Változott-e a világ? – 2. rész

Írta: Inkabringa


Az UCL által kezdeményezett kulturális antropológiai kutatás (Why We Post) a világ kilenc különböző pontján zajlott párhuzamosan 15 hónapon keresztül, eredményeiket idén hozták nyilvánosságra. A kilenc földrajzi hely: Kína (két kutatási terep: vidék és iparosodott gyárváros), Brazília, Chile, Trinidad, Olaszország, Törökország, Anglia, India. Az első rész a közösségi oldalak önreprezentációban játszott szerepéről, a szórakozás, humor, vizuális megjelenés módozatairól szólt, a kilenc kutatási terület összesített eredményei alapján.

A közösségi médiának azonban a szórakoztatáson kívül egyéb szerepe is van. Hiszen az online térben is megjelennek az offline élet társadalmi keretei, korlátai. Az online olykor másolja ezeket, olykor kitágítja a határokat. Mi folyik a közösségi oldalakon a szelfiken túl?  

Társadalmi egyenlőtlenségek

Az 1990-es évek közepétől az online gyakorlatilag mindenki számára elérhető. Az alacsony jövedelműek, alacsony képzettségűek számára is elérhetővé vált az okostelefonok berobbanásával. A digitális technológia prófétái szerint az internethez (és általa az információkhoz) hozzáférés csökkenti az offline létben meglévő egyenlőtlenségeket, mivel az internet a szabad önszerveződés, a demokrácia és esélyegyenlőség helyszíne. A kilenc vizsgált területen végzett kutatások szerint azonban az internet nem rombolja le a valóságban meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket. Az online menekülést jelenthet ugyan a társadalmi, szociális kötöttségektől, de csak elképzelt identitást ad. A társadalmi egyenlőtlenségeket nem lehet virtuálisan felszámolni. Az adott ország gazdasági, oktatási, jogi, intézményi, civil hatékonysága nélkül a társadalmi egyenlőtlenségek csak tovább mélyülnek, egyre súlyosabb globális veszélyeket vonva maguk után. A társadalmi tagoltság a közösségi oldalakon is ugyanúgy megjelenik (etnikai, vagyoni, régiós, vallási stb.). A magasabb társadalmi osztályok tagjai az online térben is elkülönülnek. Ha a munkahely révén ismeretségbe is kerülnek tőlük eltérő csoportok tagjaival a közösségi oldalakon, ez teljesen formális. A digitális technológia birtoklása mindenki számára elérhetővé vált, de ez nem számolja fel a társadalmi egyenlőtlenségeket.

Oktatás

Sokak szerint a közösségi oldalak veszélyeztetik az oktatás kereteit. Mások szerint viszont energetizálják és megújítják. A kutatók azt vizsgálták, hogy a kilenc kutatott területen a közösségi hálózatok hogyan változtatják meg a tanár-diák, tanár-szülő, diák-diák kapcsolatokat.

A hagyományos oktatási rendszerekre inkább az egyszemélyes tanulás és az alá-fölérendeltség jellemző. Általános tendencia, hogy az online világban a diákok egymástól tanulnak. A „connected learning” fogalmát az online hozta be a köztudatba: interaktivitást és aktív tanulást jelent. Személyességet, spontaneitást és kölcsönösséget visz a tanulási folyamatba. Angliában a felnőttek igyekeznek korlátozni a gyerekek közösségi médiában való jelenlétét. Ettől még a gyerekek nem hagyják ott a közösségi oldalakat, hanem anonim profilokat hoznak létre, kibújva az ellenőrzés alól. Ugyanakkor az okosan használt közösségi hálózatok képesek az autonómiára vágyó fiatalok és az értük aggódó felnőttek közötti kompromisszumot megtalálni. A digitális technológiára nyitott oktatási rendszer ebben sokat segíthet.

A fejlődő országokban (pl. Brazília, India) a szülők az online közösségi hálózatokat a társadalmi mobilizáció egyetlen eszközének tekintik a gyermekük számára. Itt jól hasznosítható készségeket sajátíthat el, ismereteket szerezhet a világról, kapcsolati hálóra tehet szert. A tanulás és a munkavállalás szempontjából is jobban bíznak az online lehetőségekben, mint a hagyományos iskolai rendszerekben, melyek nehézkesek, elmaradottak, gyakran szegregálnak. Az iparosodott Kínában a közösségi oldalak révén a fiatalok gyakorlati tanácsokat adnak egymásnak egészségügyi, pénzügyi, képzési és minden egyéb területen, a közösségi hálózatok az önsegítés eszközei. A vidéki Kínában viszont a tradicionális család az oktatási rendszerben bízik, a közösségi oldalakat valósággal démonizálják. Miközben a gyerekek nagy távolságokra laknak osztálytársaiktól. Ha kilépnek az iskolából, a közösségi oldalak nélkül egészen egyedül maradnának tanulási problémáikkal, a szülők nem tudnak a segítségükre lenni. A QZone és a WeChat révén azonban együtt tudnak tanulni nagy fizikai távolságok ellenére is. A tanárok Olaszországban ellenzik a közösségi oldalak használatát, de a diákok tapasztalata szerint a gyakorlati kérdések megoldásában (pl. munkavállalás, továbbtanulás) sokkal többet tud segíteni az online kapcsolati háló, mint a hagyományos oktatási rendszer.

Összességében elmondható, hogy a jómódúak, akik a hagyományos iskolai rendszerben az elitoktatásban tudják taníttatni gyermekeiket, sokkal negatívabban ítélik meg a közösségi oldalakat. Míg az alacsony jövedelmű családok a társadalmi mobilizáció, a modernitáshoz csatlakozás egyetlen lehetőségének tartják az online hálózatokat. Ahol a pedagógusok használják a közösségi oldalakat, erősebb és személyesebb a kapcsolatuk a diákokkal és szülőkkel.

A közösségi oldalak révén a diákok folyamatos kapcsolatban vannak egymással. Angliában a Snapchat a szűk baráti kör közötti kapcsolattartás eszköze, a tágabb kapcsolatokhoz a Twittert használják. A diákok egymáshoz való viszonyában a közösségi hálózatoknak árnyoldala is van. A bántalmazások, alázások, csúfolódások (melyek az offline térben is léteznek) az online közegben is könnyen fordulnak kegyetlenkedésekbe. Brazíliában a WhatsApp a bosszú és gyűlölködés helyszíne. Emberi konfliktusokra azonban megoldást soha nem a technológiától kell várni, hanem most is, mint mindig, a bizalomra épülő szülő-gyermek és tanár-diák kapcsolatoktól. Legyen kihez fordulnia bizalommal, ha támadják, és gyerekként nem tudja megvédeni magát. A digitális technológia csak eszköz. Tartalommal az emberek töltik meg.

A tanár-diák viszonyban a közösségi oldalak egy jóval nyitottabb és közvetlenebb terepet biztosítanak, mint a hagyományos iskolai rendszerek. Dél-Indiában a tanárok is aktív felhasználói a közösségi oldalaknak. A 11-15 évesek még szívesen barátkoznak a tanáraikkal a közösségi oldalakon, mert a legfőbb céljuk, hogy minél több ismerősük legyen. A 16-18 évesek viszont már nem szeretik, ha belelátnak az életükbe. Az olasz tanárok távol tartják magukat a közösségi oldalaktól, és károsnak tartják azokat a hagyományos iskolai rend fenntartásában. Kínában is az a jellemzőbb, hogy a tanárok nem csatlakoznak közösségi oldalakhoz, akik azonban mégis, azt megbecsülik és értékelik a diákok.

Angliában egyes iskolák a napi oktatási folyamatról fotókat osztanak meg a Twitteren. Óriási a sikere a szülők körében, a bizalomfaktor nagyot ugrott. A szülők végre nem érzik úgy, hogy kirekesztették őket abból a hosszú évekig tartó ügyködésből, amíg a gyermekük tanult emberré válik. Chilében a Facebookon posztolnak a tanárok fotókat az iskolai eseményekről, ez is sikert aratott a szülők körében. Dél-Indiában viszont a szülők alapítottak Facebook-csoportot, hogy az iskoláról véleményt mondjanak, ami gyakran csapott át pletykálkodásba vagy a tanárok vegzálásába. Az iskola erre úgy reagált, hogy létrehozott egy szülő-tanár Facebook-csoportot, ahol már a tanárok is jelen vannak és a valós iskolai problémák keretében tudják tartani a beszélgetéseket. Minden kutatási terepen megfigyelték, hogy a szülők által alapított közösségi csoportok összetételét az offline társadalmi, vagyoni, vallási, származási pozíció erősen befolyásolja. Ahogy az offline térben, úgy az online térben sem szívesen keverednek. A legbutábban mindig a felnőttek viselkednek.

Munka

Korábban a munka és a magánélet elkülönült. A közösségi hálózatokkal ez is átalakulóban van. Nagy kérdés, hogy zavarja-e a munkát vagy sem? Gyakran elvonja a közösségi oldalakba merülés a szorgoskodástól a derék munkavállalót, ez ellen már a Facebook is nevelő célzattal lépett fel (ITT). Hasznuk is van a közösségi oldalaknak, mert a felhasználók bizonyos ügyeket a munkahelyükről is elintézhetnek, és folyamatos kapcsolatban lehetnek a gyerekeikkel. Hátránya, hogy a munkahely által létrehozott Facebook-csoport gyakran belemászik a kollégák magánéletébe, és permanensen jelen vannak, gyakran ott is kíváncsiskodnak, ahol semmi keresnivalójuk nincs.

A munka és karrier szempontjából világszerte a legfontosabb közösségi oldal a LinkedIn, jelenleg 380 millió felhasználója van. Legnépszerűbb az USA-ban, Indiában és Brazíliában. A kvalifikált rétegek találkozóhelye, információcserére és munkaerő toborzásra is használják. Azonban az alacsonyabb képzettségűek is egyre inkább igénybe veszik a munkához a közösségi oldalakat. Egyfajta demokratikus közeget is teremtett, Indiában például az IT-szektor megjelenésével nyilvánították ki először, hogy a tudás és a rátermettség, nem pedig a szülőktől és kasztoktól örökölt pozíció számít a munkavállalásban. A szolidaritás és a társadalmi mobilitás eszközévé is váltak a közösségi oldalak. Brazíliában, Indiában és Kínában a felhasználók praktikus tanácsokkal látják el egymást a képzési és munkához jutási lehetőségekről, amit bármilyen hivatalos közegtől hiába várnának.

Reklám

Egy marketing újságíró úgy jellemezte magát, hogy lájkokból és kattintásokból él. Ez egy nagyon gyorsan fejlődő piac. A felhasználók berzenkednek a nyílt és agresszíven felugró reklámoktól. A közösségi oldalak nagy illúziója a személyesség és a közösségi érzés. A közösségi oldalak marketingjének titka a „suttogó propaganda” és nem a nyíltan harsány reklám. Szívesebben követnek az emberek lokálisan is ismert cégeket, üzleteket. Ezért a nagy, netán multicégek is a személyes hangnem megtalálásával tudnak a leginkább elérni célközönségükhöz. Kínában a Taobao egyenrangú versenytársa lett az Amazonnak, pusztán csak azzal a marketing trükkel, hogy a személyességet beiktatták a rendszerükbe: a vevők és eladók kapcsolatba léphetnek egymással, beszélgethetnek a termékekről az online térben.

Olaszországban a profit szempontjából semmi hatása nincs a Facebookon megjelenésnek, ezt csak egy szükséges reprezentatív kirakatnak tekintik. Indiában az otthonukban dolgozó nők kézműves termékeiket, főztjüket, lakásbölcsődéjüket hirdetik a közösségi oldalakon. A WhatsApp reklám például olcsó és mobilról is könnyen elérhető. Törökországban az Instagram a reklámozás fő helye. Elsősorban a fiatalok a célközönségük, az idősebbekre semmi hatása nincs az online reklámoknak.

A profitra vadászó cégek mellett azonban fokozódó tendencia az ingyenes szolgáltatások megjelenése is az online térben (pl. Couchserfing, Kickstart, OpenSource). Itt nem a haszon, hanem az időben elhúzódó reciprocitáson alapuló non-profit segítségnyújtás a lényeg. Most én adok neked szállást, információt, szolgáltatást stb. egyszer majd talán te adsz nekem. A közösségi oldalak tehát az altruizmus új formáit is beviszik a mindennapokba.

Gender

Az 1960/70-es évektől folyt a vita két szöges ellentétben álló vélemény között. Az egyik szerint a technológiai fejlődéssel nőtt a gender identitás szabadsága. A másik vélemény szerint tovább nőtt a férfi dominancia. Az online lét is kétarcúságot mutat: egyrészt a hagyományos férfi-női szerepek demonstrálásának helye, másrészt a gender identitások felszabadításának is terepe.

Törökországban a Facebook a hagyományos nemi szerepeket tükrözi. A férfi a munkájában elért sikereit, prosperitását mutatja be, a nők a dekorativitásukat. A férfi-nő kapcsolat (a muszlim hagyományok miatt) egyáltalán nincs jelen. Például egy képzett, szekularizált életet élő nő sem posztol közös fotót szerelmével házassága előtt, sőt ismerősei sem tesznek ilyet. Az idősebb rokonok szigorúan ellenőrzik ezt, a család jó hírnevének megőrzésére hivatkozva. Könnyen pletykák, bántások kereszttüzébe kerülhetnek – természetesen csak a nők. A fiatal lányok ezért gyakran anonim profillal vannak jelen a közösségi oldalakon.

A vidéki Kínában a nőnek házassága után minden korábbi férfi kapcsolatát törölnie kell (pl. osztálytársak), akit a férje személyesen nem ismer. A férfiakkal szemben nincs ilyen elvárás. Gyermeket váró nő visszavonul a közösségi oldalakról, jelezve, hogy innentől csak az anyaságra és a családra fog koncentrálni. A házasok szigorú kontroll alatt a boldog családi életükről posztolnak csak fotókat. A QZone egyértelműen a konfucionista tradíció demonstrálásának terepe. Dél-Olaszországban házasságuk után a nők családjukról, gyerekeikről posztolnak fotókat, önmagukról már nem, nehogy azt higgyék róluk, hogy flörtre biztatnak. Chilében szintén a hagyományos gender szerepek demonstrálásának helyszínei a közösségi oldalak. A férfiak a munkát, sikert, prosperitást, financiális előrejutást, a nők a családi egység megőrzését, a gyerekek nevelését, háztartást jelenítik meg.
 

Angliában gyakori „gender-toposz” az olyan fotók posztolása, ahol a férfiak sörrel, a nők borral láthatók. Általában jellemző mindkét nemre az önirónia, humor, sőt az öngúnytól sem riadnak vissza (pl. mémek). Trinidadban a nőknél az érzékiség, szexuális vonzerő, dekorativitás hangsúlyozása elsődleges, a férfiaknál a divat, nemesfém ékszerek mutogatása a hangsúlyos. Általában az attraktivitásra figyelnek, a legelőnyösebb fotóikat posztolják, az öniróniának nyoma sincs.

A közösségi oldalak azonban a hagyományos nemi szerepek demonstrálása mellett jelentősen kitágították a gender lehetőségeket az offline normáihoz képest. Törökországban a nők az online térben tágabb kapcsolati hálót tudnak kiépíteni. Bár az utóbbi évtizedekben már otthonukon kívül is tanulhatnak és dolgozhatnak, továbbra is erős férfikontroll alatt állnak. Az online térben kiszabadulnak, barátságokat kötnek, olykor flörtölnek, és az udvarlást is itt tapasztalják meg leginkább.

Dél-Olaszországban is jóval korlátozottabb a nők lehetősége a társadalmi életre, mint a férfiaké. A férfiak idejük nagy részét közösségi terekben töltik, a nők az otthon őrzői. Például egy nő az utcán nem mer hosszabban beszélgetni, nehogy lustának nézzék (a férfiak órákat töltenek az utcákon, tereken beszélgetve). A nők a beszélgetést az online térben bonyolítják, így elkerülik a „megszólást”. Dél-Indiában az online térben a férfiak és nők a szigorú kasztbéli elhatárolódást figyelmen kívül hagyva tudnak kapcsolatba kerülni egymással. A férfiak gyakran távoli indiai államokból, vagy a világ más országaiból (pl. USA, Brazília) ismerkednek nőkkel. Az online térben azonban udvarlásra is „kényszerülnek”, amire az offline térben nincs szükségük.

Az online az LGBT szempontjából is új lehetőségeket adott. Az offline létben a támadások és megbélyegzések miatt álcázásra kényszerülnek, nehezebben találnak kapcsolatokat, az online ezt megkönnyíti. Törökországban a homoszexualitás törvény által tiltott, ezért az online a fő terepe az ismerkedésnek, bár nem válnak láthatóvá online sem. Chilében jóval elfogadóbb a társadalmi közeg, itt az Instagram és Grindr a társkeresés fő helyszíne.

Az online világ tehát egyrészt továbberősíti az offline térben elfogadott gender-sztereotípiákat. Ennek a kutatott területeken fő helyszínei a Facebook és Kínában a QZone. Az online ugyanakkor számos lehetőséget kínál a gender identitás felszabadultabb vállalására is, a kötetlenebb kapcsolatépítésre.

Politika

A politika megjelent a közösségi oldalakon is. Mint minden egyéb, ez is lokális színekkel átitatott a kilenc kutatási terepet összehasonlítva. Délkelet-Törökország soketnikumú, jelentős számban kurdok által is lakott, konfliktusos zóna a szír határ közelében. Mivel az online tér a kormányzat által erősen ellenőrzött, a nyílt politikai állásfoglalást inkább kerülik. Kivételek azok, akik a kormányzatot támogatják, ők klasszikus rajongói attitűddel követik a közösségi médiában a kormányoldalakat. A kurdok időnként aktivizálódnak a Facebookon. Például humanitárius segítőhálózatot hoztak létre (ruha, élelmiszer stb.), amikor a szír és iraki kurd települések veszélybe kerültek. Kétségtelen, hogy Törökországban és Kínában a szigorú kormányzati kontroll is hozzájárul a politikai állásfoglalások kerüléséhez. Dél-Olaszországban többnyire a korrupt politikából való kiábrándulásukat fejezik ki a közösségi oldalakon. Trinidadban a harsány politikai botrányokra figyelnek csak fel. Angliában a politika leginkább humorforrásként jelenik meg.

Összességében mind a kilenc kutatási terepen érzékelhető a politikától való tartózkodás. Ennek oka többnyire az, hogy a családi, baráti viszonyokat nem akarják rombolni, hiszen legfőbb céljuk széles kapcsolati háló kiépítése. A népszerűség nagyon fontos a közösségi oldalakon, ezért a kényes témákat kerülik.

Elisabeth Noelle-Neumann német politológus 1974-ben megjelent könyvében ezt a „hallgatás spiráljának” nevezte: az emberek félnek véleményt nyilvánítani, nehogy kiközösítsék őket. Ez megmutatkozik a közösségi oldalakon is. Véleményt csak nagyon szűk, zárt csoportban mondanak, ahol nem kell retorzióktól tartaniuk. Nyíltan főként azok politizálnak, akik a kormányzat vagy valamelyik párt hívei. A politikusok pedig a közösségi oldalakon egyfajta szórakoztató, könnyedebb, közvetlenebb hangvétellel kovácsolnak közösséget maguk köré. A kilenc kutatott terepen tehát a közösségi oldalak a tradicionális szokásokat és elkülönüléseket viszik tovább az online térben, és valamennyi kutatott területen jellemző a nacionalizmus és xenofóbia erősödése. A kutatócsoport végső konklúziója: az emberek többsége a közösségi oldalakon is inkább nézi (tűri) és nem alakítja a politikát.

Változott-e a világ a közösségi oldalak megjelenésével? A kérdésre a kutatók válasza úgy foglalható össze, hogy nem a közösségi oldalak változtatják meg a világot, hanem a világ alakítja a közösségi oldalakat.

Változott-e a világ? - 1. rész

Változott-e a világ? – 1. rész

Írta: Inkabringa


A 21. század csudálatossága a virtuális közösségek létrejötte. A közösségi oldalaknak se szeri-se száma. Lehet ismerkedni, barátkozni, csevegni, képeket, videókat megosztani. Facebook, Instagram, Twitter, WhatsApp, Youtube, LinkedIn, Skype – csak épphogy belekezdtem a hosszú sorba. Mára elmondhatjuk, hogy nincs olyan földrész, amelyik ne lenne teletűzdelve a közösségi média lehetőségeivel. Kutatják, vizsgálják is sokféleképpen.

A University College London kezdeményezésére kulturális antropológusok egy csoportja azt vizsgálta, miként viszonyulnak egymáshoz az emberek a digitális technológia révén. Avagy változott-e a világ a közösségi oldalak megjelenésével?

A kutatás a Föld kilenc pontján folyt párhuzamosan, 15 hónapon keresztül. Kérdőívvel, interjúkkal, természetesen a résztvevő megfigyelés antropológusi hozzáállásával. Kutatási eredményeiket egy honlapon adták közre (Why We Post) és idén könyvben is megjelentették (ITT elolvasható).

Észak-Amerikát szándékoltan hagyták ki, mert erősen felülreprezentált az efféle kutatásokban. Más területek kapacitás és lehetőségek híján maradtak ki, közöttük sajnos két nagyon izgalmas földrajzi hely is: Afrika és a Közel-Kelet. E fölött a kutatók is sajnálkoztak, de tervezik a folytatást. (Addig is egy cikk arról, mire használják a közösségi oldalakat az iráni fiatalok.)

Ám kutatási terepként is érdekes és kellőképpen eltérő kultúrájú földrajzi helyeket választottak: Kína, Törökország, Olaszország, Brazília, Trinidad, India, Anglia, Chile. Kínában két helyszín is volt, egy vidéki és egy iparosodott gyárvárosi terep, teljesen más arcot mutatnak.

A közösségi média a 21. század nagy információs robbanása. Egyelőre nehezen kibogozható mivé válik. A közösségi oldalak egyrészt a személyes önreprezentáció eszközei, ahol mindenki felépítheti saját ouvre-jét, fotókkal, kiterjedt ismerősi hálózattal, a közösség által biztosított személyes reputációval. Ugyanakkor a „ki nem lógás” terepe is. Mit szólnak hozzá a Facebook-csoportjaik és a Facebook-csoportjaikat ellenőrző munkáltatóik? Hallgatólagosan elfogadott erős kontroll alatt tartják egymást a felhasználók. Nem beszélve az olyan országokról, ahol a kormányzati hatalom is ellenőrzi a közösségi oldalakon megnyilvánulókat.

A kutatók tapasztalata szerint az összes kutatott területen a közösségi oldalak egyre konzervatívabbak. Ennek fő okát abban látják, hogy elsősorban az egyéni aspirációk és a pozícióerősítés terepei. A felhasználók legfőbb célja, hogy jó benyomást tegyenek másokra. A legideálisabb, és a legtöbbek által elfogadható képet akarják magukról mutatni, és folyamatosan ellenőrzik, hogy épp mi számít annak. Erving Goffman elmélete az online világban is helytálló: az egyén egy konstrukció, aki szerepet játszik, hogy a nyilvánosság előtt meghatározza és elfogadtassa önmagát.

A közösségi oldalak száma szinte végtelennek mondható. A legnagyobb a Facebook 1,25 milliárd felhasználóval. A világ számos pontján szinonimája az internetnek. Kínában nem tudott betörni, ami fájhat, mert egy 1,4 milliárd lakosú ország nagy piacot jelent, és a közösségi média a nagy számokról szól. Kínában a 1999 óta létező QQ a vezető platformja a közösségi hálózatoknak. Egyre népszerűbb világszerte a 2011 óta működő WeChat (600 millió felhasználóval), vagy a 2009 óta működő WhatsApp (800 millió felhasználóval). A közösségi oldalak üzemeltetőinek a gyors expanzió a fő célja. A közösségi médiában a sokaságnak van a legnagyobb vonzereje. Sokan vagyunk ugyanott; ott vagyok, ahol a többiek is sokan; oda tartozom, ahová sokan mások is.

A közösségi oldalakat főként fiatalok használják, de növekszik az idősebb korosztály számaránya is. Jellemzően Európában a legnagyobb az idős felhasználók aránya. Összességében a kutatási terepeken a vizsgált közösségek 73%-a 29 év alatti. Általában több (sőt számos) közösségi oldalt használnak szimultán, mindegyiknek van valami preferált karaktere. Az egyik az önreklámozás helye, a másik a családdal való kapcsolattartás helye, a harmadik a személyes üzenetek terepe és így tovább. Például a Twittert az idősebbek információszerzésre használják, a fiatalok ugratásra, viccelődésre. Dél-Indiában a családon belüli bizalmas kapcsolattartás eszköze a WhatsApp, a Facebook viszont a családi boldogság reprezentációjának terepe. Így aztán egy igazi önmegvalósító irodaként működhet bárki okostelefonja, ha pozicionálni akarja magát a világhálón.

Egy csillagász mondta egyszer, hogy a törvényszerű faktumok a biológiáig vannak jelen a tudományokban. Aztán a sejtek osztódásával egyre inkább a követhetetlen zűrzavar tartományába lépünk, amelyben a legzavarosabbak a soksejtű emberi lények egymással való kapcsolatai. A közösségi oldalakat, mint a globalizáció 21. századi fő példáit szokták emlegetni, de mint mindenben, itt is a lokális variációk tömkelegét találjuk. A kultúrák sokszínűek és variábilisak. Lehet, hogy ugyanazt a hálózatot használják a világ különféle pontjain, de alkalmazásának módozatai lokális színekkel átszőttek. Ha belegebedünk sem tudunk egyformák lenni. Ez a legfőbb erényünk, miközben a legfőbb konfliktusforrásunk is.

Bizalom: ismerős ismeretlenek

A közösségi oldalak használata és a beléjük vetett bizalom régiónként változó. Az olaszok inkább bizalmatlanok, ismeretlenekkel nem szívesen lépnek kapcsolatba, de Olaszországban mindmáig rendkívül erős a családi kötelék. Ennek szöges ellentéte a Kína iparosodott területein élő gyári munkások helyzete. A munkásszállókon 6-8 vadidegen ember él egy szobában, a napjaikat munka, evés, alvás tölti ki. Egyetlen percre sem lehetnek egyedül, a szomszéd szobákból kopogtatás nélkül lépnek be az ajtón. Privát szférát, személyességet csak a közösségi oldalak visznek az életükbe. A távol lévő családtagjaikkal rokonokról, pénzről, helyi pletykákról beszélgetnek telefonon. A gondolataikat, érzéseiket az online térben tudják/merik elmondani – többnyire ismeretleneknek. Bármilyen furcsa, de Kína iparosodott gyárvárosaiban a személyes, intim kapcsolatok terepe nem az offline, hanem az online tér. Ugyanakkor a vidéki Kínában a közösségi oldalak a hagyományos családi boldogság reprezentatív kinyilvánításának terepei. Azonban itt is egyre nő az anonim profilok száma, az egyének így próbálnak menekülni a szabad kapcsolatteremtésnek szigorú határokat szabó hagyományoktól. Kínában az állam korlátozza, és felügyeli a közösségi oldalak használatát, de ugyanígy korlátozó a tradicionális családi ellenőrzés is. Ez Törökországra is jellemző: erős kormányzati és tradicionális családi kontroll.

Brazíliában és Trinidadban a hűtlenkedés és az egymás utáni kémkedés terepe a közösségi média. Vannak kevésbé ártalmas és nagyon brutális megnyilvánulásai. Trinidadban is elterjedt a fiatalok között a „bosszúpornó”, amikor az őket elhagyó párjukról erotikus házivideót vagy meztelen fotókat posztolnak közösségi oldalakra, amit a felhasználók természetesen azonnal ezer irányban megosztanak. Mindezt gyakran teljes név és cím megadásával teszik, komoly alázásnak kitéve egykori kedvesüket. Angliában népszerű a Tinder használata, ahol alkalmi kapcsolatokat keresnek ismeretlenekkel. Chilében ellenben inkább a „barát barátja” típusú személyes kapcsolatok hálózatára bízzák az ismerkedést. Dél-Indiában is gyakori a flörtölés a közösségi oldalakon, de ez ritkán válik offline kapcsolattá. Inkább a középosztálybeli, jellemzően IT-szektorban dolgozókra jellemző. Ebben jelentős szerepe van a nők mozgásterének korlátozásának is.

Fotó: Eduardo Diaz Bourgeot

 „Mémek háborúja”

Mostanra a vizuális üzenetek (fotók, mémek) kizárólagos előnyben vannak a közösségi oldalakon. A legfőbb téma a humor és a szórakozás. A mémek között vannak bárgyúak és otrombák is, de alapvetően a szellemes kreativitás forrásai. Sokan a 21. század népművészetének tartják. A másik nagy terület a fotók és szelfik. A felhasználók hangulatukról, örömeikről, felháborodásukról is szelfikben tájékoztatják az ismerőseiket. Hatalmas aktivitást generál ez a virtuális közösségi térben, naponta 750 millió fotó kering az online világban. Specifikus különbségek itt is adódnak. A vidéki Kínában megosztanak ugyan vicces mémeket, szelfit viszont nem. Chilében a személyes fotókat csak belépőkóddal rendelkező ismerősök láthatják. Trinidadban napjában többször posztolnak magukról fotókat, szelfiket, vallásos, romantikus, humoros idézeteket. A vizualitás elsöprő jelenléte miatt az Instagram és Snapchat népszerűsége is megnőtt.

Brazíliában és Indiában, ahol még jelenlevő probléma az analfabetizmus és nagy az alacsony képzettségűek aránya, a fotókat és humoros mémeket lájkolják, időnként egyszerű betűsorokkal kommentelik: „kkkkk” vagy „lol”. Olaszországban és Angliában jóval magasabb az iskolai képzettség szintje, de mégis a mémek és fotók uralják az oldalakat. Az olaszoknál a mémek gyakran politikai véleményt fejeznek ki, természetesen humorba csomagolva. Szavakkal leírva megszegnék a közösségi hálózat apolitikus, örömelvű társadalmi normáit, a mémekkel retorziók nélkül (pl. lájk-megvonás) kifejezhetik véleményüket. A humor mellett az internet moralitását is a mémek hordozzák, általános emberi, erkölcsi értékrendet képviselnek. Hihetetlenül népszerűek, nem győzik megosztani.

Online játék

Külön világ az online játékok terepe. Nagyon sokan használják szórakozásra és nem kevesen pénzszerzésre is. Az iparosodott Kínában a gyári munkásoknak tulajdonképp az online játékok jelentik az egyetlen kikapcsolódást. A játék révén szereznek online barátokat, erre a valóságos életükben szinte semmilyen lehetőségük nincs. Nagy ellenpélda Olaszország, ahol a családi kötelékek a mai napig rendkívül erősek és megtartóak. Így az olaszok a PlayStation jellegű videójátékokat részesítik előnyben, amit a család vagy barátok közösen tudnak játszani. Az ismeretlenekkel folytatott online játékok nem túl népszerűek.

Privát szféra

A privát szféra is különféleképpen érvényesül az egyes kutatási terepeken. Dél-Indiában például a házaspárok gyakran közös kóddal használják a közösségi oldalakat. Chilében az egész kiterjedt család (unokatestvérektől a nagypapáig) használja ugyanazt a számítógépet, így a privát szféra terepe kizárólag a mobiltelefon lehet. A vidéki Kínában az online játékokban való folyamatos részvétel miatt a fiatalok megadják kódjukat barátaiknak. Az anonimitás valamennyi kutatási terepen megjelent. Vagy azért, hogy a szülői, házastársi felügyelet, vagy azért, hogy a kormányzati szamuklálás elől elbújjanak. Kínában a bizalom legfőbb jele, ha az online térben az ismeretlen ismerősök felfedik egymás előtt valódi személyazonosságukat.

Online és offline

A kutatás szerint mára az online tökéletesen integrálódott az offline létbe. Nem hagyják figyelmen kívül az aggodalmakat sem, hogy az online elszakít a valóságtól, az írás-olvasás kiiktatása kultúravesztéshez vezet. A kutatók is felhozzák Szókratész sokat emlegetett példáját, aki az írásbeliség megjelenésével a görög kultúra eltűntét vizionálta. Miközben Szókratész máig jelentős gondolatait az írás őrizte meg a 21. századnak. A közösségi oldalak nem egyértelműen hasznosak és nem egyértelműen károsak. Az emberek töltik meg tartalommal: tehetik hasznossá és ártalmassá is.

Problémaként merül fel az online léttel kapcsolatban a mediatív (közvetítő) technikák előtérbe kerülése. A közösségi oldalakon a többség megoszt, továbbad, lájkol, csatlakozik, és ezzel felmerül az autenticitás elvesztésének kérdése is. A felhasználók a személyes reputációjuk szempontjából fontosnak vélt emberek, csoportok gondolataihoz csatlakoznak, azokat megosztják, lájkolják. Nem a párbeszéd, hanem a reprezentáció és demonstratív valahova tartozás helyszíneivé válnak a közösségi oldalak. Ki mer itt önálló véleményt mondani? És egyáltalán elvárás-e ez ebben a közegben? Eszembe jutott a Monty Python Brian élete című filmjének egyik jelenete, ahol az egymással versengő próféták közül az egyik ezt rikoltja a köréje gyűlteknek: „Ti mind egyéniségek vagytok!” Ők visszhangozzák: „Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!” Ekkor a csoport szélén valaki félve felnyújtja a kezét: „Én nem.”

Az emberek az online térben is többféle szintű csoport hovatartozással rendelkeznek (munkahely, barátok, család stb.). Dél-Indiában fiktív rokonságok alakulnak ki a közösségi oldalakon, egyes emberekre úgy tekintenek, mint a nagybátyjukra, testvérükre. Kitágíthatják ezáltal a rokoni és kasztbéli szigorú szabályok által behatárolt kapcsolatokat. Trinidadban nagy az elvándorlás. A külföldön élő fiatalok az online alkalmazások révén napi kapcsolatban maradhatnak családjukkal, ami a családi kötelékeket még szorosabbra fűzi. Ugyanez érvényes Törökországra is, a kurdok a külföldön élő családtagjaikkal csak online térben találkozhatnak. A nyugati társadalmakban a fiatalok gyakran ugyanott élnek, mint a szüleik, de mégsem élnek együtt. Mindenki elvan a maga életterében. A fiatalok szobájukba zárkózva online tartják a kapcsolatot barátaikkal. Kínában hatalmas távolságokra élnek egymástól a családtagok. A fiatalok tapasztalata szerint az online kapcsolattartásban sokkal könnyedebb és meghittebb az idősebbek hangneme, mint a szertartásos és merev tradíciókkal behatárolt offline térben.

Érzékeny kérdése az online létnek a szerelmi kapcsolatokra gyakorolt hatás. Kínában a fiatal szerelmesek életébe teljesen belelátnak a QQ-ismerőseik. A nagy nyilvánosság előtt tesznek szerelmi vallomást, fogadalmat, kérnek bocsánatot. Ez egyesek szerint bizarr, mások szerint legalább ad valami felelősséget a szavaiknak. Ugyanakkor minden kutatási terepen konfliktusforrás a flörtölés, hűtlenség, féltékenység, egymás utáni kémkedés. Ami természetesen nem a digitáliskor találmánya. Vannak, akik az elkötelezettségtől mentes egyéjszakás kalandért szeretik az online teret, vannak, akik épp azért, mert végre kiléphetnek a szigorúan rájuk mért társadalmi elvárások alól (pl. macsó mentalitás) és udvarolhatnak, szerelmet vallhatnak, beszélgethetnek érzéseikről, gondolataikról.

Az online identitás a születési, társadalmi helyzetből eredő meghatározottságokon könnyen túllép. Ennek különösen jó terepe a Facebook. Trinidadban identitást kreálnak maguknak, a menő „gangsta”, a meseszép hercegnő, és így tovább. Az iparosodott Kínában a gyári munkások egy elképzelt fényes képet mutatnak magukról a QQ oldalain. Romantika, luxusautó, kaland stb. – ez mind megadatik nekik az online életben, és nyomokban sem felfedezhető offline életükben.

A kutatók a szelfit is az önreprezentáció eszközének tekintik, mellyel a felhasználók a legelőnyösebb képet mutathatják önmagukról. Ez persze megfelelési kényszert is magával hoz, ami stresszhez és frusztrációhoz vezethet. Az olasz fiatal lányok órákat töltenek szelfizéssel és a képek válogatásával, gondosan megtervezve, milyennek lássák őket. Nemkülönben így viselkedik édesanyáik korosztálya is, akiknek legfontosabb céljuk, hogy karban tartott, elegáns, csillogó otthonnal rendelkező, sikeres, boldog nő képét sugározzák a Facebookon. Legfőbb témáik divat, frizura, éttermek stb. A kvalifikáltabb réteg a műveltségét hangsúlyozza, minden fontos kulturális eseményen ott van, és ezt posztolja is.

Chilében naponta több szelfit is posztolnak a fiatalok, de frissen mosott autót vagy márkás sportcipőt is. Angliában a pillanatnyi hangulatukat is szelfiben mondják el (unalom, düh, öröm, vágyakozás stb.). Népszerű a „footie” műfaja is, ahol például meccset nézve az asztalra tett csíkos zoknis lábukat fotózzák le, lájk-cunamit generálva. Ezt felfoghatjuk a szelfi paródiájaként is.

A boldogság nehezen definiálható érzését is vizsgálták a kutatók. Boldogságot vagy boldogtalanságot hoznak-e a közösségi oldalak? Az iparosodott Kínában a megkérdezettek 68%-a tartotta boldogságforrásnak az online létet. Olaszországban ez csak 17%, és a többségüket egyáltalán nem befolyásolják a boldogságuk megélésében a közösségi oldalak. Apró örömöket azért ad: magasabb szintre jut a játékban, flörtök, szórakozás, kikapcsolódás terepe.

Kétféle megközelítés létezik: az egyik szerint az online antiszociálissá tesz, a másik szerint segíti az offline kapcsolatok erősödését. Segítség lehet az online, ha az offline kapcsolatok megrendülnek (pl. iparosodott Kína). Az offline térben létező szigorú tradicionális korlátozásokat (pl. nők esetében) is ellensúlyozhatja az online tér individuálisabb, emancipáltabb világa (India és Törökország).

A közösségi oldalak azonban boldogtalanságot, elégedetlenséget, depressziót is magukkal vonhatnak. Gyakori a párkapcsolati konfliktus, féltékenység, hűtlenség. Az internetes zaklatások, alázások mindennaposak az egész világon. Az emberi természet nem változik, csak szakóca helyett smartphone van a kezében. Az ember egyrészt együttérző, együttműködő, segítőkész, de gyűlölködő, bosszúszomjas, hatalmaskodó is tud lenni. Az online létben könnyen gátlástalanná válnak mások alázásában. Ugyanakkor vannak olyanok, akik az offline létben elszigeteltek, de a Facebookon kifejezetten sikeresek. Chilében a valós életüket mutatják meg a közösségi oldalakon, amit marginálisnak és unalmasnak tartanak ugyan, de humorral átitatva láttatják. Kínában és Brazíliában épp ellenkezőleg, köze nincs a valódi életükhöz a virtuális valóságuknak. S vajon az elképzelt boldogság-e az új narratíva?

A fentiek alapján úgy tűnik, a közösségi oldalak legfontosabb szerepe abban van, hogy az eddig arctalan emberek milliói is megmutathassák magukat a világnak névvel, arccal. Mindenesetre demonstrálják, hogy ezen a Földön élnek ők is, átlépni rajtuk nem lehet. 

A 2. rész témái: oktatás, reklám, munka, gender, önszerveződés, politika

Fotó: James Porto

Teatro Valle Occupato

Írta: bikassygergel


Egyszer két hétig próbáltam nekem való színházat találni Rómában. Eliseo, Argentina, Brancaccio – elég, nem folytatom a nagyokkal, ezek olyan befogadó pályaudvarok.

A Brancaccio színházban egy Buzzati darabot láttam. Előrébb lopakodtam négy sorral, volt hely. Egy professzor mesélte, hogy Napóleon idején a rendőrségi rendtartás szerint, aki más néző helyét elfoglalja száz botütést kap, s ezt nyomban rá is mérik, mégpedig fáklyafénynél, azon a deresen, melyet állandóan készenlétben tartanak a Piazza Navonán. Annak, aki szóváltásba keveredett a pénztárossal vagy a helyre kísérő jegyszedővel, öt esztendő gályarabság jár.

Teatro Brancaccio

„Az udvariasság, a tisztelet, a figyelem tökéletes hiánya, a legnagyobb aljassággal párosult határtalan szemtelenség” – írja valahol a városért pedig rajongó Stendhal a római közönségről. Szinte látom, ahogy dulakodnak vele és cipőjére köpnek. Mindez már csak kultúrtörténeti csemege, ilyesmit utoljára Fellini Rómájának színházi epizódjában lehet látni, persze nála pompás és vadító bohócjáték: vadbarom bohócai színes sárral dobálózva bőgnek-böfögnek a nézőtéren.

Teatro Argentina 1729

A Brancaccio nézőterén csend és udvarias figyelem. Nagy, két erkélysoros színház. Az előadás elviselhető, sok leleményes díszletmozgatással. Jó félház, utána tolonganak a bérletes pénztárnál.

A Piramisnál egy buszra szálltam, a Kapitóliumhoz visz, papíron a Teatro Marcello a végállomása. Régen minél többet tanulmányoztam a térképeket és a Róma-útikönyveket, annál bizonytalanabb voltam, hol van, melyik az egykori színház, ahol Ceasart megölték. Rájöttem, a buszvégállomás nem ott van, de nyilván hagyománytiprás volna átjavítani a táblákat. Ceasart nem ott ölték meg, hanem a mai Macskamenhely területén állt Area Sacra valamelyik termében.

Area Sacra

Sokáig nem találtam meg Róma Katona József Színházát. Pedig azt gyanítom, hogy minden nagyvárosnak megvan a maga Katonája… csak ki kell várni. Pesten sem volt évtizedekig.

Eldugott kis helyeken eldugott kis színházakra bukkantam, melyekről senki sem tud, melyeket csak barátok látogatnak, vagy még barátok barátai sem. A San Saba mellett váratlanul egy ilyenre bukkantam (ráadásul egy magyar nevű fotós fényképeivel az előcsarnokban). Aztán a Testaccio elhagyatott, külső-alsó fertályán a gázgyár közelében... Hallottam a Gianicolón egy ilyen kis barátokat-ismerősöket idevonzó színházról; sőt azt hallottam, hogy szívdobogtatóan jók voltak és szeretetre méltóak.

Ha jól nézem, ez a fotó is az Argentina, az Opera mellett Róma legnagyobbja. Ott egy érdekes előadást láttam, Bábel Lovashadseregét, egy cigány származású, régóta Itáliában munkálkodó bolgár színházi ember erős hatású produkcióját.
Aztán a türelmes kutatásom is meghozta római gyümölcsét, az "Orologio terén" rábukkantam Róma Katona József Színházára (évekig be volt deszkázva a bejárata, bár működött akkor is). Igen, a Teatro dell'Orologio, gyakori Pirandello-előadásokkal, és a legmaibb kísérletekkel... S most végül a címadó Teatro della Valle: nagy, mégis afféle "intim hangulatú" régi belvárosi színház, itt volt a Hat szerep keres egy szerzőt botrányos premierje, a múlt század elején itt kergették a szerzőt ("kecskeszakállas középiskolás tanárt"), ki hitte volna, hogy a világsiker felé... És mintha manapság minden komorabb meg zavarosabb volna: hol azt olvasom, hogy megszűnt a Teatro della Valle, hol azt, hogy színházvédők (vagy talán hajléktalanok) elfoglalták... - jó volna ott a helyszínen megfigyelni, mi is történik...

Bike Art

Írta: Inkabringa


A tavasz a bringa ünnepe. Lehet ködben és hóban is tekerni, de a tavaszi napsugárban bringázás az igazi kezdete az évnek. Most már jöhet eső, fújhat szél, a bringa kigurult a világba. Ha írtam már, ha nem: a kerékpár az emberiség legbarátságosabb találmánya.

A kerékpár mostanra már az urbanisztika, a városi kultúra szerves része lett. Egy vidám, szertelen, felszabadító szubkultúra. A modern városi élet feszengést és kényszerhelyzeteket termel. Nehézkes, gondterhelt, görcsös, kevély. A közlekedési szabályokat nyilvánvalóan a bringásoknak is be kell tartani, de a bringa mégis a kényszeres megfelelések kötelme alóli szabadulás szimbóluma: hátat fordítunk a nagyérdemű miheztartásvégettnek, és fütyörészve elkarikázunk a másik irányba. Ezért nélkülözhetetlen az urbánus léthez. Minden tekintetben egyensúlyt visz az életünkbe. Akkor is, ha a flaszteron tekerünk, meg akkor is, ha erdei ösvényekre szökünk.

Hilary Clarq

A bicikliben van valami meghitten személyes, elvegyülő, keveredő, empatikus és kontemplatív attitűd. A függetlenség és – mit ne merjek mondani – a szabadság érzetét adja. A fizikai könnyedséggel pedig együtt jár, hogy egyéb szinteken is fesztelen önszerveződésre ad lehetőséget. A világban, és örvendetes módon Magyarországon is, egyre több helyi civil kezdeményezés kiindulópontja a kétkerekű: segítenek rászorulóknak, közösséget szerveznek, érdeket érvényesítenek. A bringának a függetlenség és a könnyen mozdulás a legfőbb védjegye.

Ez a természetes felszabadultság érthető módon a művészetre is hatással volt a kezdetektől fogva. A kerékpár egyszerű forma, ezért fantáziadús variációkra ad lehetőséget, az általa ihletett művek száma végtelen. Csak ízelítőül említek néhány példát.

Az egyik legismertebb példa talán Marcel Duchamp Biciklikerék című műve. Duchamp egy biciklikereket az asztalra tett és nézhetjük, ahogy forog. Többféle kizárólagos értelmezése van, mindenki válasszon egyet közülük, ha magától semmi nem jut eszébe. A ready-made és a kinetikus művészetnek is forrását adta, máig hatóan.

Marcel Duchamp

Duchamp kereke sokakat megihletett. Például a New Yorkban élő Ryan Humphrey, BMX-versenyzőből lett kortárs képzőművészt is. A Fast forward című installációjában a kiállítótermet padlótól a plafonig BMX-biciklikkel fedte, BMX-pálya elemei fűszerezik a teret, s előttük ott áll a Duchamp által ihletett kerék. Egy 20. század eleji formakísérletet összefűzött egy századvégi popkultúrával.

Ryan Humphrey

Érdekes kísérletre vezette a brit Nils Normant a kétkerekű. A bicikli egy komplett élettérként jelenik meg nála, ami a mobilitásának köszönhetően a civil kurázsinak is jelképe. Az általa megkreált kerékpár magában foglal egy mozgó könyvtárat (gondosan válogatott könyvekkel), napelemes fénymásolóval ellátott mobilirodát és meteorológiai állomást is. A mű címe: The Gerrard Winstanley Radical Gardening Space Reclamation Mobile Field Center and Wether Station. Installációjában a civil önrendelkezést, valamint technológiai utópiát keveri a barkácsolás kortárs művészeti irányaival szatirikus humorral. A címben szereplő Gerrard Winstanley egyébként a 17. században élt, és a The Digger mozgalomnak volt szószólója, akik a hatalmasságok által önkényesen kisajátított közösségi földterületeket visszafoglalták és megművelték, hogy élelemhez juttassák a rászorulókat.

Nils Norman

Az osztrák származású Rainer Ganahl számára a kerékpár nemcsak egy közlekedési eszköz, hanem egy más szemszög, ami a körülötte levő valóság rejtett rétegeit mutatja meg, komplex társadalmi jelentést hordoz. Például a világ különféle városaiban készít filmeket biciklizés közben (Tirana, Damaszkusz, New York, Tbiliszi).

Rainer Ghanal

Folytassuk az indiánokkal. Dylan Miner a métis indián törzs leszármazottja. A métis törzs az USA és Kanada határain élt a 19. században és határviták áldozatává vált. Dylan Miner gyakran idézett mondása szerint: „Nem mi mentünk át a határokon, hanem a határok mentek át rajtunk”. Louis Riel, a métis törzs vezetője 1885-ben, kivégzése előtt azt jósolta, hogy népe száz évre álomba merül. Száz év múlva azonban felébred, és a lelkét a művészek adják vissza. Dylan Miner kortárs művészként, tanárként és emberjogi aktivistaként is igyekszik a nagy törzsfőnök jóslatát beteljesíteni. A kerékpár Dylan Miner szemében a kolonializáció előtti szabadság jelképe. Az USA mostani határterületein élő latino fiatalokat is bevonja (ők korunk határsértői) az alkotási folyamatba. A Native Kids Ride Bikes darabjai a szabad mozgást szimbolizáló kerékpár és az indián művészeti hagyományok ötvözései.

Dylan Miner

Az USA-ban létezik egy online művészeti hálózat, mely már nemzetközivé vált, tagjait a bringázás szeretete tartja össze. Az Artcrank nevű csoportot 2007-ben alapították, egyetlen témájuk a biciklizés gyönyörűsége. A bringázás megváltoztatja a világot, állítják, amit nem szükséges elhinni, mert túl sok mindenről mondták már ezt. Azt azért merem állítani, hogy a bringa legalábbis képes megmutatni a világ barátságos ábrázatát. Az Artcrank műveiben a pop-art találkozik a városi szubkultúrával, szellemes és üdítő alkotásokat létrehozva. Példaként az alábbi posztert ajánlom, mely szerint az univerzum is a kerékpár körül forog.

Ellen Schofield

A Talking Heads egykori frontembere, David Byrne, a zene mellett a médiainstallációkban, kortárs képzőművészeti irányzatokban is megmártózott. Ami miatt itt és most megemlítem, hogy hosszú évtizedek óta elkötelezett városi bringás. Az 1970-es évek végén New Yorkban kezdett biciklizni, aztán a világ számos nagyvárosát végigbringázta. Buenos Aires, Isztambul, London, Berlin, Manila, San Francisco, Sydney és még sok más város akadt, ahol két keréken gurult végig, ismert és hétköznapi emberekkel találkozott és velük szóba elegyedett. Élményeiről 2009-ben egy könyvet adott ki, Bicycle Diaries címmel, ami egy kedves, humoros és humánus könyv városokról és bringásokról. Újabban New York különféle intézményei elé tervez sajátosan egyedi bringatárolókat.

David Byrne

A kerékpár fontos eleme lett a 21. századra a városi kultúrának. Szép is lenne azt mondani, hogy korszakalkotó változást hozott. De nem is kell, hogy mindent eluraljon, elég, hogy ebben a brutálisan totális világban egyáltalán létezik és jól érzi magát ez a virgonc szubkultúra, mely szabaddá tesz és egyensúlyban tart.

El Kazovszkijról - késve

Írta: bikassygergel


Blogunk alaposan elkésett. A nagy kiállítás már jóideje be is zárt, és eddig semmit sem írtunk róla. Szerencsére maga El Kazovszkij nem késett el, és sohasem fog elkésni, mindig jó időben fog feltűnni köztünk. Vigasztalódjunk: ez a fontos.

El Kazovszkij (1948-2008)

Halála előtt vagy öt-hat évvel láttam utoljára, utóbbi években csak egyetlen Várfok utcai kiállítására mentem el, akkor visszont hosszasan beszélgettünk. Aztán már nem láttam. Fogalmam sem volt róla, hogy beteg lett.

Párizsban ismerkedtem meg vele, 1978 május vagy június elején. Akkor már több rajza (képe?) megjelent az Élet és Irodalomban, korai kiállításairól is olvashattam. Persze, igazán nem tudtam, kicsoda. Párszor együtt utaztunk Charenton-ból (igen, Sade márki híres városából, ha mondhatom így) Párizsba a 24-es busszal: a végállomáson leszállva én bementem a Jardin des Plantes-ba, hogy valamelyik padon fél napon át olvassak, ő átszállt egy másik városi buszra.

El Kazovszkij: Vándorállat a libikókán

Nemrég Perneczky Géza emlékezett egy régi kiállítás-megnyitóra, ahol elhamarkodottan "Kedves Léna" megszólítással fordult hozzá, "Nem vagyok Léna" - kiáltotta El, aztán jeges csend támadt, és El utána már meg sem volt hajlandó szólalni.  Majdnem pontosan ez történt velem is párizsi megismerkedésünk első percében, ugyanis első kérdésem az volt, hogy "Miért nem Kazovszkajának írod a neved?". Villámlóan nézett rám, és azt mondta: "Talán nem véletlenül."

Hamar megbocsátott, vagy csak pusztán érdektelennek tartotta, és nem pazarolta rám semmiféle dühét vagy haragját. Velem mindvégig kedvesen és barátian viselkedett. A nyolcvanas évek elején többször bejött a Filmvilág szerkesztőségébe, hogy Szilágyi Ákossal beszélgessen meg tanakodjon, írt is a lapba egy vagy két érdekes cikket. Mindig vidám volt, mindig vidámságot, életörömöt sugárzott - legalább így éreztem.

El Kazovszkij: Aranyegyensúly II.

Töredékes emlékeim végére hagyom a legerősebbet. Hosszan beszélt telefonon, már nem emlékszem, oroszul vagy magyarul, letette, és órákig nem jött elő a szobájából, sírt és bezárkózott. Egyedül kellett aznap a 24-es busszal bemennem Párizsba. Amikor visszatértem, még mindig sírt, alig mertem megkérdezni, mi történt. Akkor derült ki, hogy meghalt a nagymamája, akit a világon legjobban szeretett. Soha senkit nem láttam úgy sírni, mint őt. Megrendítő volt.

... Nem mondok semmi újat azzal, hogy egész életművének legfontosabb szereplője a halál. Egy kiállítási beszámolónak mindenesetre főleg erről kellene szólnia. Művészethez vagy az élethez, vagy mindkettőhöz mélyen értve és beleérezve.

Sem életét, sem művészetét nem ismertem mélyen. Csak a zokogását hallom ma is, évtizedek múltán. Mást nem tudok róla elmondani.

El Kazovszkij: Elszáll a lélek? - II.

Mindegy

Írta: Inkabringa


X, Y, Z. Ezek a betűk generációkat jelölnek. Generációs jellemzőik széles körben ismertek. Sokan használják, mások kritizálják. Kétségtelen, ha rigorózus sablonná válik, könnyen az „ők azok, akik” csapdájába eshetünk, ami az ujjal mutogatás minősített esete. A legjobb, amit a különféle generációk tehetnek, ha érdeklődő, élénk párbeszédben maradnak egymással. Nem vagyok barátja semmiféle kasztba zárkózásnak, a generációk esetében pláne nem, az egész életem ezzel a felfogással megy szembe.
Ha egy másik generációt akarok megérteni, mérlegre kell tennem a saját generációmat is. Az X-generáció a Vasfüggöny leomlása körüli években vált felnőtt korúvá. A történelmi helyzet úgy alakult, hogy Kelet-Európában tizen-huszonévesen az ölébe pottyant a szabadság. Az a nagybetűs, ami után az előző nemzedékek sóvárogtak fiatalon. Más kérdés, hogy tudott-e élni ezzel, vagy beérte az egyéni boldogulás szabadságával, hogy birtokolhatott ezt-azt és mehetett ide-oda. Átérezte-e a szabadsággal járó társadalmi szintű felelősséget? Ehhez mintát sem kapott (mintája az óvatos csendben maradáshoz volt) és a javakért hajtás mellett ideje és késztetése sem maradt az elsajátítására. Az X-generáció akkora lehetőséget kapott a történelemtől, mint ide a Mars, és nehezen jött rá, hogyan kell bánni vele. Ha egyáltalán rájött.

Az Y-generáció nagyjából a mai huszonévesek és korai harmincasok korosztálya. A mostani fiatal felnőttek nemzedéke. A fiatal felnőttektől pedig az előző nemzedékek rendszerint világmegváltást várnak, de legalábbis azt, hogy zokszó nélkül hozzák helyre az általuk elrontottakat, valamint álljanak a saját lábukra, és fogadják el az előző nemzedékek által kijelölt kereteket. Vagyis a fiatal felnőttekkel kapcsolatban mindig hatalmasak az elvárások. Az Y-generáció jó és rossz tulajdonságainak taglalásába nem bocsátkozom, ahogy annak részletezésébe sem, hogy milyen konkrét nehézségekkel kell szembenézniük (munkanélküliség, politikai radikalizálódás, lakhatási problémák, elvándorlás, gyerekvállalás stb.). Mindegyszerűen azt is mondhatnám, hogy napjainkban az előttük járó nemzedékek a „menjél innen, hová mész” mentalitásával viszonyulnak az Y-generációhoz. Kétségtelen, hogy a csúcstechnológiák korában valamennyi generációnál nagyobb kényelemben élnek, de mégsem érzik a jövőt a korlátlan lehetőségek tartományának. Az biztos, hogy az ő életérzésük teljesen más, mint az X-generációé volt. Nekik nem adatott meg a felszabadult társadalmi mámor élménye. Ők a szabadságuk korlátozására és a direkt manipulálásukra törekvést érezhetik a mindennapjaikban. Ha egyáltalán észreveszik.

A Jurányi Inkubátorház Mindegy című előadásán valamennyi felnőtt generáció képviseltette magát. Tanúivá és részeseivé váltunk az Y-generáció önvallomásának. Egyre fokozódó figyelemmel és egyre megdöbbentőbb ráismeréssel. Négy tehetséges fiatal mozgásszínházát néztük. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Horváth Csaba  fizikai színház osztályában végzett fiatalok már egyetemistaként ígéretes tehetségnek mutatkoztak, egyik előadásukról írtam is blogban. 

A ’mindegy’ sokat elárulóan fontos és keserű szó. „Mindegy”. Vagy: „Nem mindegy?” Reménytelenséget, a jövő bezáródását érezni ki belőle. Mindegy merre indul, sehova nem jut. A fiatalság buzgó életerejét úgy ábrázolták ebben az előadásban, mint amit ketrecbe zártak, lekötöztek. Robbanás előtti feszültség és kétségbeesett kapálózás. Fojtott indulat és apokaliptikus vízió.

A Widder Kristóf által rendezett előadásban mozdulat, szöveg, mozgókép és zene szervesen egymásba kapcsolódott. Nézőként érzékennyé kellett válnunk a különféle ábrázolási módok egy élménnyé oldására. Ez nehéz mutatvány, könnyen szétesik az egész, ha egyes részelemek rátelepednek a többire és kisajátítják a figyelmet. Egy ilyen jellegű előadásban a pontos és egymást erősítő adagolásra kell figyelni. A Mindegyben ez az összhatás tökéletesen működött és elvezette nézőit az előadás végére valami torokszorító felismeréshez. Kegyetlenül őszinte volt, fájdalmas és erőteljes.

A fiatalság kitörési vágya minden nemzedékre jellemző, és az előző nemzedékek mindig - pökhendien vagy gazsulálva - a fejére ülnek. Ezt a valós vagy annak vélt érzést minden nemzedék megélte fiatalon, ez még nem teszi egyedivé az Y-generációt. Van azonban, ami valóban egyedi: a jövőbe vetett hit, a korlátlanság illúziójának hiánya. Ezt is érezték már persze korábbi nemzedékek, de volt legalább egy „ábrándpont”, például a Nyugatra szökés. A Mindegy azt mutatja meg, hogy az Y-generációnak már ez sem igazi megoldás, univerzálissá vált a jövőtlensége. A mozdulataik olyanok voltak, mintha dobozba zárva lennének. Ha kitörtek és ugrottak és rohantak, falnak zuhantak vagy ugrás közben hanyatlott le a lendületük. Vagy csak tébláboltak, ültek, álltak, hevertek mozdulatlanul, de megfeszülve. Robbanás előtti feszültség hatotta át a mozdulataikat.

Nagyon merész és tökéletesen eltalált választás volt a szöveg. Alapját Krasznahorkai László ÁllatVanBent című könyvéből válogatták. Krasznahorkai korántsem az Y-generáció tagja, de időtől, kortól és helytől független szövegeket képes létrehozni, amelyek nagyon sok élethelyzetre illeszthetőek és mégis túlmutatnak ezeken, egyetemes tapasztalássá válnak. A milleniumi fiatalok önvallomásának is hiteles formát ad. "Ki akar törni, és a falakat megpróbálja szétfeszíteni, de azok feszítik ki őt, és ott marad ebben a megfeszítettségben, ebben a kifeszítettségben, és nem marad neki más, mint üvölteni, és most már örökké csak a megfeszítettsége és az üvöltése ő, minden, ami volt, már nincs, minden, ami lenne, az nem lesz, így hát számára az sincs, ami van." (Krasznahorkai: ÁllatVanBent)

Az előadás általában kerülte a jól ismert toposzokat a generációjuk jellemzésére. Talán az egyetlen konkrét utalás az volt, amikor az okostelefonjaikat bámulva révetegen bolyongtak a térben, elmenve egymás mellett, néha véletlenül egymáshoz érve, de erre nem is figyelve.

Az előadás a konkrét élethelyzeteken messze túlmutató általános érzetet, kétségbeesést, dühöt és tehetetlenséget, várakozást és sistergő indulatot mutatott be. „kizárva az időből, bezárva egy térbe, amelyet nem rá méreteztek, mert az a baj, a tér, hogy ehhez a térhez neki nincs köze, az égadtavilágon semmi köze nincs ehhez a struktúrához, ezekhez a perspektívákhoz, ezek a perspektívák nem alkalmasak arra, hogy létezni tudjon bennük, így hát nem is létezik, csak üvölt, és az üvöltés nem azonos a létezéssel, épp ellenkezőleg, az üvöltés a kétségbeesés, a ráébredés elmondhatatlanul szörnyű esete, mikor is az erre ítélt rájön, hogy ő a létezésből ki van zárva, s már nincs visszaút…” (Krasznahorkai: ÁllatVanBent)

A zene is ezt a zaklatottságot, elfojtott dühöt, feszült ökölbezárást jelzi. Hol kommerszen és flegmán dübörög, hol szimfonikus apokalipszisre, vagy világon túli hűvös nyugalomra utal. A vetített képek is ezt erősítik. Egyedül, kiszolgáltatottan egy arc, zárt térben létező testek, és a legvégén az erdő, ahova úgy tudnak belépni, hogy kusza és alig kibogozható kötelek közül kell kiszabadulniuk, hogy aztán ott legyenek, megérkezzenek. Mert végül megérkeznek és beteljesítik a küldetésüket. „itt vagyunk, látunk mindent, látjuk, mit műveltek a ládácskáitokkal, látjuk mit műveltek a vagyonkáitokkal, és látjuk, mit műveltek a gyerekkel…” (Krasznahorkai: ÁllatVanBent)

Az előadás vége olyan, amilyennek minden előadás végének lennie kellene. Borzongató, revelatív, döbbenetes és erős. A képen egy ember nem járta erdő képe, előtte ott áll a négy fiatal. Nyugodtan, ernyedt izomzattal, lecsukott szemmel. Arcukra rávetül az erdő képe. Ott állnak készenlétben. „mert amúgy is tudunk már mindent rólatok, mert meghozták az ítéletet rólatok, és nem érdemlitek meg a földet, ez áll az ítéletben, mert eljátszottátok a szerencséteket a földön, ez áll az ítéletben, mert méltatlanok lettetek arra, hogy a föld a tiétek legyen (...) és mi azért jöttünk, hogy végrehajtsuk ezt az ítéletet.” (Krasznahorkai: ÁllatVanBent)

Az Y-generáció lenne az apokalipszis lovasa? Minden újonnan színre lépő generáció ezt jelenti bizonyos mértékben az előző generációk számára. „Üvöltés”. Ez a szó gyakran elhangzott az előadáson, és kinek ne jutna erről eszébe az 1960-as években eszmélt generáció emblematikus üvöltése, Allen Ginsberg tollából. Ez az előadás nem burkolt vagy nyílt fenyegetést jelent a többi generációnak, hanem egy kiáltás, hogy vegyék már észre őket. Hogy be vannak kerítve, le vannak kötözve, hogy elveszik tőlük a levegőt, a helyet, a teret, a lehetőséget és a jövőt. Azt mondják, félünk a jövőtől, de rátok nem számíthatunk, mert nem értitek a jövőt, de máris felélitek előlünk. A jövőt kérik számon az előző nemzedékektől. Teljes joggal és mélyen átélt felelősséggel. Az előző nemzedékek persze mondhatják, hogy nincs igazuk, de azt azért már megtanultuk, hogy az igazság párbeszéd dolga.

Ha már az apokalipszisnél tartunk, van egy olyan korszakolása is az emberiség nemzedékeinek, mely jóval nagyobb léptékben mér. Ez egy interdiszciplinárisan elfogadott földtörténeti korszak, amit antropocén korszaknak neveznek, amelyben az ember szignifikáns és messze ható változásokat generál az ökoszisztémában. Ha így vesszük, akkor valamennyi ma élő generáció, jelöljék bármilyen betűvel is, az apokalipszis lovasává válhat. A Mindegy egy fiatal nemzedék (nevezzük Y-generációnak) „lenni vagy nem lenni” kérdése. Mert, ahogy a rendező mondta egy interjúban, minden azért nem lehet mindegy.

Olvasásra ajánljuk:

Petri György: Metaforák helyzetünkre

Krasznahorkai László: ÁllatVanBent