Keresés ebben a blogban

2017. október 24., kedd

Szun Vu-kung szeme



Írta: Inkabringa


Javaslom, ne csak az abszurd kis hazánkban ránk erőltetett szemellenzős perspektívából, hanem egy másik nézőpontból is vizsgáljuk meg a ’migráció’ szót. Van ennek egy világszerte megfigyelhető válfaja, ezt a társadalomtudományi szakirodalom úgy hívja, hogy ’szabadidős migráció’, hétköznapi nyelven ’turizmus’. A „turizmus egy olyan interszektorális jelenség, amelynek lényegi elemét az egyén élményszerzéssel és szolgáltatások igénybevételével együtt járó környezetváltozása képezi”. Nos, ez korrekt definíció. 

Magunk között bevallhatjuk, hogy ha van a sáskajáráshoz hasonlítható megjelenési formája a migrációnak, a turizmus mindenképp az. Mert ahogy egy turista tud csörtetni, úgy nem tud más senki. És ezért bizony Európa, Észak-Amerika és a világ egyéb tehetősebb pontjain fellelhető országok (pl. Japán), nagyjából a Föld lakosságának 20%-a a felelős. A szabadidős migrációnak gazdag antropológiai szakirodalma van és most ennek jegyzékét kellene közreadnom, de nem teszem, mert ugyan ki olvas ebben az országban társadalomtudományi tanulmányokat?
Jól ismert turizmuskutatói fogalom a 4S (sun, sand, sea, sex), amely a napfényhiányos országok tehetős lakóit csábítja a napfényben gazdag, ám egyéb tekintetben rendkívül szegény országokba. Ez a leginkább elterjedt célja a turizmusnak. Süssön a nap, de ne legyen túl meleg, hullámozzon a tenger, de ne háborogjon, a bennszülötteket meg lehetőleg távirányítóval lehessen szabályozni, hogy óhajtjuk-e őket megtekinteni saját életközegükben, vagy beérjük azzal, ha a helyi nyomortól leválasztott luxus turistagettónkban kiszolgálnak minket. Japánban már külön szolgáltatói szektor alapult az Ausztráliába és Hawaira irányuló golfturizmusra. Gondolnánk, hogy a golfhoz elég egy nagy zöld gyep, de a társadalmi státusz szempontjából nem mindegy, hogy az hol van.

A turisták pénzért élményt szereznek, és a bolygó legkülönbözőbb pontjain bukkannak fel. Van, ahol már elviselhetetlen a hömpölygésük. Velencének bevallottan elege van a turistákból. Az Akropolisz kövei úgy elkoptak, annyira csúsznak, hogy a dupla Axelt is gyakorolhatnánk egy műkorcsolya versenyre. A Machu Picchun már tilos enni, inni, szelfizni és még menni sem akármikor és akármiben lehet, mert a napi több ezer turista néhány év alatt több kárt tett benne, mint a megelőző hosszú évszázadok. Az inkák ősi szentélyének addig volt jó, amíg a dzsungel bújtatta.

Kínos, hogy a világ jól szituált, civilizált fertálya teleszemeteli, letapossa, letöri, szétrúgja, felzabálja az anyatermészet és az emberi kultúra csodáit. Igazi barbár hordaként képesek viselkedni a turistává váló cizellált civilizáltak, a szabadidős migránsok. Miközben az is igaz, hogy a pénzük nagyon is jól jön a világ szegényebb 80%-ának, mert jóformán nincs is más bevételük sok helyen, mint hogy tűrik és szolgálják a turisták mohó trappolását. Félreértés ne essék, az utazás nagyon jó dolog. Jó, hogy láthatjuk ezt a szép bolygót és azt is, hogy az ember milyen gyönyörű csodákat képes teremteni. A turizmus tehát jó, de a tömegessé válása sok gondot okoz. Ha okosan és a helyi viszonyokhoz, a helyiek kedvére téve űzzük, kölcsönös épülésünkre szolgálhat, ellenkező esetben a vandál pusztító kategóriájába kerülünk. 

Szép az, amit szépen csinálnak, és rút, amit rútul” – Platónnak ez a mondata az élet minden területére érvényes, még a turizmusra is. Úgy utazni, hogy egy madárkányi lábnyomot hagyjunk csak magunk után és ne füstölgő romhalmazokat. Weöres Sándor írta, „a madár elszáll, a gally utána kiegyenesül”: úgy hiszem, turistaként, utazóként, sőt emberként is, csakis így, ilyen szép szelíden érdemes élni.

Ez az ország a teljes abnormalitásba süllyedt, de úgy érzem, az egész kontinenssel van valami baj. Európának mindig volt egy fennhéjázó, finnyáskodó, élveteg jellemvonása. Csakhogy volt Szókratésze és Voltaire-e is, és még sok más csodája: a széles látókörű, invenciózus gondolkodásra való hajlama. A 21. századi Európa a világ egyik legkényelmesebb helye, de egyelőre csak a fennhéjázó, finnyáskodó, élveteg oldalát mutatja, Szókratész és Voltaire nélkül. Szerencsére vannak olyanok, akikben érzem, hogy törekszenek valami jobbra, teljesebbre, nem érik be a konzumsablonokkal. Ez végtelenül megnyugtat és bizalmat ad. Talán nem habzsoltuk fel minden európai hagyományunkat.

A svéd Négyzet című film sok tekintetben rezonált a fenti kétségeimre. Nemrég voltam egy kiállításmegnyitón, egy igazi underground helyen, messze a kirakatba tett honi közízléstől. Nem volt megnyitó beszéd, de létráról aranyszínű konfettit szórtak a belépők fejére és mindenkinek jutott egy pohár bor. A kiállítótérben a fehér papírvászonra vágott ujjnyi résen benézve egy majomfejet látunk, a szeme helyén tükörlap. Ha belenézünk, a saját szemünk néz vissza a majomfejből. Nagyon mulatságos. Utalás ez a 16. században megírt kínai Majomkirályra, akinek a történet szerint egy bölcs a Szun Vu-kung nevet adta, vagyis ’A Világ Hiúságára Ráébredt Majom’. Ebbe a tükörbe az országnak, Európának és a világ jólétben élő 20%-ának is bele kellene nézni. Legalább az öniróniánkat ne veszítsük el.

Néha úgy érzem, nem csak az országtól, hanem a kontinenstől is el kellene kicsit távolodni. Kézenfekvő lenne Izland, ami már nem a masszív Európa, de nem is a világ végén van. Akik jártak ott, azt mondják, gyönyörű ország. Ott élnék, távol a hazám és Európa zajától, amíg össze nem fagyok a hidegben és hasra nem esek a sötétben. Vagy az Andok. Ahol a fehér euro-atlanti turisták az indiánokkal cipeltetik a csomagjaikat és olykor saját magukat is. Ha az Andokban egy kecsua olyan szemmel nézne rám, ahogy egy turistára szokott, a Föld magmájáig süllyednék a szégyentől. Ez az egyetlen hely, ahova semmiképp sem mennék turistaként. Mi más is lehetnék én az Andokban? Egy fehér európai migráns.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése