Bringa-tér-idő (Róma hídja)

Írta: Inkabringa


Mindig ódzkodtam attól, hogy a bringázás köré valamiféle filozófiát építsek. A bringa mindenekelőtt egy közlekedési eszköz. Olykor teherhordó eszköz is. Valamint sport- és szabadidős járgány. Akárhogy is, arra van, hogy haladjunk vele. A bringával haladás azonban oly igen édes kikapcsolódás tud lenni, hogy mégis azt hisszük, hogy több annál, ami.

Példának okáért, amikor bringával tekerek felfelé egy hosszú, meredek emelkedőn, ami ráadásul sűrűn kanyarodik is, néha még én is azt gondolom, hogy „ki volt az a hülye, aki ide utat épített?” Ámde, ha a túloldalon szép kacskaringósan gurulok lefelé, lenge szellő lengedez, és csak úgy szalad a világ, már arra gondolok, hogy milyen korszakalkotó ötlet volt ide utat építeni. Ebből életértelmező, sorok között kiolvasott következtetések is levonhatók, de teljesen felesleges ezzel bíbelődni. A bringázás örömét az adja meg, hogy haladunk úgy, mintha nem is mi mennénk, hisz ott a járgány, de mégis mi adjuk az energiáját.

A legjobb dolog a bringában a gyors helyváltoztatás. Ha elegem van a honi zordon miheztartásvégettből felpattanok a bringámra és eltekerek az ellenkező irányba. Addig tekerek, amíg azt nem érzem, hogy most már kiszaladtam a világból, és akkor megnyugodva visszagurulok. Ebben az értelemben e kis hazában elengedhetetlen léteszköz a bringa. Meg aztán a világban létezés szinonimája is, az „egy kis független nyugalmat” keresésének megtestesülése.

Áprilisban Róma megadta nekem, hogy „felfedezzek” egy bringahidat a Teverén (mi mást? és ki más?) a Flaminia negyedben, amiről egyébként még Gergely sem tudott. (A helyes írásjel ez esetben: !!!!!!!) Futkároztak, ugrabugráltak, sétáltak, sütkéreztek, bicikliztek rajta az emberek a pezsgő napfényben. Lenyűgözött, hogy külön hídjuk van a római bringás-gyalogos népeknek, ahova nem törhet be az autóforgalom. Szép, modern, tágas híd, kedvtelve átmasíroztam rajta. Még sokkal jobb lett volna bringával keresztültekerni a hídon, meg egész Rómán, meg egész Olaszországon és a világon.

Már itthon, e kies, autóbarát Budapesten, utánaolvastam a hídnak. A nagyvárosok többsége az autósoké, csak némely helyen képesek ilyen elegáns gesztusokra a bringások felé, mint Rómában is. A bringahíd a Flaminia kulturális negyeddé alakításának része a MAXXI-val és az Auditoriummal együtt. A híd neve Ponte della Musica-Armando Trovajoli, 2011-ben avatták. A név ihletője, Armando Trovajoli olasz zeneszerző volt, aki De Santistól Ettore Scolán át De Sicáig számos filmrendezővel dolgozott együtt, és sok más zenei tevékenységét is nagyra becsülik hazájában. A magyar vonatkozás itt sem maradhat el, hiszen Sándor Pál 1987-ben rendezett Miss Arizona című filmjének is Trovajoli volt a zeneszerzője (ITT). (Egyik főszereplője pedig Hanna Schygulla mellett Marcello Mastroianni, még ha nem is ez volt élete legnagyobb alakítása.)

Lehetne a Dunán is egy modern, szépséges bringahíd, ami mondjuk Kocsis Zoltán vagy Esterházy Péter nevét viseli. Sem híd nem lesz, sem róluk nem szabadna elnevezni. Leírnom sem lett volna szabad. Egyrészt, mert mindig vannak, akik alig várják, hogy felháborodhassanak, másrészt, mert ha itt valamit valakiről elneveznek, garantáltan egymásnak esnek e hon lakói. És persze az autósforgalmat is nagyban akadályozná (ez már egy típusmondat), meg az esélyegyenlőtlenséget is rombolná, ha a bringások egy saját hídon fütyörészve átgurulnának a Dunán. Nem hinném, hogy Budapestnek egyhamar bringahídja lesz. Azzal is megelégszem, ha a városból kivezető utakat nem zárják el a bringások elől. Legalább kimenekülni lehessen kedélyesen fütyörészve.

Nemrég egy parkban láttunk egy kislányt a pedál nélküli bringájával egy szökőkút körül körözni megállás nélküli lelkesedéssel. Ó, de megértem. Elindult a nagybetűs bringás életbe.