Csi bum, csi bum bum

Írta: Inkabringa


Ijesztő vonása lett a honi közönségnek, hogy kultúrszomját felváltotta a politikusrajongás. Évtizedek óta kedvelt és becsült alkotóktól-előadóktól is elfordul, vagy hagyja a politika szemétdombjára vetni őket a politikai elköteleződését és hűségét bizonyítandó. A politikusok mára a legfőbb celebek és teoretikusok e honban. Ez számomra elborzasztó, mások természetesnek veszik.
A legjobb az lenne, ha minden valamirevaló sajtóorgánum naponta bemutatna egy civil szervezetet, akik fillérekből, intelligenciával és odaadással csodákat művelnek. Hogy látva lássa mindenki, 1989 óta ebben az országban a legnagyobb dolog, hogy a rajongó-gyűlölködő tömegek mellett a cselekvő-együttműködő civil társadalom is éledezni kezdett. Ha valamiért optimisták lehetünk, hát ezért. Ha valamire vigyázni kell, erre biztosan.
Van egy másik ijesztő vonás is. Naponta eszembe jut, úgy tizenöt évvel ezelőtt az ország köz- vagy kulturális állapotát firtató riporteri kérdésre Jancsó Miklós ellenállhatatlan mosolyával egyszavas választ adott: „provinciális”. Ez a ragály állandóan az ország körül ólálkodik. Belterjességet, zárkózottságot, kevés témájúságot, kevés szempontúságot, érdektelenséget, netán ellenségességet hint széjjel. Volt már erre példa nem oly rég is. Úgyhogy most, a békés Európa megalapozásának 60. évfordulójának másnapján, az európai kultúra egy itthon kevésbé ismert fejezetéről írok. Rengeteg ilyen fejezete van, úgyhogy megengedem magamnak az önkényes választást. Még ha nem is illeszkedik a manapság e honban divatos témákhoz, vagy tán épp azért.

Példának okáért a második világháború utáni olasz könnyűzenének meglepően izgalmas kultúra- és társadalomtörténeti érdekességei vannak (már akit az ilyesmi lázba hoz), mellesleg honi földön kevésbé ismert dalai is. (Korábban ITT és ITT már szó volt róla.) Én híve vagyok a zene műfajoktól, stílusoktól független két kanállal való habzsolásának, és még soha semmi bajom nem lett tőle. Feltételezem, másnak sem árt.

A téma bevezetéséhez legjobb lesz egy zeneművet idézni, ami karikatúrája a világtrendek és a hagyományőrzés groteszk értelmezésű találkozásának. Ötven éve jelen van az olasz zenében ez a dal, éneklik napjainkban is, jó szolgálatot tesz az egészséges önirónia ébren tartásához.

A második világháború után új élet kezdődött Olaszországban, új kulturális-társadalmi hatások és új bajok is jelentkeztek. Ezt a társadalmi zűrzavart jól mintázzák a zenészek elképesztő sorsai is. Salvatore Matteót gyilkossággal vádolták meg, Luigi Tenco fiatalon golyó ütötte sebtől halt meg (valószínűleg öngyilkos lett), Fabrizio De Andrét gyerekkorában papok zaklatták, felnőttként pedig szárd terroristák rabolták el, Lucio Dallát ötvenezres tömeg kísérte utolsó útjára és csak temetése után merték nyilvánosságra hozni homoszexualitását. Bizonytalanság, viharos fejlődés és nyomor, belföldi terrorizmus és állandó békevárás, bigott korlátoltság és a korlátokon átlépő szabadságvágy feszítette a társadalmat. A kozmopolitizmus és a hagyományőrzés közötti hidat nekik sem könnyű megtalálni, pedig létezik ez a híd.

A sok zenész közül most hármat választok.

Az ötvenes évek óta sokat változott Olaszország, de egy nagy hagyománya máig megmaradt: a dél-olasz szegénység. A háború utáni fellendülésben a fiatalok tömegével indultak el az északibb régiókba munka és megélhetés reményében. Köztük volt egy végzetes nyomorban élő család fiaként Matteo Salvatore is, aki egy szál gitárral indult szerencsét próbálni Rómába. Dalait, szövegeit ő maga írta, témáit a saját élete adta.

Matteo Salvatore (1925-2005)

Megírta a Puglia utáni római életet (Lu Pugliese a Roma). Dalolt a szülőföldjüktől messze vándorló napszámosok számkivetett életéről (Lu furasteiro). Megénekelte a déliek napi betevőért küzdő nyomorát (Sempre poveri). Még az emberiség legbarátságosabb találmányáról írt zeneművek sorát is gazdagította egy pugliai tviszttel (La bicicletta). Már az ötvenes években, a római kocsmákban énekelve felfedezte hangját és dalait Giuseppe De Santis filmrendező. Később az olasz intellektuális élet vezetői emelték pallosukra, köztük Italo Calvino is. Alan Lomax, amerikai etnomuzikológus egyenesen nemzeti kincsnek nevezte. Dalai többekhez és hatékonyabban közvetítették a déliek nyomorát, mint bármilyen hírforrás. Nyelvezete, szavai, világlátása újdonságként hatott, szemtelenség, őszinteség és vagány báj volt benne. 

Nem népzenét művelt ő, hanem a dél-olasz életet és mentalitást énekelte meg a városi folklór részévé vált dalaiban. Salvatore dalai máig jelen vannak az olasz zenében, többek között Vinicio Capossela is évek óta énekli koncertjein, mint EZT is ÍGY, vagy az egzisztencialista remekműnek hívott Nachecici-t (ha meghalunk nincs többé makaróni). Tavaly megjelent Canzoni della cupa című lemezén feldolgozott néhányat közülük, például a nagyon szép Il bene mio-t. Gondolkodtam, hogy van-e magyar megfelelője Matteo Salvatorénak, de sajnos nem találtam. Pedig ösztönös tehetségek ide is születnek, milyen jó lenne, ha Borsod vagy Szabolcs adott volna egy ilyen dalnokot, aki országosan ismert hírmondója az ottaniak helyzetének. Persze még adhat, hisz a szegénység itt sem múlik, de szükség lenne pallosra emelő kortársakra és emléket őrző utókorra is. 

Egészen más világot képviselt az olasz társadalmon belül Piero Ciampi. Ő az olaszok meg nem értett és félreértett bohém zsenije, aki jóformán elfeledve halt meg és csak a következő nemzedékek fedezték fel máig romolhatatlan különös világát. Mostanra egy fárosz lett, mozdíthatatlan piedesztálon áll, olyan tisztelet övezi, mint a Dávid-szobrot. Dalszövegeire költészetként tekintenek, miközben az egész élete egy fájdalmas műalkotás volt.

Piero Ciampi (1934-1980)

Ciampi Livornóban született, ahova mindig visszatért, több dalt is írt a városról. Livorno kikötőváros és szimbóluma Ciampi egész életének. Folyamatosan elvágyódott és ha elhagyta az országot, ugyanolyan elveszettként bolyongott, hogy aztán visszatérjen újból elvágyódni. Ezt a '60-as és '70-es években sokan megélték itthon is, bár egészen más társadalmi okok miatt. Ciampi olyan volt, mintha Rimbaud élt volna a gazdagodásra és nyárspolgáriságra vágyó 1950-60-as évek Itáliájában.

Ciampi beleillik abba a vonulatba, amibe Viszockij, Cseh Tamás vagy a sokaknak mintát adó Georges Brassens is. Fiatalon egy fillér nélkül Párizsba ment, csehókban énekelt, szerették, Italiano Pierónak nevezték, bár olaszsága miatt mindig kívülálló maradt. A francia és olasz zene egyébként mindmáig természetes érdeklődést mutat egymás iránt. Ciampi élt Britanniában, Spanyolországban, elveszetten és magára nem találva, hogy aztán hazatérjen Livornóba egy fillér nélkül, ahogy elindult, és továbbra sem találja magát. 

Livorno

Ars poeticáját, művészet és élet közötti vívódását, a melankóliát és az eszményi illúziók kergetését több dalában megírta, például ITT és ITT. Ahogy arról is énekelt, mennyire reménytelen a küzdelme, hogy a társadalmi elvárásoknak megfelelő életet éljen. (Tento tanto) Az Il vino című dalát én ma is a borpincék bejáratánál játszanám hangulatgerjesztőnek, benne lüktet a bor finom mámora, még a tántorgó moslékrészegségen innen. Sajnos Ciampi nem tudott megállni az egy pohár bor lazulásánál, beleesett a csapdába: sűrű cigarettafüstben állandó masszív részegségben próbálta túlélni a mindennapokat. Sebezhető, érzékeny lelkét iszákos kötözködéssel, verekedésekkel és botrányos viselkedéssel leplezte. Nem találta a kiutat. 45 évesen tüdőrákban halt meg. 

Ciampi falta a nőket, miközben az igaz szerelmet kergette, s mindig elvesztette. Sok dalt írt nőkről és szerelemről, de az Adius minden dala közül kiemelkedik, a férfibánat tökéletes megformázása. Csendes rezignációval indul, konstatálja, hogy elhagyta a nő, akit szeret. Majd kétségbeesetten átkozódni kezd, csúfolja szerelmét és önmagát is. Mégis érezhető, ez a fájdalom nem fog bosszúba vagy agresszióba átcsapni: elengedi a nőt. Előre szólok a cizellált lelkeknek, hogy csúnyákat is mond a dalban. Szerencsére az olasz nem oly közkeletű nálunk, hisz még a konzul is csak most tanulja, így talán nem rázza meg senki erkölcsi magaslatát. Számtalan férfi megélte már ezt a gyötrődést és számtalan nő került e sodró férfibánat célkeresztjébe. Évtizedek távlatából is remekmű ez a dal.

Végezetül egy olyan olasz zenészt említek, akit itthon is sokan ismernek. Paolo Conte meglehetős nemzetközi karriert futott be. Európában nagyon szeretik, és még az USA-ba is eljutott. Nem ragaszkodik kizárólag az olasz nyelvhez, franciául és angolul is énekli dalait. Conte a jazz jól ismert és sokak számára befogadható gazdag zenei eszköztárából válogat kiváló ízléssel, meg kell hagyni.

Paolo Conte

A költészet bonyolult gondolati és formai bravúrokra képes, de primer, zsigeri élvezetet okoz egy vers ritmusát eltapsolni vagy énekelni: a szavak és zene kapcsolódásának ősi örömét éljük meg. (Lásd Weöres Sándor költészetét.) A zene is csodás szellemi magasságokba emel, de az „ősöröm” buggyan fel, ha táncolni támad rá kedvünk. Conte zenéjével a ritmusra mozdulás elementáris örömét éljük meg. Csöppet sem lebecsülendő teljesítmény ez. Nem véletlen, hogy a slágerműsoroknak és a jazz fesztiváloknak is kedvelt előadója. Sokak által ismert világhírű dalai is jó példái ennek, mint a Come Di, a Boogie, a Sotto le stelle del jazz. Kedvelt zenei formái közé tartozik a tangó és a dél-amerikai zene is.

Paolo Conte zenéje elegáns, még a nikotinrágta hangja, a finom (ön)iróniája is az. Tény, hogy a mai hatvan, hetven, nyolcvan év felé ballagó férfiak között többekben van valami esszenciális életelegancia, ami trendeken innen és túl mindig vonzó lesz. Paolo Conte idén lett 80 éves. Továbbra is zenél, európai koncertkörútra indul. Csak így tovább! Csi bum csi bum bum.

"Kasi" (Kassák Lajos 130 éve)

Írta: Bikassygergely


A kedveskedőnek ható megszólítás egy világéletében mogorva, soha nem "könnyű", még kevésbé "kellemes" embernek szólt. Ellenfele, ellensége sok volt, elkötelezett hívei is, de utóbbiakat előbb-utóbb elmarta magától. Mindig csoportot szervezett maga köré, a csoportból hamar szekta lett, és ezt ő vette észre leghamarabb, ezért gyorsan szétzavarta a csoportját. Csoportjai, szektái, követői sokan voltak, de rövid ideig. Azt hiszem, igazán követhetetlen nagy magányosként érezte jól magát. 

Ellentmondani soha nem lehetett neki. Társadalmi forradalmárként is hihető akart lenni, de már 1919 előtt összeveszett a Szociáldemokrata Párttal, majd amikor a kommunisták jutottak hatalomra '19-ben, Kun Béla gyorsan betiltotta a lapját. Horthy elől Bécsbe menekült, ott az európai avantgarde egyik művészeti vezetője lett, még úgyis, hogy a nagyközönség nem is hallott róla. Bécsben különösen régi riválisa és emigránstársa, Balázs Béla utálta. Igaz, ő még jobban Balázs Bélát.

A bécsi MA kör

1926 őszén hazatért, itt lett igazán magányos és mindenki ellensége. Furcsa módon, hiába hirdetett és "gyakorolt" más irodalmat, mint a "polgári Nyugat", mégiscsak a Nyugatban közölt önéletrajz-regénye, az Egy ember élete ismertette meg a nagyobb közönséggel. 1945 és 48 között volt néhány elismert éve... és azután a Rákosi-kor sötétje következik. Másik furcsa félig tény (inkább hipotézis), hogy nagy elvi ellenségei, Lukács György és főként (sőt!) Révai József mentették meg a börtöntől. A Kádár-korban Aczél György gondoskodott róla pimasz és hamis fölénnyel - a költőt valahogy megtűrte, a festőt tiltotta, művészetét nem ismerte el. A hatvanas évek elején a párizsi Magyar Műhely, és az újvidéki fiatal írók becsülték meg igazán.

Akárhogy igyekszem, valami nagyon nem akart "iskolás" hangnem üt át a fenti sorokon. Gyorsan be is fejezem. Arról írok inkább, hogy a fiatal József Attila - akit ő, félrehallva, nem sokra tartott - szép verset írt Simon Jolánról, feleségéről és nagyszerű társáról. Mindketten öngyilkosok lettek. Arról is írok, hogy az óbudai Kassák-emlékmúzeum alapító igazgatója, a talán több becsülést érdemlő Csaplár Ferenc, aki nagyon alapos és igaz tanulmányokat írt róla, szintén öngyilkos lett. Kassák fiatal kora óta vonzotta a tragédiákat, de ő maga kemény és mindent (majdnem mindenkit) túlélő ember volt. Megküzdött a tragédiákkal.

Kassák Lajos és Simon Jolán

Éppen két nappal az évfordulója előtt találkoztam egy utcai villanásra a kiváló, és Kassákot nagyon értő-érző irodalomtörténésszel, Standeiszky Évával. Az utóbbi húsz évben fejezetről-fejezetre építkezve írta és írja Kassák könyvét. Úgy tudja becsülni és szeretni ezt a mogorva nagy írót, hogy sok-sok hibáját és fafejűségét, politikai és művészeti tévedését minduntalan szóba hozza. Ámbár... politikai tévedése? de hisz minden politikán hamar túllépett, nem a forradalmat hirdette, hisz abból hamar és többször kiábrándult, és attól kezdve csak a művészi forradalom útjai érdekelték igazán... - "művészeti tévedése"? ördög tudja, igazából az meg nem volt Kassáknak. Abban a művészetben hitt, amit ő maga csinált fiatalkora óta. Ellentmondás? Bosszantó? Szinte megítélhetetlen? Igen... Akkor kerül közel, ha elolvassuk korai nagy verseit, az Egy ember életét, és konok öregkori költészetét. Mindig lesznek hívei és olvasói. Konok igazságtalanságaival, "fafejűségével" is mindig példa marad. Talán, mert minden hívét és csodálóját elzavarta. Titkon, vagy nem is titkon megvetette a híveit. Csak önmaga akart lenni. Én például azt hiszem, örülhetek, hogy nem találkoztam vele - de a műveivel igen.

Tihanyi Lajos: Kassák Lajos

Kapcsolódó írás: Róma, Ponte Sisto

„De”-vel nem kezdünk

Írta: Inkabringa


Gyerekkoromban apám azt mondta, ha egy ország csak az évszakok változásában reménykedhet, akkor nagy bajban van. Gyerekként is sejtettem, hogy mi akkor nagy bajban voltunk. Rettentő-roppant felnőttként apámnak ez a mondata gyakran jut eszembe, mélyebb elemzését rábízom az illetékesekre.

Az viszont ténykérdés, hogy az évszakok váltakozása még mindig működik úgy-ahogy. Ez megnyugtató. Tavasz van. Ilyenkor érdemes a dermedt változhatatlanságra rávágni az ólajtót, még akkor is, ha szembefúj a szél. Az úgyis elég gyakran szembefúj, ehhez egy életen át hozzá lehet szokni. A bringa például a változás és az egyensúlyban maradás jelképe. Kikeletkor felpattanunk a bringára és beletekerünk a világba. Azért is, hogy lássuk a világot és azért is, hogy kiszaladjunk belőle. Felmentést kapnak azok, akik még/már nem tudnak biciklizni, vagy nincs bringájuk. Minden egyéb kifogás, bár szóvá nem tehető, ám nehezen védhető. Egyszerűen azért, mert „de”-vel nem kezdünk bringázást.  

Cédruskakas Rómában

Írta: Bikassygergel


A pesti moziműsor jobb, vontam le első két-három utamon a (félig igaz, félig hamis) tanulságot. A nagy premiermozik természetesen nem érdekeltek, a kisebbekre, az eldugottakra voltam kíváncsi. Na nézzük: Carlo Verdone-ciklus az Azzurro Scipione-ban, Hong-Kong művészete a Palazzo delle Esposizioné-ban, és „ötven éves a Policlinico Filmklub”. A híres Grauco egy betörés után bezárt, és most nem tud kerek évfordulóval nyitni. Azért is, a „legenda” minősítés a jubiláló Policlinico-t illeti (Via GB Tiepolo).

Azzurro Scipione

Carlo Verdone akkoriban teljesen ismeretlen volt Magyarországon, de itt, Rómában „életmű-omaggio” látható: Viaggi di nozze; Bianco rosso e Verdone (három figura véletlen találkozása egy választás vasárnapján – ekkoriban minden évben választások voltak); Sono pazzo di Iris Blond; Un sacco bello (Roma, ferragosto, három epizód kereszteződik, valaki valakit krakkói útra keres. – 1980-as, korai film, ezt tartják az igazán jónak – bár a rendező filmtörténész apja nem is ezeket tartja a legsikerültebbnek, hanem… elfelejtettem. A professzor papa örömmel beszélt nekem a fiú magyar témájú filmjeiről: egyiket sem mutatták be nálunk, erről okosan hallgattam.

Mario Verdone és fia, Carlo Verdone

Szimpatikus ez a Carlo Verdone, mert ünnepi rendezvényeire saját filmjein kívül a Vitellonit választotta és a Viale del tramontot (bevallom, ez utóbbit nem ismerem: ejnye.) Akkor a nagy mozikban ment Gallo cedrone (Cédruskakas) című komédiája. Iszlamisták halálra üldöztek egy rejtélyes link olaszt, akinek a film rekonstruálja életét és alakját. Ha jól emlékszem, mert most elbizonytalanodok. (Tizennégy éves emlékek.)

A Cinema Caravaggio-ban újraindul a „Caravaggio-i csütörtök” című program, melyet a Scuola Nazionale del Cinema (ex- Centro Sperimentale) tanárai és hallgatói rendeznek. (Via Paisiello 24., ha valakit érdekel).

Akkoriban, talán harmadik utamon figyeltem fel arra, hogy a filmklubok nagy részét az egyház tartja fent. Az egyikben Eisenstein-sorozatot tartanak. Azért a legjobb az Univ. Pontifica Salesiana (Piazza del Ateneo Salesiano, Aula Paolo VI.) Akkor tizennegyedszer került sor a Cinema tra paure e speranza című rendezvényre. Jó sok harmadik világbeli darab. A vetítések után beszélgetés.

Univ. Pontifica Salesiano

Akkor még nem laktam benne, sőt nem ismertem a szaléziánus Sacro Cuore egyházi szállást, ha ismerem, talán elmegyek a filmklubjukba. Így aztán a Tiberis Szigetre mentem, közelibb és közel-távol a legszebb hely. Mediterrán Fesztivál, Angelopoulos és Izlandi Fjord-filmek. Izland, mint mediterrán téma: Izlandban egy japán a szüleit keresi. Esküszöm, jó szaléziánus téma. VI. Pál nem ezt választaná? S ha nem ő (a „savanyú pápa”), de XXIII. János biztosan ezt választaná: akkor még ő volt a Vatikán feje.

Tiberis-sziget

Másik, kicsit eldugott hely a Camera Verde, közel majdani lakhelyemhez, mind a kettőhöz, a Via Bramante-i kisházhoz és a Protestáns Temetőhöz a Piramis mögött. Mindenesetre nem hiszem, hogy rokonszenvesebb program futna egész Rómában, ugyanis Kiarostami-filmeket adtak. Ma is, múlt időben is a világ egyik legnagyobb rendezője Pesten és Rómában egyaránt.

Jövök a Mediterrán fesztivál izlandi fjordos filmjéről át a Ponte Sistón.

Cédruskakas helyett patkány szalad át a Ponte Sistón alkonyatkor. Giccsesebb lenne a táj, az egész római alkonyat enélkül. S ha tudom, hogy évek múltán minden római filmklubba eljutok, és törzsvendég leszek a Trevi kúttól nem messze levő Cineteca-ban, melynek hatalmas oldalsó üvegfala régészeti árkokra nyílik, megtapsoltam volna a római patkányt. Mégiscsak ő itt a házigazda, én meg azóta is csak vendég. A Cédruskakas azért rokonszenvesebb maradt…

Cineteca

Kapcsolódó bejegyzés: Róma, Ponte Sisto

Arany napjára

Írta: bikassygergel


Ma van Arany János kétszázadik születésnapja.
Lesz sok okos és néhány buta beszéd.
Sajnos az iskolák nem tudják megszerettetni.
Én is jártam régen sok rossz iskolába.
Arany János nekem a magyar nyelv legnagyobb költője.
Ezt nem veheti el tőlem semmiféle rossz iskola.
Amíg lesz magyar nyelv, élő Arany János is lesz.
...Mindenfélét akartam volna írni róla, most ennyit tudtam.

Petőfi rajza Arany Jánosról