Keresés ebben a blogban

2014. január 27., hétfő

Gombrowicz ideje

Írta: YGergely



„És nosza Nevetésről Nevetésre, Nevetéssel Puff, Nevetéssel puff, paff, bruh…”

A Transz-Atlantik fejeződik be így, fuldokolva. Ebben egy lengyel író 1939 őszén megfutamodik a hazatérő hajóról, nem tér haza a harcoló Lengyelhonba, és Argentínában röhögi a lengyeleket meg az argentinokat.
Üvöltve, fuldokolva röhög. „Menjetek csak ahhoz a szent és alighanem elátkozott Nemzethez! Menjetek csak, hogy titeket se Élni, se Megdögleni ne engedjen, hanem csak a Lét és Nemlét közé mindörökre felfeszítsen.”

Gombrowicz bizonyára az utóbbi fél évszázad legnagyobb és legmagasabb színvonalú botrányokozója. Azzal a gesztussal, magatartással, hangon ír, mintha előtte senki más nem írt volna, s csecsemő szemszögből, élesen sivító csecsemő- meg mutáló kamaszhangon szól művészetről, zenéről, könyvről. Mintha senki más nem szólt volna még semmiről előtte, és ha mégis szólt, azt sürgősen el kell feledni, meg kell majmolni, túl kell harsogni.
Witold Gombrowicz
E kamasz például Dantéról kis könyvecskében harsogta el, hogy értéktelen fércművecske álmosítóan ostoba szerzője volt. Lett is röhögtető zúgás.

„Gombrowicz Naplóját forgatom” – jegyezte fel Pilinszky (1971. március, Új Ember). Ördög tudja (vagy filológus), hogy említették-e előtte Gombrowiczot és Naplóját magyarul.
Pilinszky egy későbbi nyilatkozatban a saját négy legfontosabb XX. századi írója közé sorolja. Ezt nemcsak azért említem, mert tán kevesen tudják, de azért is, mert tán meglepő. Ég és föld választja el a két író világszemléletét. De úgy látszik, a teljesen öntörvényű és szabad egyéniségek egymás vonzerejét hamar felismerik.

Gombrowicz valójában önmagán is fuldokolva és dühöngve röhög.

Háborús megfutamodása előtt írt egy regényt, a Ferdydurkét, mely óriási sikert aratott a varsói kávéházi elitértelmiség köreiben, és súlyos bukás lett a közönségnél meg a „szélesebb” és komoly mértékadó körökben.
Tegyük fel, hogy Határ Győzőnek már az 1948-as Heliane nagyon hasonló sorsa után sikerül megfutamodnia, és Nyugaton bősz haraggal és bősz humorral megírja a benne ágaskodó remekműveket, akkor nekünk nagy szerencsénk volna, mert másmilyen lenne kicsit a magyar irodalom, és mellékesen jobban értenénk Gombrowiczot.

„Elvesztette a hazáját? Micsoda szerencséje van.” Cioran kiáltott fel e szavakkal, amikor Koestlerrel vagy Fejtő Ferenccel megismerkedett.

Cioranról Gombrowicz is ír, rögtön a Napló elején. Érdekes, hogy Gombrowicz 1953 táján elszigetelten Argentínában azokat olvassa, kikkel mi 1989 után ismerkedtünk magyarul.
Camus filozófiai könyveit, Ciorant, Miloszt. Mert azért talált haragjához, ellentmondásaihoz, vitakedvéhez, vad röhögéséhez méltó ellenfeleket.

Főként Miloszt: a Gombrowicz–Milosz-vitából évtizedekig táplálkozhatna a lengyel, a magyar, a kelet-európai értelmiség, ha volna esze és jó kamaszízlése.
Witold Gombrowicz és Czeslaw Milosz
Mi, Mi, Mi, Mi! 

Bárcsak támadt volna az emigrációban dühödt és termékeny Márai–Cs. Szabó-levelezés és szembenállás. Határ Győző kellett volna hozzá. Határ, akinek helyzete és szelleme amúgy is rokon kicsit a Ferdydurke írójáéval, legtöbbször Gombrowiczhoz hasonló módon elmélkedik a nemzeti literatúráról, korlátairól, bilincseiről, megtagadni, megrúgni ingerlő bumfordi bájáról. 

Engedtessék meg egy saját emlékem. „Ön sohasem fogja megérteni” – mondta nekem Krakkóban 1981 lelkes tavaszán bizonyos szigorral egy fiatal lány, börtönviselt Szolidaritás-aktivista. Gombrowicz Naplójáról volt szó. A jelen levő lengyelek mind szemrehányóan néztek rám: hogyan is gondolhattam…
Párizsban aztán utolsó pénzemen megvettem a teljes Naplót franciául. Lengyel utalások? „A »Lengyelország« szó helyébe tegyétek Kanadát, Argentínát, Romániát stb.” – ad használati utasítást gyógyító italához Gombrowicz.

A könyvet áthálózó bonyolult lengyel történelmi és kulturális összefüggéseket persze valóban nem mind értettem, s ha a bő lábjegyzetekből megtanultam is, holt lexikonanyag maradt – de a dallamot, a hangot, a szokatlanul görcsös humort, a szöveg dühös „bukfenceit”, az ámulandót igen, azt felfogtam. A szolidaritásos fiatal lány tévedett. 

Magánepizódom, úgy érzem, általános tanulságú: ezer és ezer nemzeti utalás, a nemzeti történelem mítoszaiba zárt titkok és követhetetlen részletek nem ismerete sem lehet akadály egy átütő erejű, rendkívüli jelentőségű író vagy mű befogadásához és „értéséhez” – tanulság a „soha meg nem értett” magyar irodalom panaszszavához.
Luis Buñuel
Kevés nagy huszadik századi művész olyan mélyen rokon, mint Gombrowicz és Buñuel. Szabálytalan és elképesztő életsorsuk is azzá teszi őket, még inkább a szabálytalanság és szentképzúzás dühödt örömében fogant tehetségük és műveik.

Buñuelnek García Lorcához és Rafael Albertihoz fűződő barátsága sokban hasonló Gombrowicz és Bruno Schulz kapcsolatához. A bohócmagatartás kegyetlen komolysága, a hasonló dühök, az elutasítások, az eredetiség megharcolt igénye és kínja teszik e két alkotót rokonná.
Garcia Lorca és Luis Buñuel
Gombrowicz őrjöngve pukkasztó lengyel–argentin botrányairól az olvasó értesülhetett a Transz-Atlantik lapjain. A spanyol–mexikói Buñuel sem utolsó botránykeltés ügyében.
Gyilkos humor. Ha van értelme a klisének, Buñuelnél és Gombrowicznál bizonyára van.
Gombrowicz életének külső és belső fordulatairól, gondolkodásmódjának lassú vagy hirtelen jött változásairól sokat beszél a Testamentumban.

Fontos szó esik például műveinek ismertetésén és fogadtatásán túl a különállásáról: utálkozó szembefordulásáról az elismert, híres vagy ünnepelt „személyiségekkel”. Borges-szel például, akit nagyon nem szeretett, márpedig Argentínában szeretni, de főleg áhítatosan csodálni illett. Nem szerette Sartre-ot, és divatnak vélte a strukturalizmust.

Gombrowicz egy felhúzható kakukkos óra és ládába zárt rugós krampusz menetrendszerű haragjával ront minden „elfogadott értékre”.
Bemutatja, miként ötvöződik a kamaszlét magasabbrendűsége, fölénye és az éretlenség csököttsége a kelet-európai tehetségek esetében, sőt miért és miképpen jellemző – ha van ilyesmi – a „tehetséges kis népekre” általában. Nem nőttünk fel; kamasztehetségünkre hol büszkék vagyunk, hol idétlenül szégyelljük és takargatjuk.
Gombrowicz 1909-ben

* Érdemes elolvasni! rovatunkban a Jelenkor folyóirat 2014 januári számából ajánljuk Witold Gombrowicz Naplójának részletét (fordította: Pályi András)


1 megjegyzés:

  1. "Elhiszi-e, hogy a felnőttek, akiket mesterségesen gyermekesítünk és kisebbítünk meg, még használhatóbb elemek, mint a természetes gyermekek?"
    (Gombrowicz: Ferdydurke)

    "Ha például valaki arról beszél, miért nem szereti hazáját, akkor vallomásával óhatatlanul szeretetét és tettvágyát írja körül, míg a haza szeretetéről vagy a hazához való hűségről szóló legkomolyabb és legszenvedélyesebb vallomás is inkább arról árulkodik, mennyi utálatot, mennyi bajt, fájdalmat, gondot, mélységesen mély kétséget és bénító tehetetlenséget okoz a haza, s a megbénult tettvágynak kénytelen kelletlen a szavak rajongó bizonykodásába kell visszahúzódnia."
    (Nádas Péter: Emlékiratok könyve)

    VálaszTörlés