Edgar Poe bűnös élete

Írta: bikassygergel


Nemcsak Keres sakknagymester, de a hideglelősen lángoló költő, Edgar Poe januári születésnapjáról is érdemes megemlékeznünk.

Legodaadóbb híve és szellemi örököse, Baudelaire önmaga bűnös életéről írta összes versét és prózáját, és mindezt tette Poe bűnös életének varázsában. Neki is nevelőapja volt, őt is halálos sérelem érte (épp ezért), ő is gyűlölte a környezetét, a világot. Neki is zsenitudata volt. Le szerette volna másolni Edgar Poe életét, és ugyanolyan halált halni, mint bálványa (akihez esténként imádkozott is). Abban is bízott, hogy sikerül Poe műveihez hasonló kísértetiesen páratlan műveket írnia. Elég furcsa, de összes kívánsága teljesült, méltán halhatott meg nem épp öregen, de máris elborult elmével.

Poe-ról is, Baudelaire-ről is többezer elemzést, több tucat könyvet írtak. A huszadik századi magyar irodalom talán meg sem született volna nélkülük, mindkettő hangosan és hibátlanul szól magyar nyelven. A sokezer dolgozat és sok tucat könyvből kettőt kerülgetek jóideje. Az egyiket kevés magyar olvasó ismeri, a másikat még kevesebb.

Michel Butor jeles irodalomtudós és író, akinek Módosulás című regénye francia megjelenése után negyven évvel jelent meg nálunk, ezért semmi hatást nem tett a magyar irodalomra (ha 1957/58-ban jelenik meg, a magyar próza új utakra téved). Butor 1961-ben Baudelaire egy álmából kiindulva egész kis kötetet kreált az "elátkozott költőről". Ez Különös történet - Esszé Baudelaire egyik álmáról címen negyvenöt évvel később jelent meg magyarul: nem tudom, volt-e olvasói sikere (hetvenöt eladott példány mondjuk?), kritikai visszhangja alig. Nem baj: hasonló időtávlatokban, fél évszázados késéssel Breton Nadja-ja sem keltett zúgó visszhangot. Ilyesmibe bele kell törődni, a hasonló sorsú könyvet pedig összesen hetven magyar olvasó társaságában így is érdemes elolvasnunk. 

A másik író ennyire sem ismert Magyarországon. Gaston Bachelard a francia irodalom és filozófia rokontalan (sőt: páratlan) alakja volt. Szerb Antal egyik elhamarkodott tévedése, hogy Baudelaire-rel összevetve kissé lebecsüli Edgar Poe-t. A különc küllemű, nagy fehér szakállú Bachelard (1914-ben a hadsereg távirásza, mérnöktanonc, majd önjelölt (később diplomás) filozófus és iskolákkal nem törődő pszichológus, csodabogár és főleg magányos zseni) még Szerb Antal életében nagy, méltató fejezeteket írt Edgar Poe hagymázos álom-novelláiról. Bachelard művei besorolhatatlanok, iskolai könyvtárosok leginkább a "kultúrtörténet" vagy - jogosabban - "pszichológia" polcára helyezhetnék. Főművei álom-elemzések, de nem Freud módján, inkább Junghoz állnak közelebb, de tőle is különböznek. Bachelard a régi görögök "négy főelem: föld-víz-tűz-levegő" elméletéhez híven az álmokat a főelemekhez kapcsolja.

Gaston Bachelard

Miderre nem a görögök, hanem Edgar Poe olvasásakor jött rá. Poe minden írásában a rémes tűzhalál és a még rémesebb tengeri pusztulás leírása kínzó és alig feledhető. "Őrült vagyok, a józanság rémítő, nagy szüneteivel" - jellemezte önmagát a Baudelaire-t végzetesen vonzó amerikai költő. 

A jóságos, Mikulás-szakállú Bachelard-t nem foglalkoztatja az őrület, mint betegség. A kollektiv (vagy annak hitt) álmok irodalmi megelevenülése érdekli, a rettegett tűz és víz álmai. Tetralógiájának ez a a két legfőbb és leggazdagabb munkája, bár a földhalál (befalazás, élve eltemetés, fulladás) vízióit is kedvvel elemzni. (Bevallom, a negyediket, a levegőről írt könyvét nem olvastam.) Bachelard buzgón kreálja az alap-matériák alosztályait (édesvíz, tavaszi vizek, haragvó víz, áradó víz, tengervíz, mélyvíz, élő- és holt víz, sőt "női víz"), s persze a hozzájuk kapcsolódó félelmeket, víziókat. Minden görög mitoszt ismer, logikusan és könnyedén hozza sokatmondó példájukat.

Edgar Poe zseniális, hagymázos rettenetű éberálmait nem ismerhették a régi görögök. Nyomukban és helyettük kíséri el az erre fogékony olvasót Edgar Poe iszonyú tengerjáró kalandjaiba. A teremtés ezt a páratlan költőt már születésekor égő házba, befalazott pincébe és süllyedő óceánjáróba helyezte. Művészetét Baudelaire joggal érezte felülmúlhatatlannak. Jó, hogy van egy jóságos, nyugodt, iskolákon túllépő "magángondolkodó", Gaston Bachelard, aki magyarázni is tudja őket...

Téli sakk, nyári sakk

Írta: bikassygergel


Nyáron nyaralok, télen sakkozok, egyszerű az élet. Csakhogy nyáron is sakkozok, bár csak szabadtéren, főleg uszodák partján. Télen viszont csak bezárva, mondhatnám: "élet-bezárva" sakkozok, négy fal között. Olcsóbb, mint a bestiálisan drágává vált uszodákban sakkozni,  a Lukácsba rajtam kívül kizárólag orvosi beutalós vagy külföldi vendégek járnak. Így aztán a tél nekem kedvrontó évszak ugyan, de még a fűtés ára mellett is olcsóbb, mint a napi háromezer forintos nyári uszodák. (Bérletet soha sehova elvből nem veszek, ráadásul úgy is szemérmetlenül drága volna.)

Mindezt csupán bevezetőül mondom egy száz éves jubileumhoz. Blogunk kicsit megfeledkezett a nagy észt-német-orosz sakkozó, Paul Keres századik születésnapjáról. Az észt fővárosban január elején nagy nemzetközi versenyt rendeztek emlékére. Joggal: évtizedekig a világ három legerősebb játékosa közé tartozott, bár világbajnok sohasem lett.

Paul Keres (1916-1975)

Híres, maradandó könyve a megnyitások enciklopédiája, melyet nálunk főleg NDK-kiadásban lehetett megszerezni, és egy kora őszi 1956-os napon a Május 1. mozival majdnem szemben levő antikváriumban meg is szereztem. Jókor: nemsokkal ezután rút késő őszi napok és hetek következtek, decemberben gyakori hosszú áramszünetekkel. Gyertyafény mellett kiraktam a sakktáblát, és Keres könyvéből próbáltam megnyitási fogásokat tanulni. Részben sikerrel, az úgynevezett "Porosz huszárjátékban" még ma is elég jó vagyok. A megnyitási könyv német címe (Theorie der modernen Schacheröffnungen), komolyan és mintegy garanciálisan hatott, ezzel könnyebb lesz nyerni.

A porosz huszárjátékkal szerencsétlen körülmények közt, még a könyv előtt ismerkedtem meg. A híres sakktanár, Schneider Miklós egyetlen fordulóra engem is berakott ifjúsági csapatába. Ez a Ságvári SC sokszoros bajnokcsapat volt, későbbi országos felnőtt bajnokok játszottak benne. Kilógtam közülük, első "pályára lépésemkor" egy ifj. Tajti nevű, stüszivadász kalapos, negyven-ötvenévesnek látszó figura csúnyán elintézett, épp a fent nevezett megnyitással. Egész parti alatt nem vette le a vadászkalapját. Júniusi vasárnap történt, nem volt még meg a "nagy Keres-könyvem", és Schneider mester sem tanította ezt a cseljátékot. Mert cseljáték a javából, és aki nem ismeri, hamar mehet zuhanyozni. Kiskamasz voltam, vagy tán nagyobb kamasz, de sírógörcs miatt aznap a Lukács uszodában hidegvízzel zuhanyoztam. Sokáig nem mertem Schneider mester szeme elé kerülni.

Ilyen előzmények után eső után köpönyeg volt a nagy Keres könyvéből utólag megtanulni a porosz huszárjáték hetvenöt változatát. Ma is látom magamat, amint áramszünetes sötétben, kokszfűtéses vaskályha mellett, lobogó gyertyafényben játszom a könyvből. Kertész Bandi, legjobb barátom és sakktársam Schneider mester csapatában, akkor nemrég disszidált, vele sem beszélhettem meg. Néha németül jól tudó apám segített az olvasásban, de inkább egyedül bifláztam. Éreztem titkon, hogy nem az a jó sakkozó, aki bebiflázza, hanem az, aki biflázás nélkül is szabadon érti, nekem sajnos csak biflázásra tellett.

... Brit tudósok szerint január 24. és 26. között van a tél legmélyebb pontja a szervezetünknek, kicsit eltérve a naptári számításoktól. Amíg megjön a hatalmas, túlfűtött nyár, meneküljünk a sakkhoz. Na nem a nevetséges pancser-partikhoz, mint az enyém volt ifj. Tajtival szemben, hanem az igazikhoz. A Paul Keres emlékversenyhez, vagy a világ mai legjobbjainak most zajló titáni mérkőzéseihez. Kövessük e link segítségével.

Velence, a hal, és a karnevál

Írta: bikassygergel


Évekkel ezelőtt Rómában egy könyvesládából, a nagyon olcsó használt könyvek garmadájából kiemeltem bizonyos Tiziano Scarpa Venezia `e un pesce című vékony kis kötetét: a címlapján Velence térképe valóban murisan egy nagy halra hasonlít. Beleolvasgattam, aztán elfelejtettem. Pár év múlva az ismeretlen író nagy irodalmi díjat kapott, és Velence-könyvét is újra kiadták, mára "vezető írónak" számít.

Szintén évekkel ezelőtt - hol máshol, mint Velencében - beléptem egy jó kis francia könyvesboltba, és kihalásztam a ládából bizonyos, számomra ismeretlen Philippe Delerm La bulle de Tiepolo című kisregényét, mely majdnem végig Velencében játszódik, és a könyvben is szereplő terek padjain egy nap alatt elolvastam. (Kiderült, az író nem ismeretlen, több kötete jó francia kiadóknál már régebben is megjelent.)

"Tiepolo szappanbuboréka" - ez a cím is kissé sután hangzik magyarul, akár a "Velence-hal". Maga a könyv szórakoztató értelmiségi felszínesség, van benne minden, amiért egy igazán művelt ember (főleg, ha francia) Velencébe utazik: Proust-idézetek, francia irodalmi élet, velencei képzőművészeti rejtély, múzeumi látogatások kis és nagy felfedezésekkel, fiatal olasz írónővel, kevésbé fiatal francia művészeti újságíróval. Utóbbit Antoine Stalin-nak (!) hívják, és e néven, legalábbis a könyv szereplői csöppet sem csodálkoznak. Van ilyen, főleg réteg-sikerre sandító értelmiségi lektűrökben. Ha nem is emiatt, de Tiepolo freskója miatt érdemes pár órát a könyvre szánni, főleg ott helyben, Velencében. Aki nem ott olvasná, az nem tudja rögtön a múzeumban megnézni Tiepolo valamelyik képét, és így már érdektelenebb az egész.

Állítólag februárban ismét megrendezik a velencei karnevált, más hírek szerint nem rendezik meg, mert semmiféle igazi hagyománya nincs, pár évtizede kreált turista cirkusz, és nem akarják tovább támogatni. Amennyire tudom, nagyon sok magyar szokott részt venni a mű-mulatságokban.

Akárhogy is, aki idén nem jut el oda, keresgéljen a könyvespolcon, ezer és ezer Velence-könyv közül befejezésül egy ötven éve megjelent vaskos és szép küllemű, térképekkel, portrékkal, régi rajzokkal szépen illusztrált magyar opust ajánlok: a talán méltatlanul elfeledett Erdődy János A szárnyas oroszlán című munkáját. Velence egész történelme megelevenedik benne, afféle gazdag történelmi utazás - az értelmes és érdekes fajtából, tele magyar vonatkozásokkal. Kiderül belőle, volt bizony Velence fénykorában karnevál, csak az újabb divatrendezvény előtt már rég megszűnt.

Lapozgassuk tehát. Ha akarom, ez is karnevál, és nem is a legrosszabb...

Farsang a palackban

Írta: Inkabringa


A farsang vízkereszttől hamvazószerdáig ("farsang farkáig") tartó időszak. A hangulat az utolsó napokra tetőzik. Nem a búval béleltségéről híres, ezért létét leginkább a karót nyelt kedvetlenség, bizalmatlanság és elzárkózás fenyegeti. Ha már sehol sem lesz farsang a világon, végképp berezel és bezápul az emberiség. A farsangnak több változata létezik földrészenként, régiónként. Közös jellemzőjük a vidám zajongás, maszkos, álarcos kavalkád, tánc, eszem-iszom, vigadalom. Az évnek ebben a rövidke szakaszában végigvonulnak az utcákon egymással keveredve, s egymással jól megférve, mókás maskarákba bújt emberek: vagyoni, társadalmi, származási, ízlés- és világnézeti különbségre, pártszimpátiára (avagy annak teljes hiányára) és kedvenc hobbira való tekintet nélkül. Bolondoznak mások vígságára, saját kedvüket ezzel is tetézve. Igazi élménnyé mindenhol a spontán mulatság teszi. Karnevál idején a hatalmasokat, a basáskodókat éles társadalomkritikával pellengérre állítják: szellemes, eredeti humorral. A világ számos helyén ünneplik még a farsangot ilyen módon manapság is. Nálunk már rég nem. Pedig talán jót tenne. A blogban évről évre konstatáljuk: hiányzik a farsang szelleme. 

Jaco Putker: The Boy and The Masks

A renitens kortárs – Pierre Boulez

Írta: Inkabringa

Hamarabb lép az ember a Marsra, mint hogy kortárs zenét hallgasson. Azért aki úgy gondolja, óvatoskodva, suttyomban belekóstolhat néhanapján a zenének ebbe a szeletébe.

Tudósai szerint a zene nemcsak szórakozás, hanem egy gondolkodási folyamat. Zene nem azért van, hogy a körülöttünk levő csendet (vagy zajt) elnyomja, hanem azért, hogy a bennünk levő gondolattanság (vagy bizonytalanság) űrjét orvosolja. A zene hallgatása és értelmezése az önálló gondolkodásra való képesség megőrzésének egyik módja. A zenének tehát nem fogyasztóivá, hanem hallgatóivá és értelmezőivé kell válnunk. Ez a mai világban puszta elmélet, de annak nagyon szép.

A kortárs zene magára vállalta azt a hálátlan szerepet, hogy makacsul gondolkodásra, elemzésre és reflektálásra készteti hallgatóit. Ebben a kényelmes korban, ahol az előre gyártott ízlést, hitet és meggyőződést csak gyorsan kell tudni applikálni, igazi kalandtúra a kortárs zene hallgatása. Fogjuk fel így, egy kalandnak.

Egy francia zeneszerző és karmester az életéből hetven évet arra áldozott, hogy az ún. kortárs zenét világszerte ismertté tegye. Ő volt Pierre Boulez. Január első napjaiban halt meg, 90 évesen.

Pierre Boulez (1925-2016)

Boulez provokatív volt, vakmerő, pimasz, metsző intellektusú, kemény ítéletű, csiszolt ízlésű, kísérletező, érzékeny, inspiráló és figyelmes. Számos vicces és bizarr történet kering róla. Nagyon ifjan, a Schönberg által elindított szeriális zenét figyelmen kívül hagyó komponistákat egyszerűen haszontalannak nevezte. A hatvanas években az opera megújulásához az operaházak felrobbantását javasolta, bár akkoriban mindenki mondott ilyeneket.

Korunkra jellemző utórezgése is volt e mondatának. A New York-i ikertornyok lerombolását követően a svájci rendőrség az éjszaka közepén „rajtaütött” hotelszobájában az akkor 75 éves Boulezen, terrorgyanúba keveredett a negyven évvel ezelőtti mondata miatt. Boulez útlevelét bevonták és letartóztatták. Néhány órába telt, amíg a hatóság rájött a tévedésére. Nem példátlan ez az eset, a második világháború idején Benjamin Britten készülő művét kobozták el a hatóságok egy hajókikötőben, mert a kottafejeket titkosírásnak, s ebből következően Brittent kémnek hitték.

Bár Boulez krakélerségéből idős korára visszavett, de az ifjúi lendület és energikusság valahogy mindig vele maradt. Pimasz szemtelensége mellett lenyűgöző sármja, gráciája, remek humora, kifinomult intellektusa volt. Tanítványai megsüvegelték hatalmas tudását, magyarázó és értelmező képességét, és szerették közvetlen, baráti és figyelmes habitusát.

Abszolút hallása volt és pimaszul szókimondó stílusa. Tűrhetetlennek tartotta a zenében az üres szépelgést, minden hibára, renyheségre lecsapott. Nem kímélte a nagy zeneszerző elődöket és kortársait sem. S persze őt sem kímélték kortársai. Verdiről ifjan azt mondta „dadam da dam, és semmi más”, „Schönberg est mort” írta nietzschei hévvel, elutasította a wagneri zene pátoszos, hatalomittas tónusát, melyet a hitlerizmus festett rá. Majd 1976-ban Bayreuthban Wagner Ringjét vezényelte, egészen újszerű interpretációjával nagy elismerést kiváltva. (A rendező Patrice Chéreau volt.) 

A világ legjelentősebb zenekarait vezényelte, némelyik orchestra valósággal rajongott érte, olyan intellektuális szárnyalás és szívélyes, baráti légkör uralkodott a próbákon.

Ez a kérlelhetetlen kritikus látásmód saját életművére is hatással volt. Sok műve befejezetlen maradt, akár évtizedekig írta, és átírta őket. Vajon önmagával milyen parázs vitákat folytatott? A nagy terv pedig egy opera, a Godot-ra várva, aminek librettójára Jean Genet-t is felkérte, aztán semmi nem lett az egészből. Része a legendájának. Ahogy Frank Zappával való közös munkája is. Zappát nagyon érdekelte a kortárs zene, ezért kérte fel Boulezt három zenedarabjának vezénylésére. Boulez meg miért is hagyta volna ki szerteágazó zenei érdeklődéséből a rockzene határvidékét. A két renitens kísérletező megküzdött egymással. Magyar vonatkozása is van ennek, a zenei vezető Eötvös Péter volt. 

Boulez mindenre nyitott és kíváncsi volt, ami zene. Sűrűn hangoztatta, hogy a zene nem szakadhat el a tudománytól, bár azt sem tagadta, hogy a legmélyebb érzések kifejezésére képes. A határtalanság a legfontosabb tulajdonsága.  

A német megszállás alatt zeneakadémista volt Párizsban. Szétfeszítette a tudat, hogy gyilkos agresszorok miatt Bartók, Schönberg, Sztravinszkij és mások zenéje elzárt világ számára. Tanára és mestere volt Olivier Messiaen, akitől a háborús romokból éledező párizsi utcán kérdezte meg: „Ki fogja rendbe hozni a zenét, ebben a szörnyű világban?” „Hát te!” – válaszolta Messiaen. Boulez később őt is kritizálta, egyszer úgy jellemezte egy darabját, hogy olyan, mint „egy külvárosi Bernini-szobor”, kapcsolatuk meg is romlott, de minden pimaszsága ellenére mesterének tartotta. Mellesleg az inkriminált művet élete végén átdolgozta Messaien. 

Pierre Boulez és Olivier Messaien

Tulajdonképp minden kritikus élcének kitett zeneszerzőnek látta és mondta a nagyszerűségét is. Ha nem komponál, és nem vezényel, kiváló stílusú, nagy tudású zenekritikus lehetett volna. A zene elmélete, mélyebb összefüggései is érdekelték, könyveket is írt e témában.

A közönség úgy nagy általánosságban hallgathatatlannak minősítette a zenéjét, ahogy az összes többi kortárs zeneszerzőjét is. Akik mégis bátraknak bizonyultak a befogadásához, néhány művét a kortárs zene fontos fejezetének tekintik.

Pályája elején anonimitásban akart maradni. Minek tudni a zeneszerző nevét, hisz ő csak egy közvetítő, egy médium? Később nyilván meggyőzték ez ifjúi hóbortjának a szerzői jogdíjak elvesztése miatti kockázatáról. Azt is mondta, hogy ő lesz az egyetlen a zenetörténetben, akinek nem írják meg az életrajzát. Talán, mert sejtette, ahogy a zenéjét, úgy az életét sem értenék meg sokan. Erősen védte a magánéletét, s tulajdonképp tényleg nincs közünk hozzá. 

Ha anonimitásban nem is maradt Boulez, de a zeneszerzői médium szerepét komolyan vette. A nagy áttörést a René Char verseire írott,La Marteau sans maitre hozta meg neki 1955-ben. A La Marteau sans maître esszenciája a Schönberg által képviselt struktúrának és a Debussy  által képviselt spontaneitásnak. Revelációt főként az okozott akkor, 1955-ben, hogy messze túlnézett az európai zene keretein, jelezve, hogy a zenének nem csak ez az egyetlen útja. Fenekestül felforgatta az addig bevett zenekari kánont, Bali és Afrika hangzását és hangszereit is beleírta a partitúrába. Egyszer azt nyilatkozta, hogy mindig valami újat kell tanulni, mondjuk a japán nyelvet. Ez a folyamatos tanulás nehéz út, de mégis ezt kell tenni.

A költészetet, képzőművészetet, egyéb művészeti ágakat, sőt a tudományt és a technikát is a zene fontos alkotóelemének tartotta. Egyúttal magát a zenét is közvetítőnek tekintette, ami a kultúrák közötti kölcsönhatásnak legalapvetőbb eszköze. (Ezt mondta Bartók is, csak rosszkor, rossz helyen, az 1930-as évek Magyarországán.) Boulez arról próbálta meggyőzni a közönséget, hogy a kortárs zene nem egy világtól elszeparált gőgös entitás, hanem épp ellenkezőleg, gyűjtőmedencéje a mai világ sokféleségének. A kortárs zene a modernitás enciklopédiája. Ha nem vagyunk rá kíváncsiak, csak átbambuljuk a saját korunkat.

A különböző zenei kultúrák keresztezése későbbi műveiben is megjelent. Bali és Afrika mellett a japán zene és a kínai opera is érdekelte. Mallarmé verseire írta a Pli selon pli című művét szoprán hangra és zenekarra, melyet teletűzdelt „hagyománytalan” ütős hangszerekkel is. A Sur Incises című darabjában a zongora mellett marimba, vibrafon és acéldob, valamint hárfa szól. A hárfa beillesztésére állítólag az Andokban hallott hárfa-változat hallgatása közben kapott kedvet. Természetesen olthatatlan kíváncsisággal és kísérletező kedvvel fordult saját korának nagy mágiája, az elektronika és a computerek világa felé is. Ennek példája az Etudes i sur un son című műve is.

Egész életében rendületlenül magyarázta, hogy a második világháború után a kortárs zene elfordult a harmóniától és a gyönyörködtetéstől, mert megundorodott a hamis pátosztól, helyette az őszinte szembenézést választotta. A világ minden pontján dúló elrettentő vérengzésre adott művészi reakció volt ez. A saját kora szennyével szembenéző zene a döbbent csend és a széttört harmóniacserepek tükrözője lett. Talán Boulez mondta, vagy más kortárs zeneszerző, hogy az emberek elutasítják a szembenézést a világgal, melyben élnek, miközben elvakultan, őrült iramban futnak egy újabb szörnyűségbe.

A közönség nagy része azonban egyáltalán nem akart szembesülni. Lélekbalzsamot és szórakozást várt a zenétől. Boulez szerint a közönséget is kortárssá kell tenni, mert igaz ugyan, hogy bámulatos gyorsasággal vált át egyre újabb technológiákra és civilizációs módozatokra, de a füle és ízlése ott ragadt századokkal ezelőtt, ahonnan tapodtat sem hajlandó tovább lépni. A zeneoktatás csak a hagyományok őrzésére tanít, a jelen értésére nem. (Ez mellesleg más tantárgyak esetében is így van.) Érdekes kontraszt, hogy a publikum a civilizációs technikáknak avatott szakértője (szégyellné is, ha nem így lenne), de a kortárs művészetek előtt gyakran őskövület ízlésvilággal áll, netán büszke értetlenséggel. Boulez volt olyan merész és megszállott, hogy megpróbálta a lehetetlent, áthidalni e szakadékot.

Az 1970-es években a New York-i Szimfonikus Zenekar karmestereként bevezette heti kortárs zenei szeánszait, amikor is a sok tekintetben formabontó fiatalokat beterelte a koncertterembe. A zenekar nehezen viselte a szedett-vedett öltözékben földön heverésző közönséget, a közönségnek pedig rendre torkán akadt a Boulez által gondosan összeállított kortárs zenei repertoár.

Boulez nem nyugodott bele, hogy a háború után felnőtt generáció éppoly értetlenül áll a modernizmussal szemben, mint a szüleik. Boulez Londonban a BBC zenekarát is dirigálta ekkoriban. Ott is hamar átszervezte a repertoárt. Éljünk a saját időnkben! – hirdette. A közönség pedig hol jobban, hol kevésbé, de az évek alatt valahogy belekerült, beleérett sármos modernizmusának bűvkörébe. Boulez állhatatosan magyarázta és vezényelte a kortárs zenét a világ minden pontjára eljutva zenekaraival, és fokozatosan megtanította a közönséget „új füllel” hallgatni. Addig-meddig, hogy egyszer a BBC rádiójában a közönség szavazata alapján a hét zeneszerzőjének a csöppet sem andalító muzsikájáról elhíresült Stockhausent választották.

Pierre Boulez, Bruno Maderna és Karlheinz Stockhausen

Zenei missziója Párizsban teljesedett ki, amikor a Pompidou Központban megalakult az IRCAM, a kortárs zene világszerte fontos kikötője, melynek Boulez igazgatója lett és egyben az Ensemble InterContemporain karmestere. Karmesterként nagyra becsülték, még azok a kortárs zeneszerzők is, akikkel egyébként éles vitákat folytatott. Nem használt karmesteri pálcát és szinte zárkózott mozdulatokkal vezényelt. A próbafolyamatok alatt azonban nyitott, barátságos, konstruktív munkalégkört teremtett. Okos, precíz és érzékeny dirigensként tisztelték.

Pierre Bouleznek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a kortárs zene legjelentősebb alkotóit és műveit világszerte megismerték. Többek között Schönberg, Alban Berg, Anton Webern, Stockhausen, Bruckner, Edgar Varése, Ligeti, Kurtág, Bartók és Sztravinszkij, Debussy és Wagner műveit folyamatosan műsoron tartotta. A modern zene gyökerének Gustav Mahlert tekintette, akinek kultuszához Leonard Bernstein mellett a leginkább hozzájárult. Pierre Boulez majd’ hetven évig járta a világot, odaadással, kedvvel és értelemmel tanította, magyarázta, vezényelte, és mindig új utakat keresve komponálta a kortárs zenét. Nem engedte, hogy elkényelmesedve lemaradjunk a saját korunkról. Felfedező volt, kísérletező, tabudöntögető rebellis, és jótékonyan bátorító konduktor a kortárs zene végtelenül izgalmas világában.

Simone de Beauvoir ifjúsága

Írta: bikassygergel


Január 9-én született, majdnem száztíz éve. Nálunk is legtöbbet olvasott könyve a Jóházból való úrilány, bár a hatvanas-hetvenes években a Mandarinokat is illett ismerni: regénynek avuló, korrajznak maradandó. Halála után a levelezésén kívül két, addig csak kéziratos könyvét adták ki Párizsban: ez egyik (Félreértés Moszkvában) nemrég magyarul is megjelent: feledhető, talán az életmű leggyengébb darabja. A másik (Cahiers de jeunesse/Ifjúkori Napló) alapmű, az írónő legnagyobb élet-dokumentuma. 2008-ban jelent meg a Gallimard kiadónál. Ez nemcsak hogy nincs egyetlen magyar kiadó tervében, de nálunk visszhangja sem támadt: pedig az elzárt Magyarországon, a hatvanas években, ha le nem is fordítják, hónapokig vitáztak volna róla a Nagyvilág hasábjain.

Simone de Beauvoir (1908-1986)

A Napló az érettségi évében, 1926-ban indul, és négy év múlva zárul. Egy önmagát nyíltan zseninek tartó fiatal katolikus egykori nagypolgárlány kibontakozása. "Egykori nagypolgár", mert családja már lejjebb csúszott, most már csak három-négy szobás lakásuk van Párizs közepén. Ő maga már nem gyakorló katolikus. Sok napló sodró olvasmány, a legnagyobb dokumentum: ez is ilyen. A tizennyolc éves, feltűnően sok-tehetségű Simone felsőbb matematikát tanul, közben a bölcsészkaron filozófiából doktorál. Legfőbb professzoraival, legyenek azok matematika-oktatók vagy filozófia-történészek, egyenrangúként beszéli meg a tanultakat. Csinos fiatal lány, legjobb barátnője, Zaza, egy valóban dúsgazdag családból való, hasonlóan magabiztos perszóna: "plátói szerelem" fűzi őket össze. Simone szereti Jacques nevű unokafivérét is, még házasságra is képes volna talán. Kiderül, Jacques üresfejű széltoló, kapcsolatuk megszakad. Zaza homályos körülmények között hirtelen meghal. Ez a két drámai (Zaza esetében tragikus) fejlemény meghatározó fordulópont ugyan, de valahogy alapjában mégsem: Simone zseni-tudatát nem rendíti meg, hogy is rendíthetné, most már egyre inkább csak saját magát látja. Az egész hatalmas Naplóból leginkább a szülei maradnak árny-(vagy papír) alakok, mintha nem is léteznének.

Simone a nap huszonnégy órájából tizennyolcat tanul, olvas és ír. Sok nyelven, például görögül is, az a matematikához, filozófiához fontos, bár évfolyamtársai közül a legjobbak sem tudnak az ő szintjén. Minden éles eszű és valóban különös tehetsége azonban csak adottság, amihez méltó feladatot is talál: nem "valakivé", hanem "Simone de Beauvoir"-rá kell válnia. Ez a szerep, ez a munka, ez a belső világ villogóan éles fényű. Főhőse bámulatos, de soha, és csöppet sem rokonszenves, nem-nem! nyilván nem is akar az lenni.

Született "profi". Jövőbeli önmaga szerepét kell játszania, hibátlanul. Ennek a szerepnek a megvalósítása, kibomlása a többszáz oldalas Napló. Ne gondoljuk, hogy afféle otthonülő könyvmoly az írója: "munkahelye" a nyüzsgő Nemzeti Könyvtár, munkája legalább annyira az olvasás szüneteiben folyó beszélgetések és viták. A nála néhány évvel idősebb végzős egyetemisták némelyikéről még azt is elismeri, hogy értelmesek, és sokat tudnak. Ezek közül később mind vezető író vagy filozófus lesz. Az antropológus Lévi-Strauss is feltűnik a társaságban, bár nem ő a legfontosabb mellékszereplő.

A Napló legfontosabb mellékszereplője magyar. (Ez sem készteti persze a magyar kiadókat fordításra, s mivel vállat vonva nem olvasták, nem is tudnak róla, vagy lektoraik úgy vélik, nálunk még a magyar vonatkozással sem lenne olvasója a könyvnek. Szerintem nagy tévedés - nyilván ezért is nem vagyok könyvkiadó...). Hevesi Andrásról van szó, aki pár évvel később szintén megörökítette Simone alakját Párizsi eső című kiváló könyvében. Simone és Hevesi András között nemcsak intellektuális kapcsolat, hanem "bizalmas barátság" is szövődik, mert a magyar egyetemista szerelmes Simone egyik barátnőjébe, a szerelem viszonzatlan, és ez is alkalom nemcsak "lelkizésre", hanem a szerelem kapcsán kifejtett filozófiai beszélgetésekre. Órákat sétálnak gyors beszélgetés közben a párizsi utcákon.

Hevesi aztán hazautazik Magyarországra, és eltűnik a Naplóból. Simone igazi szellemi társa, inkább riválisa és "ellenfele" az a Merleau-Ponty marad, akiről a filozófiatörténet tud sokat, kéretik lexikonokhoz fordulni. És egyre inkább fel-feltűnik a könyvben egy sokáig elég jelentéktelennek látszó filozófushallgató, bizonyos Jean-Paul Sartre. Életük és munkásságuk innentől összefonódik, és itt már nemcsak unalmas lexikonok, hanem magyarul is olvasható műveik következnek.

Beauvoir életdokumentuma jól megvan magyar nyelvű olvasók nélkül is. Hiánya legfeljebb növeli ismerethiányunkat és a távolságunkat Párizstól.  Ezt a távolságot furcsa talán, de nagyobbnak értem, mint 1968 körül. Azért, addig is (meddig is?) javaslom az európai nyelveken olvasó kicsit is érdeklődőknek, hogy keressék a francia, az angol, a német, a spanyol vagy olasz kiadásokat. Úgy tudom, románul és lengyelül is megvan.

Újévi koncert

Írta: Inkabringa


Hagyományosan rendhagyó újévi koncertünk következik. Ezúttal workshop is lesz. Fakultatív, senki ne ijedjen meg.

Újévi koncertünk középpontjában idén a tánc áll. Vagyis a tánc éppen nem áll, mert a mozgás a lényege. Bár "rohanó világunk" nonszensz sajátossága, hogy egyre kevesebb mozgással egyre gyorsabb a helyváltoztatás. 

A tánc fontos része az életünknek. Már csak azért is, mert táncolni csak másokkal összhangban, a ritmusra figyelve lehet. Úgy, ahogy a bolygók egymást „körbetáncolják” kozmikus egyensúlyt teremtve, hisz egyetlen apró „önös” mozdulatuktól világuraló fejünkre szakadna a világegyetem.

Az első magyar hangosfilmben (Kék bálvány) sütötték el ezt az ősi poént: „- Tud táncolni? - Hogyne, csak a zene zavar.” Táncra szükségünk van, táncoljunk ezért bohóckodva vagy komolyan, gráciával vagy idétlenül, ahogy sikerül és ahogy éppen kedvünk tartja. Mindenki tud valahogy táncolni, és tánc mindenből lehet.

Fanyarrá gyalult korunkban eszünkbe jut az is, milyen, amikor úgy táncolunk, ahogy fütyülnek nekünk, s már hallani véljük a vasláncok csörgését, meg azt is, hogy az egy ütemre mozdulás könnyen menetelésbe fordul, arctalan tömeggé silányítva mindenkit. Egyiknek sincs köze a tánchoz. Régi igazság, hogy a tánc az istenülés egyik módja, a teremtő játékosság, avagy a játékos teremtés értelmében.

Szabályai persze a táncnak is vannak. Az indiai tánc például olyan bonyolult szimbólumrendszerre épül, ahol az ujjak állása és a fejtartás is évezredes mondanivalót hordoz. Az ígért workshop első részeként az érdeklődők ITT belekóstolhatnak az indiai tánc rejtelmeibe. Komoly regulája van a mozdulatoknak, mégis felszabadító és megnyugvást adó ez a tánc, mintha csak egy tökéletes harmóniájú világban élnénk.

Összhangot teremteni a világ széttartó mozdulatai között. Szép ideája ez az emberiségnek. A szavak gyakran túl- és félremagyarázzák a világ dolgait. Az ember a félreértések hálójában függő állat. Ezt tanította Pina Bausch, a kortárs táncművészet egyik legnagyobb hatású koreográfusa és táncról gondolkodója, aki minden emberit eltáncolt és a leghétköznapibb rutinmozdulatokat is tánccá varázsolta.

Hasonlóan vélekedett Carlos Gavito is, az argentin tangó világhírű táncosa. A workshop második fejezetében ITT tangózni tanulhatnak tőle a kíváncsiak. Bausch és Gavito szerint a tánc nem a végtelen számú technikai bravúr miatt lesz valódi élmény, hanem az érthető és átérezhető együttmozgás miatt. 

A tánc által hozzájuthatunk ahhoz, ami az egyik legnagyobb hiányunk: lazaságot, méltóságot és összhangot visz a mozdulatainkba. Tánc nélkül görcsös izomzatú, bicepszugráltató, darabos feszengést látni, amerre csak nézünk. Kinek jó ez, ha nincs laza játékosság, hajlékonyság és ringás mellette? A workshop befejező részében ITT könnyű tánclépéseket, s legfőképp laza természetességet tanulhatunk a lindy hop stílus mesterétől, Frankie Manningtől.

Újévi koncertünk zárásaként nem világraszóló hírességek következnek, hanem egyszerű földön járók, akikről azt se tudjuk kicsodák. Mégis jó látni őket, mert ki, ahogy tud, fesztelenül, lazán és élvezettel táncol együtt a többiekkel.

Kívánjuk mindenkinek, hogy az új esztendőn felszabadult, könnyed léptű, harmonikus táncban lejtsen át! Sose feledjük a tánc legfőbb igazságát: nem billenünk ki az egyensúlyunkból, ha másokat is egyensúlyban tartunk. 

Boldog új évet kívánunk!