Keresés ebben a blogban

2017. szeptember 30., szombat

Az esendő bálvány (Chasing Trane)

Írta: Inkabringa



Az Urániában vetítették a John Coltrane életéről készült Chasing Trane című dokumentumfilmet. Jó magyar szokás szerint egyetlen hagyományos mozivetítés jutott e kies hazának. Ez a dokumentumfilmekkel általában így van, a nagy mozivásznakról hiányoznak. Hősies küzdelmet folytatnak azok, akik olykor-olykor mégis odavarázsolják őket. Ezúttal a Budoku érte el, hogy a Chasing Trane-t igazi nagy mozivásznon láthattuk John Coltrane születésnapjának előestéjén.

John Coltrane egy legenda, sokak szerint egy isten, de legalábbis angyal. Ez utóbbira én is hajlottam a film végére. De nem a film érdemei, hanem Coltrane személyisége miatt, ami újra és újra lenyűgöz, ha szembesülök vele. Ez nem egy korszakalkotó film, de elviszi a hátán az a tény, hogy Coltrane-ről szól, aki viszont tényleg korszakalkotó volt. A Chasing Trane klasszikus rajongói film, egy hagyományos elemekből összerakott tiszteletkör. Az invenciózus formai újításban mindig van kockázat, a bálványozásban meg mindig van valami sablonos. Gyermekeinek, zenésztársainak, rajongóinak visszaemlékezéseit archív koncertfelvételek, fotók és - Denzel Washington hangján - Coltrane önéletrajzi írásai színezik. Jól bevált dramaturgia. Láthatólag mindenki igyekezett valami roppant jelentőset-velőset mondani róla. Szívesen hallgattam volna a röpke zenei bejátszásokat csak egy picivel tovább, de két taktus után mindig ráúszott egy emlékező beszédhang. Több zene és kevesebb tiszteletkör jobb lett volna.
A film végigkíséri a mindössze negyven évet élt John Coltrane világra ébredésének és zenei magára találásának állomásait. Tavaly volt születésének 90. évfordulója (a blogban is írtunk róla), idén van halálának 50. évfordulója. Coltrane zenéjét hallgatva az eksztázist és a nyugalmat egyszerre érezzük. A zenéje hűen tükrözi a személyiségét.
Coltrane pályája kezdetén egy Charlie Parker-utánzó volt. Akkoriban a jazzklubokban jobbnál jobb zenészek akarták túlszárnyalni egymást. Nem vitatott mítosz volt (amit a dealerek ügyesen tápláltak), hogy a drogok segítik a talentum kibontakozását. A valóság épp az ellenkezőjét bizonyította. Dizzy Gillespie és Miles Davis is kitette a zenekarából Coltrane-t a heroin miatt. Azt, hogy ott és akkor nem halt bele a heroinba és az alkoholba, akaraterejének köszönhette. Nem kért segítséget, bezárkózott a lakásba és megjárta a poklok poklát. Első felesége, Naima, és nevelt lánya attól féltek, belehal az elvonási tünetekbe. Iszonyú szenvedések árán sikerült talpra állnia. 

Rájött, hogy a talentuma kibontakozását egyedül a gyakorlás és a tanulás segíti. Gyakorolt megszállottan éjjel-nappal, míg a hangszere szinte a testrészévé vált. Ekkor kinyílt előtte az univerzum. Coltrane zenéje kibomlott és hatalmas magasságokba emelkedett. Nem lehet tudni, hogy a heroin és az alkohol nélkül elkerülhette volna-e a korai véget, hisz tudjuk, a rák kegyetlen, nem kell „rászolgálni”, válogatás nélkül csap le. Tény, hogy Coltrane még most is élhetne és már félévszázada meghalt.
A filmben Wayne Shorter, Wynton Marsalis, Sonny Rollins, McCoy Tyner, Carlos Santana, John Densmore méltatták. Volt az emlékezők között zenekritikus, egykori USA-elnök, egzaltált filozófus, japán Coltrane-fanatikus és jazzrajongó rapper. Az általam nagyon szeretett Sonny Rollins úgy nézett ki, mint egy Bebop-Mikulás: piros selyeming, piros sísapka, hófehér szakáll, napszemüveg és fekete csokornyakkendő. Sonny Rollinsért majd’ megőrültek a jazzrajongók, de a filmben ő is és mások is azt mesélték, hogy Coltrane olyan csodát művelt a zenével, hogy amikor a zsúfolt klubokban a színpad felé indult, a tömeg tisztelettel szétnyílt előtte. Pedig nem játszott rá az istenülésre, szerény, hallgatag ember volt.
John Coltrane és Dizzy Gillespie
Nem tartozott valláshoz vagy felekezethez, de egy univerzális teremtőerő létezésében erősen hitt. Ez a hite és az akaratereje sokat segített neki. Tanulmányozta a Bibliát, a Koránt, a buddhizmust, a hinduizmust, a görög filozófiát, az afrikai kultúrát meg mindent, ami emberi. Az összhangot kereste nemcsak a zenéjében, hanem az intellektusában és az életében is. Meg is találta. Charlie Parker hatására fordult a jazz felé, Dizzy Gillespie hallotta meg benne először a tehetséget, Miles Davis kétszer is egekbe repítette a zenekarában, a heroin után Thelonious Monk vezette vissza a zenébe, majd saját zenekarában kiteljesedett a művészete. Micsoda ékes láncsor ez! Alice Coltrane zongoristaként alkotótársa lett és második felesége, éltek boldogan gyermekeikkel, mint a mesében. Zenéjében a világ bármely pontján élők meghallották a Coltrane számára oly fontos univerzális összekötő erőt: van értelme a közös megoldások keresésének.
Coltrane zenéje sosem ragadt bele sem a kudarcokba, sem a sikerekbe: folyamatosan fejlődött, új utakra lépett, intellektusa egyre önállóbb és befolyásoltságtól mentes lett. Fájdalmasan rövid, de teljes életet élt. Nem isteni, emberi életet. Emberi esendőségének felismerése tette istenivé a zenéjét.
Miles Davis és John Coltrane
A My favorite things című csacska Brodway-dalocskát a megélt és átélt emberi élet ünneplésének műremekévé változtatta. A zenéjével határozott véleményt mondott a világról is. A Ku-Klux-Klan 1963-as birminghami vérengzése után írt Alabama mélységesen fájdalmas protestálás, de gyűlölet nincs benne. Coltrane is tudta, azt kerülni kell. Japán turnéján Nagasakiban amerikai állampolgárként eljátszotta a Peace on Earth című szerzeményét. Katartikus hatása volt az atomrobbantás miatt még erősen traumatizált japán közönségre. Coltrane a mennybe is úgy jutott el, ahogy a pokolba: hetekre bezárkózott a szobájába, és megírta a sokak által a 20. század egyik legtökéletesebb zeneművének tartott Love Supreme-t.
Coltrane élete legvégén tett zenei kísérleteit már nem tudta követni a közönség nagy része, és zenésztársai közül sem mindenki. Ő látta azt az univerzumban, amit mások még most sem. Vagy egy újabb útkeresés zűrzavarába került, aminek már nem volt ideje a végére járni. Túl nagyot lépett a nem ismert felé. Aztán negyven évesen a legnagyobbat. Életének negyven éve alatt mégis olyan kerek, teljes, kompakt módon építette fel önmagát, amire az emberek túlnyomó többsége nyolcvan év alatt sem képes.

Sok szépet meséltek Coltrane-ről ebben a filmben, de a legszebb mondatot mégis ő maga mondta. Szerinte ugyanis a Föld minden egyes emberének arra kell törekednie, hogy egy darab mennyországot hagyjon maga után. Az biztos, hogy John Coltrane jókora darab mennyországot hagyott ránk. Ezt bálványimádás nélkül mondhatom.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése