Itália Budapesten - A Maestro

Írta: Inkabringa


(Vinicio Capossela / Ilaria Graziano-Francesco Forni. MüPa, 2017. január 21.)

Hálátlan feladat olyan előadóról írni, akit nem sokan ismernek. Ámde nagyon hálás és főként élvezetes dolog ismeretlen előadókat felfedezni magunknak. Ilyenkor azt a felszabadító érzést éljük át, hogy valódi közönségként, és nem csupán a sztárgyártók által terelgetett engedelmes fogyasztóként tekinthetünk magunkra. Sok éve már, hogy ráakadtam Vinicio Capossela zenéjére. Semmit nem tudtam róla. A hozzánk addig eljutó habcsókos olasz slágerzene a legkevésbé sem tűnt izgalmasnak, és ezt az előítéletemet évtizedekig dédelgettem. Aztán felfedeztem Caposselát és rájöttem, hogy csodás kincseket zártam el eddig magamtól. Általa újabb nagyszerű olasz előadókat ismertem meg.

Évekkel ezelőtt írtam róla a blogban, semmi esélyét nem látva annak, hogy egyszer Magyarországon is koncertet ad. Íme, a világ még nem állt meg teljesen a forgásában. Megtörtént, amit alig hittem. Vinicio Capossela egy téli estén úgy kilenc tájban besétált a MüPa színpadára. Koncert közben többször átfutott bennem: itt van, tényleg itt van Budapesten. A MüPa jó választás volt a besorolhatatlan Capossela itthoni bemutatására. Sok zenei csemegét elhoztak már a hazai közönségnek, és remélem, megtartják ezt a jó szokásukat.

Vinicio Capossela a nemzetközi színtéren régóta elismert előadó, hazájában pedig valóságos kultusza van. Életműve széles skálán mozog. Ember legyen a talpán, aki címkét tud ragasztani rá. Olaszország nincs tőlünk elérhetetlen messzeségben, de az igazság az, hogy más európai országokból is nehezen jutnak el mégoly kiváló előadók is a széles hazai közönséghez. Egyszerűbb odamenni, mint kivárni, míg ideérnek. Nehezítő körülmény lehet a nyelv. Capossela például olaszul énekel. Itthon úgy alakult, hogy a magyart érti, és az angolt szereti hallgatni a közönség. Miközben olybá tűnik, hogy a zene és az olasz nyelv egymásnak lettek teremtve. Capossela pedig szépen beszéli és énekli az olasz nyelvet. Nagyon jó hallgatni az énekhangját, a beszédhangját, kiváló az intonációja és nagyszerű előadó. A zenéje magával ragad.

Vinicio Capossela megosztotta a színpadot ezen az estén két fiatal honfitársával. Az est első részében Ilaria Graziano és Francesco Forni lépett a színpadra. Gitárra és énekhangra finomított zenéjük kellemes és közvetlen. (Ízelítő ITT) Ilaria Graziano különleges hangjának „hangulata” engem valamelyest Szalóki Ágira emlékeztet. Talán a hazai klubokban viszontlátjuk még őket.

Capossela csak a második részben lépett színpadra. Várva vártam. Ő zeneileg, intellektuálisan és emocionálisan is igazi kihívás a közönségének. Nem lehet megunni, annyira sokszínű, izgalmas előadó. Kívánom, hogy legközelebb ugyanitt lépjen fel, de kétszer ilyen hosszú előadással.

Közönségként szeretem, ha nem kell bevett befogadói formulákhoz ragaszkodni. Amikor az előadás kanyargós utakon vezet, csupa kaland és felfedezés, az ritka gyümölcse a nézői élményeknek. Ilyenkor napok múltán is azt érezzük, hogy egyre gazdagabban bomlik ki bennünk az átélt élmény. Capossela koncertjén mindez megadatott.

Nem tudom, mit gondol Capossela a magyar közönségről. Azt sem tudom, a közönségből ki mennyire és melyik szeletét ismerte Capossela eddigi életművének, mikor beült a koncertjére. Nyilván sokan voltak, akik nagyon jól ismerik, s nyilván voltak, akik kevésbé. Aki az andalító olasz slágerek reminiszcenciáját várta, az meghökkent időnként. Azért bőven volt oldódásra és ütemre tapsolásra alkalom. (Ezt valamiért szereti a magyar közönség. Egyáltalán nem baj, csak jellemző.) A koncerten Bartók etnomuzikológusi munkásságát méltatta Capossela. Ő maga is kedvvel merül el a különféle kultúrák zenéjében. Egyszer rebetiko lemeze is megjelent, kiváló görög zenészekkel együttműködve, tisztelgésként a görög zene e különleges hajtása előtt. (Jut eszembe, miért nem jönnek Budapestre hosszú tömött sorban rembetiko zenészek?) A koncerten elhangzott L'aedo című dala is a görög zenéből inspirálódott.

A koncerten retrospektív áttekintést kaptunk Capossela elképesztő gazdagságú életművéből. Bár nemrég jelent meg új lemeze, melyben az olasz folklórból merített dalokat gondolta tovább, a budapesti koncerten az új albumról csak egyetlen dal, a Zompa la rondinella hangzott el. Az est folyamán Céline, Primo Levi, Bartók, Tarr Béla, Coleridge is megidéződött. Ahogy Michelangelo is, akinek verseiből évekkel ezelőtt Mario Brunello csellóművésszel együtt hatalmas sikerű előadást mutatott be. Kultúrtörténeti kalandozás volt ez a budapesti koncert: korok, népek, stílusok, műfajok, képzetek, irodalmi és zenei művek kavalkádja. Izgalmas és magával ragadó kaland. Mondhatjuk beavatási szertartásnak is, ahol újabb és újabb kapukon kellett átkelnie a közönségnek. Capossela zenéjének a világ minden zenei formája forrása, a zenéjét pedig keresztül-kasul, észrevétlenül vagy nyilvánvalóan átszövi az irodalom.

A közönség nem kényelmesedhetett bele a műfaji elvárásokhoz alkalmazkodásba, minden dal új irányt adott: az ütemre bólogatós slágertől a középkori zene felé fordul, onnan a kortárs zene vizeire evez és így tovább, sőt, ezeket nagy kedvvel és kreativitással keveri. Capossela nem engedi a műfaji bezártságot, orron pöcköli a sznobot és a slágerfüggőt is. Az ő közönsége nem lehet kizárólagosan egyetlen zenei műfaj elkötelezettje: aki bármiféle lemezbolti címke alapján korlátozza önmagát, Capossela kanyarjait nehezen tudja követni.

Gondosan összeállított előadás volt: nem csupán az életmű bemutatására koncentrált, hanem jelenlegi korunkra is reagált. A koncert elején együttérzését fejezte ki a veronai buszbaleset miatt. Majd zongorához ült és kezdetét vette Vinicio Capossela budapesti előadása. Az első két dal erősen nyakon ragadó kezdést jelentett. A Bardamu című dalt Céline Utazás az éjszaka mélyére című könyve ihlette. Az emberi természet árnyoldalának, a háborúskodásra, akarnokságra hajlandóságnak bizarrul pesszimista dala. A Maraja inkább Alfred Jarry szellemét idézi, a jóléti élvetegség és a kozmikus káosz groteszk karikatúrája. A koncert későbbi pontján a holokauszt nem feledhető emberi tapasztalatáról a Primo Levi nyomán írt Suona Rosamunda szólt. A menekültválságra is utalást tett Coleridge Ének a vén tengerészről című költeménye nyomán írt Santissima dei naufragati című dalával. Megrendítő és katartikus pillanata volt a koncertnek, amikor a dal végét kilenc tagú zenekarával kórusban énekelte.

Nem maradtak el a nagy slágerek sem. Capossela az olasz slágerzenét éppolyan „tiszta forrásnak” tekinti, mint az olasz folklórt vagy a világ bármely népének zenéjét, a középkori vagy a kortárs zenét, a bluest vagy a countryt, s vég nélkül sorolhatnánk a műfajokat. Az ő átformálásában ezek a könnyed olasz slágerekre rímelő dalok a szöveg, a hangszerelés vagy az előadásmód révén ironikus-groteszk idézőjelbe kerülnek, más értelmet nyernek. Szeretetteljes megértő elfogadással fordul feléjük. Capossela érzékeny és okos muzsikus. Nem válogat, nem finnyáskodik, mindenben megtalálja a saját világát, s ezzel újabb és újabb világokat nyit meg hallgatósága előtt. A koncerten hallható Con una rosa, a Parla piano, a Zampano, vagy a Nella pioggia életművének ezt az oldalát mutatta be. Ez utóbbi dal kapcsán azt is megtudhattuk, hogy ha egy koncertteremnyi ember ujjait összecsattintgatja, az olyan, mintha az eső kopogását hallanánk. Capossela mindenből tud hangszert csinálni. Még a közönségéből is.

Capossela személyre szóló ajándékot is adott budapesti közönségének. Eljátszotta a Goliath című dalt, melyet Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjének bálnája ihletett. (Bízom benne, sokan látták ezt a remek filmet.) Észlelve, hogy a publikumból néhányan ezt a zenei kanyart nehezen tudták bevenni, ironikusan szabadkozott, hogy ez bizony disszonáns song, de ez a bálna már csak ilyen. A budapesti közönségnek szánt másik zenei ajándéka épp ellenkezőleg, maga volt a csillogó közhely. Világszerte mindenkinek Brahms 5. magyar tánca jut eszébe Magyarországról, s mi magunk is kedvvel adtuk minden korban zenei aláfestésnek országimázsunkhoz. Capossela viszont remekül ért a zenei közhelyek finom idézőjelbe tevéséhez. A koncert egészébe illesztve és a Torino vonósnégyes előadásában ez az ezerszer hallott zenemű átlényegült, és bekerült Capossela univerzumába. Budapest után Párizsban adott koncertet Capossela, lehet, hogy ott Offenbach kánkánjával tette meg ugyanezt.

Földig hajolok Capossela kilenc tagú zenekara előtt. Valamennyien a nemzetközi zenei szcénában is elismert zenészek. Nem is csoda, hogy ennyire eredetien igényes hangszerelésű és kiváló hangzású volt a koncert. Vincenzo Vasi különféle hanghatásokkal, csörgőkkel, csilingekkel, xilofonnal, még sípoló gyerekjátékkal is gazdagította a hangzást. Fő hangszere a teremin volt, ami a világ első elektronikus hangszere. A budapesti közönséget levette a lábáról, különösen az I pianaforti di Lubecca dalban, melyben a tereminnel tökéletesen adta vissza egy koloratúrszoprán énekesnő hangját. Gitáron Victor Herrero játszott, aki zenéjében a klasszikus, flamenco, jazz és kortárs gitárzenét ötvözi, tág zenei határok között mozog. Gyerekkorában egy spanyol bencés kolostor kórusának szólistája volt, felnőttként egy pszicho-rock zenekar alapítója. Glauco Zuppiroli az általam egyik legszívesebben színpadon látott hangszeren, nagybőgőn játszott. Ő is régi zenésztársa Caposselának, és számos más zenei produkció fontos alaphangja. A komolyzene, jazz, blues, soul, funky formációiban is otthonosan mozog. Zenélt többek között Paolo Fresuval, Tony Scott-tal, Steve Grossmannal.

Giovannangelo De Gennaro a középkori zene 21. századi tolmácsa. A 11-14. század közötti középkori énekek előadója, valamint korabeli hangszerek megszólaltatója. A fafúvósok mellett a hegedű elődjének tekintett vielle volt a fő hangszere Capossela koncertjén. A világ számos meghatározó jazz és worldmusic zenészével játszott már együtt (pl. Bobby McFerrin, Michel Godard, Jamal Oassini, Nustrat Usted Fateh Ali Khan) A Torino vonósnégyes (Quartetto d'archi di Torino) több évtizedes működése alatt bejárta a világot, és muzsikálják a zenetörténet minden fontos korszakát. Hatalmas repertoárjuk van kortárs zenéből is, köztük Kurtág György műveivel. Peppe Leone ütőhangszereken játszott. Zenéjében a dél-amerikai, cigány, szefárd, balkáni zenét és a dél-olasz tarantellát keveri. A koncert végén az ő fergeteges frame drum szólójával búcsúzott Capossela a közönségtől. Jelképesnek is tekinthető, hogy ezen a hangszeren hangzott el a búcsúzó dobszóló, hiszen a frame drum (olaszul tamburi a cornice) a zenetudósok szerint az emberiség legősibb hangszere és változatait mindmáig ismerik a világ minden táján.

Mondtam már máskor is, s megint csak mondom, Vinicio Capossela egymagában többet tesz az olasz és európai kultúráért, mint a mindenféle rendű-rangú kultúrairányítók együttvéve. A magyar közönségnek is szüksége van az ő okos és érzékeny zenei kalandozásaira. Szívből remélem, hogy találkozunk még vele Magyarországon is, és egyre többen ismerik meg itthon azt a különleges zenei-irodalmi-emberi kuriózumot, amit Vinicio Capossela jelent ennek a kontinensnek.

Molte grazie, Maestro!

Capossela egyik népszerű slágerével búcsúzott Budapesttől. Ez a dal egyetlen farsangi mulatság (s az év bármely más pontjának) táncrendjéből sem hiányozhat.

A krónikás - Citátumok 13.

Írta: Inkabringa


Elias Canetti a 20. századi európai ember egyik mintája volt. Végigélte a századot. 

A század elején Bulgáriában született spanyol származású zsidó szülők gyermekeként. Azon a területen számos nyelv és kultúra keveredett egymással. Canetti élt Ausztriában, Angliában és Németországban. Aprólékos, mélyreható, elemző figyelemmel követte kora színeváltozásait. Ő maga a Tömeg és hatalom című írását tekintette legfontosabb művének, az olvasói a három kötetes önéletrajzi regényét. 1981-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, bár mindig hangoztatta, hogy Robert Musil jobban megérdemelte volna. Ő is azok közé az írók és tudósok közé tartozott, aki inkább menekült a rangos elismerésektől és az ezzel járó népszerűségtől. Élete végén teljesen elvonult a nyilvánosságtól. Az évtizedeken át írt feljegyzéseiből, gondolattöredékeiből, regényötleteiből, nagy íróktól és gondolkodóktól vett idézetekből, sőt újsághírekből összefűzött kötet Feljegyzések címmel már halála után jelent meg.

Ebből a rendkívül különös és gondolatkavaró könyvből citálunk most.

- - - - - -

Aki gyerekként fogadta magába a halál élményét, annak nyitott seb marad egész életében, seb, amely tüdővé tágul, azon át veszi a levegőt az ember.

A Nap egyfajta ihletforrás, ezért jobb is, hogy nem süt mindig.

Minket a klasszikus ókor eszelt ki, minden erőfeszítés nélkül, mi a görög-római kultúra véletleneinek egyike vagyunk. Az antik világ megvet bennünket, csak már nincs benne uralomvágy.

Azért gyorsult fel minden, hogy több időnk legyen. És egyre kevesebb időnk van.

Nem a legmélyebb gondolatok hatnak legtovább a világra.

Az ember azzal fejezi ki legjobban a korát, amit nem vesz át tőle.

Nem kell mindig a legvégső konklúzióig elmenni. Annyi minden van közben is.

Nincs visszataszítóbb a fülemben a jóllakottság dialektikájánál.

Senki sem tudja felmérni, milyen mértékű a költő megaláztatása a nagyurak között.

Az író szempontjából minden gyávaság, minden tartózkodás bűn. Az író merészsége abban áll, hogy kimondja a dolgokat. Jóllehet minden kimondott szóért felelősséggel tartozik, elhallgatnia a véleményét akkor sem szabad.

Ott van Stendhal erkölcsi nyíltsága, amely nem hallgat el semmiféle alávalóságot, mégis mindig azonnal a nagylelkűség pártjára áll.

Mondd azt, ami a legszemélyesebb, csak ez a fontos, ne szégyenkezz, ami közérdekű, az benne van az újságban.

Senki sincs elmaradva a korától, akit az emberiség sorsa miatti aggodalom emészt. Az van elmaradva a korától, aki ócska frázisokkal vigasztalja magát.

Az életben az a megalázó, hogy amit az ember szenvedélyesen és büszkén megvetett, azt végül elfogadja.

Alapjainkban megkérdőjelezni és más szemével érzékelni önmagunkat.

Minden felelősség rejtett. Mivel rejtett, ezért el sem pusztítható.

Patakjaira bontani szét egy folyót. Megérteni egy embert.

Egy olyan ég, amelyik kétségbeesésében egyre távolabbra boltozódik az embertől.

Vajon milyen Biblia kellett volna ahhoz, hogy az emberiség ne jusson ilyen messzire az önpusztításban?

Az én istenem: tömérdek szem és mindegyik csukva.

Egy olyan Isten, amelyik nem teremtette az embereket, hanem rájuk talált.

Mióta golyóbis lett a Föld, minden gazember a kezébe veszi.

A leghamisabb szólamok bírnak a legnagyobb vonzerővel – már ameddig vannak olyanok, akik komolyan használják ezeket.

A hatalom szörnyűséges szerkezete úgy alakult ki, hogy egyes emberek megpróbálták elkerülni a halált. Egyetlen ember életben maradása számtalan ember halálát követelte. Az ebből keletkező zűrzavart hívják történelemnek. Ezen a ponton kellett volna kezdődnie a valódi felvilágosításnak, amely megindokolja, miért van joga minden egyes embernek az életben maradáshoz.

„Már mindenki volt csak én nem” - erre a cinikus alaptételre épül a hatalom.

Von Den Steinen (német orvos, utazó, néprajzkutató):

Amikor a bakairi indiánok elégedetlenek a főnökükkel, otthagyják a falut és megkérik, hogy kormányozzon egyedül.

Pascal:

A sokféleség, ha nem zárul össze egységgé, zűrzavar, az egység, ha nem függ a sokféleségtől, zsarnokság.

Parasztok a dél-indiai Karnatakában:

Miután egy hónapig tartó tiltakozó megmozdulásaik nem vezettek eredményre, a parasztok a parlament épülete elé vonultak, és két órán át hangosan kinevették a kormányt.

Amíg léteznek olyan emberek a földön, akiknek semmilyen hatalmuk nincsen, addig nem esem teljesen kétségbe.

Kitalálni, vajon mi dicsérnivalót találnának bennünk az állatok.

Ami hozzáférhetetlen az állatokban: az, ahogyan ők látják az embert.

Minél több minden választ el bennünket tőlük, az állatok annál inkább kincset érnek.

A platánok köztársasága.

Kétely-esztergályos.

A szembe-gondolkodó.

Egy gondolatpacsirta.

Aki úgy érzi, eleget tanult, az nem tanult semmit.

Csak a tétovázó tudás számít. Ez az, ami a leginkább hiányzik a komputerből: a tétovázás.

Megrázó élmény egy igazságos ember. Én egyet ismertem.

A legnagyobb igazságtalanságokat személyesen ültetjük el és öntözgetjük.

A nem alkalmazkodók, ők a föld sója, ők az élet színe, a maguk szerencsétlenségére, de a mi szerencsénkre.

René Magritte: A látóhatár titkai

Hogyan...?

Írta: Inkabringa


Manapság, ha érvelni akarunk valami mellett, avagy ellene, célravezető a pénzben mérhetőséget kiindulópontnak tekinteni. Presztízs alapú társadalomban élünk, a presztízs fokmérője pedig réges régóta a pénz. Egy bankár társadalmi befolyása összemérhetetlenül nagyobb egy szociális munkáséhoz képest. Egy félmeztelen celeb sokkal többet nyom a latban, mint egy mentőápoló. Egy politikus elvakult csörtetésre késztet tömegeket, szavára a világ összes tudósánál jobban hallgatnak.

Vegyük az olvasás kevésbé divatos témáját vizsgálódásunk tárgyául. Gondolatkísérletként nekifuthatunk a pénz és siker, valamint az olvasás kapcsolatának elemzéséhez. Nézzünk két nagyon gazdag és sikeres embert. Az egyikük napokon belül az USA elnöke lesz és büszkén hangoztatja, hogy soha nem olvas. A másikuk egy világraszólóan befolyásos informatikai cég vezetőjeként hetente elolvas egy könyvet. Ebből bumfordi csiszolatlansággal levonhatjuk azt a következtetést, hogy a pénz és siker elérésében semmilyen jelentősége nincs, hogy valaki olvasott ember, avagy nem az.

A magam részéről hátborzongatónak tartom az olvasást feleslegesnek tartók könyvszeretőkön való fölényes gúnyolódását, és pontosan ennyire viszolygok attól, ha az olvasottságukat kiváltságként kezelők a könyvekkel nem élőket lenézik. Köztudott, hogy az ún. emberségnek nem a könyv az alapja (esetleg csiszolóköve lehet) és nem is a pénz, hanem a másokkal való egyenrangú együttműködésre való képesség. Több aprócska közösséggel találkoztam, ahol rendkívül cizellált tudású emberek hasznosan és egyenrangúan tudnak együttműködni a műveltségből ilyen-olyan okokból kizárt emberekkel. Míg nem láttam, és nem mentem utána, hogy rátaláljak, magam is alig hittem, hogy ilyen létezik. 

Mára nem vitatott szentencia, hogy a világban a betűk uralma véget ért. Ezen lehet siránkozni, de az még önmagában nem vezet sehova. Meg az sem biztos, hogy ez most már mindig így lesz. Azt is el kell ismernünk, hogy a másokra gyakorolt legártatlanabb befolyás is könnyen fordulhat a megkérdőjelezhetetlen orákulum diktatúrájává. Ez még a könyveket sem kerülte el. Az olvasás szentséggé és mértékké emelése sokakban megfeleléskényszert és a teljesség teljesíthetetlensége miatti szorongást váltott ki.

Erről a „kultúremberi” szorongásról jelent meg tíz éve egy könyv, egy francia író és irodalmár tollából. Az író neve Pierre Bayard, a könyv címe pedig Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, melyeket nem olvastunk? A meglepő cím szellemes és őszinte eszmefuttatás az „olvasó kultúrlény” fennhéjázást és szorongást keverő természetéről. Ismerek olyan egyetemi tanárokat, akik hallgatóiknak ajánlott könyvlistájukra felvették ezt a könyvet, mivel megszívlelendő jó tanácsokat ad, hogy a fölösleges fölényeskedést és a még fölöslegesebb szégyenkezést hogyan tudja egészséges mederbe terelni, aki olvasásra adja a fejét. Olvastam ezt a könyvet tíz éve és most ismét átlapoztam. Annyi történt közben, hogy az írás és olvasás kultúrájának nimbuszát nekifutásból ledöntötték. Azt mondják, helyébe a kép kultúrája lépett. Azonban kutatások tömkelege bizonyítja, hogy a képek mögött rejlő gondolatiságot egyre kevesebben értik, legyen az kortárs vagy klasszikus. Ahogy a leírt szövegekben is az egyértelmű tőmondatok a nyerők. Elértük hát, hogy mára csak jelszavaink valának. Plusz az emojik. Mégis azt javaslom, ne engedjünk a korszak-fitymálás édes csábításának, főként, ha ez csak felelősséghárítás.

A könyv nagy erénye elegáns, nagyvonalú, szellemes, önironikus, őszinte és könnyed stílusa. Ez különösen elbűvölt. Olybá tűnik, a világban inkább a görcsös és zárkózott revans-kultúra került előtérbe. Nem először, ez egy ilyen dolog, majd elmúlik. (Na jó, de mikor, és mi lesz addig?)

Pierre Bayard a francia értelmiség képviselője, aki az irodalmat és a betűk kultúráját egyetemen is oktatja, írja, elemzi. Férhet-e hozzá kétség, hogy ő mindent olvasott, ami a világirodalomban fontos? Addig, amíg nem vallja be az ellenkezőjét, kétség nem férhet hozzá. A könyv azonban épp arról szól, hogy szerzője magas intellektuel körökben lebilincselő beszélgetéseket folytat könyvekről, melyeket épp csak átlapozott, vagy hallomásból ismer. Proustot tanítja is, de soha nem olvasta el elejétől a végig az Eltűnt idő nyomábant. Leleplezte magát a gaz lator. Ó, nem. Magasztalni kell azt a könnyed eleganciát (alig találni már ilyet), amivel elmagyarázza, hogy a legnagyobb feladat az, hogy a sokféle jelenséget, tudást, tapasztalatot helyére tudjuk tenni magunkban. Ehhez sokat segítenek a könyvek, de ne hagyjuk, hogy ránk dőljenek.

Megesik, hogy az iskolában a kötelező olvasmányok kapcsán nem az érdekli a tanárt, hogy az olvasmányélmény milyen érzéseket és gondolatokat váltott ki nebulóiból, hanem hogy a harmadik fejezetben milyen színű süveg volt a főhős fején, mert csak ezzel tudja megállapítani, hogy olvasták-e a könyvet. Bayard szerint ez a megközelítése az olvasásnak álságos és nevetséges. Szerinte a lényeg épp abban van, hogy a könyvek által az olvasó újra és újra felfedezze önmagát. Egyben fel is szabadítja saját gondolatait, hiszen egy jelentős könyv olvasása nemcsak az írójának, hanem az olvasójának is alkotási folyamat. Általa felépíti, újradefiniálja, korszerűbbé és a zagyva lózungelméletekkel szemben ellenállóbbá teszi önmagát. Egy jó pedagógus efelé tereli a diákjait, magam is ismerek ilyeneket. Az olvasásnak természetes része a felejtés, az újraolvasás és az újraértelmezés.

Bayard szerint nem az a fontos, hogy mindig mindent az utolsó szóig elolvassunk, mert erre még az sem képes, aki mást sem csinál, csak olvas. Elég, ha egy könyvet átlapozunk értő figyelemmel. Azért megjegyzem, hogy amíg eddig eljut valaki, addig nagyon sok könyvet kell elolvasnia. Az átlapozás is tudást feltételez. Pierre Bayard a világirodalom legkülönbözőbb szerzőitől veszi a példákat "nem-olvasás" elméletének alátámasztására. Musil, Balzac, Umberto Eco, Montaigne, Paul Valéry, Oscar Wilde vagy Shakespeare műveit hívja segítségül. „...a kultúra elsősorban tájékozódás képessége. (…) a nem-olvasás nem ugyanaz, mint az olvasás hiánya. A nem-olvasás valódi tevékenység, amely abban áll, hogy meghatározzuk a magunk helyzetét a könyvek végtelen tengerében, hogy ne borítsanak el végleg.”

A könyvben különféle fogalmakat vezet be a szerző, mellyel az olvasás valódi lényegét magyarázza. Egyik fontos fogalma a belső könyv meghatározása. Mindenki tapasztalata, tudása, értékrendje és értelmezési képessége, valamint emlékei és prekoncepció alapján olvas el bármilyen szöveget. Minden egyes könyv, a legnagyobb klasszikusokat is beleértve, újrateremtődik minden újabb olvasója által. Mindenkinek máshol lesz a hangsúly, más lesz az „üzenet”. Bölcsebb írók ebbe a „gondolta a fene” érzésbe belenyugodnak. Belátják, hogy a szöveg önálló entitás, az, hogy ők mit gondoltak, már lényegtelen akkor, ha az olvasó kezébe veszi a könyvet és a saját életébe építi. Ez olyan szép idea, hogy igazán azoktól rettenek meg, akik csak egyetlen értelmezést hajlandók elismerni. Így csak biflázó eminensek lehetünk. Ha jogos az íróknak az alkotói szabadság, legyen joga ehhez az olvasóiknak is. Nem is beszélve arról, hogy mennyire más válik fontossá egy könyvből különböző életszakaszokban olvasva.

Bayard az olvasói belső könyv értelmezésére egy kulturális antropológus írását hozta fel példának. Laura Bohannan, úgy félévszázada, férjével évekig élt a nyugat-afrikai tiv törzsben. Több könyvet, tanulmányt jelentettek meg kutatási eredményeikről. Az antropológusoknak rettenetesen sokat kell olvasniuk, de az egyik legüdítőbb olvasmányélményük Laura Bohannan Shakespeare a bozótban című írása. Rendkívül szórakoztató és kacagtató olvasmány. (Magyarul elolvasható az Anthropolis folyóirat 2005. 2. évf. 1-2. számában.) Az, hogy valóban megtörtént, vagy Bohannan valós tereptapasztalatai alapján megírt kultúraértelmezési szkeccse, a lényegi mondandót nem befolyásolja. 

Az alaphelyzet, hogy Bohannan amerikai kutatóként zokon vette egyik európai tudóstársa megjegyzését, miszerint az amerikaiak nem értik Shakespeare-t. Bohannan amellett kardoskodott, hogy a Hamlet egyetemes emberi gondolatokat rejt magában, és ezt a világ minden pontján ugyanúgy értik. A könyvet elvitte magával az afrikai tivekhez is. Adandó alkalommal elmesélte a törzsnek a dán királyfi történetét. Megdöbbenésére rögtön az első nagy konfliktust másként értelmezték. Hamlet anyja, férje halála után, hozzáment annak testvéréhez. A tivek reakciója: jól tette. De ki sem várta a két év gyászidőt. A törzsfőnök felesége feljajdult: Két év? Ki művelte addig a földjét? Hogy megértsék ezt az egyébként érthetetlen konfliktust, rákérdeztek, hány felesége volt a meghalt királynak? És a végső döfés, Hamlet atyjának szelleme. A tivek lázas fantáziájú gyereknek nézték a kutatót, hisz aki meghalt, az nem sétálgat és nem beszélget. Végigvették a Hamlet minden egyes részletét és az egyértelmű jelentésébe vetett hit darabjaira hullt szét az afrikai törzs értelmezése alapján. Bohannan a törzsfőnök békítő és udvarias útravalójával fejezte be írását.

„Néha – zárta le az öregember, összehúzva maga körül rongyos tógáját – más történeteket is el kellene mesélned nekünk a hazádból. Mi, akik idősek vagyunk, majd rávezetünk téged az igazi jelentésükre. Így amikor visszatérsz majd a saját földedre, az idősek látni fogják, hogy nem csak a bozótban üldögéltél itt, hanem olyan emberek között, akik tudnak dolgokat és bölcsességet tanítottak neked.”

Bayard szerint a könyvek képessé tesznek beszélgetni, véleményt mondani, érvelni, érzelmet és gondolatot kifejezni, és képessé tesznek a mások iránti empátiára is. Ha rossz oldalról közelítünk a könyvek felé, akkor a betűk diktatúrája a szorongást és a biflázva követést erősíti bennünk. Önmagunk intellektuális és emocionális építése egész életre szóló feladatunk, különben képtelenek leszünk a világ változásaihoz szellemi integritásunkat megőrizve alkalmazkodni. Sem a behódolás, sem az önfeladás nem lehet egy értelmes emberi élet célja. Minél többféle könyvet olvasunk és minél többféle emberrel beszélgetünk, annál több nézőpontot és gondolatot ismerünk meg. Kevésbé leszünk ketrecbe zárt ijedtek vagy arrogáns dromedárok.

Végezetül Bayard könyvéből idézem Paul Valéry Henri Bergson filozófusról a Francia Akadémián 1941-ben tartott előadásának részletét.

„A gondolkodó ember magas, tiszta, emelkedett figuráját testesítette meg, aki talán az utolsó volt a kizárólagosan, mélyrehatóan és emelkedetten elmélkedők között, egy olyan korszakban, amikor a világ egyre kevesebbet gondolkodik és bölcselkedik, amelyikben a civilizáció egyre inkább, napról napra, mintha annak emlékére és romjaira zsugorodna össze, amit hajdani sokszínű gazdagságáról és szabad, bőséges intellektuális terméséről őrzünk, miközben minden rendbéli nyomor, félelmek, kényszerűségek sújtják és szegik kedvét a szellemi kezdeményezéseknek.”

Vigaszként szolgáljon ez a néhány sor, hogy mindig lesznek olyan szellemi nagyságok, akiket az emberi értelem utolsó bástyájának tekint a saját kora. Az összes többi sokaságnak csak annyi dolga van, hogy mindig, minden korban megmaradjon világra nyitott, önmagát és korát értelmezni, másokkal szóba állni képes életolvasónak.

Egy képre gondolok

Írta: Inkabringa


Tavasszal megjelenik Nádas Péter memoárregénye, melyből az elmúlt években részleteket olvashattunk már itt-ott, vagy hallhattunk az író felolvasásain. Kikeletkor végre kézbe vehetjük a régóta várt kötetet.

Nádas életműve kapcsán azonban más is jár a fejemben egy ideje. Egy fotó, amit még megmutatni sem tudok.

Nádas Péter ezt a fényképet történetesen az Örkény házaspárról készítette valamikor a hatvanas években, de ezúttal egyáltalán nem fontos a fotón szereplők személye. Helyesebb úgy mondani, hogy két embert ábrázol a kép, akik hátat fordítva a kamerának, kézen fogva belesétálnak egy tág horizontúnak képzelt füves-ligetes térbe. Öt évvel ezelőtt a PIM-ben Nádas Péter fotográfiai életmű-kiállításán többször is visszamentem megnézni ezt a képet. Valósággal megigézett. Biztosan vannak ennél jelentősebbnek tekintett, kordokumentum vagy művészi értékében meghatározóbb fotói, de rám ez a fénykép hatott a leginkább. Hogy miért készült és mit akart "üzenni", legyen a kutatók tudása. Rám úgy hatott, mint maga a megtestesült emberi harmónia. Életszerelmes fotó. Akkor, és azóta többször is feltúrtam érte a világhálót, de talán nem jó polcon kerestem, sosem találtam meg. A fénykép csodaszép: benne van a meghittség, de a szelíden dacos vagányság is. Áthatja az univerzális harmónia és valami lebegő életszeretet. Ugyanakkor a kamerának hátat fordítás gesztusában benne van a kívülről jövő zagyva és talán veszélyes mindenféleség csendes és békés hárítása. Derűs ellenállás, de nem bezárkózás. Épp ellenkezőleg.

Elnézve a világ pörgését-forgását, mostanság gyakran jut eszembe ez a kép, idézgetem magunknak is, másoknak is.

GM Keres 101 sakk-éve

Írta: bikassygergel


Százegy éves születésnapja lenne a huszadik század egyik legnagyobb sakkozójának. 

Paul Keres észt nemzetiségű volt, s mivel Észtországot emberirtással egybekötve bősz kedvvel és nem ritkán megszállták külföldi hatalmak, az észt nemzeti válogatotton kívül játszott ő német (és talán legtöbbet) szovjet színekben. Minden világmestert legyőzött, nagyon sokszoros bajnok, nemzetközi tornák gyakori győztese, de a világbajnoki címet soha nem tűzhették hajtókájára (régies patetizmussal: keblére). Korcsnoj mellett Keres a legnagyobb a "mégsem világbajnokok" elitklubjában. 

Blogunk nem sakkblog, de azért is emlékezek meg téli örömmel Keres világmesterről, mert kamaszkorom áram- és szénszünetes, tankoktól felszántott 56-os karácsonyán az ő német nyelven kiadott megnyitási tankönyvéből igyekeztem eltanulni néhány cseles megnyitást. Soha nem felejtem: öröm volt az éjszakában. Ne csak profi sakkversenyzők ünnepeljék!

Kapcsolódó írás: Téli sakk, nyári sakk

Római szatyrok és szótárak

Írta: bikassygergel


Január 6: Vízkereszt, Itáliában a Befana (jó boszorkány), legtöbb keresztény országban a Háromkirályok ünnepe. 

A Bibliában nem fordul elő a nevük, Máté sem királynak, hanem “napkeleti bölcseknek” mondja őket. Érdekes, hogy Borges egy elveszett novellájában az apokrif "Szent Tamás Evangéliumára" hivatkozik. Eszerint Szent Tamás nemcsak megkeresztelte a három királyokat, hanem betlehemi látogatásuk másnapját a “nyelvek és tolmácsok” napjául jelölte meg. A hagyományos és szent bibliamagyarázat szerint persze a “Szentlélek kiáradásának” tavaszi napja lehet csupán a “nyelvek és tolmácsok” ünnepe. Tamás evangéliumát apokrifnek ítélték, Borges novelláját soha nem találták. Miért engedte az Úr, hogy Tamásnak és Borgesnek senki ne higgyen? Isten mindenkire sugárzó jóságában sajnos meg én nem hiszek, a szótáríróknak pedig semmiképp sem adnék ünnepet. 

Minden a sirállyal kezdődött. Hogy a sirály szó nem volt benne a Rómában vásárolt Ötnyelvű szótárban, mely 6000 szóval és 30 000 szókapcsolattal hirdette magát. (Dizionario simultaneo in cinque lingue, szerk. Giuseppe Alberto Orefice – Club degli Editori – 1981) Rómát szinte meghatározzák a sirályok. Ettől kezdve nagy gyanakvással lapoztam az olasz szótárakat. Némi joggal. 

Első római napomon a legtöbbet, kb. harminc méterenként újra meg újra látott szó (szókapcsolat) a város utcáin, házain, kapuin ez volt: Passo carrabile. Kocsibejárat. Természetesen akkori kis- és középszótáraimban a carrabile nem szerepelt, mindegyik a „Passo carraio”-t adta meg, amit viszont egyetlen egyszer sem, ezer felirat közül egyszer sem láttam Róma kapuin. Ma sem létezik sehol ilyen felirat. A 2000 utáni szótárak majdnem mindegyike mégis, még mindig ezt adja. (Ne legyen ünnepetek!) 

Van még profánabb, igazán mindennapi példám is. Az élelmiszerboltban vásárláskor kapott műanyagszatyorra (otthon magam ’zacskó”nak nevezem, de ez talán egyéni szóhasználat) a régebbi (értsd 10-15 éves) olasz társalgási könyvek és francia-olasz szótárak sacchetto-t adnak meg (franciául ma is sachet a neve). A kis Herczeg-féle szótár mosolyogtató: „abrakos tarisznyaként” fordítja. 

Az újabb „Italiano compatto – Zanichelli – seconda edizione 2003”), az előző, 1996-os kiadás óta sok mindenben változott. Javára szó, hogy már az olaszban régóta szinte kizárólagosan elterjedt killert sem csak „bérgyilkosnak” adja meg, (miként 1996-os első kiadásában tette más elavult vagy nem is létező szóhasználat társaságában) – ezzel a műanyagszatyorral azért még továbbra is bajban van. 

Élet és szótár. Melyiknek higgyünk? A római élelmiszer áruházak pénztárosai következetesen busta-nak nevezik. (És nem bustina-nak, mely néhány újabb magyar-olasz társalgási könyvben hibásan már feltűnt.) A fenti – mondom, megújított kiadásával a legjobb - értelmező szótár egyébként sem a busta, sem a bustina szónál nem ad ’szatyor’ jelentést, tehát nem is hibázik, negatívan „megoldja” a problémát. Ráadásul a „Zanichelli” a bustina esetében sem adja meg annak leggyakoribb, a zacskós tea csomagolására használt kis zacskó (magyarul filter – nekünk nincs killerünk, de van filterünk, olasz nem használja) jelentését - ehelyett gondosan leírja, hogy „gyógyszerpor, vagy liszt csomagolására használt kis papírboríték” (’Piccola busta di carta che contiene una medicina in polvere o qualche sostanza alimantare farinosa’)(Italiano compatto – Dizionario della lingua italiana seconda ed. – Zanichelli, 2003.)

Döntse el minden olvasó, hogy kis papírtasakba csomagolt gyógyszert, lisztet tartalmazó élelmiszeranyagot (?!) – avagy filteres teát vesz gyakrabban, és melyikre használja többet a bustina szót. Tippelje meg azt is, hogy a busta "műanyagszatyor" értelme hány évtized múlva lesz majd benne a szótárakban. 

Ha esetleg ötven év alatti élő mai írókat is olvasnának-idéznének a szótárak (szótárírók), nemcsak 1945-50 előtti klasszikusokat. Marco Lodoli Il vento című (jó) mai regényében (Einaudi) például már a 21. oldalon szerepel a 'busta' mint műanyagszatyor. Csak úgy mondom, halkan lapozgatva. Ha belegondolok, hogy Lodoli regényíró értelmező szótár nélkül anyanyelvi fülhallás után helyesebben adja meg a mai nyelv szavait, mint a nyelvészek - és fordítva: hogy a szótárat hiányosan-tévesen szerkesztő szótárírók és ellenőrző főszerkesztők valószínűleg nem írnak-írnának helyette jobb regényeket... ha belegondolok, mire jutok? Jobb lenne, ha a szótárírók nyitott szemmel és figyelmes füllel járkálnának az életben, az utcákon, autóbuszon, villamoson, meg a boltokban, sőt napilapokat is olvasnának, vagy Lodoli és más mai írók könyveit. Addig is azért visszavonnám a megbízásukat és professzori címüket, ünnepük ellen vadul tiltakozok. Esetleg kérjék vissza az iskolapénzt.

Újévi koncert

Írta: Inkabringa


Hagyományos újévi koncertünk következik három tételben, egy ráadással.

Tegnap véget ért az óév, új esztendő következik. Egyébként meg vasárnap után hétfő. Egy évtől semmit nem lehet várni, mert az csak egy időszámítási kreálmány, várni és remélni csak magunktól és embertársainktól lehet. Ha így vesszük, akkor egyetlen jókívánságunk van erre az évre: tegyünk egy lépést afelé, amiről Kurt Vonnegut alábbi sorai szólnak. Ha nem lehet, akkor is.

„A Föld hátán több milliárd boldogan kiegyensúlyozott ember éldegélt. Boldogságuknak pedig az volt a forrása, hogy immár senki sem élt vissza a helyzetével.”  

Újévi koncertünkön elsőként egy olasz dalnok lép a porondra. Vinicio Caposseláról mondják, hogy az olasz Tom Waits, a legokosabb és legkülöncebb itáliai zenész. Jellemezték már mitológiai lényként, aki félig farkas, félig Proust. Leleményes Odüsszeuszként vitorlázik az olasz és más kultúrák zenéjében, (meg)értő iróniával és kreativitással. A legkülönbözőbb zenei műfajok ötvözésével eredeti hangzást és egyben rendkívül szimpatikus világra nyitott életszemléletet ad hallgatóinak. A barokk, reneszánsz, szürreális színházi hagyományok, a kabaré orfeum és a vásári farce-ok keverednek benne egyedivé. Mondták már róla azt is, hogy dalai antropológiai értekezések az emberi viselkedés két- (vagy inkább) sokarcúságáról. Egymagában többet tett az olasz kultúráért, mint a mindenkori fontoskodó kultúradöntnökök együttvéve. Korábban mi is írtunk már róla a blogban, nagy kedvencünk. Hamarosan végre Budapesten is koncertezik. Ebben a tekintetben elmondhatjuk, hogy ez az év jól kezdődik.

A most következő, Vinicio Capossela verziójában előadott dal eredetileg Matteo Salvatore szerzeménye, az olasz városi folklór máig nevezetes darabja, egyes elemzők szerint egy „egzisztencialista remekmű”. Ecco.

Idén sem fogjuk a zenét műfaji besorolások alapján hallgatni. Ez is egyfajta diszkrimináció, aki ilyesmit nem szívesen tesz, az sem a zenében, sem egyéb tekintetben nem a felcímkézett hovatartozást méricskéli. (Lehet, hogy idén ez már nem lesz trendi, de mi maradunk ilyen trendetlenek.) Újévi koncertünk második darabjaként a kortárs zene egyik mesterműve következik. John Cage Solo for Sliding Trombone című műve több mint ötven éves. Meglepő, szórakoztató, játékos, megunhatatlanul variálható műremek. A harsonaművészek aranyba foglalták Cage nevét, és valósággal megújította az akadémiákon a hangszer oktatását. Szeretik koncerteken elővezetni, bár kivételes hangszerismeretet, előadói képességeket és humorérzéket kíván. Cage nem óhajtott tótumfaktummá válni, sem a zenészekre, sem a hallgatókra nem akarta szigorúan ráerőltetni saját elképzeléseit. Nála az esetlegességnek, az előadói és befogadói szabadságnak is fontos szerepe volt, ráadásul nem félt zeneként kezelni a csendet. 

A világot sokan káoszosnak látják, amiben feltűrt ingujjal rendet kell vágni. Pedig talán nem is káosz ez, csak sokszínűség, sokhangúság, egyszerre jelen levőség. A Bixiga 70 fiatalokból álló brazil zenekar, akiket már citáltunk a blogban. Az újévi koncert harmadik részeként ők fogják megmutatni csodás zenei példázatukon keresztül, hogyan lesz a látszólagos kakofón káoszból felszabadító összhang és ritmus. Mi lenne, ha a világot nem az egyszerre menetelés, hanem a szamba ritmusa irányítaná? Egyszer ki kellene próbálni.

Újévi koncertünk ráadásaként egy francia jazzénekest idézünk ide ismét, volt már ő is a blogban. André Minvielle ül egy karosszékben és énekel. Hangszere egy üres nejlonzacskó, amiből annyi, de annyi van, most már valamit kezdeni kell velük, amíg az örökkévalóság után jó sokkal egyszer csak elbomlanak. Legyen belőlük addig is hangszer.

Köszönjük határokon innen és túl „trendetlen” blogunk olvasóinak kedves figyelmét!

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK!