A Louvre és a "külön banda"

Írta: Bikassygergel


Most, hogy a francia TV5 kiválóan tudósi és mégis nézhető kétrészes dokumentumfilmet sugárzott a Louvre történetéről, még a nem-tudós nézőknek is ezer gondolata támadhat. Néhány az ezerből.

Időrendben, tervrajzokból, metszetekből, festményekből. Boszorkányosan változnak a képek I. Ferenc Louvre-jától Mitterrand Louvre-jáig. Rajzok párviadala és feleselése. Erődítményként épült, még a reneszánsz király, I. Ferenc előtt, őrtoronnyal és lövésztornyokkal. 

I. Ferenc azonban lebontatta a jelképes őrtornyot, és innen kezdve a palota szelídülten bővült, olaszosan változott. Ebben a reneszánsz Louvre-ban folyt aztán a nagy vérengzés 1552-ben, a híres Szent Bertalan éjszakáján. (Mérimée regénye még pontosabban adja meg a dátumot.) Tömeggyilkossághoz még őrtorony sem kell, csak izzó gyűlölet és hideg számítás. (Utóbbiról Catherine de Médicis, a Firenzéből származó, Párizs úrnőjévé vált gyilkos főkirály-asszony gondoskodott.)

Ki hinné (kis gondolkodás után bárki), hogy a Múzeum alapításának ötlete az "Enciklopédistákhoz", Diderot-hoz fűződik. A Louvre-ben úgyis ott van a királyi gyűjtemény, miért legyen csak a királyoké? A tervet lelkesen támogatta XVI. Lajos, sejtve talán, hogy neki, meg király-utódjainak már nagy lesz ekkora palota. Állítólag a guillotine tervrajzát is mosolyogva szemlélte. 

Napóleon minden barokk és királyi festményt kisöpört a termekből, uralma alatt csupán az ő dicsőségében és házi szobrászának császári műveiben volt szabad gyönyörködni. Bukásakor a szobrász, Canova műveit majdnem megsemmisítették. Ötven év múltán a Párizsi Kommün kis híján a Louvre-ot is elpusztította, de csak a szomszédos királyi palotarész, a Tuileries lett lángharagjuk martaléka. 

A nagyon alapos, és mai tudósok kutatásával okadatolt film egy szót sem pazarol a Kommün utáni burzsoá rendcsinálás tűz-ügyben évszázadig ismert "pétroleuses" legendájára (mely szerint felgerjedt munkásnők tébolyult falkái hordták a Tuileries falaihoz petróleumos üvegekben a lángot), e legendát szította több értelmiségi kortárs, maga Flaubert is. Talán ez igazolná, hogy munkások tízezreit lőtték agyon ott helyben a barikádoknál a kommün leverésekor? Lehet, hogy volt a gyújtogatók között néhány petróleumos munkásnő, a film erről hallgat, de megnevezi a gyújtogatás levezénylőjét, bizonyos Pierre Bergeret egykori nyomdászt. A száz éves jubileumra, 1971-ben jelent meg Bernard Noël szerkesztésében a máig legalaposabb "Kommün-szótár", ebben viszont a Bergeret-szócikkben egy mukk szó sincs a fentiekről. 

A Kommün vezetői és aktív harcosai között mindenféle figurák akadtak, Garibaldi katonái, lengyel forradalmárok, vagy a magyar szocialista, Frankel Leó, és körülöttük elvtelen (vagy megszállott) publicisták, avagy utópia gőzében fulladozó világmegváltók. Jelentős író kevés, egyikük, Jules Vallés szerencsére megmenekült a kivégzőosztag elől, hogy aztán londoni emigrációban megírhassa nagyszerű önélet- és korrajzát. Szívesen utánanéznék most, mi szól benne, s hogyan a Louvre-ról...

Ugorjunk az időben. A Louvre legnagyobb modern átalakítója a szocialista elnök, François Mitterrand lett. Nyitottá tette a palota egykori udvarát, és óriási építkezés kezdődött. (Saját emlék: kilenc hónapos párizsi tartózkodásom úgy ért véget, hogy a munka épp csak elkezdődött, talán azt sem tudtam, mi lesz a vége...) Mitterrand egy tehetséges kínai-amerikai építészt, Ming Peit bízta meg a Louvre-Piramis felépítésével. Elég nagy ellenkezés fogadta a tervet, de amikor megépült a 21 méter magas, 50 tonnás üvegcsoda, híre és sikere hamarosan az Eiffel toronyét is halványította. (Lásd a francia Wikipédia részletes ismertetését.)

Az említett Kommün-lexikon szerzője, Bernard Noël becsült költő volt, aki főszerepet is játszott Godard egyik filmjében. Godard úgy kapcsolódik ide, hogy egy másik, de szintén még 1968 előtt készült filmjében különös és bizarr jelenetet szentelt ("szentelt", hogy ironikusan használjam a szót) a Louvre-nak. Egy szélhámos társaságból elkülönülő (ezért "külön banda") három tagja, Anna Karina, Samy Frey és Claude Brasseur elhatározza, hogy stopperórával lemérik, mennyi idő alatt lehet végigfutni a Louvre leghosszabb folyosóján. Meg is teszik, és jól tették, ez a film legérdekesebb fél perce. 

A filmet Párizsban láttam, és úgy éreztem, ez a legfontosabb, amit a múltba bilincselt hatalmas világmúzeumról mondani lehet. Godard a Louvre igazi vezetője! Talán, ma, fél évszázad múltán, a Piramis-bejáraton át vitába szállnék önmagammal - bár nem Godard filmjeinek értékéről.

A változtató erő

Írta: Inkabringa


A jó zene free és avantgarde. E két szóra azonban egyáltalán nem műfaji kategóriák szerint gondolok. Inkább így értem: free, mert felszabadít és a lelkem is mosolyog vagy belerendül, és avantgarde, mert addig nem ismert távlatokat nyit meg, amibe beleszédülök. Ilyen megközelítésben teljesen mindegy, mi a műfaja, komolyzene vagy könnyűzene, vadonatúj vagy több száz éves: a jó zene free és avantgarde.

Most azonban egy olyan zenészt köszöntök, aki még a lemezbolti címkék szerint is free és avantgarde.

Archie Shepp ma 80 éves. Tisztelet és hódolat neki.

A free és avantgarde jazz legnagyobb alakjának nevezik. A lemezbolti címkéktől megrettenve senki ne bújjon az ágy alá. A zene nem bánt, nem kell félni tőle. Shepp zenéje sokkal izgalmasabb, sokrétűbb és érzékenyebb, hogy felszínes kategóriák alapján kizárjuk a hallani kívánt hangok közül. Egy mester, akinek a jazz adja a formáját, de mégis az egész világ benne van a zenéjében.

Ha lenne a modern jazznek Teremtéskönyve, akkor nyilván így kezdődne: „Kezdetben vala John Coltrane...” Coltrane-re mindig istenként tekintettek, nem csoda, hogy egyháza lett. (ITT írtunk róla.) Egy istentől el is várom, hogy csodát tegyen, és Coltrane sok egyéb csodája mellett, lám, felfedezte a világnak Archie Sheppet. 

Javaslom, mindenki képzeljen maga elé egy mérhetetlenül drága és nemzedékeken át becsben tartott kristályvázát. Archie Shepp ezt a vázát a feje fölé emeli - szemhéjai félig lecsukva, arca nyugodt – és a földhöz vágja. Csörömpölés, mindenki felszisszen, és amikor a földre néz, szilánkok helyett gyémántgyöngyök gurulnak szanaszét. Ilyen Archie Shepp zenéje.

Néhol olyan puha, párnás, hogy odabújunk és dorombolunk, aztán meg szétreccsenti a fejünkön a szaxofonját, hogy szikrázik az agyunk és egyszerre nyolcvanöt dolog jut eszünkbe. Akár így, akár úgy – inspiráló. A Goin' home-ban olyan gyönyörűen és szívből szól a szaxofonja, hogy csak ezért az egyetlen zeneszámért érdemes elindulni hozzá egy tortával. (Egyben legyen ez főhajtás a néhány hónapja elhunyt Horace Parlan emléke előtt.) A Black Gipsy viszont egy igazi free jazz jambori. Az 1968-as diáklázadások utáni évben vették fel Párizsban. Elképesztő zenészcsapat verődött össze erre a felvételre, a hegedűs Leroy Jenkins már önmagában garantálja, hogy ne legyen feledhető zenemű.

Ahogy minden jazz-zenész (és úgy általában minden kísérletező zenész), Shepp is összevissza lófrál a zenei stílusok között. Ami útjába akad, abból elénk perdít valami eredetit. Lehet az brazil bossa nova, vagy francia sanzon, Shepp újrafújja nekünk. Elszállt free, merész avantgarde, funky, swing, gospel, blues, Afrika minden ritmusa és dallama (ITT és ITT) otthonra talál nála. Játszott már duóban és big bandben, meg minden egyéb formációban, ami a kettő között elképzelhető. Világszerte számtalan zenésszel muzsikált, nem hagyom említés nélkül a zene különc bonvivánját, Frank Zappát sem. (ITT) Archie Shepp szerteágazó zenei kalandozásait majd a zenetudósok szétszálazzák. Én itt és most annyit mondok, a Mama too tight úgy lüktet, hogy az a bolond, aki erre nem táncol. Pláne egy ilyen szép kerek születésnapon.

Archie Sheppről ez jut eszembe: szabadság, nyugalom, empátia és méltóság. Shepp irodalmár és etnomuzikológus, mondhatjuk, hogy érti azt, amit összetör, hogy másként összerakja. Ír, zenél, tanít, gondolkodik, jelen van a világban. Ő így jellemezte magát: "Szerzőként, előadóként, esszéíróként, vagy éppen a különféle zenészekkel való kölcsönhatások során mindig is úgy tekintettem magamra, mint valami változtató erőre." 

Shepp változtató erő és forradalmár is. Egyrészt a '60-as évek óta a feketék jogaiért küzdő polgárjogi aktivista. Az Attica blues és a Blues for Brother George Jackson konkrét tiltakozások és mementók. Mindig bírálta azokat a befutott afro-amerikaiakat, akik elfelejtették a semmi-létben tengődő "blues népüket". A szintén polgárjogi aktivista Cal Massey szerzeményét évtizedek óta játssza Shepp különféle formációkban. A Cry of my people univerzális érvényű, minden elnyomott, kiszolgáltatott, megfélemlített és megalázott embercsoportért szól. Úgy, hogy beleszakad a szív. Aki ezt nem érzi, az nem érzett még semmit.

Másrészt, tágabb értelemben, Shepp egy lélekszabadító bölcs forradalmár. 

Egész életműve egy permanens felszabadító változtató erő. Zenésztársai szerint szellős, nagy szabadságot érezni mellette koncert közben. Tanúsíthatom, hogy közönségként is ezt érezzük. (Idecitálom Tóth Viktor jazz-szaxofonos tavalyi írását a Shepp-pel való találkozásáról.) Shepp  a Mama rose-ban kántálja a 'revolution' szót. Nem düh, inkább valami nagy, egyetemes megértés és változtatni akarás csendül ki belőle. (ITT még fiatalabb, csak 79 éves, tavaly ősszel készült a felvétel. Nos, hát így.)

Archie Shepp szereti Európát, és Európába szerencsére kis hazánkat is beleértette (legalábbis eddig...), többször koncertezett már Budapesten. Még lemezfelvétele is volt itt, 2001-ben a Dresch Quartet Hungarian bebop című lemezén fújta a szaxofonját. Ízelítőül ITT a címadó dal, és Shepp egyik szerzeménye, a Steam feldolgozása. Shepp itt zongorázik, a dallamot Kovács Ferenc hegedűje és Dresch szaxofonja viszi. 

Dresch Mihály írta: "A fellépés előtt, amikor az öltözőben üldögéltünk, szóltak a fiúk, hogy mennem kéne fújni egy másik zenekarban. Én meg mondtam, hogy mennék, de ez most egy megismételhetetlen pillanat... Itt ülni egy ilyen nagy mesterrel, miközben szívja a kis pipáját, és osztozkodni a nyugalmában..." 

Hallgassuk a zenéjét és osztozzunk mi is e bölcs forradalmár nyugalmában. 

Tisztelet és hódolat a 80 éves Archie Sheppnek!

Test és lélek (Szimbiózis Napok, 2017. május 12-13.)

Írta: Inkabringa


Vannak helyek, ahol garantáltan megnyugszunk. Ilyen hely a Szimbiózis Napok is. Ami nem is hely, hanem egy rendezvény, ami olykor változtatja a helyét. Idén ismét az Auróra adta a helyszínét és ez most is határozottan jó választásnak tűnt.

Ha valaki nem tudná, a 'szimbiózis' jelentését az Idegen szavak szótára így magyarázza: 1. két vagy több különböző szervezet kölcsönösen hasznos együttélése 2. két v. több különböző népnek közös társadalmat alkotó együttélése 3. két v. több jelenség szoros kapcsolata, összefonódása. Nem is kérdés, hogy miért lett egy kulturális antropológiai találkozónak ez a neve. Ironikusan mondhatnám, hogy legalább egy hétvégére szimbiózis volt e a honban. A Szimbiózis Napokon lenni olyan, mintha nem is itt élnénk, vagy inkább úgy mondom, mintha az itt élés egy másik formáját látnánk. Szó se róla, ez sokkal vonzóbb kedélyű, mint a túlzottá vált rosszkedv- s indulat.

Pedig borúra, lamentálásra a kulturális antropológiának is van oka mostanság. Nagyobb lére nem eresztve, az egyetemi képzés megszüntetése fenyegeti. Sokszor eszembe jut Esterházy Péternek ez a mondata: „Félek, hogy elhatalmasodik a legyintés”. Aki a Szimbiózis Napokra betévedt az Aurórába, nem ezt tapasztalta. Pezsgő eszmecserék, ezer irányban érdeklődő értékes kutatások, élni és tenni akarás látszott. Már csak ezért is érdemes ide bekukkantani.

Annyi idea, eszme, mánia kering a világban. Az ember könnyen bezárul a maga kis világmagyarázatába. A valóság is relatív, az antropológia pedig mást sem tesz, mint ezeket a relációkat, sok szempontúságokat felfejti és értelmezi, oldja a különbözők találkozásából adódó feszültséget. Nehezen hiszem, hogy erre épp ebben az országban nincs szükség, hisz mindig e feszültségekkel viaskodtunk.

Az idei Szimbiózis Napok tematikáját a test és lélek kapcsolata határozta meg. E kettő egymást kizáró végleteit kipróbálta már az emberiség a történelme folyamán: katasztrofális következményekkel. Az előadások körbejárták, ki mit ért test és lélek pozitív vagy negatív kapcsolatán, hogyan érzékelik a „másikat” a különböző kultúrákban, az eltérő közösségekben.

A Közélet Iskolája szervezésében az Önállóan lakni- közösségben élni programcsoport műhelyfoglalkozásán az érdeklődők szembesültek azzal, hogy ami az egyiknek evidencia (járok, írok, fordulok), a másiknak, egy mozgássérültnek, átgondolt szervezést igénylő feladat. A kezdeti félszegség, hogyan működjenek együtt ennyire különböző testérzékelésekkel, a foglalkozás végére barátságos szövetséggé vált.

Az emberiség örök kérdése lélek és a test különválasztása és egybefonódása. Voltak, akik a sámánizmus különféle fajtáit elemezték. Vizsgálták az egyén, a közösség és az univerzum közötti harmónia megtalálásának módozatait és hiteit. Mások a táncházak testképét, vagy az elektronikus zene transzélményét kutatták. Az aikido a harcból fejlődött a másikra figyelés és egymással együttműködés mozdulatrendszerévé. A családon belüli erőszak épp ellenkező példa, ott a másik lélekben és testben leigázása a cél. A népirtásokat antropológus szemmel vizsgálva az emberi test túlélésének és mások felett uralkodásának döbbenetes példáival találkozhatunk. Csak megemlítem a libériai Joshua Milton Blahyi (General Butt Naked) és a náci Eva Justin nevét.

Az egész Földet bejárták az előadások témái: albánok, hantik, totonákok, székelyek, a Kaukázus és Afrika népei, vagy Kuba, ahol a nyomor salsa ritmusú. Bemutatkozott a csíkszeredai KAM –Regionális és Antropológiai Kutatások Központja. A 21. században a Másik már nemcsak egy ember lehet, hanem a számítógép is. Az antropológiai kutatások a szoftverek és emberek egymásra hatásának módozatait is vizsgálják. Ahogy a kerékpár történetéről, tárgyi szimbolikájáról is hallhattunk. Csak töredékek, amiket megemlítettem, abból a bő és igényes programsorozatból, ami két napig zajlott az Aurórában.

A beszámoló végére egy filmet hagytam, ami reflektál a kulturális antropológia lényegére is. Ilyés Zoltán kulturális antropológus, kutató, tanár, tudós 2015 decemberében halt meg 47 évesen. (A blogban megemlékeztünk róla.) Akik ismerték, még most sem tudják elfogadni az elvesztését. Elképesztő tudása volt. Ami igazán különlegessé tette, hogy ez a hatalmas tudás szerénységgel és szelíd megértéssel párosult. A tudomány képviselői és a tanítványok számtalan módon és formában tisztelegnek az emléke előtt.

Ennek a gyászmunkának egyik fontos állomása a „mi fiunk...” című dokumentumfilm. Biczó Gábor és Szabó Henriett elment a terepre, ahol Ilyés Zoltán majd' negyedszázadig kutatott: ez a Gyimes. Varázsos táj, kölyöklányként én is csavarogtam ott barátaimmal. Akkor éreztem először, hogy micsoda szerencse, hogy a Föld nevű bolygón élhetünk. Ilyés Zoltán azonban a kutató tudatosságával ment a Gyimesbe és járt oda vissza haláláig. Óriási és értékes tudásanyagot hagyott örökül. A filmben gyimesi emberek emlékeztek Ilyés Zoltánra. Olyanok, akik szinte fiukként siratták, olyanok, akik együtt váltak vele ifjúból meglett emberré, és olyanok, akik gyerekként ismerték meg és nem is tudták eddig, milyen a világ nélküle. Meghitt, fájdalmas szeretettel beszéltek róla, mint egy barátról, családtagról. Ha van csúcsa a társadalomkutatói létnek, akkor ez az. Az egyik gyimesi emlékező mondata mindenki szívéből szól, aki ismerte őt: „Nem mindegy, hogy kit veszítünk el”. A film nem szentimentális, nem is objektíven távolságtartó. Épp olyan, amilyennek lennie kell: szeretetteli. Épp ezért minden fájdalma ellenére vigasztaló is. Kaptunk egy példát a világban való létezésre és immáron nélküle kell követnünk.

Ilyés Zoltán (1968-2015)

Izgalmas folyamat az antropológia történetében, ahogy a szobatudós létből a kutató kilépett a világba. Először magához rendelte a megfigyelt közösség tagjait, aztán jött a nagy fordulat, odament közéjük élni. Majd a kutatott terepek lakói közül is egyre többen tudósokká váltak. A legutóbbi nagy vívmány, hogy mindenkit bevonnak az adott közösség életének elemzésébe és alakításába. Megvalósult az akadémiai tudás és a helyi tudás szimbiózisa, ami a tudomány demokratizálódását és egyben konkrét gyakorlati használhatóságát jelzi. Olyan szép ív ez.

Az Idegen

Írta: Bikassygergel


Nagybetűvel írom az Idegent, bár Camus kisregénye épp pátosztalan, olykor kopár-ridegnek, részvétlennek érzett hangjával szinte megrémíti az olvasót. Nagybetűvel írom, mert regénycím, még ha magyarul Gyergyai Albert első fordítása okán évtizedek óta a Közöny címen ismertük is. (Én most mindkettőt használni fogom.) De nemcsak a cím miatt érdemel nagybetűt. 

Az Idegen fogalma (szó szerinti értelemben a felvilágosodás óta), tágabb értelemben a huszadik század eleje óta óriási, ezerféleképp értelmezhető fogalom, nem csak és talán elsősorban nem a fikciós irodalom világában. Sokféle tartalma van az idegen szónak. Néhány kiváló kultúrantropológiai munka (pl. Antropológia és irodalom, valamint Az Idegen. Variációk Simmeltől Derridáig tanulmánykötetek, vagy Biczó Gábor Hasonló a hasonlónak című könyve) leginkább a szó elsődleges értelmében vizsgálja filozófiai-irodalmi-antropológiai összefüggésekben: bennszülött, jövevény, hazai-külföldi ellentét értelemben.

Albert Camus

„Az ember csak képekben tud gondolkodni. Ha filozófus akarsz lenni, írj regényeket” – írja Camus. Nem titkolta soha, hogy művei elsősorban filozófiai művek. A Közöny azonban, bár tézisregény, irodalmi műnek is kiválóan értékes. Éppen nyitottsága, nehezen magyarázhatósága révén. Szándékolt papírfigura, csekély értelmű és nem gondolkodó anti-regényhős a történet Meursault-ja? Ő beszéli el értelmetlen, gyilkosságba forduló életét, és a szövegét feljegyző író valahol a jeges háttérben véletlenül sem kerül közel ehhez a majdnem karikaturisztikusan gondolkodni és érezni képtelen antihőshöz. Látszólag…de figyelmesebb olvasásra nemcsak Meursault története abszurd, hanem az író rejtett rokonszenve is annak látszik. Vagy csak akkor kezd titokban rokonszenvezni hősével, amikor az kizökken az értelmetlen létezés öntvényformájából? De hiszen egy értelmetlen és magyarázhatatlan gyilkosság révén zökken ki. Igen, épp ez teszi súlyossá a történetet és sugallatát – mert Camus itt nem segít könnyű tételességgel, mint néhány más művében.

A szikár belső monológ a gyilkosság elbeszélésének tűzforró pillanatában elveszti szikárságát. Alberto Moravia kritikája ezt stílustörésnek ítélte, de talán nincs igaza. Az áldozattá váló arab teste a tengerparton, a késén megcsillanó vakító fény, a nap hatalmas ereje, mely kizökkenti a semmi-életű Meursault egész eddigi létét. A kibírhatatlan fény hősünk létezéséről óriási kérdőjelet rajzol a homokba, talán a vakító égboltra is - a kulcsjelenetben jogos némi stílusváltozás… (Fontos pont a könyv értelmezéséhez, és van több is, a szerző semmi tanulságot nem kínál az eligazodásban.)

Éppen 50 éve készült Visconti filmváltozata. Franz Kafka életműve mellett a huszadik századi irodalom legnagyobb idegenábrázolása a L'Étranger. Camus a filmet nem tartotta művészetnek, nem is igen érdekelte, és a Közöny esetleges filmre vitelét megtiltotta, végül (nagy nehezen) felesége engedélyezte egy híres olasz producernek, a rendezők közül is ők válogattak. Luchino Visconti rendezhette meg. 

Meursault tengerparti útja a gyilkosságig és maga a gyilkosság – Visconti filmjének is talán hibátlan képsora: képekben éppenséggel tudott gondolkodni a rendező, de a képek filozofikummá változtatása nem volt adottságai között, régi remekműveiben szerencsére nem is kereste. Visszatekintve kudarcára, más jelentékeny alkotókra gondolhatunk: Antonioni vagy Bergman, vagy talán a bűn-bűnhődés-kárhozat legmélyebb filmalkotója, Robert Bresson életműve, példája merülhet föl. Bresson Dosztojevszkijt csak előképnek használta, nem illusztrált. Visconti javára szól, hogy a Közöny esetében ő is az eredeti mű erős változtatására készült: a hatvanas évek francia-arab háborús környezetébe helyezte volna át a történetet, ettől az örökös (Camus felesége) nagyon élesen elzárkózott.

Luchino Visconti

Többet alig tudok írni a filmről. A film gyilkosság előtti első része korrekt és profi előadás, pontos, értelmes ritmussal és előadásmóddal. Értékes a koporsó melletti virrasztás, majd a halotti menet groteszkséget sem nélkülöző képsora. A gyilkosság utáni második fele már érdektelen, a tárgyalás és az abban résztvevő bírák, tanúk, ügyvéd ábrázolása a paródia szintjére süllyed. Még a Meursault-t játszó Marcello Mastroianni sem tud semmit hozzátenni az értelmezéshez: talán Visconti állandó színésze, az arcjáték-nélküliségét néha elképesztően sokjelentőségűvé, rejtélyessé változtatni tudó Alain Delon más, kicsit több lehetett volna. Mégsem a színészen/színészeken múlt, mint ahogy nem az egyik legnagyobb olasz operatőr, Gianni Rotunno korrekt munkáján sem.

A film velencei fesztiválbemutatóján általános nemtetszést és csalódást keltett, örök fesztivál riválisa, Fellini, gonosz iróniával gratulált neki a zavartan hallgató nézőtéren: „A legjobb filmed, kedves Luchino”. Ma, évtizedekkel később szinte közmegegyezés, hogy a Közöny Visconti leggyengébb munkája. Én sem szerettem annak idején, de most újranézve egyáltalán nem a „legrosszabb”, hanem a „legjelentéktelenebb” filmjének érzem. Ez sem dicséret. Nincs bizarrabb, szomorúbb filmtörténeti pálya, mint Viscontié… Életműve, még ha érdektelenségbe fulladt is, nem akármilyen tanulsággal jár.

Inkább a regénynél maradok. Évekkel ezelőtt egy addig csak újságcikkeiből s főként Algériában ismert francia nyelvű író, Kamel Daoud, óriási szakmai és rétegsikert aratott első regénye, a Meursault, contre enquête (tavaly megjelent magyar fordításban: Új vizsgálat a Meursault-ügyben). Megkapta a legjobb elsőkönyves írók Goncourt-díját, de előtte a „nagy” Goncourt döntőjébe is bejutott.

Az arab-francia szerző könyve egyrészt szűkebb horizontú. Másrészt távlatosabb. Ez furcsa paradoxon. Filozofikus távlatú könyv, melynek beszélője Meursault hajdani áldozatának megvénült öccse, aki haraggal – szinte rögeszmésen – hangsúlyozza, hogy az áldozat Camus-nél arctalan és nyelvtelen háttérkellék. Neve sincs, és mert meg sem szólal, nyelve sincs. Ez az „ellenvizsgálat” az ott élő arabok szemszögéből egy francia Idegen (egy „rúmi”) bűntettét kutatja.

Kamel Daoud

Daoud újságírói tevékenységét abbahagyni kényszerült, mert a könyve miatt a radikális muszlim vezetők halálos ítéletet mondtak a fejére. („Üvölteném, hogy szabad vagyok, és Isten egy kérdés, és nem egy válasz”.) Camus Idegenjében semmilyen – sem filozófiai, sem jelképes – értelemben nem lényeges, hogy Meursault egy arabot öl meg. Vagy mégis? Daoud latolgatja: felszínesség, nemtörődömség Camus algériai világának „arab nélkülisége”, avagy tudatos írói alapállás, világszemlélet. Az arab író Idegen-értelmezésével mindenesetre újabb lehetőséget kaphat a könyv újraértelmezése.

Camus Idegenjének nagysága és súlyossága vitathatatlan, nem fér bele a kötelező olvasmányok vagy az irodalomtörténeti klisék ketrecébe.

Kapcsolódó korábbi írásunk: A boldog idegen

Bringa-tér-idő (Róma hídja)

Írta: Inkabringa


Mindig ódzkodtam attól, hogy a bringázás köré valamiféle filozófiát építsek. A bringa mindenekelőtt egy közlekedési eszköz. Olykor teherhordó eszköz is. Valamint sport- és szabadidős járgány. Akárhogy is, arra van, hogy haladjunk vele. A bringával haladás azonban oly igen édes kikapcsolódás tud lenni, hogy mégis azt hisszük, hogy több annál, ami.

Példának okáért, amikor bringával tekerek felfelé egy hosszú, meredek emelkedőn, ami ráadásul sűrűn kanyarodik is, néha még én is azt gondolom, hogy „ki volt az a hülye, aki ide utat épített?” Ámde, ha a túloldalon szép kacskaringósan gurulok lefelé, lenge szellő lengedez, és csak úgy szalad a világ, már arra gondolok, hogy milyen korszakalkotó ötlet volt ide utat építeni. Ebből életértelmező, sorok között kiolvasott következtetések is levonhatók, de teljesen felesleges ezzel bíbelődni. A bringázás örömét az adja meg, hogy haladunk úgy, mintha nem is mi mennénk, hisz ott a járgány, de mégis mi adjuk az energiáját.

A legjobb dolog a bringában a gyors helyváltoztatás. Ha elegem van a honi zordon miheztartásvégettből felpattanok a bringámra és eltekerek az ellenkező irányba. Addig tekerek, amíg azt nem érzem, hogy most már kiszaladtam a világból, és akkor megnyugodva visszagurulok. Ebben az értelemben e kis hazában elengedhetetlen léteszköz a bringa. Meg aztán a világban létezés szinonimája is, az „egy kis független nyugalmat” keresésének megtestesülése.

Áprilisban Róma megadta nekem, hogy „felfedezzek” egy bringahidat a Teverén (mi mást? és ki más?) a Flaminia negyedben, amiről egyébként még Gergely sem tudott. (A helyes írásjel ez esetben: !!!!!!!) Futkároztak, ugrabugráltak, sétáltak, sütkéreztek, bicikliztek rajta az emberek a pezsgő napfényben. Lenyűgözött, hogy külön hídjuk van a római bringás-gyalogos népeknek, ahova nem törhet be az autóforgalom. Szép, modern, tágas híd, kedvtelve átmasíroztam rajta. Még sokkal jobb lett volna bringával keresztültekerni a hídon, meg egész Rómán, meg egész Olaszországon és a világon.

Már itthon, e kies, autóbarát Budapesten, utánaolvastam a hídnak. A nagyvárosok többsége az autósoké, csak némely helyen képesek ilyen elegáns gesztusokra a bringások felé, mint Rómában is. A bringahíd a Flaminia kulturális negyeddé alakításának része a MAXXI-val és az Auditoriummal együtt. A híd neve Ponte della Musica-Armando Trovajoli, 2011-ben avatták. A név ihletője, Armando Trovajoli olasz zeneszerző volt, aki De Santistól Ettore Scolán át De Sicáig számos filmrendezővel dolgozott együtt, és sok más zenei tevékenységét is nagyra becsülik hazájában. A magyar vonatkozás itt sem maradhat el, hiszen Sándor Pál 1987-ben rendezett Miss Arizona című filmjének is Trovajoli volt a zeneszerzője (ITT). (Egyik főszereplője pedig Hanna Schygulla mellett Marcello Mastroianni, még ha nem is ez volt élete legnagyobb alakítása.)

Lehetne a Dunán is egy modern, szépséges bringahíd, ami mondjuk Kocsis Zoltán vagy Esterházy Péter nevét viseli. Sem híd nem lesz, sem róluk nem szabadna elnevezni. Leírnom sem lett volna szabad. Egyrészt, mert mindig vannak, akik alig várják, hogy felháborodhassanak, másrészt, mert ha itt valamit valakiről elneveznek, garantáltan egymásnak esnek e hon lakói. És persze az autósforgalmat is nagyban akadályozná (ez már egy típusmondat), meg az esélyegyenlőtlenséget is rombolná, ha a bringások egy saját hídon fütyörészve átgurulnának a Dunán. Nem hinném, hogy Budapestnek egyhamar bringahídja lesz. Azzal is megelégszem, ha a városból kivezető utakat nem zárják el a bringások elől. Legalább kimenekülni lehessen kedélyesen fütyörészve.

Nemrég egy parkban láttunk egy kislányt a pedál nélküli bringájával egy szökőkút körül körözni megállás nélküli lelkesedéssel. Ó, de megértem. Elindult a nagybetűs bringás életbe.

 

Májusi hideg

Írta: Bikassygergel


"Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse..." - Vagy mégsem, mert e régi verses műdal az állami ünnepségek hazugságát árasztja (vagy csak árasztotta?) Akárcsak a "Gyertek lányok ligetbe, ligetbe /Szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe" rigmus.

Hideg van. Tavaly ilyenkor is hideg volt. Rút, vigasztalan idő. Az is lehet, sokáig tart.

Nem kellett volna Rómából hazajönni, ott meleg volt, és minden virágzott. A lilás-rózsaszín júdásfa virágzást le sem fényképeztük, de több tucat fotónkon régóta ott virágzik. Hazaérkeztünk, a ridegen csatakos hazugság országába. Búsan sajnálkozunk? Hja kérem, ne utólag legyen valaki okos.

Májusról a hazugságok mondják, hogy csakis csodálatos, csakis vonzó. Szép Ernő ravaszul elhiteti az emberrel, de őt lehetetlen utánozni. Fogalmam sincs, kik a tavasz nagy írói, nyilván a romantikusok. Bennem jó ideje rág a kételkedés férge, azt a gyanúmat erősítve, hogy kártékonyan hazug minden romantika, még a jó öreg Dumas és a jó Victor Hugo romantikája is. Biztos sokat írtak a tavaszról, kutassa az irodalomtörténet. Villanásra eszembe jut, hogy Krúdy az őszről és nagy havas télről írta legjobb lapjait. Krúdy csalhatatlan.

Az egyik legszebb és legkeserűbb filmre emlékezem, Chris Marker Szép május című nagy dokumentumára. Párizs akkor is (1960 táján) olyan dúlt és bizonytalan volt, mint mostanság: Algériában háború, katonáik Párizsban is puccsra készen, fasisztáik bent a hadseregben... 

Chris Marker, aki élete végéig megőrizte az ellenállásban kapott fedőnevét, bravúrosan átvilágította Párizst májusban, és sikerült neki, ami csak a legnagyobb dokumentaristáknak: a közhangulat mélyét látta és láttatta meg, gyors utcai képriportokkal, hosszabb portrékkal, vagy csak vándorló kamerájával Párizs hajnali utcáin. Aki arra fogékony, "politikai film", aki nem arra, annak sokkal több. Alain Resnais (régi barátja) korai dokumentumai és a felülmúlhatatlan etnográfus Jean Rouch mellett Chris Marker több hosszú filmjével számomra (is) a legfontosabb, legnagyobb francia filmdokumentum-alkotó. Örülök, hogy halálakor, nemrég írhattam róla a Filmvilágban.

S ha már francia mozi-május, hadd emlékezzek meg itt, (anélkül, hogy ellenőrizném születési és halálozási dátumát) a nouvelle vague egykori különösen rokonszenves rendezőjére, Louis Malle-ra, akinek egyetlen filmjét sem tartja az utókor "remekműnek", viszont jó néhányat kivételesen jónak. Ráadásul épp Milou májusban címet adta '68 májusára emlékező keserű komédiájának, melyben Milou nem áttetsző blúzú egyetemista lány a barikádon, hanem egy nagypolgári idős férfiú (Michel Piccoli), aki rezignáltan figyeli (a vidéki lakhelyétől messze eső) Párizs ifjú felfordulását, s akinek bár van ilyen lányunokája, nem ért vele szót.

Malle legismertebb filmje nálunk nem ez (talán be sem mutatták), hanem a Zazie a metróban volt, majd főleg a Viva Maria, Brigitte Bardot és Jeanne Moreau forradalmi- és férfifaló párviadala a filmhumor győztes tengerén, Mexikóban...

Régi Párizsok, régi Zazie-k és Máriák... csak az tudja újraélni, aki akkor járt moziba.

Kapcsolódó írásunk: A 21. század prototípusa - Chris Marker