Keresés ebben a blogban

2016. szeptember 9., péntek

Road movie

Írta: Inkabringa

A nyár egy másik nézőpont, sőt, több nézőpont, ami nekem nagyon tetszetős, még ha a világtrendek most ellene is mennek. Ha ugyanis többféle nézőpontot is figyelembe veszünk, fennáll egymás elfogadásának a lehetősége. Újabb módi szerint ez veszélyes. 

A nyár izgalmas olvasmányát adták barátaink mikor-honnan küldött üzenetei. Wales-ből jöttek látogatóba Magyarországra, annak is a legkeletibb csücskébe. Kalandot az vitt a dologba, hogy autóval jöttek. No, ez még nem lenne olyan nagy kunszt. Ámde ők villanyautóval szelték át Európát, s ami a legnagyobb kaland, Magyarországot is. Tették mindezt három gyerekkel, akik közül a legkisebb még óvodás és ebből következik, hogy a másik kettő sem sokkal nagyobb. Nem féltek elindulni. Komolyabb nehézségekbe csak a határainkat átlépve ütköztek, mert majd' annyi ideig tartott az út, míg átszelték az országot, mint amíg egész Európán átjöttek. Fennállt a veszélye, hogy az őket váró családtagoknak épp csak köszönni lesz idejük, s már fordulhatnak is vissza, hogy időben hazaérjenek. A szabadságuk bő kétharmadát elvitte az utazás, amit nem épp így terveztek, de jó képet vágtak hozzá.
Fotó: Jacques Henri Lartigue
Történt ugyanis, hogy tavasszal (még a Brexit előtt) pályázat útján az ottani nép egyszerű gyermekeiként villanyautót vásárolhattak kedvező feltételekkel. Ez a lehetőség tehát nem csupán az egyébként is javakban dúskálók tovább kényeztetését szolgálta (hova vezet ez a helyzetbe hozás?). Néhány évtizeden belül meg akarnak szabadulni az országban a pöfögő benzines motoroktól és az avval járó légszennyezettségtől. Ez más európai országokban is terv, hogy nálunk mi a terv, arról fogalmam sincs, de valószínűleg az egyszerű mezőn legelő állampolgárok utoljára fogják megtudni, hozzájutni meg csak a használthoz fognak először, ami úgy villanyos, hogy még benzinnel megy. Ha híven követjük hagyományainkat. 

Egyáltalán nem érdekelnek az autók, meg sem tudom különböztetni őket, de a villanyautó mégis szimpatikus lett. Első ránézésre (legalábbis nekem) olyan, mint az összes többi új járgány. Ámde amikor beültem és nekilódultunk, ahogy siklott, suhant elegánsan, szinte éreztem, ahogy eloszlik a füst híres fővárosunkban. Gondjai persze akadtak barátainknak, mint minden új és fejlesztés alatt álló találmány bátor első felhasználóinak. Ezt átélhették száz évvel ezelőtt az első autók vezetői, vagy Vermes Lajos, aki Palicson először ült biciklire, vagy Karinthy, amikor repülőgépre szállt. Ezek az első kísérletek mindennél nagyobb élményt adnak. Karinthyék még bíztak a jövőben, ma a kényelemben unatkozva mindenki a világvégét sápítozza. Mondjuk annyival beljebb vagyunk már, hogy nem mondhatjuk ábrándos hárítással, hogy a gyerekek felnőve majd jobban csinálják. Annyi idő már nincs, nekünk is el kell kezdeni.
Fotó: Robert Doineau
Újdonságra fogékony barátainknak nagyjából 130 km-enként tölteniük kellett az autót, ami félórás várakozás, aztán megint suhantak, megint megálltak. Mint a gyerekmondókában, „sétáltak, sétáltak, egy kis dombra lecsücsültek, csüccs”. Kis hazánkban ez a folyamat még inkább lelassult, mert töltőhely itt nem terem minden bokorban. A nagyobb városokban csak-csak akad, de az autópályák mentén már kevésbé. Így nem is nagyon merték használni sztrádáinkat, úttalan utakon - olyik alkalommal 40 km/órával - döcögtek végig az országon, hogy bírják szuflával az üveghegyen is túl levő következő töltőállomásig. Visszafelé délután indultak a keleti határvidékről és éjfél körül értek Budapestre.

Barátainknak kalandos volt tehát az útjuk, ámde végiggyönyörködték Európát, hol innen, hol onnan küldtek üzenetet. A gyerekekkel kevesebb baj volt, mint otthon. Élvezték az utazást, a kalandot, hogy most valami olyanban van részük, amiben még a felnőttek közül is keveseknek. Sokakkal megismerkedtek, vadidegen helybeliek segítettek, mindenhol jó szívvel és kézzel-lábbal útbaigazították őket, miközben a fejüket vakarták Nancy-ban és Szolnokon is: „villannyal hogy?”
Végül épségben és időben hazaértek, itt a vége, fuss el véle.
Fotó: Jacques Henri Lartigue
Epilógus
Elmeséltem barátaim történetét egy ismerősömnek, aki autó-és motormániás. Szerinte a benzingőz és a felbőgő motor hangja fontos kelléke a férfiasságnak. Szerintem az erek épségben tartása fontosabb. Mégis megértem, hogy az „easy rider” romantikától nehezen szabadul. A villanyautónak még nincs romantikája és ebben az országban anélkül semmi nem megy. Majd ha Rózsa Sándor ciccent a töltőállomásoknál, vagy egy hollywoodi sztár, akkor belerévülünk. Vagy ha nem léphetjük már át autóinkkal a határt: ez józanabb, de hatásos érv szokott lenni. Benzinpárti ismerősöm szerint sosem lesznek villanyautók mifelénk, mert nincs is áram, meg semmi sincs, de honnan is lenne, mi egy kis ország vagyunk. A légszennyezés meg különben sem igaz, csak bebeszélték a hiszékeny embereknek. Eszembe jutott egy régi gyerekfilm, az Égigérő fű. A film végén lovas szekérrel költözködnek Budapest kellős közepén (a film 1979-ben készült!) és az egyik lakó elhűlve kérdezi: Teherautó nem volt? Mire a házmester imígyen replikázott: Autóval, mikor ló is van?




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése