Ó, William

Írta: Inkabringa

Zengem az érett férfiak dicséretét egy olyan férfiúról szólva, aki a kortalanság legfőbb szimbóluma, hiszen már évszázadok óta ámulatba ejti a világot és ez minden jel szerint évszázadok múlva is így lesz. A vonzó urat úgy hívják, hogy William Shakespeare. A mondatot jelen időbe tettem, pedig már a halála is négyszáz éve volt, de róla csak jelen időben lehet beszélni. Nem kopik, nem romlik, gondolkodás nélkül utána fordulunk, a sodrunkból kihoz, a vérünket pezsdíti még a 21. században is. Shakespeare örökké fog élni. Ez négyszáz év távlatából már elég biztosnak tűnik.

Két évvel ezelőtt születésének 450. évfordulóját ünnepelte, idén halálának 400. évfordulójára emlékezik a világ örömtelien sziporkázó szellemes ötletekkel Bangladestől Új-Zélandig, Bulgáriától Botswanáig. Őrület, mi van e négyszáz éve halott íróember körül. Energiát, vitalitást és kreativitást önt ennek a gubancos világnak minden pontjára úgy, hogy még a halála évfordulóján is a pezsgő életigenlés jut eszünkbe. Úgy tűnik, Shakespeare-t szeretjük mi mindenféle rendű-rangú, innen-onnani földi halandók, nincs olyan pontja a világnak, hogy ne lenne erre ezernyi bizonyíték. Hónapok óta nézegetem a világszerte Shakespeare-t ünneplő programokat, és a sokszínű ötletsziporkákból szemezgetek most. 

A titkot, hogyan tud Shakespeare máig mindenkit meghódítani, sokan kutatták. Sommásan mondhatjuk, hogy a 16-17. századi kortársainak 90%-a analfabéta volt, míg 21. századi kutatói életük 90%-át olvasással töltik, és e két merőben eltérő csoportot Shakespeare csodálata köti össze. Ez a nagy titok. Megírta az emberi természet koroktól független színe-fonákját. Élesen és velőig hatóan. Bosszú, hatalomvágy, hiúság, féltékenység, intrika, becsület, nagylelkűség, hűség, bölcsesség, naivitás és okosság, komikus és tragikus, mesés és valóságos van a műveiben kortalanul és rugalmasan. Ezért tud évszázadok óta élő maradni és ezért nem vált porlepte, karót nyelt bálvánnyá. Nem hinném, hogy ezt előre eltervezte, az ilyesmi nem is megy erőltetve. Bármily jó receptnek tűnik, keveseknek sikerült ez a bravúr, már ha egyáltalán sikerült ez rajta kívül valakinek.

Ezért van, hogy 2016-ban akadémikusok és rapperek, veretes színházi műhelyek és manga stúdiók, öregek és fiatalok, könyvtárnyit író-olvasó tudósok és emojikkal üzenő tinédzserek ünneplik Shakespeare-t. A PIP (Passion in Practice) Shakespeare Ensemble workshopjaival a tinédzsereknek segít a 17. században meghalt Bárd mondatait, színdarabjainak jellemeit értelmezni. Hogy tudják a fiatalok, ha csak egyetlen szót írnak a Twitterre, azt hogy ’amazing’, ezt William Shakespeare-nek köszönhetik (sok máig használt szónak ő az atyja). Rómeó és Júlia még mindig hat a fiatalokra, ahogy Macbeth boszorkányai is. Csak a szavakat kell közelebb hozni az emojik világához, csak a darabjai által kiváltott érzelmeket kell 21. századi mederbe terelni.

Akala, aki a hip-hopnak és a rapnek nem csak előadója, hanem afféle teoretikusa is, tíz évvel ezelőtti dalának címe Shakespeare. Akala alapította a The Hip-hop Shakespeare Company-t, hogy feltárja a 21. századi „bárdok”, vagyis a rapperek és Shakespeare szövegei közötti társadalmi-kulturális-nyelvi párhuzamokat. Szellemes produkciók és eszmefuttatások terepe ez. Akala egyik előadásán arra kérte a hallgatóságát, hogy az idézett sorok alapján mondják meg, hogy rap-szöveget vagy Shakespeare-t hallottak-e. Nem mindig jöttek rá a megoldásra, bár az is lehet, hogy sem a rapet, sem Shakespeare-t nem ismerték. Akala szerint, a rapperek és Shakespeare közötti hasonlóság alapja az orális (szóbeli) kultúra hagyományaira vezethető vissza: a hanglejtés, a ritmus, a befogadást segítő prozódia a rapben és Shakespeare szövegeiben is nagyon fontos elem. Az előadás ITT meghallgatható.

A fiatalok körében világszerte népszerű manga is megtalálta az útját a sok száz éves poétához. Shakespeare még holtában sem zárkózik el az újdonságoktól. A sikeres manga rajzolók egész sorozatot indítottak útjára Shakespeare drámái alapján, a kritikusok és a közönség elismerésétől övezve.

Shakespeare meseszerű történeteiben olyan kemény társadalomkritikát írt meg, amibe a mai napig belerendülünk. Ez nyilván azt is jelzi, hogy az emberiségnek sem túllépni, sem felülemelkedni nem sikerült kicsinyes akarnokságain. Talán azért is örök Shakespeare, mert az emberi aljasság és sebezhetőség sosem változik. Ebben jártas szakemberek Shakespeare drámáit alapul véve workshopokat tartanak csúcsmenedzsereknek (sőt politikusoknak) a hatalom- és pozíciószerzés módozatairól és annak lélekromboló árnyoldalairól. Macbeth, Jago, III. Richárd – van mit okulni belőlük.

A színház Shakespeare igazi otthona. Britanniából Kabulba ment egy színtársulat nem egyébért, mint Shakespeare Hamletjét játszani. Bangladesben a Dhaka Theatre 2012-ben a Vihart, idén a Rómeó és Júliát adta elő. A különlegességét az adja az előadásaiknak, hogy mozgásukban korlátozottak is játszanak a társulatban. A kritikusok és nézők szerint Prospero vívódása vagy a két fiatal veronai szerelmes tragikus története kerekesszékben előadva is elsöprő hatású.

Érdekes kísérlet helyszíne volt Dubai, ami nem feltétlenül a nyilvános kulturális eseményeiről híres hely, de Shakespeare szelleme még ott is hat. Egy formabontó előadás keretében ők is a Rómeó és Júliát vitték színre. Dubai fő kulturális központja, a Dubai Community Theatre & Arts Centre (DUCTAC) adta a helyszínét a Constellation Theatre Company előadásának. A Romeo+Juliet interaktív előadás, a közönség már az épületbe lépve szereplővé vált, a bálban valódi lakomát szolgáltak fel és bollywoodi zenére lehetett táncolni. A közönség egy része zöld, a másik vörös maszkot kapott, és ebben követték végig az eseményeket. Hisz a lényeg a civódás, megosztottság, ellenségkép, nem árt, ha a közönség a saját bőrén tapasztalja meg, milyen ezt megélni. Egyik teremből a másikba sétálva követték végig a tragédiába forduló eseményeket.

Még a párizsi Comédie Française is online közvetítést adott, a Rómeó és Júliát streamelhette a világpublikum. A Spymonkey társulata a The Complete Death című előadásban a Shakespeare drámák számtalan halálnemét veszi sorra a bohóckodás és az abszurd fekete komédia keverésével. Botswanában diákok, művészek, írók, zenészek, rapperek legalább százan közös produkcióban éltették a négyszáz éve halottat. Ezek után ki hiszi el neki, hogy nem elég eleven?

Britannia patinás színházai nem győznek hódolni a Bárd előtt, én most mégsem a nagy-nagy híres teátrumokat említem, hanem egy olyan különleges színházat, ami alapításakor először Shakespeare-t játszott. Ez a Minack Theatre, amiről már írtam a blogban korábban. Nincs az a turista- vagy adóparadicsom, amivel érdemes lenne felcserélni azt az élményt, amikor egy gránitszikla tetején Shakespeare mondatait hallhatjuk, és szemben ott zúg az óceán. Idén három Shakespeare-darabot is előadnak más-más társulatokkal, a Téli mesét, az Ahogy tetsziket és a Szentivánéji álmot.

Ezer és egy formája, ötlete van Shakespeare ünneplésének. Egymást érik a fesztiválok, előadások, kirándulások, kiállítások, az érdeklődők végig járhatják Shakespeare életének helyszíneit, alhatnak az ágyacskájában, ihatnak a pohárkájából, nyomon követhetik százezerféleképpen értelmezett drámáit, szonettjeit fotón, mozgóképen, performanszon, színházban, pajtában, a szabadban és a föld alatt, online és offline, könyvekben, appokon, videojátékon – mindenhol Shakespeare köszön vissza. Meg kell hagyni, nem unalmasan, nem érezzük, hogy elég már belőle, sőt, lenyűgöző, micsoda eredeti ötletekre inspirálja még most is a világot. Ha az emberiség ennyire szellemes és nyitott is tud lenni, miért viselkedik korlátolt és otrombán agresszív tökfilkóként? Könnyű Shakespeare-nek, ő a választ már a 17. század óta tudja.

Cirok és rizs (Kínai film Európában)

Írta: bikassygergel

Az első (tizenöt perces) kínai film 1905-ben készült, s a Pekingi Opera egyik híres színésze táncolta végig. Az Isten veled, ágyasom, minden idők eddigi leghíresebbé vált kínai filmje, a Pekingi Opera két ünnepelt táncosáról szól. „A kör bezárult” – örvendenénk az ostoba hasonlatnak, de a kör remélhetőleg nem zárult be: további remekművek várhatók.

A fentieket - meg az alábbiakat is - egy majd húsz évvel ezelőtti összefoglalóm nyomán írom most. Az olvasó úgyis észre fogja venni, hogy a legújabb kínai filmek és irányzatok nem szerepelnek itt. Mára a kínai film szinte bejárhatatlan dzsungel: majd húsz éve még nem volt az - vagy nem láttuk annak...

Mit tartsunk a kínai moziról? Remekművek? Egzotikumától, sárkányaitól, pagodáitól, csoda tájaitól szép? Az ország felfoghatatlan nagysága és természeti gazdagsága izgalmas?

Művészetszámba menő kínai film már a harmincas években létezett. Amikor évtizedekkel ezelőtt több fesztiválon is ciklust rendeztek a sanghaji stúdiókban gyártott filmek történetéből, elképesztően eredeti, az olasz neorealizmusra emlékeztető képsorok kezdtek peregni a vásznon. Rendezőik, színészeik jó másfél évtizeddel megelőzték az itáliai neorealizmust, a filmszemlélet addigi (s talán máig) legnagyobb fordulatát. „Iskola”, irányzat, elismert és világot meghódító mozgóképművészet persze nem alakulhatott ki se Sanghajban, se Pekingben. Nem olyan időket írt a történelem.

Mao „kulturális forradalma” a hatvanas évek közepén szinte megszüntette a filmet: rendezők, színészek tucatjai jutottak munkatáborba vagy börtönbe. A pekingi filmfőiskola tizenkét évi szünet után, 1978-ban nyílt meg. Ettől kezdve azonban a kínai filmművészet előbb lassú, aztán páratlanul gyors felvirágzásának lehetünk tanúi. A Pekingből érkezett alkotások fesztiválok állandó győztesei lettek, világszerte nagy szakmai, részben pedig közönség elismerés is övezi őket. A magyar néző ebből meglehetős keveset észlelt, bár nem egy emlékezetes darabot láthatott, így a Vörös cirokmezőt vagy a Hibiszkusz házat.

Lenyűgöző a filmek történetmesélő ereje. Lassú erő ez, nagy sodrással. A nyolcvanas évek reneszánszától kezdve a kínai film hömpölygő ritmusa, mély lélegzetvétele ellenére is görcsösebbé vált. Görcsös szépségűvé. Mindez elképesztően kifinomult és nagy festői hagyományokat éreztető formanyelvük révén.

Beszélt kínai nyelv több is létezik: Sanghajban például más nyelven szólnak, mint Pekingben, Dél-Kínában meg egy harmadikon, s csak az írásképük közös. A pekingi „irodalmi”, hivatalossá tett dialektust anyanyelvükként értő vagy azt az iskolában megtanult emberek értenek szót egymással. Az írásjelek minden dialektust közvetítenek, érthetővé tesznek. A filmkép is: ez volt a némafilm legnagyobb varázsa. A kínai filmnek három dialektusát említem meg most: a sanghajit, a tajvanit és a pekingit.

Egy régi portugál fesztiválon filmtörténészek ámulatára külön programot szenteltek a harmincas évek sanghaji filmjeinek. A neorealizmust jóval megelőzve értékes és igaz mozgóképeket láthattunk külvárosi szegények ázott arcú mindennapjairól. A későbbi évtizedekben a távol-keleti filmrengetegből kiemelkedett átgondolt koncepciójával, míves formanyelvével a Sanghajban játszódó Szégyenpír (Hongfen), rendezőnője Li Sao-hong. A Szégyenpír 1949-ben kezdődik, amikor a kommunista hatalomátvételkor Sanghajban bezárják a piros lámpás házakat, s a prostituáltakat átnevelik gyári munkássá. Két egykori prostituált, két barátnő párhuzamos és ellentétes végpontok felé araszoló-vonagló életsorsát követjük a rájuk mért nehéz évek során. Lassú ritmusú, rendkívül következetes stílusú és történetvezetésű, értékes és szép film, hitelesnek látszó kor- és környezetrajzzal és magas szintű színészi játékkal. Nem a (kis) realizmus jellemzi, inkább az epikus folyamat kanyarai, a jellemrajz lassú árnyalása és kibontakozása. (A két prostituált a japán gésákra emlékeztet, nem a nyugati értelemben vett prostituáltakra.) A történelemnek nem is annyira „viharai”, mint könyörtelen, csontzúzó porzuhataga szűrődik át az emberi sorsokon – s mindez bámulatos kulturáltsággal, finom szövésű történetháló segítségével bomlik ki.

A kínai film „pekingi dialektusának” képviselője, az Isten veled, ágyasom rendezője, Chen Kaige mögött tekintélyes fesztiválsikerek állnak. Amerikai ösztöndíjat kapott, s nemcsak megismerte a hollywoodi filmgyártást, de jó kapcsolatokat is épített ki az álomgyárak városában. A mai Kína modellértékű figurájának is mondhatnánk. Az Egy vörösgárdista emlékei című önéletrajzi munkájában elmondja, miképpen tagadta meg nyilvánosan apját, az addig becsült filmrendezőt, miképpen vett részt 16 éves kamaszként a vörösgárdisták undorító és brutális ténykedésében. 

Az Isten veled, ágyasomat először betiltják, majd reklám nélkül vetíteni kezdik Sanghajban. A dühöngő siker után egy próbavetítést engedélyeznek Pekingben is. Végül úgy kerül néhány előadásra a mozikba, mint hongkongi film, mintha Pekingnek semmi köze nem volna hozzá.

Félő, az ilyen „előéletű” filmnek a keletkezése érdekesebb és megdöbbentőbb, mint maga a mű. A háromórás film első fele, a hősök gyerekkora megdöbbentő, feszült és szép: milyen irtózatos dresszúrával és könyörtelen módszerekkel képezik ki a klasszikus opera táncosait és énekeseit. A hősök felnőttkora, a női szerepet (az ágyast) játszó, s szerepével a magánéletben is azonosuló fiú plátói szerelme társa iránt már egyre inkább hollywoodi klisékre, hangzatos és külsődleges hatásokra épít. A díszlet-háttér előtt képeskönyvként zajlik Kína legújabb kori története, a képen átlovagol a japán hadsereg, a Kuomintang, a Népi Felszabadító Hadsereg, majd kitör a vörösgárdista őrjöngés. Történelmi lecke serdületlen ifjaknak és ámuló nyugati nézőknek. A rendező saját csillapíthatatlan lelkiismeret-furdalását akarta vászonra idézni, amiért elárulta apját. A film hősei is elárulják és megtagadják egymást. A terror belsejükbe férkőzött. A szándék szép, a megvalósítás a nyilvánvaló tehetség ellenére képeskönyv szintű.

Tajvan. A sziget régebbi, portugál neve, Formosa azt jelenti: gyönyörűség. Bizonyára igaz, de az emberi történelem poklot teremt a természeti szépség fölé. A Kuomintang kétmilliós hadserege 1949-ben vonult vissza ide, elhagyva a kommunisták meghódította szárazföldet. A Szun Jat-szen alapította Kínai Köztársaság ezen a nem túl nagy szigeten létezett tovább: mérsékelt diktatúraként jellemzik a lexikonok Csang Kaj-sek rendszerét. (A statáriumot csak 1987-ben oldották fel.) Ma 23 millió ember él a Dunántúl nagyságú szigeten, melynek gazdasági csodájára a világ összes bankára, kereskedője és politikusa tettre kész koldusként figyelt. Példaadó fejlődés? A művészet mást lát a gazdasági csoda mögött. Emberi szenvedéseket, tragédiák sorát. A tajvani film – ahogy én látom – minden távol-keleti jellegzetessége mellett európai dráma- és filmmintákat tud öntörvényűen ötvözni a kínai történet-elbeszélő és festői hagyománnyal.

Az első számú tajvani rendező Hou Hsiao-hsien. Filmjei nem oly módon epikus alkotások, mint a tisztán, egyszerűen, csendesen mesélő pekingi filmepika remekei. Itt minden bonyolultabb, minden zaklatottabb, minden áttekinthetetlenebb. Elsősorban a históriai összefüggések: a rendező idősíkokat csúsztat egymásra, s nagy távolságban szórja szét, vándoroltatja hőseit. 

A valódi remekművek át szokták törni a históriai, kulturális vagy gesztusrendszer védte falakat. Értékes, feszült, keményen rejtélyes, földhöz ragadtan realista és mégis „megemelt” epikus drámák a tajvani tehetség filmjei. Kincseit azonban feltörhetetlen zárakkal őrzi. Itt még hangsúlyosabb a nyelvi (és talán a történelmi) kommunikáció-képtelenség, a dialektusok és nyelvek groteszkül elénkbe álló akadálya, a szándékok és tettek összefonódó meg egymással feleselő történelmi és magánlétbeli zűrzavara.

Peking, Sanghaj és Tajvan csak a művészet által kerülhet hozzánk közel.

A távolról szemlélődő néző ösvényt vágna a keleti filmdzsungelben, eligazító turistajelzésekkel jelölné a fákat. Turistajelzéseim szerint a kínai filmek talán jellemzőbb „fővonala” az epikus, évtizedeket átölelő filmtípus. Ezzel aratták legnagyobb nemzetközi sikereiket (Hibiszkusz háza, Isten veled, ágyasom, vagy a Kék papírsárkány). Ennek a filmfajtának is revelatív és zaklató a tisztán politikai-történeti oldala, nyilván ezért is díjazzák őket minden filmszemlén. Legnagyobb értéküknek mégsem ezt, hanem a rendkívül kifinomult, a keleti képzőművészet hagyományait mozgóképen tovább éltető formanyelvet és látványvilágot tartom. Ezek az epikus munkák természetesen mind lassú ritmusúak, a filmek vetítési ideje is gyakran több mint 120 perc. A kínai szépség befogadásához figyelmes nyugalom, bölcs időtlenség kell, elménk legyen évekre felhúzott feszes órarugó.

A Kék papírsárkány című nehéz veretű alkotás, Zhuangzhuang Tian műve nagyepikus filmfolyam 1951-től '61-ig egy kádergyerek szemével – de ha csak ezt mondom, bután leegyszerűsítem. A legrémesebb tömegterror 1966-ban kezdődik a kulturális forradalommal, de Mao „nagy ugrása”, a népi kohók, az Übü király-szerű gazdaságpolitika tömeges éhínséghez és nyomorhoz vezetett már 1959-ben. A filmbeli kádergyerek szegény családban születik épp a „Népi Kína” megalakulása napján. Lelkes és naiv ifjúkommunista szülők nevelik, rengeteg rokon, szétágazó nagycsalád él körülötte. A kisfiú kék sárkányát fújja-röpíti a szél. De a történet végén, amikor már minden rokonát meghurcolták, bezárták, kitelepítették, átnevelték, megfenyítették, a papírsárkány is elakad. Szép, ám olykor didaktikus és illusztratív film. A Kék papírsárkány rendezőjét nemzetközi sikerei ellenére – vagy épp ezért? – tiltó listára tette a pekingi hatalom.

A kínai filmek másik fővonulata a mai témájú, kisrealista (poszt-neorealista), az „utca egyszerű emberét” közel hozó munkák. 

Az „újrealista vonulat” egyes darabjait inkább szociográfiai, informatív értékük teszi érdekessé, szépítés nélkül tárják elénk az élet apróságait, az emberek életmódját; az alkotók rokonszenves igyekezettel buzgólkodnak a mindennapok bemutatásán. Gyakran vígjátéki elemekkel jeleskednek, humoruk azonban kissé vulgárisnak, egyszerűnek, olykor durvának látszik. Ezek közül értékeik ellenére egyik sem olyan eredeti és átütő erejű, mint a Kju Dzsű története igazabb, csendesebb, őszintébb filmfolyama. 

Kju Dzsű terhes fiatal parasztasszony, akinek a férjét a téesz- vagy tanácselnök megrugdalta. A férj az ágyat nyomja, Kju Dzsű, mint a mesében, elindul igazságot szerezni. Előbb a járási, aztán a megyei, aztán a tartományi, aztán a nagyvárosi hatóságokhoz. Meghallgatják, és a férfi munkaképtelensége miatt kártérítésre kötelezik a rugdaló tanácselnököt. De az asszonynak nem kell a pénz. A pénzt a falusi hatalmasság egyébként gúnyosan a földre dobja, onnan kellene felemelnie. Kju Dzsű nem hajol le a pénzért. 

Kolhaas Mihály női megfelelője ő: „Kérjen bocsánatot, nem kell a pénze. Kérjen bocsánatot” – ismétli minden hivatalban. De semmi pátosz, semmi égbetörő, istenekkel feleselő abszurd fenségű romantika. Inkább a Biciklitolvajok csendes realizmusa hatja át a dokumentárisan hitelesnek tetsző képsorokat. Az is rokonszenves, hogy nem gonoszok és jók, nem sárkányok és tündérek mitikus küzdelméről van szó. A hivatali hatalmasságok, bár nem értik az asszony makacsságát, amennyire a szabályok engedik, segítenek neki. Még egy naivan korlátolt rendőrtábornok is. 

A rendező Zhang Yimu észrevétlen, csendes módon érezteti, hogy itt valamiképpen a jóság önmagában tehetetlen, itt valami halk és elfojthatatlan makacsság segíthet, hit a saját erőnkben, hit abban, hogy nem szabad feladni.

Orbán Ottó 80 - Citátumok 11.

Írta: Inkabringa


Orbán Ottó ma lenne 80 éves. Jövő héten lesz 14 éve, hogy nincs közöttünk. Még élhetne, még írhatna.

Azok közé tartozott, mint Kassák vagy Mándy: afféle autodidakta világteremtő, aki poeta doctusa lett a lírának. Verseit, keserű, játékos iróniáját, önáltatás és szépelgés nélküli világlátását szeretjük, és ez a szeretetünk sem időhöz, sem korhoz, sem évfordulókhoz nem kötött: kortalan és végtelen. A születésnapja csak alkalmat ad „ünnepélyes” felemlegetésére, hogy verseit alkalomadtán és váratlanul is, egyszóval bármikor olvassák és idézzék minél többen.

Orbán Ottó (1936-2002)

A citátumok most Orbán Ottó verseiből következnek.

Születésnapomra

Nem mondom meg, hány éves lettem,

a tortabevonót is mind megettem:

az ám,

lazán!

Mégis talán felém jöttök,

a Platánban lesz friss sütőtök,

sonkás-,

tojás,

veder szeder, meg a sok régi étek,

húzd rá cigány, ez égi ének,

kódus

kórus

az égi karban, de kihagyta ezt Madách,

elvitte férfikorban asszony, meg a harács,

adó-

csaló

sose lett, én is csak épp egy szegletet

vettem itt, bordélyházit, meglehet:

fura

kura-

fi voltam, fektettem mindenféle nőket,

Ábel meg majdnem engem ölt meg:

fain

Kain

voltam, aztán meg Rómában Brutus,

ugyanott vandál, majd De Sade-kultusz,

Pius

priusz,

Borgia, R. Iván, s később úgy alakul,

hogy Havasalföldön Vlad Drakul

harap

halat,

de inkább vadat atlaszi vállamba,

és ott van egy f­*aszi, mellette áll bamba

Vazul

s lazul,

mert neki már oly mindegy, vesztek-e,

és drukkol nagyon, hogy Wales ebe

agyon

marjon,

hogy legyen kuss, elég a szülinapi sirám,

és valaki vessen véget ennek a zsivány

ének-

ének!

A bölcsesség korába érve

Sohasem akartam nagy öreg lenni, mint Johann Wolfgang Goethe.

Hiányzott belőlem a jó hivatalnok két legfőbb erénye,

a felsőbbség iránti odaadás meg az ügyintézőt fűtő buzgalom

(„majd hülye leszek még egyszer végigírni a Faustot!”)…

Istenné öregedni sem áhítoztam, mint a fiatal Füst Milán.

Tudtam jól, nem a próféták kora ez. Hallottam a rádióban (tévé még nem volt)

épp elég tömeggyilkost, hordószónokot,

és láttam a háború fekete széltölcsérét városokat porig rombolva vonulni.

Én csak tisztább mondatszerkezetet szerettem volna tudni a verseim mögött,

de úgy, hogy azért én én maradjak, Nem mást s nem kevesebbet,

mint az örök fiatalság titkát próbáltam meg a mítosz tolvajaként elemelni,

ködbe vesző ragyogás felé hajózva a kéziratlapon.

Ki emlékszik Médeiára, ha egyszer a bank széfjében a Gyapjú?

Meglepetésként ért, hogy az átok ilyen ravaszul megy teljesedésbe.

Minden, mint azelőtt, csak bottal kopogok, csak a testemen belül

egy nyomorék öreget kerülgetek.

Az élet vége felől tekintve a legfőbb bölcs a bolond növény,

melyet egy enyhébb januárban könnyen rászed a tűző nap sugara –

kidugja fejét, nekifog zöldellni, és mielőtt megfagyna és leperegne a hóba,

azt kiabálja: éljen az új évezred, itt a tavasz!

Megvonja működése mérlegét

Magyar költő voltam, arra való,

Amire Trója romjai közt a faló.

A CLVII. szonett

A költészet határvidékén, ha nagy nehezen elvergődünk odáig,

egy rozoga bódéban, ahol a keserű hírek csöppjeit mérik

katonák, kémek, kurvák s más tisztes vendégek poharába,

nehéz fejünkkel nehezen fogjuk föl, hogy hiába volt az egész,

kaland és vakmerés, halálugrás háló nélkül, naponta,

más szóval az életünk – gyémántjainkra nincs vevő.

Mit tudni, mi jön, sunyít a világ, ez egy átmeneti kor…

Kérdezheted, melyik nem az? A Sulláé? A Caliguláé? A Hitleré?

Ezen a földön csak Kalibán állása biztos,

könyvégetőkre végső megoldásként minden rendszernek szüksége van –

kit tolna előre, ha, modjuk, a főkönyvtől kíván szabadulni a Szent Család,

mely eddig a kötvénypiacon kamatoztatta varázstudományát?

(Ariel sem esélytelen, ha föltalál egy szellemes szellőztető berendezést…)

Prospero tüntet, kettétöri pálcáját. Egy munkanélküli – ki figyel oda?

1. Azt kérdezik, jók-e a versei?

Irodalmi díjakkal földíszített, száradó karácsonyfa vagyok.

Mindent tudok a szakmámról, amit tudni lehet,

de a költészet titkáról nem tudok semmit.

Lakik bennem egy idegen, ő mindent tud, de semmit sem árul el,

hiába próbálom meg mágiával szóra bírni: Isten nevében! –

kitér előlem és elnézőn mosolyog.

Verset írni annyi, mint puszta kézzel nyúlni át egy tömör téglafalon,

és ujjainkkal tapintani ki azt, amit eszünkkel föl nem foghatunk.

Megigézett a nyelv szépsége? Hirdetnéd fennkölt eszméidet?

Csapj föl hát költőnek, te hülye,

szállj le a sóbányába, öntözd arcod verítékével a kéziratpapírt,

fonj egy életen át a verssoraidból lepkehálót –

fölemeled, s alatta semmi sincs, csak a megfeketedett vérnyomok,

s a kimondatlanul maradt, nagyobb rész szenvedés.

2. PS.: Ismeretlen férfi képmása. XVI. század

Verseimet egy zsaroló írja – fölrobbantja a világot,

ha holnapig nem válaszolnak neki, van-e Isten?

Van, van, zengi a reneszánsz kórusa: dicsőség neki!

(A mennyekben, gondolja hozzá bölcsen, a föld a miénk!)

Lehet-e bárki vadabb modern, mint Monteverdi a maga korában,

egy fukar herceget szolgálva a mindenség kincstárnokaként?

Ő is, mint Michelangelo, csak a Teremtővel van köszönő viszonyban,

dramatizálja a gregoriánt, operát ír a madrigálból,

s megbotránkoztatja a mértéktartást áriái aranyával –

azzal nem, hogy ekkoriban kiherélik a majdani kontratenort…

Tisztelt Bankkuratórium, a művészet nem való semmire,

de azt még egy fingfejű herceg is fölfogja, hogy tükörbe néz,

ha a századok kútjában megpillantja egy ismeretlen férfi arcát:

jobb fele tiszta és arányos, bal fele torz, egy szörnyetegé.

Élet és irodalom

Egész életemben az irodalom gőzét szívtam,

a bensőnket facsaró, fojtogató nagymosásét;

megutáltam az írókat, de mindenütt beléjük botlottam,

ők voltak a mestereim, a barátaim, az ellenfeleim;

„irodalmi költőnek” csúfoltak, holott az élet érdekelt –

miféle cowboy az, töprengtem én is, akinek betű a pisztolya?

Az életbe legfőképp azért nehéz kimennünk, mert már ott vagyunk:

éveken át kellett üldöznöm a valóság rémképét,

míg végre megérthettem, hogy kérdezni élet,

s hogy a kellő számú kérdés már-már a válasz maga;

kirakós játék, mint a gyerekeké, csak életre-halálra megy –

megszereztem azt, amire vágytam, a királyságomat,

s most csukott szemmel tántorgok a szellem járta, szeles folyosón,

moshatom verssel a kezem, ragyog rajta a vér.

Orbán Ottó művei a Digitális Irodalmi Akadémián olvashatók.

Fagyos filmpünkösd Bondokkal

Írta: bikassygergel


Már húsvétkor is olyan hideg volt az eső, hogy közönyös maradtam, amikor a Titanic-fesztivál sikertelenségén borongó tudósításokat olvastam. Borongani persze én is tudok, főleg, amikor filmcsalódásokról kell szólni, vagy hallgatni. Mosthát hallgatok is (ezerről) meg szólok is (néhányról) csak úgy találomra.

Úgy két hete történt egy vasárnap este. Valamelyik főadón A szerelem három évig tart című ígéretes limonádéba csöppentem, balszerencsémre. Az a fajta, néhol kesernyés szerelmi komédia, amihez a franciák konyítanak a legjobban, gondoltam elégedetten az első tíz percben. Új hullámos mozihagyomány érződött halkan, de biztatóan. Ebből aztán nem sok maradt, csak a manirok, erőltetettség, és némi belterjes "párizsi értelmiségi" humorkodás. Hiszen a főhős fiatal író, aki első regényének kéziratával házal. Az első regény legutóbbi nagy szerelméről szól, és a kéziratot ugyanúgy visszautasítják, mint őt az erotikusan, vérhagyma-ajkakkal mosolygó válófélben levő fotósnő... Ehhez a közhelyparádét ígérő történethez meglepetések kellenének, meg jó színészek. Sajnos a férfi főszereplő gyenge muzsikus, és hiába szép meg erotikus a női, itt semmi váratlanság nem tud kibomlani, csak erőltetetten váratlant kereső igyekezet (már amennyire az ilyesmi "kibomlik"). Csakis  a párizsi "értelmiségi" utalások, értelmiségi hírességek futó szerepeltetése tartott a filmbeli tévéműsorokban - ezen még el is mosolyodtam. A vérhagyma ajkú nő rádöbben, miszerint az ifjú író - az ő engedélye nélkül - őt és kapcsolatukat írta meg - álnéven, amit előtte eltitkolt -, és dobja a gyáva férfit. Aki innen kezdve a film legvégéig szerelmet vall, a legkülönbözőbb, és nekem egyre unalmasabb módokon. A nő előbb egyre inkább utálja, végül sikoltva és kacagva megbocsát. Nem azért, mert az eddig sikertelen imádója most már hírneves, hanem, mert a lektürfilm szabályai így kívánják.

 

Ez nem nekem való, gyorsan átkapcsoltam hát egy közeli csatornára, valamelyik régebbi Bond-film közepébe. A régi, klasszikus James Bond filmek némelyikét szerettem, főleg a ma is becsült Goldfingert. Örömmel látom, hogy a Bond-öröklistáknak mindig az elejére szavazzák, vagy első, vagy második a ranglistán. Én Párizsban láttam, 1967 novemberében. Már nem a premier hetében, ezért a mozi is félig, vagy még inkább üres volt, bár a kevés néző jól mulatott: egyértelműen paródiának tartották, olyannak, mely komolyan véve is szórakoztató. Sean Connery ellenfele a rút és vöröshajú, kappankövér milliomos Goldfinger, meg annak szintén kövér, kopasz koreai verőlegénye. 

Ez a koreai nem akármilyen ellenfél, bemutatkozásképpen egy billiárdgolyót morzsol szét a tenyerében, később egy golflabdát (amikor Bond leleplezi, hogy gazdája csal a golfpályán). Mindez még hagyján volna, de a végső nagy összecsapásban beveti élesre fazonírozott peremű acélkalapját: messziről hajítja süvítve áldozatainak torkára. Ennek már Connery sem tudna ellenállni, ha nem jutna eszébe végveszélyben, hogy áramot vezet a kalapba, mielőtt a koreai utolsó kalapdobását elkezdené...

Maga Goldfinger még hátra van, de az már csak afféle feszültség-levezetés: a dagadt és gonosz milliárdost saját magánrepülőgépe utastér-ablakán paszírozza a külső légtérbe.

Régi jó Bondok... Amibe most a tévén bekapcsolódtam, hát az se éppen új, viszont sokkal feledhetőbb. Bizonyos Pierre Brosnan játssza, állítólag nem is a legrosszabb Bond-alakító. Sőt, ezt a filmet is inkább a középszerűek, mint a leggyengébbek közé sorolják. (A világ nem elég). Nekem bosszantóan rossz volt, hiába szaladgált óceán mélyén és hatalmas hadikikötőkben. Gyorsan elzártam volna, ha nem tűnik fel az örökké fiatal maradt Sophie Marceau Bond áruló szerelmeként. Sophie több kamasz-nemzedék örök vágya volt, talán még közeli nagymama-korában is az marad. Szívesen lennék miatta vénen is kamasz, de túlkoros rajongásomban ugyancsak zavart a fent említett Brosnan, meg az a borzadályos fordulat, hogy Bond egy csúnyácska és nagyon fiatal leányzót ment meg a gonosz Sophie gyilkos karmaiból... Ha ő a szerelme Sophie helyett, legyen vele boldog.

Hideg húsvét, éjfél felé: és akkor még nem is tudtam, hogy pünkösd még hidegebb lesz. Utolsó aznapi kapcsolásom a Bikaborjakra esett. Fellini örök klasszikusa nekem különösen szeretett filmem: mivel vagy tucatszor láttam, csak percekre akartam belenézni, aztán ott maradtam sokáig. Ez jót tett, viszont az már kevéséb, hogy belenéztem a Port.hu Bikaborjak-kommentjeibe: fanyalgó figurák teljesen érzéketlenül odavetett fontoskodó megjegyzései randították véglegesen a rútul hideg ünnepeket. Fellininek nem ártanak (mint ahogy a rossz Bond-filmek sem ártanak Sean Connerynek), nekem viszont nagyon is.

Zárszó: azokban a napokban halt meg Guy Hamilton, a Goldfinger rendezője a mediterrán Mallorcán, kilencvenhárom éves korában, és Connery rövid, de szép méltatást közölt róla már másnap.

A tükör két oldala (Szimbiózis Napok 2016. május 6-7.)

Írta: Inkabringa


Az idei Szimbiózis Napokon megtapasztalhattuk, hogy egy pincében ülve is kinyílhat a világ és a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítésére nagyszerű lehetőség egy nemzetközivé váló maffiahálózat. Mindenki megnyugodhat, a Szimbiózis Napok továbbra is a kulturális antropológusok és más kutatók, valamint innovatív társadalmi szervezetek aktivistáinak eszmecsere-helye. Akit ez is felzaklat, az ne olvassa tovább. Pincéről és maffiákról azért még szót ejtünk.

A tükör két oldala. Ez egy Boglár Lajos által szerkesztett kulturális antropológiai tanulmánykötet címe, és találónak éreztem az idei Szimbiózis Napokról szóló beszámoló címéül is ezt választani. Mindenki nézi valahogy a világot, értelmezi a saját kulturális-társadalmi beágyazottságának megfelelően, és olykor elcsúsznak egymás mellett ezek az értelmezések, netán kibékíthetetlen ellentétbe kerülnek egymással. A kulturális antropológia az a tudomány, amely a fenntartható fejlődés fontos alapjának tartja a kibékíthetetlennek látszó ellentétek feloldását és a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklését.

A Szimbiózis Napok idei helyszín választása is ezt mutatja. Az Auróra Alkotótér-Bázis-Klub nem a fővárosi turistanegyed része. A 8. kerületben az Auróra utca és a Bérkocsis utca sarkán áll az a többszintes épület, amely pár éve civil szervezetek, alulról szerveződő társadalmi események helyszíne. Korábban irodaépület volt, még korábban ki tudja mi, de sokat megélt épület és az mindig érdekes. Az Auróra utca és környéke régebbi korokban a Józsefvárosra jellemző sokszínűséget mutatta. Zsidók, cigányok, görögök, bolgárok, svábok, szlovákok éltek ezen a környéken. Aki most a Teleki térről vagy a Blaha Lujza térről elsétál eddig, a slumosodást, a városi szegénységet látja és a napi túlélés otthonossá tételének jeleit.

A Szimbiózis Napokra érkezőket az Auróra utca és Bérkocsis utca kereszteződésében a Tettek ideje című kiállítás molinói fogadták.  Jól illeszkedik ez a kiállítás a Szimbiózis Napok idei programjának esszenciájához, mely így foglalható össze: az ilyen-olyan módon kirekesztettek társadalmi vérkeringésbe vonása. A Közélet Iskolája által támogatott kutatások egyediségét az adja, hogy a téma kutatói egyben kutatottak is. A Tettek ideje akciókutatás résztvevői például lakhatási szegénységben élő emberek. A kiállítás a 20. századi Budapest lakhatási mozgalmairól ad informatív áttekintést a barlanglakásoktól egészen a Százados úti művésztelepig. Aki kíváncsi rá, az május 18-ig még az Auróra közösségi tér falán megtekintheti ezt az utcakiállítást. 

Az Auróra épületébe lépve a sötét kapualjból egy kicsiny - beszélgető emberekkel barátságossá tett - belső udvarra érünk. A Szimbiózis Napoknak az a nagy titka, hogy minden felhajtást nélkülöz, és mégis eredeti élményt nyújt. Nem a valóság elől menekülés kalandos módozatait kínálja, hanem a valósággal szembesülés mindennél izgalmasabb élményét adja. A kulturális antropológia nem az ideák terepe. A világot úgy nézi, ahogy van, de a hibáit és élhetetlenségeit megpróbálja élhetővé csiszolni. Nem jövőbeli ideákat és eszményeket kínál, hanem a jelenben próbálja meg az egymásnak feszüléseket, meg nem értéseket, oda nem figyeléseket, közönyöket és félelmeket enyhíteni. A Szimbiózis Napok évről évre találkozóhelye a kutatásoknak és kísérleteknek. Mint mindig, most is érkeztek professzorok is,  doktoranduszok is, és önfeledten játszottak a gyerekek. Az Auróra téglával kirakott boltíves pincéjében egykor talán fát, szenet meg szánkót tároltak, de most a világba tekintés különös atmoszférájú helyévé vált.

A program gazdag és sokszínű volt. Migráció, hajléktalanság, társadalmi egyenlőtlenségek, cigányok helyzete, a másság elfogadása, LMBTQ, fogyatékkal élők, előítéletek, hiedelmek, mítoszok, nacionalizmus, modernizmus, online etnográfia, haláltudat, embodiment – e témák sok szempontú körbejárása adta a gerincét a hétvégének. Beszámolókat láthattak az érdeklődők Jemenről, Bulgáriáról, Oroszországról, Peruról, Moldováról, Hegyi-Karabahról, Dél-Etiópiáról, Szudánról vagy épp a Szigetről (ami a szórakozás mellett egy 2020-ig tartó kulturális antropológiai kutatás terepe is). Olyan szempontból tekinthettünk e helyekre, amit és ahogyan a turistaszem nem láthat. Az Akkor és ott. Az emlékezés helyei című szekcióban az emlékezeti helyek sokféleségéről szóló előadásokat a tavaly elhunyt kiváló kulturális antropológus kutató és tanár, Ilyés Zoltán emlékének ajánlották. (Róla mi is megemlékeztünk a blogban.)

Már csak a párhuzamosan futó szekciók miatt sem lehetett valamennyi programba becsatlakozni, meg a sok más egyéb miatt sem tudtam mindent látni. De amit láttam, azt sajnáltam volna kihagyni. Ezekből most két szekciót említek, melyek közös eredője a társadalmi egyenlőtlenségek és a társadalmi előítéletek kutatása és a felszámolásukra tett kísérletek.

Az Antropológiai migrációkutatások című beszélgetésen az ELTE három antropológus hallgatója számolt be kutatásairól. Milyen nehézségei vannak a különböző kultúrákból érkezők egymással kapcsolatba lépésének? Egy Magyarországra települt kameruni férfi otthagyta a céges vacsorát, mert zavarba jött, mikor megkérdezték tőle, mit szeretne enni. Eddigi életében nem tapasztalta meg, hogy válogathat az ételek között. A Magyarországon született másodgenerációs kínaiak már kínaiul nem beszélnek, a kultúrától messzire kerültek, de külső megjelenésük alapján a magyar társadalom kínaiként tekint rájuk. Kínai identitásukat tehát utólag kell kialakítaniuk. Kínában más a viszony az elvándorláshoz, mint nálunk. A külföldi letelepedésre hazafias cselekedetként tekintenek. A kínai kormány gondot fordít a második generációs nemzedék identitáserősítésére. Például gyökérkereső ifjúsági táborokkal, vagy az Európában élő kínai fiatal lányoknak rendezett szépségversenyekkel. Ez egy dupla csavar, mert bár a hagyományos kínai kultúrában a nők láthatatlanok, az Európában nekik rendezett szépségversenyeken azonban reflektorfénybe kerülnek, ami érdekes módon kínai identitásukat erősíti.

Szó esett a Cipruson tevékenykedő NGO tapasztalatokról is. Egyrészt a nonprofit szervezetek a vendégmunkásoknak segítenek, akiknek semmilyen egyéb jogérvényesítő lehetőségük nincs. Kiszolgáltatottak a munkáltatóiknak, akik gyakran nem adják oda a bérüket, megvonják a szabadidejüket, sőt megverik és megerőszakolják őket. Másrészt segítenek a menekülttáborokban összezsúfolt különféle nációjú embereknek. A menekültek olyan körülmények között élnek és olyan emberekkel keverednek elkerülhetetlen közelségbe, amit normális esetben nem tennének meg. Átmeneti, zavaros és lecsupaszított életkörülményeik között is otthonosságra törekednek. A leginkább az idő teszi próbára őket, a várakozás frusztrációja. Családok elszakadnak egymástól, a gyerekek és nők kiszolgáltatottsága a legnagyobb, közülük is a fekete afrikai egyedülálló gyermekes nők állnak a hierarchia legalsó fokán. Az NGO a közösségszervezésre és önszerveződésen alapuló érdekérvényesítés megteremtésére helyezi a hangsúlyt.

A Szegénység és egyenlőtlenségek a világban panelbeszélgetés résztvevői a DemNet Alapítvány szervezésében meséltek innovatív társadalmi projektjeikről, melyeknek célja, hogy a leszakadó rétegeket visszatereljék a társadalom vérkeringésébe. Köztudott, hogy a 21. századra a társadalmi egyenlőtlenségek soha addig nem tapasztalt mértékűvé váltak. Ennek sok oka és összetevője van, de alapvetően mindegyik mögött a pénz áll. A Földet jelenleg 7,2 milliárd ember lakja. Sok helyen találkozhattunk már azzal az idei adattal, hogy 62 ember birtokol annyit, amennyije 3,5 milliárd embernek összesen van. Ez soha eddig nem mért brutális számadat.

Az ENSZ tavaly ősszel fogadta el a 2030-ig tartó Fenntartható Fejlődési Célok programot, mely szerint a tagállamoknak felelősséggel részt kell vállalniuk a nemzeti és globális egyenlőtlenségek felszámolásában (egészségügy, oktatás, szociális körülmények, környezetvédelem). Ez egy globális partnerségi program, ahol a fejlődő országok előrejutásához a gazdag régiók („donorországok”) is hozzájárulnak. A tagállamok kormányai vállalták, hogy a GDP-jük meghatározott részarányát a fejlődő országok kapacitásának növelésére fordítják. Ez Magyarországon a GDP 0,33%, de egyelőre csak 0,1%-át fordították erre a célra, amivel nem vagyunk kivételek a világban.

Ez a felelősségvállalás a kormányok mellett a privát szférára is vonatkozik. Óhatatlanul szóba került a nemrég kirobbant Panama-botrány. Az adózatlan hatalmas jövedelmek nem kerülnek be az állami szférába, ezzel az oktatást, egészségügyet, szociális hálózatokat még jobban ellehetetlenítik, egyre gyorsabb és félelmetesebb módon növelve az esélytelen rétegek és a szupergazdagok közötti különbségeket. Egy felmérésből kiderült, hogy ha a cégek az adóparadicsomokba mentés helyett az adott állam kasszájába fizetnék be az extra magas jövedelmeikből befolyó adóikat, akkor ez önmagában nagyobb összeg lenne, mint amit segélyként megkapnak a rászoruló országok. Példaként említették Zambiában Caroline esetét, aki cukorkát árult az utcán és ezért napi szinten adóznia kellett, függetlenül a bevételétől. A Zambia Sugar nevű cukorgyártó vállalat gondosan kimenekítette busás jövedelmét, így a végszámlát összehasonlítva Caroline többet adózott, mint a hatalmas cukorgyár. Félreértés ne essék, ez komoly problémát jelent a fejlett országokban is. Fenyegető globális veszélyt hordoz magában.

A segítő szervezetek és hálózatok a korábbi segélyprogramok tanulságait levonva egyre nagyobb figyelmet fordítanak arra, hogy a helyi kultúrával, szokásokkal, lehetőségekkel megismerkedve és a lokális közösséggel együttműködve segítsék a rászoruló régiókat (a világon vannak olyan fura helyek, ahol ezzel kulturális antropológusokat bíznak meg, hisz ők ezt tanulták). Ilyen módon elkerülhető, hogy oda építsenek modern halfeldolgozó üzemet, ahol a helyiek hírből sem ismerik a halat és annak feldolgozási módozatait, és ne egy korszerű iskolaépület felhúzása legyen az elsődleges ott, ahol a nőknek és gyerekeknek tíz kilométert kell gyalogolnia naponta az ivóvízért.

A szekció keretében két innovatív társadalmi projektről is hallhattunk. A nemzetközi hálózatba kapcsolódott magyarországi Anyaközpontok Budapesten és vidéken a gyerekek és anyák közösségi terepei. Alulról szerveződő csoportok alkotják, céljuk a tudásmegosztás, egymás támogatása, a közös érdekérvényesítés, a sztereotípiák lebontása, az autonómia kiterjesztése. Sok bürokratikus akadályt kell legyőzniük, hogy egy országos és nemzetközi hálózat tagjaként valódi önszerveződő, autonóm érdekérvényesítést és közösségi hálózatot alakítsanak ki. A kis közösségeknek jogi, üzleti, couch mentorálást adnak az Anyaközpont hálózatok. A project évről évre egyre sikeresebb és egyre szélesebb körben találja meg a gyermeket nevelő nőket.

A másik projekttel eljutunk a bejegyzés elején emlegetett örömteli maffiahálózathoz. Mostanában sokat lehetett hallani róluk szerencsére, hiszen a Bike Maffia egy egyedülálló ötlet alapján a trendi városi életmódot, a bringázás szeretetét, a szociális munkát és a társadalmi felelősségvállalást összekapcsolta. Az első Civil Díj legígéretesebb startup vállalkozásaként is díjazták. Egy cégvezető és reklámszakember úgy döntött, hogy a pénz halmozása helyett jobb lenne a peremre szorult embereknek valamiféle életkilátást nyújtani és az arra fogékonyaknak a társadalmi segítségnyújtás és szolidaritás élményét adni. Az önkéntesek élelmiszer adományokat szállítanak hajléktalanoknak és rászoruló családoknak – bringával. Ez egyfajta szociális vállalkozás, az első fecskék egyike.

A Bike Maffiának remek közösségszervező ereje van, és az annyira hiányolt társadalmi érzékenyítésnek is kiváló terepe. Ahogy a honlapjukon olvasható: „Vigyázat! Veszélyesen jó közösség épül!” A saját gyártású charity bringáikból adományoznak a hajléktalanoknak, hogy megkönnyítsék a munkába jutásukat. Remélhetőleg, ma már egyre többen vannak, akik tudják, a hajléktalanoknak élete van, csak lakásuk nincs. A Bike Maffia távlati céljai között szerepel a hajléktalanokkal szembeni elzárkózó társadalmi előítéletek felszámolása is. Mára már nemzetközi hálózattá váltak, hiszen Kolumbiában, Franciaországban, Chicagóban is alakultak Bike Maffia szervezetek, és jelen vannak itthon is Debrecentől Pécsig.

Gondjaik persze nekik is vannak. Olykor nehéz az önkénteseket összeszervezni, hiszen egy hagyományos cég a dolgozóit a fizetéssel motiválhatja leginkább. Az önkéntességben másféle motivációkat kell felmutatni. Nem beszélve arról, hogy milyen életkörülményekkel és emberi drámákkal találkoznak a bringás fiatalok.

A két napos találkozón még számtalan fontos és előremutató kezdeményezésről és kutatásról hallhattunk. A résztvevők megosztották egymással tapasztalataikat, ötleteiket, újításaikat – ez az együttműködés terepe. A másokkal szembeni felelősség és szolidaritás példáit láthattuk itt. Mint az A.H.P. Társulat Elveszettek című dokumentumfilmje (bővebben ITT), mely egy résztvevő színházra alapuló akciókutatást mutat be. Ahogy az Artemisszó Alapítvány által összeállított globális nevelési tankönyv révén a migráció, szegénység, klímaváltozás vagy gyerekmunka témái is szakszerű módon helyet kaphatnak a tanórákon. Említhetném a Zöld Pók Alapítványt, ahol a fiatalok a szegénységgel, cigányokkal, hajléktalanokkal szembeni társadalmi előítéletek lebontásán és a környezettudatos szemlélet elterjesztésén dolgoznak befogadható és ötletes médiatartalmak létrehozásával. Vagy említhetném a Csobánkai Tanoda-CSODA hátrányos helyzetű roma gyerekek tanulását és fejlődését segítő programját. Csak néhány példa a sok működő és reményteli kezdeményezésre és kutatási eredményre.

Ez a két nap arról szólt, hogy az előítéletes ellenségképek és a „nem az én dolgom, csinálja más” hozzáállás helyett sokkal hatékonyabb módszer, ha leszállunk a földre, és figyelünk azokra is, akik egészen másféleképpen élnek és gondolkodnak, mint mi. Félreértéseket, előítéleteket, félelmeket bonthat le és társadalmi szakadékokat ívelhet át ez a teljesen egyszerű szemlélet: nem menekülni kell a valóságtól, hanem mindenki számára élhetővé alakítani, és nem elkülönülni egymástól, hanem integrálódni – felelősségteljes egymásra figyeléssel. A Szimbiózis Napokon mindez magától értetődőnek látszik. Lazán, kedéllyel és bizalommal mutatták meg – immár tizenegyedik alkalommal – a tükör két oldalát.