Élet, halál, Michel Butor

Írta: bikassygergel

Kilencvenedik születésnapja előtt két héttel meghalt a régvolt "nouveau roman" egyik atyja és elméleti korifeusa. A másik feltaláló, Alain Robbe-Grillet némileg ismertebb volt, főleg Magyarországon. Butor filozófusnak készült, azután regényíró lett, de négy opusz után soha többé nem írt regényt, semmiféle szépprózát nem írt hagyományos értelemben. Verset, színművet sem. Így is tizenhárom vaskos kötetben jelent meg nem sokkal halála előtt "Összes Műve". Biztosan előkerül még több is. 

Michel Butor (1926-2016)

A "nouveau roman" többi szerzőjével együtt nagyrészt elvetették az addigi regény deklarált és hallgatólagos szabályait, értékeit, írói eljárásait. Az elbeszélő és a regényhős náluk zavaróan összemosódik, egyszersmind élesen elválik egymástól. Szinte mérnöki pontossággal rajzolják meg a feleslegesnek látszó részleteket, a nagyobb összefüggéseket az olvasó fantáziájára bízzák. Vagy nem bízzák még arra sem. Történik valami, ami egyáltalán nem világos, nem biztos, mikor és hogyan történne, pedig nagyítóval, aprólékosan ábrázolják. Világuk egy szétdobált, elrontott kaleidoszkóp, összerakásra nem érdemes puzzle-játék. Na, ebből tessék érdekes olvasmányt csinálni! A detektívregények külsőségeit nagy ravaszul felhasználó Robbe-Grillet ebben sikerrel járt: látásmódja megihletett egy jelentékeny filmrendezőt (Alain Resnais: Tavaly Marienbadban), aztán megihlette őt magát is: több filmet készített. 

Butor főművét, a Módosulást sikertelenül próbálták filmre vinni. Az irodalomelmélet vizeire evezett, nagy kedvvel tempózott e haragvó vizeken, keveseknek szólt, de azt hangosan és gyakran. Regényelméleti előadásaival beutazta mind az öt kontinenst, több tucat egyetem oktatói és diákjai várták buzgó izgalommal. 

Rejtett módon Balzac-nál vélte keresni az "új regény" minden fortélyát, ezt a Flaubert modernségének hívei és hitvallói kissé megmosolyogták. A huszadik századiak közül természetesen Proust és Kafka, de azért inkább Joyce és Kafka: ebben a "nouveau roman" minden olvasója és szerzője egyetértett. Igazából egyetlen nagy elődjük van: Samuel Beckett, aki nem tartozott csoportosulásukhoz, és majdnem mindent előbb talált ki, mint ők. Talán nagyobb író is náluk. Butor mindenesetre levonta a következtetést, és a regényírást feladva elképesztő irodalomtörténeti (vagy irodalomesztétikai? egyik szó sem pontos) életművet munkált ki: nála aztán a mennyiség átcsapott minőségbe. 

El ne feledjem: társaival, meg a "hozzájuk csatlakozó" Roland Barthes-tal a lélektani regényt tartották a próza megújulása legmakacsabb, legádázabb ellenségének. Nathalie Sarraute már 1955-ben azt írja, hogy az igényes irodalmárok és még igényesebb olvasók szánakozó mosollyal fogadják a lélektani regényeket... Mai szemmel igazuk is volt, meg nem is: hogy olasz példát hozzunk (híven Butor regényhősének római oda-vissza útjához), Alberto Moravia hatalmas "lélektani regény" életművet hagyott hátra, vagy 40-50 évvel megkésve. Kicsit unalmas, de ma is értékesnek látszik. Az új (akkor új) francia próza legnagyobbjai, például Albert Camus azonnal elhagyták a lélektani elemzés omlékony tájait. 

Butort alig fordították magyarra. A francia új regény című 1967-es antológiában azért a Módosulásnak majdnem egynegyede olvasható nyelvünkön, persze már az is tíz éves késéssel. 1990 után az egész regény megjelent magyarul, más fordításban, teljesen visszhangtalanul. Belelapozva mindig az jut eszembe: ha megírása idején, 1957-ben lefordítják és olvashatjuk, kicsit megváltozott, felfrissült volna a magyar próza. A könyv "hőse" római vonatútján állandóan rábámul a vonatablak alatti olasz nyelvű feliratra: "E pericoloso sporgersi - Kihajolni veszélyes". Butor az "írók írója" volt, az olvasók soha sehol nem őt olvasták. De a diktatúra kultúrpolitikusai nagyon is jól tudták, hogy az írókat kell megóvni a kihajolás veszélyétől. Azok aztán még hosszú évekig nem is tudtak kihajolni.