Kamaszkorom csúnya ősze

Írta: bikassygergel


Az új évszázad első őszén elhatároztam, hogy bármiképp is, de megtalálom két legjobb gyerekkori barátomat, Árendást és Kertész Bandit. Kertészék nagy kertes házban laktak, és a kertben szoktunk sakkozni, gesztenyefák alatt. Ősszel a gesztenyék ráestek a sakktáblára, néha feldöntötték a bábukat, olyan is volt, hogy ekkor csalni próbáltunk. 

Nem tudom, miért határoztam el ezen az őszön, hogy megkeresem őket. Évtizedekig alig jutottak eszembe… Valamikor ’56 tavaszán, tehát a kisérettségi előtt az erkélyen álltam, Árendás biztos ott volt, de lehet, hogy Kertész is. Fogadást ajánlottam: hogy tíz év múlva semmiféle kapcsolatban nem leszünk, és nem fogjuk megtalálni egymást. Ha akarjuk, akkor sem? – kérdezték. Nem emlékszem, erre mit mondtam. Az egész azért jutott eszembe, mert Árendástól vagy Kertésztől kölcsönkaptam A három testőr folytatását. Azon csodálkoztam, hogy húsz év múlva néhány szereplő nem is ismeri meg egymást. Erről viszont már nem tudom, hogy jutottam oda, hogy mi esetleg megismernénk egymást, de kapcsolatban sem leszünk. Fogadjunk! Fogadtunk. – Tíz év múlva, 1966 tavaszán egyáltalán nem gondoltam rájuk. Semmiféle kapcsolatban nem álltunk, fogalmam sem volt, merre vannak, mi a címük. Árendásék kis házát, azt hiszem, már lebontották, vagy lakatlanul, romosan állt a Fény utcai piac mögött. Kertész valahol külföldön él, talán Ausztriában, már rég nem leveleztünk. 

Moszkva tér (Fortepan)

Gyaloglóverseny a Marczi körül este, időméréssel. Az én ötletem volt, mert azt olvastam, hogy a helsinki olimpián a bronzérmet nyert magyar versenyző önkívületben gyalogolt át ötven kilométer után a célon, úgy kellett lefogni, mert tovább akart menni. Én hoztam a stoppert. Bandi lekörözött. Megálltam: „Menj, most már csak a te időd számít!” – kiáltottam utána. 

Dózsa-drukker volt. Futballról is ott beszéltünk vagy veszekedtünk, a kertben. Egyszer nem akarta elhinni, hogy a Bp. Honvéd megverte a Bp. Dózsát, erre hazarohantam a Népsportért, és szaladtam vissza. Még ott volt a kertben, ugyanott állt, magas fűben a rácsnak támaszkodva: mutattam neki az utcáról. Nyújtózkodnom kellett, mert a kert magasabban volt a járdánál. 

„A bajuszos” nyomában. Követtük a Hősök teréig az 5-ös busszal. Tele volt a busz. A bajuszost én fedeztem fel, a Lövőház utca egyik házának kapujában állt. Kinéztem, és látom: a Pálosiék melletti ház kapujában áll. Negyedóra múlva még mindig ott állt, sőt félóra múlva is ott állt. Másnap visszatért, ugyanúgy állt ott hosszú ideig. Ennek fele sem tréfa. Szóltam Árendásnak, és szóltam Kertésznek. Nyilván Pálosit is riasztottuk, hiszen majdnem az ő házuk előtt állt. Mintha véletlen volna, odamentünk a Bajuszoshoz. Lehajoltam, mintha a cipőmet fűzném. Köszöntünk neki. Fiatal, elegáns férfi volt. Nem ott lakott. Mai értelmemmel is úgy emlékszem, szokatlanul sokszor és nagyon sokáig álldogált a kapuban, és az utcát nézte. Az erkélyünkről le is fényképeztem.  A Bajuszos nem jött többé a ház elé. Az utolsó napon saját szememmel láttam, hogy váratlanul az úttestre futott, és hosszan nézett egy autó után. Úgy meséltem persze, hogy láttam, amint felírja az autó rendszámát. 

Eljutottunk a rózsadombi Berkenye utcába. Kis kertes házak voltak benne, nem olyan régi nagy villák, mint a Kertészéké: ezek modernebbek és kisebbek. A 6-os számú ház gyanúsabb volt, mint a többi. A kertben ugyanis egy macska ment lassan, a nyakában kis csengővel, és mikor megkérdeztük a kertben levő idősebb nőt, hogy miért van rajta csengő, azt mondta: „hogy jobban megfogja az egereket”. Hmm. Figyelni a házat!

1956 Mikulás napján áramszünet volt. Bandi meglátogatott. Gyertyák égtek. Nekem adta a gombjait, akkor láttam utoljára. Alig maradt pár percig. Azt mondta, másnap elmennek külföldre. Nem volt túl szomorú, inkább izgatott. Én sem: kaland következik, gondoltam, valami ilyesmi. Mintha mind a kettőnkkel történne ez a disszidálás. Vagy mintha megkettőződnék holnaptól. 

Bandi jól sakkozott. Schneider-tanítvány lett, előbb került be a Ságváriba (Szilfa u.), mint én. „Matt!” – kiáltotta a bajnoki mérkőzésen ellenfele diadalmasan rögtön a játszma elején. Én is felkaptam a fejem. Bandi a mellettem levő táblán játszott. Egy ideig csodálkozva nézte az állást, majd leütötte a pasas vezérét. Ő nyerte a partit. Az ellenfél, egy negyven év körüli férfi, elhozta a kisgyerekét is, és a kisgyerek most sírásra görbedt szájjal bámulta a papát. A Sakkélet 1956. júniusi vagy júliusi címlapján ott a Ságvári ifjúsági csapat képe: Bandi is rajta van. 

Újságot szerkesztettem. Én írtam és gépeltem le a teljes számot. Bögöly volt a címe. Később a húgom Törpe címmel rivális lapot indított, ebben főleg rajzok voltak. Erre én Papagáj címen egy Törpét támadó kisebb formátumú lapot is kiadtam. Megmutattam Kertésznek, ő képregényt javasolt A Scotland Yard közbelép címmel, arról volt szó, azt majd ő csinálja. 

Lövőház utca (Fortepan)

Most meg akartam keresni Bandiék házát. Találtam egy éppen olyant az Alvinczi út és Rókushegyi lépcső sarkán. Biztos voltam benne, hogy ötven évvel ezelőtt ott álltam a rács előtt az utcán, amikor visszarohantam a Népsportért, hogy bizonyítsam a Honvéd eredményét. Pedig egy másik nagy villalakás-házzal tévesztettem össze az övéket. 

’57 elején, úgy január végén a postás azzal csengetett be: „Na, Öcsi, írt az apuka!” Én rögtön tudtam az osztrák bélyegekről, hogy csakis Kertész írhatott. Fogalmam sincs, miért volt biztos a postás abban, hogy apám ment ki. Ráhagytam. ’57-ben aztán végig leveleztünk: az egyiket titkosírással írta, de úgy, hogy csak aki nem ismerte, normális szövegnek tarthatta. „Mi a határozott politikai véleményed?” – kérdezte titkosírással. Ezt válaszoltam: „Bizonytalan.” A Sándor Mátyásból vettük a titkosírást. „Rostély” kellett hozzá, azt forgattuk. Fogalmam sincs, hogy csinálhatott Bécsben „rostélyt” hozzá. Vagy kivitték a Sándor Mátyást? „Tegnap megvertem három florisdorfi vagányt…” – írta, ezt már rendes írással. Hozzátette, hogy „ez Bécs Angyalföldje”. Nálam a gombjai és Germanus Gyula Török nyelvkönyve. Ezért is tanulok majd később törökül. Apja még az ő apjától örökölhette, 1916-ban jelent meg. Kisalakú, fekete, fűzött kötet, a címlapon ezüstözött arab betűk.

Széna tér (Fortepan)

Nem tudtam aludni. Hirtelen felriadtam: de hiszen itt volt egyszer látogatóban, még a hatvanas évek közepén valamikor… – szüleim mondták, hogy keresett, elment… nem jött többet. Így volt, és elfojtottam, vagy képzelődés? 

’63-ban egyetemistaként írtam egy nosztalgianovellát: hogy valaki hosszas kórházi ápolás után sétál a Bem tér környékén ’63 őszén, szép idő van, gyerekek, kamaszok, valaki énekel… mintha amnézia után felébredne valaki, és sajogva, de valahogy mazochistán, boldog fájdalommal érzi: itt elfeledték, ami történt, hát majd ő is feledi, mintha a természet feledné ’56-ot, mintha tán nem is lett volna ’56… valami nagyon homályos, zsongó emlék. 

Már napok óta telefonálgatok mindenféle telefonkönyvből kiírt Kertészeknek: úgy látszik, hiába keresem, sehol nem tudnak róla. Most ijedten szűkölve úgy érzem: ha Kertész így eltűnt, akkor talán nem is létezett, nem is élt soha; nem sakkoztunk, nem mérkőztünk, nem vitatkoztunk, nem is volt, én találtam ki, de gyengén, halványan, nem tudtam egész alakot, hús-vér, élő alakot teremteni…

A Böck-ház. Megtaláltam, és ráismertem a Rókushegyi lépcsőn. Ott voltam tegnap a háznál, odamentem, negyvenöt éve először. Nagy, régi, többlakásos villaépület. Felírtam a neveket, hazamegyek, kinyitom a telefonkönyvet, és sorban telefonálok nekik. Bemutatkoztam, hogy egy nagyon régi, gyerekkori barátomat keresem, aki abban a házban lakott. Ezt fogom mondani. Özvegy Perényiné a Böck-házból öt perccel ezelőtt a telefonban elmondta, hogy úgy tudja, Kertészék visszajöttek ’56 után. Az apa meghalt, Csufi (Bandi nővére) „rossz útra tért”, vagy „elzüllött”, vagy valami baj lett vele. Pontosan nem tudja, de akkoriban neki mesélte valaki, hogy találkozott velük… ki is, mikor is? Nem emlékszik, mondja. Nem emlékszik, de már jó régen történt még az is, hogy ezt hallotta. A Böck-házban már csak ő él az ’56-os lakók közül. 

1954. május végén vagy június elején hatalmas, özönvízszerű eső zúdult Budapestre. Én aznap hajókirándulásra készültem. Úgy terveztem, többen megyünk, végül sem Árendás, sem Kertész, de még Pálosi sem jött velem. Egyedül mentem. A hajó úszott a Dunán a hatalmas viharban. Egy hónap múlva süllyedt el Balatonfürednél a kirándulóhajó. Tehát egyedül voltam. Amikor a vihar már csitult, a hajó ki tudott kötni a Bem téren. Később tudtam meg, hogy apám taxival szaladgált: a Molotov téri hajóvégállomáson nem talált, és ott azt mondták neki, a hajó nem kötött ki a Bem téren. Ezalatt én a Bem téri kikötőben egy ott megismert fiúval pingpongoztam a fedett várócsarnokban. Zuhogott még. A pingponglabdát a falhoz ütöttük kézzel, úgy játszottunk.

Fortepan gyűjtemény

Belegondolva, elég rövid ideig leveleztünk. Én úgy képzeltem, végig levelezni fogunk. Kertész, ha hazajött, 1966-ban, a fogadás tizedik évében itthon lehetett már. Úgy emlékszem, ’58 vagy ’59 tavaszáig vagy nyaráig leveleztünk. Akkor azt írta, hogy új iskolába íratták, Bécstől nem messze egy egyházi internátusba, és most ott lakik. Válaszoltam, de többé nem írt. Több levelemre nem válaszolt, megsértődtem. Igyekeztem elfeledni. Biztos vagyok benne, hogy ’59 tavaszán én írtam neki utoljára, nagy levelező voltam: alig elképzelhető, hogy én nem válaszoltam. Vagy felbosszantottam, mert dicsértem az itthoni dolgokat? Nagy Imre kivégzéséről biztosan nem leveleztünk… és arra úgysem lettem volna valami büszke…. akkor tán már ’58 őszétől nem írt? Nem tudok belenyugodni, hogy úgy teltek az évtizedek, hogy itt volt Pesten, velem együtt. Ha Nyugaton tűnik el, az csak a saját sorsa. Ha itt tűnt el, az az enyém is.

Margit körút (Fortepan)

1967. október elején Bécsben töltöttem négy napot. A nagybátyámnál laktam, Párizsba utaztam tovább. Úgy emlékszem, a nagybátyámtól sem kérdeztem meg, ismer-e véletlenül ’56-os Kertész Endrééket. Csak Párizs járt az eszemben, hogy kint akarok maradni. Nyilván arra gondoltam, én is kint maradok, és akkor majd Párizsból írok neki. 

Árendással csavarogtuk végig október napjait. Árendással október 23-án, Árendással 25-én, a kifosztott, feldúlt Gorkij könyvesboltnál, füstölgő könyvhegyek az utcán. Árendással egy ipari tanuló utcán talált naplóját olvassuk november 4. után. 

Árendással később például az erkélyünkről nagy vakolatdarabokkal dobálóztunk. ’57 ősze lehetett. A megdobáltak közül egy húsz év körüli nagy srác a kapu alatt várta Árendást, és irtózatos pofont adott neki. Engem is várt napokig. Az volt a neve: „Szenyorbunyós”. A pisztollyal fenyegetőző részeg a cukrászda előtt szintén akkoriban, ’57 októberében volt. Az erkélyről néztük: munkásőr. Kicsavarták kezéből a pisztolyt. Ordított, bömbölt. 

A fogadás lejártakor, 1966 tavaszán Árendásról ugyanúgy nem tudtam semmit, mint Kertészről. Szegény fiú volt, szoba-konyhás lakásban élt a nagymamájával. Apja elvált: foglalkozása „energetikus”, mondta róla. Gyanakodtam, hogy nincs is ilyen foglalkozás. ’56 októberében Árendással egész napokat az utcán töltöttünk. Egyedül mentem el 23-án a Bem-szoborhoz, se Kertészt nem hívtam, se őt (nem is lett volna nagyon idő erre), de a Margit hídnál véletlenül találkoztam vele. Negyvenhét év múltán Árendást meglepően könnyű volt megtalálni: már a második telefonszám az övé volt. Árendás ma az Akadémia levelező tagja, tudományos igazgató Budapesten.

Bem tér (Fortepan)

1957 kora tavasza lehetett, március talán vagy április eleje. A Marczin fociztunk Pálosival és már nem tudom, még kikkel, kispályán. Hátul, a kosárlabdapályán. Egyszer csak felbukkant két kínai. Olyan tizennyolc-húsz évesek, nálunk évekkel idősebbek. Kiderült, a Rákóczi Gimnázium melletti diákszálláson laknak. Értettek magyarul. Csak arra emlékszem, hogy öt perc múlva ékes kiselőadásba kezdtem ’56-ról, hogy nem volt ellenforradalom. Ezt mindenféle érvvel bizonyítottam. A kínaiak nem vitatkoztak, figyelmes és udvarias mosollyal hallgatták. Nem mondtak ellent, nem is helyeseltek. 

Volt egy Németh nevű tanár a gimnáziumban. Januárban még csak két nap tanítás volt: az egyik órán végig arról beszélt, hogy minél messzebbre kell innen elmenni, de már Ausztrália vagy Kanada sem fogad be új menekülőket. „Nyú-Zilend – mondta –, Nyú-Zilend, az lesz a legjobb, annál messzebbre már nem lehet.” Pár nap múlva már be sem jött. Tényleg disszidált, de ’57 nyarán valaki találkozott vele a Lukács uszodában: srácok, láttam a Némethet, visszajött, és most kabinos. 

Talán nem is Kertész Bandi volt a legjobb barátom? Szüleim egyáltalán nem emlékeztek rá, Árendásra sem. Csak a húgom emlékszik rájuk: akkor hetedikbe járt.