Keresés ebben a blogban

2017. február 14., kedd

Monsieur Dudron: De Chirico, az író

Írta: Bikassygergel


De Chirico, az író? Toppanjon ide, aki ismeri. Hisz még a festőt sem eléggé.
Giorgio de Chirico: Önarckép
Van (vagy volt) a Noran Kiadónak egy "Huszadik századi novellák" című dicséretes könyvsorozata. Na, annak olasz gyűjteményében sem szerepel. Pedig a borítóján De Chirico egyik festménye (bosszantva magamat jelzem, hogy aránytalanul kis formátumra zsugorítva: "pirinyó Chirico" nem létezhet, ezért nincs is.) A kötetben negyvenhárom író szerepel, élő persze nincs köztük (vagy csak a megjelenés után halt meg, aki mégis?)
Marinetti nevére bukkanok: ő sem prózájáról ismert. Költőként az egész európai avantgarde-ra hatott, nálunk főleg Kassákra. Ez azonban nem akadályozta az akkor (1924-ben) még mindig szocialista Kassákot, hogy Bécsben összeverekedjen az akkor már fasiszta Marinettivel. Régi szép idők...

Nem sorolom mind a negyvenhárom írót, betöltenének egy átlagos blogbejegyzést. Sorolom inkább a nálunk ismeretlenek közül Carlo Emilio Gadda és Cesare Zavattini nevét. Gadda az huszadik század egyik legérdekesebb olasz írója.
Carlo Emilio Gadda
Kevés műve jelent meg magyarul, de a legfontosabb remekműve (Micsoda zűrzavar a Merulana utcában) soha. Állítólag "lefordíthatatlan": ez azt jelenti, hogy nehezen, csak nagy munkával lefordítható, és nyelvművész fordító kellene hozzá. Szomorú, de úgy látszik, nem volt, nincs ilyen... A Merulana utca egyébként Róma egyik forgalmas útvonala: a regény úgy indul, hogy bűntény történt az egyik, nem épp szegények lakta házában.
Via Merulana
"Krimi" volna? Ráfoghatjuk, de talán inkább magas színvonalú irodalmi játék: a ház minden lakás és lakója gyanússá és főszereplővé válik, hogy aztán... - de itt természetesen megállunk. Gadda a Rómában játszódó regényt elköltözése után, Torinóban írta, és ebben ez az érdekes, hogy telezsúfolta római dialektussal, csak Rómában ismert kifejezésekkel, és hogy még különösebb legyen a stílusa, bőszen használt benne általa kitalált és gyártott saját kifejezéseket. Amúgy is csak a háború után, elég későn vált ismertté, ma sem tudható - én biztosan nem tudom - kritikai-irodalomtörténeti siker-e a könyv, vagy a közönségé is? (Nem egyedülálló az ilyen eldöntetlen kérdés: Joyce Ulysses-e Rabelais, vagy a Don Quijote modern párja, felsőbb iskolák kötelezője - mégsem a legnagyobb olvasórétegeké.) Az ötvenes évek közepén Pietro Germi filmet forgatott a könyv nyomán. A tehetséges film nem hozott sikert, eltért már a neorealizmustól, melynek épp ő, Germi volt az egyik fő alkotója, és sokféle irányban "nyitott" maradt, ezért aztán műfaji bizonytalanságban marasztalták el.

Cesare Zavattini az olasz filmneorealizmus talán nem legnagyobb művésze, de egyik fő megteremtője, irányzat-alapítója, vezető alakja volt. Körülírhatjuk, de a legtalálóbb minősítést már életében megkapta: "a neorealizmus Pápája".

Ehhez alig lehet hozzátenni valamit. Hacsak azt nem, hogy miként a pápák átkerülnek az egyre kevésbé élő, egyre inkább megmerevedő Történelembe, úgy került a filmtörténet üvegtárlójába az egykor "legmaibb", leginkább eleven és mozgékony Zavattini. De Sica minden korai nagy filmjét ő írta, de hű maradt De Sicához 1954/55 utáni halványabb korszakában is. (Vagy fordítva: a rendező maradt hű őhozzá?) Változott a kor, és a neorealizmusnak hátat fordító Federico Fellini diadalmaskodott a Zavattini-diktálta irányzat és elképzelés fölött. Jókat vitáztak minden fesztiválon és filmkongresszuson. Sok filmművészeti kalandja és filmviták harsogása közben kevesen ismerik Zavattinit, a prózaírót - ebből az olasz novellagyűjteményből kicsit ismerősebb lesz ez az arca is.
Giorgio de Chirico, az író ismeretlenségben minden olasz művészen túltesz. Avantgarde korszakának egyetlen irodalmi remekét Hebdomeros címen 1925-ben jelentette meg. 

Írt később szabályos önéletrajzot is, de igazán érdekes a csak halála után olaszra fordított (francia nyelven írt) Monsieur Dudron. A fura cím mögött önéletrajzi fél-fikció rejlik játékos bakugrásokkal. Bár a kétezres évek elején újra megjelent kis példányszámban, nehezen megszerezhető. Bevallom, a 2006-os hatalmas római életmű kiállítás fénypontjának szántam, hogy nyilvánosan ellopom. Gyáva voltam, az őröknek fel is tűnt téblábolásom. Az egyik mintha pisztolyához nyúlt volna. (Elfelejtettem mondani: épp aznap a Köztársasági Elnök is meglátogatta a jubileumi kiállítást, egyenruhás és civil őrök is ügyeltek a termekben ugrásra készen...)
Giorgio de Chirico
Azóta megtudtam, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum könyvtárában megvan. Tavasszal, úgy tervezem, oda fogok járulni, immár nem lopás, hanem olvasás céljából. Addig is kiakasztottam egyik polcomra a Huszadik századi olasz novellák könyvborítóját, rajta De Chirico picinyre zsugorított, így is rejtélyt sugárzó képével.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése