem alkalmazott.

Bármennyire is viszolygott Buñuel a minősítéstől, filmjeinek morális sugárzása van. Moralitásuk azonban nem a jellemekből és cselekményből levezetett tanulságokból érthető meg, hanem az elképesztő, de természetesnek ábrázolt véletlenekből. A Buñuel-filmek teljes igazsága a bennük karikázó-bukfencező véletlenek forgatagán átszűrve hat. Filmjeinek nem történetük, hanem „véletlenük van”.

Viva!

Írta: Inkabringa


Fűben ülve szundikálni, csendben beletörődni, lemondóan belenyugodni, belső köreinkbe húzódva egykedvűsödni - kényelmes. De értelmetlen.

Érdemes olykor a lehetetlennek látszót is ostromolni, hogy ne váljon kietlenné a jövő. A kulturális antropológia egyetemi képzésének fontosságáról már mi is, mások is írtak eleget. És nem csak a hazai, hanem az egész világ antropológusai kiálltak érte.

Most úgy tűnik, nem hiába tették.

Idézek a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság közleményéből:

„… a 2016/17-es tanévtől lehetőség adódna a kulturális antropológia alapszak indítására.”  

A közlemény teljes szövege ITT olvasható, valamint a blog jobb felső sarkában is, mindaddig, amíg megszületik a végleges döntés. Reménykedjünk...  

Mélységes elismerés mindazoknak, akik eget-földet, kontinenseket megmozgattak, és okos, higgadt fejjel tettek azért, hogy legyen jövője ebben az országban a kulturális antropológiai szemléletmódnak. Szükségünk lesz rá.

Köszönet azoknak is, akik eddig aláírták az egyetemi alapszak megszüntetése ellen tiltakozó petíciót. Nem volt hiába, de még nincs vége. A petíció elindítói továbbra is várják az aláírásokat.
A nyár tényleg csodarejtő évszak, váljon azzá majd az ősz is. Rajtunk is múlik.

Blablabla

Írta: Inkabringa


Sok évvel ezelőtt ismertem valakit, aki négy dologra volt büszke az életében: arra, hogy Budapesten született, hogy fehér férfi, hogy magyar, és hogy van két vérebe, akik ciccentésre bárkinek átharapják a torkát. Két lábon járó sztereotípia-gyűjtemény volt, elképesztő magabiztossággal: a cigányok bűnözők, a feketék rabszolgának valók stb. Akkoriban még nem akartam elhinni, hogy ilyen is van, többször beszélgettem és vitáztam vele. Előfordult, hogy megingott, felrémlett benne, hogy talán másnak a másféle nézőpontja is helytálló lehet. Aztán a pillanatnyi megingásain felülemelkedett, hiszen egy nő szavára nem kellett adnia. Az ő sztereotípia-világában ugyanis a nők csak a férfiak kedvére teremtődött élvezeti cikkek, kivéve a feleséget, mert az vasal is. A világ dolgaiba a nők ne szóljanak bele. Talán, ha egy általa is magyarnak tartott budapesti születésű véreb-tenyésztő fehér férfitől hall ellenérveket, hatásosabb lett volna. Egy saját kasztbeli szava mindig többet nyom a latban.

Látszólag az ellenkezője igaz, de a sztereotípiák és sommás örökítéletek valójában nem erősítik az embert, hanem kifejezetten védtelenné teszik. Általuk ugyanis befolyásolhatóvá és irányíthatóvá válik úgy, hogy észre sem veszi. Elveszettnek hiszi magát, ha nem tud mindenre egymondatos, soha nem változó magyarázatot kapni. Az sem baj, ha az a magyarázat hülyeség, csak vigasztaljon. Minden jel szerint a hülyeség az emberiség egyetlen perpetuum mobiléje. Valamirevaló média vagy politikai hatalom erre a hülyeség-áhításra alapozza rendíthetetlen impériumát. 

A világ globális a gazdaság tekintetében, de zárkózott és szegmentált, ha az egyre égetőbb globális társadalmi problémák megoldásáról van szó. Pedig egyszer az életben nem ártana komolyan foglalkozni ezzel.

A menekültek áradata például Európa-szerte napi problémát jelent. Mivel ezúttal is a hisztizés uralja a közbeszédet, a folyamatokat higgadtan értelmező globális párbeszédre továbbra sincs sok esély. Ebből persze csak rossz megoldások születhetnek, és akkor mindenki zúghatja: „ugye, megmondtam, hogy ez lesz belőle?”

Akadnak azért Európában olyanok, akik értelmes figyelemmel kísérik a világban élők sorsát. A szórakoztatóiparban ez nem elvárás, nem is ez a dolguk, de vannak, akik a flitteres csillogás mögötti valóságra is figyelnek.

Ilyen például Alessandro Gassman színész-filmrendező, aki ama kiváló és sosem feledhető színész, Vittorio Gassman fia. Az ENSZ egyik jószolgálati nagyköveteként szíriai menekültekről készített dokumentumfilmet, amit júniusban Firenzében, a Menekültek Világnapján rendezett monstre koncert keretében mutattak be.

Maradjunk még az olaszoknál, mi is szeretünk náluk időzni. Az olasz nem egy búval bájolt népség. Van bennük jócskán a mediterrán harsány életörömből. Ez az örömelv azonban gondolati háttér nélkül könnyen vezet felszínességhez, és ezt a társadalom manipulálói ki is használják. Kifizetődő elbódítani a népet, hogy ne legyen igénye a mélyebb belegondolásra. Az olasz szórakoztatóipar fellegvára a buborék-boldogság gyártásának. Berlusconi óta tudjuk, hogy a felicita-érzésre konkrét politikai bázist lehet építeni Olaszországban.

Vannak azért olyan előadók is, akik az olasz habkönnyű melodikus zenei hagyományokat szarkasztikus, kritikus, konkrét társadalombírálattal, groteszk, szürreális szövegekkel ötvözik. 

Ilyen előadó volt a félig szlovén származású, Milánóban született Giorgio Gaber is. Az ötvenes évek végén elsőként énekelt olasz nyelven rock and rollt. Az Io non mi sento italiano című lemeze 2003-ban, már halála után jelent meg. „Nem érzem magam olasznak”, de valójában a közhatalom által erőltetett olasz-imázstól berzenkedik. A zengzetes politikai szólamok ellenére Olaszország Nyugat-Európa perifériáján tengődik, és Garibalditól messze kerültek későbbi népvezér utódai. Elnézést, elnök úr.

A mai olasz könnyűzene érdekes színfoltja Alessandro Mannarino. Zenei elődjeként, a blogban már ITT emlegetett, Vinicio Caposselát említhetjük, és természetesen mindkettőjük fölött ott lebeg Tom Waits kategorizálhatatlan szelleme.

Mannarino Rómában született, római akcentussal énekli dalait, ahogy annak idején Pasolini római akcentussal forgatta filmjeit. A műfaj tradicionális témái mellett pikírt szemtelenségű karcos társadalomkritika is kicsendül dalaiból. Külvárosi nyomorban nőtt fel, ezért nem is kell aggódnia, hogy kritikus hangneme miatt társadalmi köre kiveti magából, mert ő már eleve társadalmon kívüliként van számon tartva a nyárspolgári univerzumban. Mondhatja őszintén és kertelés nélkül a véleményét.

A Svegliatevi italiani című dalában, némiképp Giorgio Gaber nyomdokain haladva, a Berlusconi-éra felszínes közszórakoztatásába belegárgyult olaszokat akarja felrázni, hogy ne legyenek már olyan irányíthatóan bárgyúak.

Mannarino az emberi természet veszélyes oldalát is megénekli (ITT), és ha a hangadó csoportok rájátszanak erre a dúvad, másokat lenéző és leigázó ösztönre, ez garantáltan öldöklő pusztításhoz vezet.

Mannarino nem akar szent tüzű igazság harcosa lenni, de a véleményét eldalolja. Úgy tartják számon, hogy ő egy 21. századi Bacchus, akiben elsöprően eleven és pezsdítő életöröm van. Mannarino azt példázza az olaszoknak, hogy az életet lehet mediterrán lelkű harsány habzsolással szeretni anélkül is, hogy tunya eszű élveteggé válnának. Szókimondó, frivol, minden üres frázist és konvenciót kifiguráz, koncertjei igazi szürreális bacchanáliák. Aki Olaszországban jár, ne feledje megnézni Alessandro Mannarino koncertnaptárját.

Barcelona az otthona egy dél-amerikai gyökerű zenekarnak. A Che Sudaka nem ismeretlen a magyar publikumnak sem, többször adtak remek hangulatú koncertet itt is. A maguk léha, szertelen módján szintén arra biztatnak mindenkit, hogy ne higgyenek el mindig mindent, amit egyszerű igazságként a fejükbe sulykolnak. Blablabla.

A legvégére egy francia jazzénekes maradt, André Minvielle, aki dalaiban occitan nyelven is énekel meg egyéb nyelvekből is halandzsázik olykor. Amit és ahogy ő énekel, nagyon jó hallgatni.

Napenergia

Írta: Inkabringa


Ha a napenergiát még kevesek is gyűjtik manapság szorgosan, azért mégis elmondhatjuk, hogy ezen a nyáron a napfényes órákban nem szűkölködünk. Én csupa hála vagyok emiatt.

A kánikulát bírom, a nyarat nagyon szeretem. Nekem ez a földi paradicsom. Az égibe már csak a nyár miatt sem vágyom még egy jó ideig, a többi indokomról nem is beszélve.

Tudom azt is, szép számmal vannak olyanok, akiknek már sok a jóból. A legszeretettebbjeim is pihegnek, árnyat, vizet, jégcsapot, sarkköri fagyot remélnek. Félreértések elkerülése végett, a napfényt és a nyarat velem együtt élvezik és szeretik, csak a kánikula hökkenti meg őket. Ha várom az enyhülést, az elsősorban miattuk van. Ez a napfényáradat már sokaknak túlzás. Meg aztán a mezőgazdaság, az aszály, a nemzetgazdasági micsodák, ezek komoly és fontos dolgok.

Fotó: Robert Doisneau

Tudom én, hogy a szakadatlan napsütésnek hátránya is van. De sok egyéb dolognak százszor, ezerszer több hátránya van az életünkben, amikbe ráadásul tevőlegesen és hatékonyan beavatkozhatnánk, és mégis szó és mukk nélkül tűri mindenki.

A nyár különös és különleges évszak. Egyrészt úgy alakult, hogy a mi modern civilizációnk leginkább a nyári hónapokban engedélyezi a lazulást öntudatra ébredt serény polgárainak. Tehát a nyár a fizikai és szellemi felfrissülés ideje, amikor nem más hasznára, hanem a saját élvezetünkre vagyunk a világban. Természetesen az évi fizetett és munkáltató által engedélyezett szabadság erejéig. Az oly igen sokat emlegetett emberi szabadságot én nem is a materiális javakhoz jutás mértékében mérném, hanem a szabad gondolkodásra való készségben. Ahhoz pedig kell némi szabadidő.

Az emberi kultúra mítoszokra épül. Sőt, minden egyes embernek saját gyártmányú mítoszai is vannak. 

Én bizony nagy barátja vagyok a Napnak. Különösebben mágikus, isteni erőt még neki sem tulajdonítok, de a földi életünk sehol se lenne nélküle. Azoké sem, akik most borzadállyal telten esküdt ellenségnek tartják a napfényt. Kivétel, ha orvosilag is indokolt okuk van a kerülésére. Mindenki másnak azt mondom, a Napot szeretni kell, csak okosan kell szeretni. De ez úgy általában mindenre igaz, amit az ember szeretni szokott. Egy csipetnyi józan ész fűszere az életnek. Vége lesz a világunknak, ha a napsütés már csak a félelmet jelenti. Akkor süllyed majd bele az emberiség végképp a hisztériába és neuraszténiába.

Van egy csendes panteista meggyőződésem, hogy nyáron helyükre billennek a dolgok, vagy jó irányba mozdulnak el, de legalábbis látszik, hogyan lenne jól. Nyáron mindenki könnyebben megtalálja a maga közegét, meg tudja különböztetni a neki valót a nem neki valótól. Ez örömteli és kifejezetten megnyugtató. Van valami pozitív energia ebben a sok fényben.

Fotó: André Kertész

Ez az én egyik „magánmítoszom”: a napfény és a nyár. A másik „magánmítoszom” maga a valóság: minél többeknek minél inkább kellene a körülöttünk levő valósághoz okos, cselekvő fejjel viszonyulni. Gondolkodni és másokra meg a világra figyelni: ez a legkülönb emberi cselekvés.

A nyárhoz általában a felszínes, könnyed, csöppet sem elme- és lélekterhelő időtöltéseket társítják. Ebben van is valami, és jól is van úgy, bár nem kizárólagos. Biztos vagyok benne, hogy sokan merültek már baráti beszélgetésbe sosem megoldott létfilozófiai rejtélyekről a csillagos nyári égbolt alatt. A nyár a lazasággal, vidámsággal, dévajsággal és ugyanakkor a vég nélküli nappalok és szikrázó éjszakák zsongító gondolati- és érzelmi zuhatagával teljes.

Fotó: Vivian Maier

Az emberi társadalmakban nagyon sok a baj. De a földi élet alapvetően mégis jó. Legalább nyáron, amikor van csöppnyi időnk céltalanul gondolkodni, jusson eszünkbe, mekkora mázlink van ezzel a bolygóval.

Nyáron az emberek heverésznek a fa alatt, lubickolnak a vízben, nézik a fűben a bogarakat, az égen a madarakat, és a körülöttük levőket. Mindegyszerűen örülnek az életnek. Ezért érdemes a Napnak sütnie oly nagyon.

Caniculissima maxima: Római savanyúvíz

Írta: YGergely


A viterbói hévvel zakatoltam a híres savanyúvíz forrása felé Ady Endre nyomában. Dögmeleg volt Rómában, még az itteni nyárhoz képest is szokatlanul nagy.

Ady kísérője, Elek Artúr memoárjaiban olvastam:

„A Monte Marión át a Ponte Mollén keresztül az Acqua acetosa forrásáig kocsiztunk. Hiába idéztem ott Goethét és kínáltam Adyt a rómaiak népszerű savanyúvizével, a gyöngén szénsavas acqua acetosaval, ő a kocsist borért küldte a szomszédos osteriába és sárga frascatival köszöntötte föl a nemes ízű forrást.”

A nemes ízű forrás nyomában, ujjongtam magamban. Körülöttem nem épp ujjongó arcok. A megállónál egyetlen lány száll le a vonatról, idegesen hátranéz a kihalt, világvége-szerű állomáson és elindul. Se állomásfőnök, se kutya, se madár, a főbekólintó hőség csak.

Canicula Maximissima. Talán a lány is savanyúvízért jött. Körül se néz, gyors léptékkel hamar eljut a közeli Piazza Acqua acetosához. De itt is üres, bármely piazzához méltatlan, tetszhalott minden. A lány leszaladt egy lépcsősoron a mélybe, és most ott iszik egy díszes, bár elhanyagolt forráskútból. Úgy látom, antik utánzattal vízköpő, kisebb szoborral.

Megvárom, míg feljön, majd óvatosan utánzom. A levezető lépcsősor szinte gigantikus oltárszerű homlokzathoz vezet. Felirata szerint V. Pál fedezte fel az egészségnek hasznos forrást a Tor di Quinto közelében, de a díszes forrás kutat később VII. Sándor építette. A forrás vize szokatlanul langyos víz: nem savanyú és sem enyhén, sem máshogy nem pezseg. A kőbe vésett feliraton nyoma sincs az acetosa szónak, VII. Sándor pápai dicsőségéről mond veretes szavakat.

Ahelyett, hogy sárga frascati borért küldtem volna a kocsisomat, visszamentem a Flaminio pályaudvarra. Előtte dúl a bóvlivásár, iszonytató a meleg. Félóránként indulnak vonatok. Kimegyek a Due Torrihoz. Ott zöldet, uszodát, hűs habokat ígér több Róma-értő is.

Nézelődöm. Két vártorony (Due Torri) ugyanúgy nincs, mint savanyúvíz kutak a másik megállónál.  Egyetlen tornyot sem látok, de a külső Salaria úton, egy táblafelirat szerint nyolc kilométerrel és kétszáz méterrel Róma középpontjától ott egy meredek domb, rajta tizenegy pinea. Tengeri fenyőnek mondják ezt a fajtát.

Falusias, csendes táj: védő lombok, ember sehol, néptelen bukolika. Ösvény vezet felfelé, az autóútra. A nagy római mecset elé jutok. Modern épület. A mecset előtti tértől pár lépésre egy másik, annak neve Piazza Sergio Leone. Visszamegyek az ösvényen. Most egy idős házaspár kerül a képbe. Mennek, valami pontos céllal, mint az a lány az Acqua acetosa felé. Utánuk! Hatalmas földalatti diszkontáruházba jutok. A tengeri fenyők alatt lehet körülbelül harminc méterrel. Nagyobb, mint bármelyik áruház a városban.

Roppant méretű elektromos kivetítő fénylik. Egyszer csak Del Pierót, a Juventus egykori gólkirályát látom. Szépfiús mosollyal egy üveg ásványvizet bont ki, vállán kismadár. Acqua minerale Uliveto – olvasom a zöld palack feliratát.

Madárlátta savanyúvíz az Ady utáni évszázadban.

Diocletianus Termáinak árnyas kertjében egy friss ivókút melletti kőpadon, ez volt a legjobb hely az árnyékban is harminchét fokos Rómában. A bázison. Itt nem nagyon zavartak meg. Néha szolidabb lengyel csavargók ültek a másik padon. Itt csend volt és nyugalom és jó levegő: csobogott a víz, a római égboltra pálmafa lombja rajzolódott. Itt üldögéltem. Húszpercenként a kúthoz mentem, lassú, szertartásos, nyugodt mozdulatokkal, egy gazda mozdulataival vizet folyattam a fejemre, az ingemre.

Jó hely. Visszaültem a kőpadra. Nyári főhadiszállásom, Nyári Palotám, szabadtéri dolgozószobám és Üdülő Sátram, mi legyen még, az biztos, hogy ez mind.  Volt egy belépőm, az állt rajta: Gratuito Diocleziano. Grat. Dio. Vagyis „Gratulálok az Istennek” – jutott eszembe. Diocletianus is felvette az isteni címet? Vagy a mai istennek kéne gratulálnom Róma miatt?

Táguló körökben kirajzani Északkeletre, ez a Termini környéke: először is a Sacro Coure. Mellette a Caffé Trombetta. Buszsofőrök isszák a kávéjukat a Juventust és a Milánt szidalmazva vesztett meccs után.

Táguló körökben Délnyugatra: először is a nagy Árkádos rész. Pizza Rustica: olcsó és jó, a legnagyobb választékkal. Ha az Esedra hatalmas tere felé indulunk polgári küllemű helyek következnek az árkádok alatt és eljutunk egész a Cavourig.

Róma várna munkával, feladattal… Vissza Gratuito Diocletianus ivókútjához! Leülni a padra. Bámulni.

Nanuk

Írta: Inkabringa

A kulturális antropológiáról világszerte úgy tartják, a 21. század egyik fontos tudománya lesz. Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy kis hazánk ebből is nagy büszkén kimarad. De talán ez a valós igény. Mert hisz gondoljunk bele, egy másik ember már önmagában rizikófaktor, hát még akkor, ha mindent másként lát és értelmez, mint mi. Annyi figyelem, sőt, végső döfésként, ennen világunkon felülemelkedő empátia kell hozzá, hogy belegondolni is tereh. Mennyivel gyorsabb megoldás a tőlünk eltérőt egyszerűen orrba vágni. Vagy földre teperni. Hátba döfni. Földig alázni. Rabláncra fűzni. Sós kútba vetni, onnan is kivenni… Az emberiség végigvette már e lehetőségeket újra és újra, bámulatos kreativitással tiporva le mások önrendelkezését, szabadságát, életét.

Az emberi méltósághoz való jog egyenlőségének igénye csak az utóbbi alig egy-kétszáz évben ütötte fel világméretekben is a fejét. Ismerve az emberiség ilyen irányú tanulási-tapasztalási mutatóit, ez még vajmi kevés idő az általános igényszint kialakulásához is, nemhogy a tevőleges megvalósításához. 

Graffiti: Banksy

Hirtelen nagyon sokan lettünk emberek a Föld nevű bolygón, muszáj valahogy csiszolódni egymáshoz, mert egy másik bolygóra költözésre még várni kell. Sokan vagyunk és sokféleképpen éljük az életet sűrű összezártságban, ámde nem feltétlenül akarunk permanensen öldökölni és öldökölve lenni. Ez az anomália hívta életre például a kulturális antropológiát is, mely épp a zagyva sokféleségben élő emberek békés egymás mellett élését hivatott elősegíteni, hangsúlyozottan nem a hatalmi elnyomás, hanem az értelemre ható belátás alapján. Megfigyelési, elemzési módszerei révén képes is együttélési technikákat mutatni a társadalmaknak. Csak annyi erőlködéssel jár mások elismerése, hogy kecsegtetőnek tűnik oda se figyelni, mit beszélnek holmi sok mindenfélét látott tudósok.

Graffiti: Banksy

Így viszont nem marad más az eszköztárban, mint a folyamatos támadóállás és a fejünk elé emelt bokszkesztyűs kéz. Vissza az ököljoghoz. Jobban mondva soha el nem térve attól. Végül is bevált annyi évezred alatt, valakinek mindig igaza van. A többi meg kit érdekel? Aztán akinek igaza lett, az is kap majd egy maflást mástól, akinek épp akkor erősebb az ököligaza és így tovább. Ez a történelem. Az okos népek azért tanulnak belőle. 

A kulturális antropológia szemléletének nem áll a zászló manapság e kis hazában, bár ez sosem volt másként. Ámde jusson eszébe mindenkinek Robert Flaherty által megörökített Nanuk, a jég hátán is megélő eszkimó. Nincs az a fagyos légkör, amit nem lehet túlélni parázslóan virgonc életkedvvel.

Filmek a nyárról - 2. rész Hulot úr nyaral

Írta: YGergely

Jacques Tati, megelőzve a hatvanas években kibontakozott filmművészeti törekvéseket, a „cselekménytelen film” felesküdt híve. „Nincs elmesélhető történetem. Maga a film a történet” – világította meg aforisztikus tömörséggel, miben is különbözik egy film „sztorija” a „tartalomtól”.

A Kisvárosi ünnep, majd az Hulot úr nyaral és a Nagybácsim tragikus humorú, de nem keserű és csöppet sem reménytelen filmek.

Az Hulot úr nyaralban hősünkkel szemben nem igazán agresszívan ellenséges a külvilág. A tárgyak ugyan minduntalan ellene szegülnek, de megszelídíthetők. Az antropomorfizált tárgyak a burleszk ősi, eredeti hagyományához tartoznak. Makacskodnak, lázadnak a tárgyak, de nem agresszívek. Nagyon sok hagyományos burleszkfogást használ Tati, de árnyalatnyit szelídít rajtuk. Tati nem hegyezi ki, nem élesíti a képi poénokat. Ez művészetének legfőbb, sarkalatos pontja: „nem kitenni az i-re a pontot” – mondja, „folytathassa a néző”. Ez a felfogás és ez a megoldás gyökeresen új a burleszk történetében.

Az Hulot úr nyaral néptelen tengerpart képével indul, s ugyanezzel zárul. A két kép között mindent eláraszt a tömeg, a zaj, a hangok. Az Hulot úr nyaralban Tati önálló világot teremt, ebben az univerzumban mindent megenged, még azt is, hogy csendes, melankolikus burleszket alkosson, a filmtörténetben az elsőt és azóta sem felülmúlhatót.

A melankólia elsősorban Hulot úr figurájából árad. Ég és föld között ügyetlenkedő figura. A burleszk a helyzetkomikum moziszonettje, ugyanolyan szigorúan betartandó szabályokkal, kötelező „rímekkel”, ősi patronokkal.

Hulot úrnak ugyanannyi pénze van és ugyanolyan nyaralója, mint másoknak. Csak a szíve és a gondolatai mások. Tati univerzumát a szemlélődően csendes alaphangulat adja meg, ez a hangulat hívja elő a gageket, és nem fordítva.

Az egész hulot-i magatartás, következésképp a világ, e létezés humora diszkrét, szinte szégyenlős. Szemérmes humor: látszólag tejesen idegen a burleszk műfajától. Tati megvalósította. Látásmódja szubjektív, pedig a klasszikus burleszkben a humor objektív, hiszen a néző éppen azért nevet, mert fölényben van a szereplőkkel szemben, objektíven látja, amit ők tévesen. Ez az ősi humorforrás. Tati elmozdul ettől a hagyománytól. Nála nincs egyfajta objektív szemszög.

Az egész film a tekintetek, nézések párbaja, feleselése, összefonódása. Az egyik komikus főalak egy nyugalmazott katonatiszt, aki állandóan távcsővel lesi a környezetét, a strandot. Mindent hamisan lát: Hulot úrnak kettétörik a csónakja, a távcsőben ez tengeralattjárónak vagy cápa fejének látszik. Ez a hiábavaló leselkedés az hulot-i szelíd, figyelmes nézelődésnek az alacsonyabb humorforrást kínáló „első síkja”.

Egyébként mindegyik, a tömegből kicsit is kiemelt figura néz valamit. Figyelmüket, lomha tekintetük felélénkülését éppen Hulot úr megjelenése okozza. A pincér szörnyű jelenésként értelmezi-látja őt. A teniszezők hitetlenkedve bámulják Hulor úr furcsa és szabálytalan játékmódját. Hulot e görcsös mozdulatokkal megnyeri a játékot. További humorforrás: másnap már minden teniszező Hulot suta mozdulatait utánozza.

Hulot is figyel padlásszobájából, de ő is hiába: a valóság jelei nem értelmezhetők egyféleképpen. Hulot ha beleilleszkedni nem is, de megismerni próbálja környezetét. Azonban képtelen a kispolgári környezet mélyebb valóságát megérteni. Az egyik leghíresebb gag: Hulot úr egy női kabinba leselkedő férfit pillant meg. Fenékbe rúgja, de rosszul értelmezte a férfi fura testtartását, ugyanis azt nem a kabinba kukkolás érdekli, hanem a fényképezőgépe foglalkoztatja. Hulot úr elszaladna, de hogy ne lássák menekülésnek futását, afféle kabin körüli futóedzésnek szeretné maszkírozni. Minden „nézésnek” többféle jelentése van, álcázni kell mozdulatokat, hiszen így azok nem fejthetők meg könnyen.

Tati újat hozott a hangeffektusok alkalmazásában is. Az értelmetlen, közhelyes, felesleges emberi párbeszédekből csinál alig érthető zörejt, szó- és hangtöredékeket.

A film végén Hulot úr gyerekekkel játszik a tengerparton. Csak a gyerekekben bízik, csak ők értik és szeretik. Tati is egy gyerekre bízza burleszk-szemlélete titkának felfejtését. A film végén egy kisfiú hatalmas gombóc fagylalttal hazaindul. A fagylalt olvad, láthatóan mindjárt leesik. A gyerek felnyúl az ajtókilincshez, a fagylalt fejjel lefelé. Aztán a gyerek bemegy az ajtón és nem történt semmi. Csak a filmtörténet egyik legbátrabb és legmélyebb vígjátéki jelenetét láttuk.

A film záró képén megint a néptelen tengerpart, a világrend helyreállt. Melyik világrend? 

Filmek a nyárról 1. rész - Holdbéli Gáspárok nyári moziban

Írta: YGergely

Eric Rohmer filmjeiben az etnográfus szemével vizsgálódott: vajon milyenek a francia bennszülöttek?

Rohmer legjobb filmjei mindig nyáron játszódnak (a Teliholdas éjszakák talán az egyetlen kivétel). Szabadság és látszólagos szabadság, lehetőségek és kötelmek rabsága, a század városi emberének játéktere. Szűk vagy meglepően tág?

A nyár meséjében Bretagne-ban vagyunk, bár még itt is mindenki a hamisítatlan párizsiasság jegyeit mutatja. Akcentust a Rohmer-filmek soha nem ismertek, nála minden vásznára bocsátott figura a párizsi értelmiség gesztusait és beszédmódját intonálja.

A Rohmer-filmekben nyaralás közben is értelmesek maradnak a bolyongók. Véletlen találkozások esnek meg velük, de ők rögtön értelmezik is a történteket: szabályozott, „megszokott” véletlenekről van szó. Ilyesmi leginkább francia földön dívik, ott is főként a Rohmer-filmekben.

Rohmer világa, nyári tengerei a városi polgárok zárt szabadsága, szűkös nyitottsága, tágas zártsága. Minden szereplő a titkon sejtett bezártságban megnyíló nagy nyitottsággal birkózik… (erős szó: inkább civakodik, nyűglődik, tétovázik, csatangol.) Francia polgárok, fiatal értelmiségiek. Nyitva előttük a világ: Polinézia vagy akár a Déli-sark, de őket inkább a bretagne-i őslakók érdeklik. A rendező rejtett önvallomása. Nem új felfedezés, hogy Rohmer valamiképp az etnográfus szemével vizsgálódik. Az Afrika-etnográfus Jean Rouch rokona: milyen az, amikor valaki francia?

Szerelmét várva Gaspard magányosan betéved a Creperie de la Lune-be, a Holdhoz címzett palacsintázóba. Ez a fiúfigura a lányos szépséget hordja magán álcaként. Szerelemre vágyik, de maga sem tudja, nyári lánykára vagy valami komolyabbra. Akad neki ilyen is, olyan is. Még nem tudja, mikor is érzi magát önmagának, mikor és kivel.

A francia romantika egyik vershőse volt Gaspard de la Lune, Holdbéli Gáspár. Rohmer Gaspard nevű hőse szeretné, ha őt választanák, és nem neki kellene választania. Friss címszó a választási taktikák, a csábítási stratégiák Rohmer-féle nyári enciklopédiájában.

Mi lesz a kirakós játék vége? Rohmernél a történet nyitott, minden többértelmű. A nyár meséje kérdőjelekből áll, és a magyar elmét bosszantva, befejezetlen három pontokból. Figyelemre méltó Rohmer variációs képessége és készsége. Dramaturg-főiskola. A helyzetgyakorlatok bravúr-sorozata.

Valamilyen zeneműhöz hasonlíthatnám A nyár meséjét: Debussy, Eric Satie jut eszembe. Inkább hajlékony prózanyelv ez, mint költészet. A kimunkált filmpróza csiszolt diadala. De ez már patetikus. Rohmer ellentéte.

Eric Rohmer a Nyár meséje forgatásán

Eric Rohmer, ez a korától független, vénülni nem tudó szellem valamifajta ellenméreg lehet a súlyokba, „nagy problémákba” bódított, vastag ruhába öltözött magyar nézőknek is. Rohmer csak nagy késéssel lett ismerőse a hazai filmnézőknek. Mindenben: gondolkodásban, beszédmódban más, mint amihez szoktunk. A világ, amelyet ábrázol, ingerlően különböző. Mások benne az első ránézésre hozzánk hasonló férfiak és nők, a fiúk és lányok.

Főleg az bosszantó, hogy alig van története, azt viszont ügyesen tudja bonyolítani. És azzal a kevéssel csillogni sem átall, de csak úgy mellékesen, természetesen. Könnyed és fegyelmezett, mint a japán papírhajtogatás művészete. Ez a filmelbeszélő nem ölelgető haver, nem ivócimbora. Életről és halálról nem szól zokogva. Barát egy kávéházi szegleten. Beszélgetünk vele arról, s úgy, amiről csak egy tengerparti kávéház szegletén lehet.