Keresés ebben a blogban

2014. március 6., csütörtök

Egy varázsló álma – Boglár Lajos hagyatéka a Néprajzi Múzeumban

Írta: Inkabringa



Boglár Lajossal 2003-ban (halála előtt egy évvel) készült egy hosszú beszélgetés, mely aztán könyv formában is megjelent Még találkozunk! címen.
Ennek a könyvnek a mottója: „Csak igazi varázslók álmai válnak valóra.
Boglár Lajos minden bizonnyal igazi varázsló volt.
A kilencvenes évek végén hallottam Boglár Lajos egyik antropológus tanítványának brazíliai terepmunka tapasztalatairól tartott beszámolóját. Huszonéves lányként egy amazóniai indián törzset kutatott. Egy évig készült az útra. Szakirodalmat olvasott, tanulta a nyelvüket. Velük kelt, velük feküdt. Várva várta a terepmunkát. 

Boglár Lajos gondos útmutatásai alapján készült a kutatásra. Boglár persze jól ismerte ezt a törzset, többször járt már náluk. Az eredeti tervtől eltérően - közbejött egyéb elfoglaltságai miatt - az első hetekben semmiképp nem tudott volna ott lenni a tanítványával.
Az ifjú kutató azonban annyira várta már a terepmunkát, hogy nem akarta halogatni a megérkezést, ragaszkodott az eredeti időponthoz. Bízott magában, és tanárától is azt kérte, bízzon benne. Életveszélytől amúgy sem kellett tartania, de tudta, hogy Boglár Lajos nevének kimondása amulettként óvja majd. Mi baja történhetne? Gondolta, mire a tanár úr megérkezik, remek kutatási anyagot gyűjt össze. Végül meggyőzte a tanárát, hogy egy-két hét nem a világ, egyedül is boldogulni fog kezdetben. Aztán megérkezett a terepre. Az első napon, mint egy kiscsikó szaladgált föl-alá a faluban, mindent látni akart.

Este vette csak észre, hogy az amazóniai nap erősebb, mint amennyire ellene óvintézkedett: csúnyán leégett a bőre. Az indiánok és a dzsungel növényei jótékonyan segítettek. Azt is észrevette, hogy elfelejtett tükröt vinni, az indiánok pedig nem használtak ilyesmit, nem is ismerték.
Aztán kiderült, hogy nem érti jól, amit beszélnek, ők meg nehezen értették az ő mondatait. Ügyetlenkedett, csetlett-botlott és állandóan éhes volt. 

Minden ismeretlen és idegen volt számára és ő ismeretlen és idegen volt mindenki számára. Semmi nem olyan volt és nem úgy volt, mint az európai életében. Egyszóval teljes valójában átélte azt, amit az antropológiai szakirodalom kultúrsokknak hív. De helytállt. Rájött, hogy Boglár Lajos módszertani tanácsai nélkül egyáltalán nem boldogult volna. Megküzdött minden napért, a legkisebb eredménynek is örült, esténként írta a terepnaplóját. És várta a tanár urat. 

Boglár Lajos pedig néhány hét elteltével, pontosan akkor, amikorra ígérte, megérkezett. Köréje gyűlt a falu apraja-nagyja, nagy szeretettel fogadták, barátjukként üdvözölték. Aztán Boglár Lajos egyszer csak arra lett figyelmes, hogy messziről egy különös bőrszínű, torzonborz, érthetetlen szavakat kiabáló fura teremtés közeledik felé puskagolyó sebességgel, majd elé érve helyből dobbantva egyenesen a nyakába ugrik, és akkor már magyarul áradtak belőle a szavak:
Tanár úr, tanár úr! Úgy hiányzott! Végre itt van!
Ez a rég hallott történet jutott eszembe tegnap a Néprajzi Múzeum zsúfolásig telt termeiben Boglár Lajos hagyatékának kiállításmegnyitóján. Nagyon sokan voltak: egykorvolt ifjabb tudóstársak, tanítványok, és már az ő tanítványaik. Mindazok, akik tisztelik és becsülik azt a sokrétű és összetett munkát, amit ő hátrahagyott. 

Boglár Lajos idén lenne 85 éves és tíz éve nincs már közöttünk. 

Lexikonszerűen sorolhatnánk, hogy etnográfus volt, a hazai kulturális antropológiai képzés- és gondolkodásmód megalapozója, indiánkutató, filmkészítő, kiváló tanár, az akcióantropológia elismert képviselője, az Amazonas kultúráinak nemzetközi hírű tudósa. 

Boglár Lajos példa volt. Ezt igazán most lehetett látni. 

Példája valami olyan elkötelezettségnek, elfogadásnak, empátiának, ami a mi korunknak is komoly kihívása. El kell ismerni, nehezebb is, mint engedelmesen szabályt követni, mert folyton mérlegelni kell, másokra figyelemmel lenni.
Boglár Lajos a szokatlanra érdeklődéssel, a különbségre elfogadással, az értetlenségre értelemmel, a dogmákra sokszínűséggel, a konok egyoldalúságra az egész világ elénk tárásával válaszolt. 

Úgy is mondhatnánk, hogy jelszavai valának: empátia, tolerancia, nyitottság.

"Rettegek attól, ha valaki azt tanítja, hogy ez vagy az az izmus vagy elmélet az egyedül célravezető. (…) Nekünk eklektikusoknak kell lennünk. Én nem engedhetem meg, hogy a munkámat alárendeljem egyetlen elméleti iskolának. (…) Nincs olyan kulcs, amely minden zárat felnyit. Az csak álkulcs lehet. Ha én egyetlen iskolához vagy eszméhez leszegődnék, akkor álkulcsot tartanék a kezemben. Tehát nekem olyan kulcscsomóm van, amin rengeteg kulcs van." – nyilatkozta egyszer.
Brazíliában született, Budapesten tanult etnográfiát, 27 évig volt a Néprajzi Múzeum munkatársa, évtizedekig tanított egyetemen, készített etnográfiai filmet a Mátrában és az amazóniai esőerdőkben.
Negyven évig kutatta az Amazonas indián kultúráit, nemcsak a budapesti, hanem más európai múzeumok gyűjteményét is gyarapítva az eltűnő amazonasi tárgyi kultúra gyöngyszemeivel. Megőrizve és a jövő nemzedékek számára is kutatható területté téve a dél-amerikai esőerdők indián törzsi kultúráit.
Nemcsak a tárgyakra koncentrált, hanem az ott élő emberekre is. Terepmunkáin az adott indián közösséget segítette a civilizációs uniformis elleni küzdelmükben, a kultúrájuk és önazonosságuk megőrzése érdekében. Képviselte őket a hatóságokkal szemben, mindig az indiánok érdekeit szem előtt tartva. Nem fensőbbséges tudósnak, hanem barátjuknak és szövetségesüknek tekintették őt az indiánok. 

Sokat idézett példamondata volt, amit egy indián barátjától hallott: „Mi úgy szeretnénk a civilizációval lenni, mint ti az esőköpennyel. Csak akkor veszitek föl, amikor esik az eső.”
A kulturális antropológia hazai oktatását megalapozta, tanítványainak ezt a szemléletmódot adta tovább. A világot egészében kell látni. Ha nem látjuk az egészet, akkor is tudni kell, hogy amit nem látunk, attól még létezik, és ugyanolyan joggal létezik, mint mi, ugyanolyan értéke van, mint a mi értékeinknek. 

A világ relatív. Egyféleképp láttatni akkor is erőszaktétel, ha az a legszebb idea szerintünk. Az értékek nem kívülről jönnek, hanem magunkban kell megtalálnunk. A legfőbb emberi érték a másik másféleségének elfogadása. Belátása annak, hogy nem gondolkozhatunk egyformán a világról.
Azt is belátta, hogy ez a sokszínűségre törekvő antropológiai látásmód nem egykönnyen ereszt gyökeret mifelénk. Jegyezzük meg, ezt nekünk is be kell látnunk még most, 2014-ben is.

Alig – vagy egyáltalán - nem ismerik itthon a kulturális antropológiát és ezért nem is sejtik, micsoda lehetőségek vannak a társadalom számára ebben a szemléletmódban. „… ugye ti a csontokkal foglalkoztok? És akkor viccesen mondtam, hogy: nem, a velővel!” (Még találkozunk 2004. 17.)
A tegnapi nap ünnep volt a Néprajzi Múzeumban. Olyan tiszteletadás Boglár Lajos felé, ami a leginkább illik az ő szemléletéhez. Egy manapság kivételesnek mondható, a kulturális értékek megmentéséért való összefogás eredményét láthatjuk itt.  Boglár Lajos családja, tanítványai és tisztelői elindítottak egy eredeti kultúramentési akciót, melynek eredményeként mára már pótolhatatlan amazóniai törzsi tárgyak kerültek a Néprajzi Múzeumba.
Ékes tolldíszek, csörgők, maszkok, edények, lepényforgatók, ékszerek, hangszerek. Lenyűgöző, bámulatos emlékei az amazóniai indiánoknak.
A tanítványok, tisztelők, a Szimbiózis Kulturális Antropológiai Alapítvánnyal karöltve elindítottak egy szponzorkereső akciót. Részletek itt: boglar-hagyatek.blogspot.hu
A tanítványok azt tették, amit Boglár Lajostól példaként láttak. Megpróbáltak ők is varázsolni és sikerrel jártak. Tiszteletadás ez a kiállítás Boglár Lajos és az amazóniai indián kultúrák előtt közvetlen, emberi és értékálló módon. Boglár Lajos hagyatéka a Néprajzi Múzeumban. Úgy hiányzott. Végre itt van. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése