Itália Budapesten - A Maestro

Írta: Inkabringa


(Vinicio Capossela / Ilaria Graziano-Francesco Forni. MüPa, 2017. január 21.)

Hálátlan feladat olyan előadóról írni, akit nem sokan ismernek. Ámde nagyon hálás és főként élvezetes dolog ismeretlen előadókat felfedezni magunknak. Ilyenkor azt a felszabadító érzést éljük át, hogy valódi közönségként, és nem csupán a sztárgyártók által terelgetett engedelmes fogyasztóként tekinthetünk magunkra. Sok éve már, hogy ráakadtam Vinicio Capossela zenéjére. Semmit nem tudtam róla. A hozzánk addig eljutó habcsókos olasz slágerzene a legkevésbé sem tűnt izgalmasnak, és ezt az előítéletemet évtizedekig dédelgettem. Aztán felfedeztem Caposselát és rájöttem, hogy csodás kincseket zártam el eddig magamtól. Általa újabb nagyszerű olasz előadókat ismertem meg.

Évekkel ezelőtt írtam róla a blogban, semmi esélyét nem látva annak, hogy egyszer Magyarországon is koncertet ad. Íme, a világ még nem állt meg teljesen a forgásában. Megtörtént, amit alig hittem. Vinicio Capossela egy téli estén úgy kilenc tájban besétált a MüPa színpadára. Koncert közben többször átfutott bennem: itt van, tényleg itt van Budapesten. A MüPa jó választás volt a besorolhatatlan Capossela itthoni bemutatására. Sok zenei csemegét elhoztak már a hazai közönségnek, és remélem, megtartják ezt a jó szokásukat.

Vinicio Capossela a nemzetközi színtéren régóta elismert előadó, hazájában pedig valóságos kultusza van. Életműve széles skálán mozog. Ember legyen a talpán, aki címkét tud ragasztani rá. Olaszország nincs tőlünk elérhetetlen messzeségben, de az igazság az, hogy más európai országokból is nehezen jutnak el mégoly kiváló előadók is a széles hazai közönséghez. Egyszerűbb odamenni, mint kivárni, míg ideérnek. Nehezítő körülmény lehet a nyelv. Capossela például olaszul énekel. Itthon úgy alakult, hogy a magyart érti, és az angolt szereti hallgatni a közönség. Miközben olybá tűnik, hogy a zene és az olasz nyelv egymásnak lettek teremtve. Capossela pedig szépen beszéli és énekli az olasz nyelvet. Nagyon jó hallgatni az énekhangját, a beszédhangját, kiváló az intonációja és nagyszerű előadó. A zenéje magával ragad.

Vinicio Capossela megosztotta a színpadot ezen az estén két fiatal honfitársával. Az est első részében Ilaria Graziano és Francesco Forni lépett a színpadra. Gitárra és énekhangra finomított zenéjük kellemes és közvetlen. (Ízelítő ITT) Ilaria Graziano különleges hangjának „hangulata” engem valamelyest Szalóki Ágira emlékeztet. Talán a hazai klubokban viszontlátjuk még őket.

Capossela csak a második részben lépett színpadra. Várva vártam. Ő zeneileg, intellektuálisan és emocionálisan is igazi kihívás a közönségének. Nem lehet megunni, annyira sokszínű, izgalmas előadó. Kívánom, hogy legközelebb ugyanitt lépjen fel, de kétszer ilyen hosszú előadással.

Közönségként szeretem, ha nem kell bevett befogadói formulákhoz ragaszkodni. Amikor az előadás kanyargós utakon vezet, csupa kaland és felfedezés, az ritka gyümölcse a nézői élményeknek. Ilyenkor napok múltán is azt érezzük, hogy egyre gazdagabban bomlik ki bennünk az átélt élmény. Capossela koncertjén mindez megadatott.

Nem tudom, mit gondol Capossela a magyar közönségről. Azt sem tudom, a közönségből ki mennyire és melyik szeletét ismerte Capossela eddigi életművének, mikor beült a koncertjére. Nyilván sokan voltak, akik nagyon jól ismerik, s nyilván voltak, akik kevésbé. Aki az andalító olasz slágerek reminiszcenciáját várta, az meghökkent időnként. Azért bőven volt oldódásra és ütemre tapsolásra alkalom. (Ezt valamiért szereti a magyar közönség. Egyáltalán nem baj, csak jellemző.) A koncerten Bartók etnomuzikológusi munkásságát méltatta Capossela. Ő maga is kedvvel merül el a különféle kultúrák zenéjében. Egyszer rebetiko lemeze is megjelent, kiváló görög zenészekkel együttműködve, tisztelgésként a görög zene e különleges hajtása előtt. (Jut eszembe, miért nem jönnek Budapestre hosszú tömött sorban rembetiko zenészek?) A koncerten elhangzott L'aedo című dala is a görög zenéből inspirálódott.

A koncerten retrospektív áttekintést kaptunk Capossela elképesztő gazdagságú életművéből. Bár nemrég jelent meg új lemeze, melyben az olasz folklórból merített dalokat gondolta tovább, a budapesti koncerten az új albumról csak egyetlen dal, a Zompa la rondinella hangzott el. Az est folyamán Céline, Primo Levi, Bartók, Tarr Béla, Coleridge is megidéződött. Ahogy Michelangelo is, akinek verseiből évekkel ezelőtt Mario Brunello csellóművésszel együtt hatalmas sikerű előadást mutatott be. Kultúrtörténeti kalandozás volt ez a budapesti koncert: korok, népek, stílusok, műfajok, képzetek, irodalmi és zenei művek kavalkádja. Izgalmas és magával ragadó kaland. Mondhatjuk beavatási szertartásnak is, ahol újabb és újabb kapukon kellett átkelnie a közönségnek. Capossela zenéjének a világ minden zenei formája forrása, a zenéjét pedig keresztül-kasul, észrevétlenül vagy nyilvánvalóan átszövi az irodalom.

A közönség nem kényelmesedhetett bele a műfaji elvárásokhoz alkalmazkodásba, minden dal új irányt adott: az ütemre bólogatós slágertől a középkori zene felé fordul, onnan a kortárs zene vizeire evez és így tovább, sőt, ezeket nagy kedvvel és kreativitással keveri. Capossela nem engedi a műfaji bezártságot, orron pöcköli a sznobot és a slágerfüggőt is. Az ő közönsége nem lehet kizárólagosan egyetlen zenei műfaj elkötelezettje: aki bármiféle lemezbolti címke alapján korlátozza önmagát, Capossela kanyarjait nehezen tudja követni.

Gondosan összeállított előadás volt: nem csupán az életmű bemutatására koncentrált, hanem jelenlegi korunkra is reagált. A koncert elején együttérzését fejezte ki a veronai buszbaleset miatt. Majd zongorához ült és kezdetét vette Vinicio Capossela budapesti előadása. Az első két dal erősen nyakon ragadó kezdést jelentett. A Bardamu című dalt Céline Utazás az éjszaka mélyére című könyve ihlette. Az emberi természet árnyoldalának, a háborúskodásra, akarnokságra hajlandóságnak bizarrul pesszimista dala. A Maraja inkább Alfred Jarry szellemét idézi, a jóléti élvetegség és a kozmikus káosz groteszk karikatúrája. A koncert későbbi pontján a holokauszt nem feledhető emberi tapasztalatáról a Primo Levi nyomán írt Suona Rosamunda szólt. A menekültválságra is utalást tett Coleridge Ének a vén tengerészről című költeménye nyomán írt Santissima dei naufragati című dalával. Megrendítő és katartikus pillanata volt a koncertnek, amikor a dal végét kilenc tagú zenekarával kórusban énekelte.

Nem maradtak el a nagy slágerek sem. Capossela az olasz slágerzenét éppolyan „tiszta forrásnak” tekinti, mint az olasz folklórt vagy a világ bármely népének zenéjét, a középkori vagy a kortárs zenét, a bluest vagy a countryt, s vég nélkül sorolhatnánk a műfajokat. Az ő átformálásában ezek a könnyed olasz slágerekre rímelő dalok a szöveg, a hangszerelés vagy az előadásmód révén ironikus-groteszk idézőjelbe kerülnek, más értelmet nyernek. Szeretetteljes megértő elfogadással fordul feléjük. Capossela érzékeny és okos muzsikus. Nem válogat, nem finnyáskodik, mindenben megtalálja a saját világát, s ezzel újabb és újabb világokat nyit meg hallgatósága előtt. A koncerten hallható Con una rosa, a Parla piano, a Zampano, vagy a Nella pioggia életművének ezt az oldalát mutatta be. Ez utóbbi dal kapcsán azt is megtudhattuk, hogy ha egy koncertteremnyi ember ujjait összecsattintgatja, az olyan, mintha az eső kopogását hallanánk. Capossela mindenből tud hangszert csinálni. Még a közönségéből is.

Capossela személyre szóló ajándékot is adott budapesti közönségének. Eljátszotta a Goliath című dalt, melyet Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjének bálnája ihletett. (Bízom benne, sokan látták ezt a remek filmet.) Észlelve, hogy a publikumból néhányan ezt a zenei kanyart nehezen tudták bevenni, ironikusan szabadkozott, hogy ez bizony disszonáns song, de ez a bálna már csak ilyen. A budapesti közönségnek szánt másik zenei ajándéka épp ellenkezőleg, maga volt a csillogó közhely. Világszerte mindenkinek Brahms 5. magyar tánca jut eszébe Magyarországról, s mi magunk is kedvvel adtuk minden korban zenei aláfestésnek országimázsunkhoz. Capossela viszont remekül ért a zenei közhelyek finom idézőjelbe tevéséhez. A koncert egészébe illesztve és a Torino vonósnégyes előadásában ez az ezerszer hallott zenemű átlényegült, és bekerült Capossela univerzumába. Budapest után Párizsban adott koncertet Capossela, lehet, hogy ott Offenbach kánkánjával tette meg ugyanezt.

Földig hajolok Capossela kilenc tagú zenekara előtt. Valamennyien a nemzetközi zenei szcénában is elismert zenészek. Nem is csoda, hogy ennyire eredetien igényes hangszerelésű és kiváló hangzású volt a koncert. Vincenzo Vasi különféle hanghatásokkal, csörgőkkel, csilingekkel, xilofonnal, még sípoló gyerekjátékkal is gazdagította a hangzást. Fő hangszere a teremin volt, ami a világ első elektronikus hangszere. A budapesti közönséget levette a lábáról, különösen az I pianaforti di Lubecca dalban, melyben a tereminnel tökéletesen adta vissza egy koloratúrszoprán énekesnő hangját. Gitáron Victor Herrero játszott, aki zenéjében a klasszikus, flamenco, jazz és kortárs gitárzenét ötvözi, tág zenei határok között mozog. Gyerekkorában egy spanyol bencés kolostor kórusának szólistája volt, felnőttként egy pszicho-rock zenekar alapítója. Glauco Zuppiroli az általam egyik legszívesebben színpadon látott hangszeren, nagybőgőn játszott. Ő is régi zenésztársa Caposselának, és számos más zenei produkció fontos alaphangja. A komolyzene, jazz, blues, soul, funky formációiban is otthonosan mozog. Zenélt többek között Paolo Fresuval, Tony Scott-tal, Steve Grossmannal.

Giovannangelo De Gennaro a középkori zene 21. századi tolmácsa. A 11-14. század közötti középkori énekek előadója, valamint korabeli hangszerek megszólaltatója. A fafúvósok mellett a hegedű elődjének tekintett vielle volt a fő hangszere Capossela koncertjén. A világ számos meghatározó jazz és worldmusic zenészével játszott már együtt (pl. Bobby McFerrin, Michel Godard, Jamal Oassini, Nustrat Usted Fateh Ali Khan) A Torino vonósnégyes (Quartetto d'archi di Torino) több évtizedes működése alatt bejárta a világot, és muzsikálják a zenetörténet minden fontos korszakát. Hatalmas repertoárjuk van kortárs zenéből is, köztük Kurtág György műveivel. Peppe Leone ütőhangszereken játszott. Zenéjében a dél-amerikai, cigány, szefárd, balkáni zenét és a dél-olasz tarantellát keveri. A koncert végén az ő fergeteges frame drum szólójával búcsúzott Capossela a közönségtől. Jelképesnek is tekinthető, hogy ezen a hangszeren hangzott el a búcsúzó dobszóló, hiszen a frame drum (olaszul tamburi a cornice) a zenetudósok szerint az emberiség legősibb hangszere és változatait mindmáig ismerik a világ minden táján.

Mondtam már máskor is, s megint csak mondom, Vinicio Capossela egymagában többet tesz az olasz és európai kultúráért, mint a mindenféle rendű-rangú kultúrairányítók együttvéve. A magyar közönségnek is szüksége van az ő okos és érzékeny zenei kalandozásaira. Szívből remélem, hogy találkozunk még vele Magyarországon is, és egyre többen ismerik meg itthon azt a különleges zenei-irodalmi-emberi kuriózumot, amit Vinicio Capossela jelent ennek a kontinensnek.

Molte grazie, Maestro!

Capossela egyik népszerű slágerével búcsúzott Budapesttől. Ez a dal egyetlen farsangi mulatság (s az év bármely más pontjának) táncrendjéből sem hiányozhat.