Keresés ebben a blogban

2018. március 25., vasárnap

Buborékpukkasztás


Írta: Inkabringa


A 21. század világszimbóluma a buborék lehetne. Jelzős szerkezetekben a ’vélemény’, ’érdek’, ’ízlés’, ’komfortzóna’ szavak állnak a buborék szó előtt. A buborék, amit sokan buroknak hisznek. Pedig nem az.   

Egyre kevésbé tudom, és főként egyre kevésbé akarom a saját értékrendemet a társadalmi elvárásokkal összeegyeztetni. Például most olyan témáról lenne helyes írnom a blogban, amiben nincs semmi kockázat. Választhatnék az óvatosan problémakerülő kellemesség, szofisztikált sznobizmus és a jópofi cukiság között. A lényeg, hogy kényelmetlenség nélkül fogyasztható legyen minden buboréklakó számára. Mégis inkább olyasmiről írok, ami nem felel meg a fenti kívánalmaknak.

Itt állunk egy rajongó-gyűlölködő parlamenti választási kampány kellős közepén, ahol a drága népet cibálják, szédítik, ijesztgetik. Miközben a mélyen tisztelt választópolgároknak egyetlen egy dologra lenne szüksége az okos és felelősségteljes döntéshez: Kedves Társadalom, nézz már szembe magaddal!

A 18. században Adam Fergusson úgy vélte, akkor működik jól egy állam, ha az állampolgárok érdekeltté válnak a közösség ügyeiben. Immanuel Kant a jogállamiság feltételének tartotta a civil társadalom létét. Alexis de Tocqueville az állampolgárok szabad egyesülését nevezte a demokrácia alapjának. Hegel szerint a civil társadalom és a politika két külön tartomány, és akkor működik jól az állam, ha együtt tudnak működni. Václav Havel kelet-európai civil társadalmakról írt tanulmányából ITT idéztünk már a blogban és ITT olvasható a teljes írásmű.
Kép: Caras Ionut
A mai magyar valóságban keveseknek jut eszébe, hogy e tudós útmutatások szerint viselkedjen. Európában hátul kullogunk a civil szervezetekben való aktív részvételben, egyáltalán a társadalmi cselekvésben. Nem is csak a szervezethez csatlakozás a fontos, bár pozitív tendencia lenne, hanem a civil öntudat felszínre hozása. A Magyarországon eddig általánosan elfogadott és követett minta két kifejezéssel írható le: „nyuszi ül a fűben” és „homokba dugott fejű strucc”. Kivétel nélkül mindenki megtanulja ezt a mentalitást ebben az országban. Ha tele a hasa és békén hagyják, nem érdekli, mi történik a társadalomban. Néha az asztalra csap, de azért ülve marad. Csak akkor tesz a közösségért, ha neki vagy családjának ebből előnye származik és csak olyasmit tesz, amiből nem lesz hátránya. Jobbnak tartja nem belefolyni, nem nyilvánítani véleményt. Az ilyesmi állapotot nevezte Edward C. Banfield amorális familizmusnak.

Van ennek történelmi alapja kis hazánkban, az elnyomás és a retorziók különféle fokozatait élte már meg ez az ország. Felszabadult honpolgári tevékenységre vajmi kevés lehetősége volt a társadalomnak, és amikor volt, akkor bambán hagyta elveszni. A társadalmi aktivitást odadobta a politikusoknak és csodálkozik rajta, hogy kisajátították. A hatalmon levők pedig a „megoldom helyetted” altatóját dünnyögték és orránál fogva vezették az istenadta népet. Politikusokra persze szüksége van egy társadalomnak, de ugyanilyen szüksége van cselekvő és mérlegelő állampolgárokra is, hogy a politikusok ne nőjenek a fejére. 

Így vált a választópolgár politikusrajongóvá- vagy gyűlölővé, amely hozzáállás dedósnak mondható a cselekvő és felelősségteljes állampolgári viselkedéssel szemben. Egy tanulmánykötet szerint a magyar társadalom aggasztó jellemzői: bizalomhiány, fragmentáltság, polarizáltság, egyenlőtlenség és a társadalmi cselekvés iránti közöny. (A könyv ITT elejétől a végéig elolvasható.) Minden parlamenti választás egy új lehetőség arra, hogy a választók társadalmi cselekvővé váljanak. Üdvös fejlemény, ha ezt egyre többen komolyan veszik. Határozottan érezni valamiféle öntudatra ébredést. De az még jobb lenne, ha ezt az igényüket nem csak a választás napjára korlátoznák.

Egyszer végre el kell jutni az itt élőknek addig, hogy ne csak a saját buborékjában, hanem az egész társadalomban akarja otthon érezni magát. Ehhez addig a belátásig is el kell jutni, hogy valaki csak akkor érezheti magát otthon a társadalomban, ha segít azt másoknak is otthonossá tenni. Vannak szerencsére olyanok ebben az országban, akik származásra, vagyoni és iskolázottsági meg egyéb helyzetre tekintet nélkül a társadalmi csoportok közötti kapcsolatot és átjárást létszükségletnek érzik egy egészségesen koherens társadalom kialakításához. Ők többnyire civil szervezetekben dolgoznak, mindenféle területen, a társadalmi integrációtól kezdve az oktatáson és kultúrán át az egészségügyig és a szociális szféráig vagy az érdekképviseletig. Fulladoznak a hierarchikus és ormótlan intézményi közegben, az ellenséges vagy közönyös légkörben, menekülnek mindenféle buborékból, mert megtapasztalták, milyen jó az, ha egy társadalom tagjai egymásra figyelnek és nem a hatalmon levők statisztái.
Kép: Caleb Charland
Richard Rorty és Manuel Castells szerint a társadalmi problémák megoldásához a szolidaritás az egyik kulcstényező. A gazdaság önmagában alkalmatlan társadalomszervezésre. Hisz a leggazdagabbak szűk csoportjába törekszik mindenki és a feltörekvők - saját pozícióik biztosítása érdekében - egyre érzéketlenebbek és egyre kegyetlenebbek a leszakadó csoportokkal. Ezzel tovább növelik az egyenlőtlenségek szakadékát és ebbe a szakadékba előbb-utóbb mindenki belezuhan. Persze Kelet-Európából mindig több felhőt látunk és a legkisebb égtisztulást is tündöklő szabadságnak éljük meg.

Nem tudom, mit hoz a jövő. Lehet, hogy eltűnnek a felhők. Talán a buborékok is. Lehet, hogy megsokasodnak. Lehet, hogy átnevelő táborba zárják a társadalomtudományokkal foglalkozókat. Lehet, hogy utánanézek, hogyan lehetnék lámapásztor az Andokban. Akárhogy is lesz, a rajongó-gyűlölködő buborékok helyett fel kell fedeznünk, hogy ugyanabban a társadalomban élünk és végre egymásra kell figyelnünk. 
Kép: Chema Madoz





2018. március 18., vasárnap

"Petőfi Sándor gatyába' táncol"

Írta: Bikassygergel


Petőfi Sándor, gatyába táncol... Kisiskolás korunkban én is lelkesen szavaltam ezt a gyerekrigmust. Percekig tudtunk röhögni rajta. Volt szigorú tanár bácsi, aki ezért durván fegyelmezett, és volt - kevés - aki velünk nevetett. Azért is jut eszembe talán, mert nem emlékszem olyan márciusi förtelembeszédre, amilyet most a nagy hatalmú főpolitikus megengedett magának. Ezt sokáig nem lehet majd elfelejteni, mocskával még sokáig együtt kell élnünk - de én bizony el szeretném felejteni, és afféle ráolvasásként szegezem vele szembe a "Petőfi-gyerekrigmust." 

Saját első elemis emlékem már a homályba hullt, amikor Szabó István Apa című filmjében újra hallottam. Egyházi iskolába járnak a nebulók. A paptanár a mosolygósak közé tartozik, nem fegyelmezi durván a röhögő kisfiúkat. Megjegyeztem a reverendás paptanárt játszó színész nevét: Böszörményi Géza.

1973-ban személyesen is megismerhettem, persze akkorra tudtam, hogy végzett vegyészmérnök, ugyancsak tehetséges filmíró és rendező. Gyarmathy Líviával közösen alkotott első filmjüket (Ismeri a Szandi-mandit?) ma még jobbnak látom, mint a hatvanas évek végén, 1973-ban a költő születésének kerek évfordulóján a filmgyárban is érdekes tervek szövődtek, olyan értékes eredményekkel, amilyenek ma biztosan nem készülhetnének el, és az állami propagandatévé nem mutatná be, ha figyelmetlenségből mégis elkészülnének. (Zolnay Pál tévésorozatára gondolok, és főleg Kardos Ferenc Petőfi '73) című, ma is eredetinek ható filmjére.) Böszörményi is tervezett valamit, ebben lettem volna közreműködő, talán dramaturg. Sajnos, novella- és forgatókönyv ötletem, vázlataim nem tetszettek neki, de ezt is kedvesen, mosolyogva mondta meg. Nagyon kedves embernek láttam.

1848 és Petőfi. "Nevét idézik, de szellemét nem idézhetik meg". Nem biztos, hogy pontosan idézem Babits idevágó versének kezdetét. 1923-ban írta, másik hamis kor másik hamis ünnepségei idején. Majdnem minden korszakban ócskák és hamisak a hivatalos állami ünnepségek. Most talán még hamisabbak, és még ócskábbak, mint bármikor. 1848, meg a költő persze túl fogja élni. Komor, hirtelen haragú figuraként emlékeznek rá, de látom, hogy jót vigyorog, amikor vásott kölykök röhögve rákezdik: "Petőfi Sándor gatyába táncol!" --- Bárcsak rákezdenék egy hivatalos ünnepségen...





2018. március 8., csütörtök

„Csak-szép”

Írta: Inkabringa



A 19. század közepén a nők utcára vonulva tüntettek az egyenjogúságért, egyenlő bérekért meg hasonlókért. Így 160 év távlatából ironikusan megjegyezhetem, hogy ennek máig nincs vége. Örök téma. A Nemzetközi Nőnapot mára illik nőknek bókoló virágosztogató ünnepként kezelni kis hazánkban. Mi nem kéne még? A Nőnapnak egyébként sem túl jó a pedigréje ebben az országban, mert a Rákosi-korszakban kötelező "ünnep" lett, de milyen álságosan(!), és ez folytatódik napjainkig. Hagyományőrző munkahelyeken most is van marhapörkölt beszédekkel, virágosztással.

Nőnek születtem és ennek örülök. Szeretek nő lenni. Attól még a nőkkel kapcsolatos társadalmi anomáliák zavarnak, sőt feszélyeznek. Örvendetes, hogy egyre több férfit is. Eszemben sincs a társadalmi elvárásokhoz igazodva csípőre tett kezű női terminátorrá vagy törleszkedő cicukává válni. Olybá tűnik, a társadalmi színtéren még mindig ezek az elfogadott opciók a nők számára. Olyan ez, mint Rodney Smith fotója, ahol egy tágas, nagy réten, ahol futhatnánk ezer irányban, a nő egy funkciótlan, de számára kötelezően használatos ajtón léphet csak be. 

Pedig olyan egyszerű lenne a megoldás. Tapasztalataim szerint a férfiak szeretik a nőket és határozottan állítom, hogy a nők is szeretik a férfiakat. Ez egy csodálatosan szép kiindulópont. A probléma az addiktív tényezővel van: ez a hatalom. A hatalommániát és a rangkórságot gyógyítani kellene, mert nagyon sok kárt okoz az emberiségnek. A nő-férfi kapcsolatban egyéni és össztársadalmi szinten sincs semmi keresnivalója a hatalmi tényezőnek és az alá- fölérendeltségnek, mert a nő és a férfi egymás szövetségese. A szövetség pedig egyenrangú viszony. 


Általánosan elterjedt pikírt vélemény, hogy a nők mindent elérhetnek, lehet választójoguk, szabad mozgásuk, lehetnek tudósok, gyárigazgatók, művészek – ha a férfiak megengedik nekik. Azért ne tagadjuk le, évszázadok alatt sok minden pozitívan változott a nők társadalmi megítélésében. 

Kép: Dariusz Klimczak

Vannak férfi írók, akik szenvtelen naturalizmussal írnak a nőkről, vannak, akik szenvedélyes pátosszal, vannak, akik nyegle cinizmussal. És van Szentkuthy Miklós. A nő minden porcikáját megírta, oly gyönyörűen, olyan érzékenyen és érzékien, hogy Szentkuthyt olvasva százszor jobban örülök annak, hogy nőnek születtem. Miközben percig sem tagadta, hogy ő férfiként írt a nőkről. Ez nem baj, a nők azt szeretik. Csak azt nem szeretik, ha a férfiak kizárólag úgy tekintenek rájuk, mint a hét műtárgyára vagy egy szórakoztató csecsebecsére.

Fotó: André Kertész

A legtökéletesebben mindezt Szentkuthy írta meg a Prae-ben. Ezek egy férfi mondatai, de még inkább egy önmagán túllátó, világra reflektált ember mondatai, aki képes a korlátainak és korlátoltságainak belátására is. Annál pedig nincs nagyobb kincs manapság. 

„Az emberek sokszor emlegetik, hogy a nőben valami nem-emberit keresnek a férfiak, de evvel el is intézték a dolgot, és nem veszik észre, milyen rendkívüli furcsaság van abban, hogy ezeket az emberi lényeket, a nőket, teljesen nem-emberiként nézi az emberiség egyik fele. Mert a nőknek nem a szépség-oldalán van egyszerűen a hangsúly (mintha volna egy másik oldal is valahol), hanem egyszerűen csak a szépségükről van szó, egy millimikronnyi „emberi” dolgot sem keresünk bennük.
Mikor a csinos nő megjelenik az asztal mellett, abban a pillanatban megszűnik bennünk minden embercélú gondolat, minden csak mint szépség érdekes a nőben, és az emberi forma csak úgy lebeg fölötte, mint a tenger hullámára ejtett papírálarc. A vágy mindig erre a gyökeres dehumanitásra irányul, míg a nő megmarad embernek, és mint ember éli életét.
Férfiak gyakran szokták tanácsolni nőknek, hogy nézzenek sokat a tükörbe: ebből látni, hogy a férfi érzi, hogy a nő nincs tudatában eléggé csak-szépségének (praktikusan persze a nő nagyon is jól tudja, hogy „– én szép vagyok –”, helyesebben „– tetszem a férfiaknak –”, csak azt nem tudja, hogy ő csak-szépség és mint „ember” elhanyagolandó mennyiség), illetőleg nem alkalmazza az életét egészen a külsejéhez – folyton a külsejével foglalkozik, de sohasem mint egyetlen lelki középpontjával; a szépség mindig életének csak egyik eszköze, része, célja, de mindig embernek érzi magát, aki szép, nem pedig csak-szépségnek, aki véletlenül emberhez hasonlít. A férfiak azt remélik, hogy ha a nő tükörbe néz, akkor embertudata helyébe a tükörkép fog lépni, mert a tükörképet érzi a férfi a nő lelkének…”

Fotó: Rodney Smith



Kapcsolódó bejegyzés: