Az Idegen

Írta: Bikassygergel


Nagybetűvel írom az Idegent, bár Camus kisregénye épp pátosztalan, olykor kopár-ridegnek, részvétlennek érzett hangjával szinte megrémíti az olvasót. Nagybetűvel írom, mert regénycím, még ha magyarul Gyergyai Albert első fordítása okán évtizedek óta a Közöny címen ismertük is. (Én most mindkettőt használni fogom.) De nemcsak a cím miatt érdemel nagybetűt. 

Az Idegen fogalma (szó szerinti értelemben a felvilágosodás óta), tágabb értelemben a huszadik század eleje óta óriási, ezerféleképp értelmezhető fogalom, nem csak és talán elsősorban nem a fikciós irodalom világában. Sokféle tartalma van az idegen szónak. Néhány kiváló kultúrantropológiai munka (pl. Antropológia és irodalom, valamint Az Idegen. Variációk Simmeltől Derridáig tanulmánykötetek, vagy Biczó Gábor Hasonló a hasonlónak című könyve) leginkább a szó elsődleges értelmében vizsgálja filozófiai-irodalmi-antropológiai összefüggésekben: bennszülött, jövevény, hazai-külföldi ellentét értelemben.

Albert Camus

„Az ember csak képekben tud gondolkodni. Ha filozófus akarsz lenni, írj regényeket” – írja Camus. Nem titkolta soha, hogy művei elsősorban filozófiai művek. A Közöny azonban, bár tézisregény, irodalmi műnek is kiválóan értékes. Éppen nyitottsága, nehezen magyarázhatósága révén. Szándékolt papírfigura, csekély értelmű és nem gondolkodó anti-regényhős a történet Meursault-ja? Ő beszéli el értelmetlen, gyilkosságba forduló életét, és a szövegét feljegyző író valahol a jeges háttérben véletlenül sem kerül közel ehhez a majdnem karikaturisztikusan gondolkodni és érezni képtelen antihőshöz. Látszólag…de figyelmesebb olvasásra nemcsak Meursault története abszurd, hanem az író rejtett rokonszenve is annak látszik. Vagy csak akkor kezd titokban rokonszenvezni hősével, amikor az kizökken az értelmetlen létezés öntvényformájából? De hiszen egy értelmetlen és magyarázhatatlan gyilkosság révén zökken ki. Igen, épp ez teszi súlyossá a történetet és sugallatát – mert Camus itt nem segít könnyű tételességgel, mint néhány más művében.

A szikár belső monológ a gyilkosság elbeszélésének tűzforró pillanatában elveszti szikárságát. Alberto Moravia kritikája ezt stílustörésnek ítélte, de talán nincs igaza. Az áldozattá váló arab teste a tengerparton, a késén megcsillanó vakító fény, a nap hatalmas ereje, mely kizökkenti a semmi-életű Meursault egész eddigi létét. A kibírhatatlan fény hősünk létezéséről óriási kérdőjelet rajzol a homokba, talán a vakító égboltra is - a kulcsjelenetben jogos némi stílusváltozás… (Fontos pont a könyv értelmezéséhez, és van több is, a szerző semmi tanulságot nem kínál az eligazodásban.)

Éppen 50 éve készült Visconti filmváltozata. Franz Kafka életműve mellett a huszadik századi irodalom legnagyobb idegenábrázolása a L'Étranger. Camus a filmet nem tartotta művészetnek, nem is igen érdekelte, és a Közöny esetleges filmre vitelét megtiltotta, végül (nagy nehezen) felesége engedélyezte egy híres olasz producernek, a rendezők közül is ők válogattak. Luchino Visconti rendezhette meg. 

Meursault tengerparti útja a gyilkosságig és maga a gyilkosság – Visconti filmjének is talán hibátlan képsora: képekben éppenséggel tudott gondolkodni a rendező, de a képek filozofikummá változtatása nem volt adottságai között, régi remekműveiben szerencsére nem is kereste. Visszatekintve kudarcára, más jelentékeny alkotókra gondolhatunk: Antonioni vagy Bergman, vagy talán a bűn-bűnhődés-kárhozat legmélyebb filmalkotója, Robert Bresson életműve, példája merülhet föl. Bresson Dosztojevszkijt csak előképnek használta, nem illusztrált. Visconti javára szól, hogy a Közöny esetében ő is az eredeti mű erős változtatására készült: a hatvanas évek francia-arab háborús környezetébe helyezte volna át a történetet, ettől az örökös (Camus felesége) nagyon élesen elzárkózott.

Luchino Visconti

Többet alig tudok írni a filmről. A film gyilkosság előtti első része korrekt és profi előadás, pontos, értelmes ritmussal és előadásmóddal. Értékes a koporsó melletti virrasztás, majd a halotti menet groteszkséget sem nélkülöző képsora. A gyilkosság utáni második fele már érdektelen, a tárgyalás és az abban résztvevő bírák, tanúk, ügyvéd ábrázolása a paródia szintjére süllyed. Még a Meursault-t játszó Marcello Mastroianni sem tud semmit hozzátenni az értelmezéshez: talán Visconti állandó színésze, az arcjáték-nélküliségét néha elképesztően sokjelentőségűvé, rejtélyessé változtatni tudó Alain Delon más, kicsit több lehetett volna. Mégsem a színészen/színészeken múlt, mint ahogy nem az egyik legnagyobb olasz operatőr, Gianni Rotunno korrekt munkáján sem.

A film velencei fesztiválbemutatóján általános nemtetszést és csalódást keltett, örök fesztivál riválisa, Fellini, gonosz iróniával gratulált neki a zavartan hallgató nézőtéren: „A legjobb filmed, kedves Luchino”. Ma, évtizedekkel később szinte közmegegyezés, hogy a Közöny Visconti leggyengébb munkája. Én sem szerettem annak idején, de most újranézve egyáltalán nem a „legrosszabb”, hanem a „legjelentéktelenebb” filmjének érzem. Ez sem dicséret. Nincs bizarrabb, szomorúbb filmtörténeti pálya, mint Viscontié… Életműve, még ha érdektelenségbe fulladt is, nem akármilyen tanulsággal jár.

Inkább a regénynél maradok. Évekkel ezelőtt egy addig csak újságcikkeiből s főként Algériában ismert francia nyelvű író, Kamel Daoud, óriási szakmai és rétegsikert aratott első regénye, a Meursault, contre enquête (tavaly megjelent magyar fordításban: Új vizsgálat a Meursault-ügyben). Megkapta a legjobb elsőkönyves írók Goncourt-díját, de előtte a „nagy” Goncourt döntőjébe is bejutott.

Az arab-francia szerző könyve egyrészt szűkebb horizontú. Másrészt távlatosabb. Ez furcsa paradoxon. Filozofikus távlatú könyv, melynek beszélője Meursault hajdani áldozatának megvénült öccse, aki haraggal – szinte rögeszmésen – hangsúlyozza, hogy az áldozat Camus-nél arctalan és nyelvtelen háttérkellék. Neve sincs, és mert meg sem szólal, nyelve sincs. Ez az „ellenvizsgálat” az ott élő arabok szemszögéből egy francia Idegen (egy „rúmi”) bűntettét kutatja.

Kamel Daoud

Daoud újságírói tevékenységét abbahagyni kényszerült, mert a könyve miatt a radikális muszlim vezetők halálos ítéletet mondtak a fejére. („Üvölteném, hogy szabad vagyok, és Isten egy kérdés, és nem egy válasz”.) Camus Idegenjében semmilyen – sem filozófiai, sem jelképes – értelemben nem lényeges, hogy Meursault egy arabot öl meg. Vagy mégis? Daoud latolgatja: felszínesség, nemtörődömség Camus algériai világának „arab nélkülisége”, avagy tudatos írói alapállás, világszemlélet. Az arab író Idegen-értelmezésével mindenesetre újabb lehetőséget kaphat a könyv újraértelmezése.

Camus Idegenjének nagysága és súlyossága vitathatatlan, nem fér bele a kötelező olvasmányok vagy az irodalomtörténeti klisék ketrecébe.

Kapcsolódó korábbi írásunk: A boldog idegen