Margaret Mead öröksége

Írta: Inkabringa


Margaret Mead a kulturális antropológia nagyasszonya volt. Revolúciót gerjesztett addig fel sem vetett témákban és segítette az evolúcióját az emberi kultúrák kutatásának.

Margaret Mead (1901-1978)

Az már önmagában forradalmi tett, hogy a 20. század első felében nőként tudós karriert ambicionált. Franz Boas tanítványaként a Columbia Egyetemen kiteljesíthette kutatói eredetiségét.

Margaret Mead hosszú pályafutása alatt igazi médiasztár lett, meggyőződéssel lépett ki az akadémiai falak közül, hogy rádió- és televízió műsorokban, magazinokban és mindenféle sajtótermékben széles társadalmi rétegek számára terjessze a sokszínű emberi kultúra megismerésének igényét.

Mead terepmunkái ma már tudománytörténeti tananyagok. Tanított, kutatott, nyilatkozott, előadott, vitatkozott, ontotta a cikkeket, tanulmányokat, könyvek garmadáját írta és szerkesztette. Két végén égette a gyertyát a tudományos és a magánéletében is. Férjeit, hódolóit, tanítványait, követőit és ellenzőit mind elvitte épp aktuális kutatási terepére.

Margaret Mead többek között az összehasonlító társadalomtudományi kutatásoknak, a gender-kutatásnak, és a vizuális antropológiának is anyja, nagyanyja, dédanyja és így tovább, ahogy jönnek egymás után a nemzedékek.

Voltak téves következtetései, nagy vitái, de mindenki elismerte invenciózusságát, témaválasztásainak eredetiségét.

Megoldandó probléma volt számára, hogyan lehet a gondosan válogatott szavakkal megírt tanulmány mellett tudományos eredményt képviselő eszköze az antropológusnak a kamera. 

A vizuális antropológia és az emberi kultúrákat középpontba állító dokumentumfilmek egyik világméretű seregszemléje az ő nevét viseli. A Margaret Mead Film Festival idei eseménysorozata múlt héten zajlott New Yorkban, az American Museum of Natural History szervezésében.

A dokumentumfilmekkel méltatlanul mostohán bánunk, pedig hatalmas ablakokat képesek nyitni a világra. Margaret Mead szellemi örökösei mozgóképekben mutatják meg a Föld különféle helyein élő emberek örömét és szenvedését, felemelkedését és eltiprását. Tegnap volt a fesztivál díjátadója, ITT vannak a nyertesek. A teljesség igénye nélkül válogatok valamennyi kontinensről az idei Margaret Mead Film Festival dokumentumfilm terméséből.  

A The shore break című film Dél-Afrika lenyűgöző szépségű partvidékén játszódik. Egy ausztrál bányatársaság nagyméretű titánium lelőhely kiaknázását tervezi. Két szemlélet és érdek csap össze az ott élők közösségén belül: az egyik az ausztrál bányatársaságot és a kormányzati erőket támogatja, gazdagságot remélve, a másik a bányászat távol tartását látja helyesnek, az önrendelkezés reményében. A dokumentumfilm formai érdekességét a homokanimációs betétek adják.

Új-Zéland őslakosai, a maorik, hosszú emberjogi küzdelem eredményeként 150 év után visszakapták jogaikat. Az Ever the Land című dokumentumfilm a maori kultúra tiszteletére állított 21. századi építészeti emlékműként is értelmezhető Living Building építését kíséri végig. Nem a múltba forduló bezárkózás, hanem a jövőre és világra nyitott identitásvállalás kifejezése.

A The redfern story című film az ausztrál aboriginalok társadalmi elismerésért folytatott küzdelmének példája. Az érdektelenség, megvetés és elnyomás falát máskor, más helyeken is képes volt már megrepeszteni a színház. Az ausztrál aboriginalok által létrehozott The National Black Theatre is ezt bizonyítja.

A Circus without borders című film főszereplője két világklasszis akrobata, akik jó barátok is: az egyiknek Kanada, a másiknak Új-Guinea a hazája. A cirkuszban rejlő játékos merészséget, rugalmasságot és energiát saját országaik világtól elzárt, reménytelenséggel és szegénységgel küzdő közösségeinek felrázására használják.

Az indiai és kanadai filmes csoport által forgatott Driving with Selvi című dokumentumfilm egy dél-indiai fiatal, öntudatos nő hivatásválasztásáról szól. A film főhőse, Selvi, a gyereklányként rákényszerített megalázó házasságból elmenekül, de nem cél nélkül. Nő létére jogosítványt szerez és Dél-India első női taxisofőrje lesz. Ez volt az álma.

Benjamin Kahlmeyer német filmrendező 2014-ben készült dokumentumfilmje (The Invisibles) négy ember sorsán keresztül mutatja be a menekültek mesebeli reményei és az európai országok bürokráciája közötti kontrasztot.

Menekültek nemcsak Európába, hanem Ázsiába is érkeznek. A China Remix című dokumentumfilm a Kínába érkezett menekültek életéről szól. Guangzhou Kína legnagyobb afrikai migráns közösségének otthona. Három afrikai fiatal életén keresztül bepillanthatunk mindennapjaikba, a Kínában érvényesülés módozataiba.

A magyarok mindenhol ott vannak, még a Margaret Mead Film Festival programjában is. Az East Punk Memories az 1980-as évek Magyarországának punkjairól szól. A francia filmrendező, Lucile Chaufour, évtizedekkel a berlini fal leomlása után ismét ellátogatott Magyarországra, megkereste szereplőit és szembesítette őket akkori és mai önmagukkal.

A végére az Earth's Children című dokumentumfilmet hagytam, mely Peru amazóniai vidékén élő indián gyerekek mindennapjait mutatja be. Alkotói nem kívülről jött tudós filmesek, hanem az indián közösség tagjai. Különlegessé sem az esztétikuma vagy tudományos nívója teszi a filmet, hanem az, hogy egy eddig csak mások által magyarázott közösség képessé vált interpretálni és képviselni önmagát a külvilág előtt. Szívdobogtatóan szép irány.

Simplicissimus

Írta: Inkabringa


Az egyszerűség egyértelműség. Vagyis kétség nem fér hozzá, napnál világosabb, félszóból is érteni, magyarázni sem kell. Olyanok ezek az egyértelműen egyszerű igazságok, mint a lélek balzsama, az ész enyhelye. Nincs velük vesződség.

Az emberi társadalmak megértéséhez is egyre többen folyamodnak a szimpla ítéletekhez. Olyan jó az. Odanézünk, megállapítunk, konstatálunk. Az ilyen igazságok megingathatatlanok. Ugyanis abból a szempontból, ahol az ítéletállító szemlélődik, csak ilyenképpen lehet látni a dolgokat és a folyamatokat. Némi zavar támadhat a rendszerben, ha jön valaki egy teljesen más szemponttal, és nem átallja másként értelmezni ugyanazon dolgokat és folyamatokat. 

Jay Riggio

Az egyszerűsítés általánosításhoz, az általánosítás sztereotípiához vezet, a sztereotípia kényelmes, a kényelemről meg senki sem szeret lemondani. Vagyis a szimpla egyértelműség úgy kell nekünk, mint egy falat kenyér.

Akadnak olyanok, akik a világ komplexitására hívják fel a figyelmet. Szakadatlan. Szimpla igazságokra a dolgok bonyolultságával válaszolnak. Nem érik be egyetlen szemponttal, egyetlen (és többnyire) szűk látókörrel. Szimpatikus az a kusza, zegzugos, kiismerhetetlen katyvasz, amiben próbálnak előrehaladni. Ennek a szemléletnek megvan az a hátulütője, hogy gyakran gyengének, esendőnek, kétkedőnek tünteti fel képviselőjét, pláne, ha szembe találkozik a kétségbevonhatatlan szimpla igazságok határozott hírnökével. A világ folyása mégis úgy alakult, hogy paradox módon épp az egyértelműségek kételye, a sok szempontúság vezet el a mindenki számára megnyugtató megoldáshoz. A világ komplexitását mindig sokkal többen értékelik, mint amennyien bogozásába kezdenek. Rejtve, maguknak sem bevallva, talán mégis a bonyolultság-kedvelők vannak többen.

Jelenleg azonban úgy néz ki, a komplexitás látszólag vesztésre áll az egyoldalú, végleges és egyszerű ítéletekkel szemben. Ebben a mondatban egyetlen szó inog: a látszólag. Ugyanis nem látszólag, hanem világosan és egyértelműen áll vesztésre. Azért nem kell elkenődni, vagy búnak eresztett fejjel szimpla igazságok faragójává válni. Jelenleg a vesztésre álló (ki szeret a vesztesek közé tartozni?) és ezért is gyér számú bonyolultság-bogarászók társadalomra gyakorolt hatása finoman szólva is elhanyagolható. Nem baj. Csak maradjon a világ bonyolult, mi meg ne értsük, pláne csak úgy első ránézésre ne, és csak töprengjünk és gondolkodjunk róla tovább. Mert addig-meddig bogozzuk, hogy a végén… hátrakötik a sarkunk. Bizonyos történelmi helyzetekben az is szép eredmény.

Grimmelshausen 17. századi pikareszk regényének főhőse volt Simplicius Simplicissimus. A harmincéves háború Európájában bolyongott, és mindenféle népréteget és társadalmi szegletet megismert. Gunyoros konklúziója a csípősen szatirikus regénynek, hogy katonának lenni a legjobb. Végül is koncolni még mindig jobb, mint koncolva lenni.

Jay Riggio

Ha már a koncolós évszázadoknál tartunk, ki ne hagyjuk a 20. századot sem, s annak egyik legkülönösebb íróját. Julio Cortázar írásai vajon miért nem természetes és elengedhetetlen részei a felnőtté válás folyamatának? Ezt a novella-szösszenetét a metróban osztogatnám a világ bonyolultságához ragaszkodók roggyant csapatának buzdítására. Remélhetőleg senki nem fogja szó szerint érteni a hadsereg, kard és egyéb szavakat. Félreértések elkerülése végett. 

Julio Cortázar: Faliszőnyegötlet

A tábornoknak mindössze nyolcvan embere van, meg az ellenség, ötezren. Sátrában a tábornok zokogva káromolja az istent. Majd egy ihletett kiáltványt ír, melyet postagalambok szórnak szét az ellenség tábora fölött. Kétszáz gyalogos átáll a tábornokhoz. Újabb csetepaté, melyet könnyedén megnyer a tábornok, utána még két ezred átáll az oldalára. Három nap múlva az ellenségnek már csak nyolcvan embere van, a tábornoknak meg ötezer. A tábornok akkor újabb kiáltványt ír, minek következtében hetvenkilenc ember átáll hozzá. Már csak egyetlenegy marad a tábornok seregétől körülvett ellenségből. Csöndben várakozik. Eltelik az éjszaka, de az ellenség csak nem áll át hozzá. Zokogva káromolja az istent sátrában a tábornok. Pirkadatkor az ellenség lassan kihúzza kardját hüvelyéből, és a tábornok sátra felé tart. Belép, ránéz. A tábornok serege szétszéled. Feljön a nap.

(Imrei Andrea fordítása)

Párhuzamos történetek – Citátumok 8.

Írta: Inkabringa


Tíz éve jelent meg a könyv. Szerzője húsz évig írta. Harminc év, mely idő alatt az emberi létezés legmélyebb bugyrait járta be író és olvasó. Egymásra rétegződések, párhuzamosságok. A 20. századi magyar társadalom sajátos fénytörésű kaleidoszkópja.

A könyv elején ez olvasható:

„Sietve kijelentem, hogy nem történeti munkát, hanem regényt tart kezében az olvasó, s így minden valóságosnak tetsző alak, esemény és helyzet az írói képzelet terméke és semmi más.”

A citátumok most Nádas Péter Párhuzamos történetek című könyvéből sorjáznak. Kezdve a regény első mondatával és befejezve az utolsóval. A kettő közötti citátumokat ezerféleképpen lehetne válogatni. Az alábbiak 20. századi közös történelmi tapasztalatainkra fókuszálnak.  

A regény első bekezdése:

„Még abban az emlékezetes évben, amikor a híres berlini fal leomlott, nem messzire Luise királynő elszürkült márványszobrától hullára bukkantak. Ez néhány nappal karácsony előtt történt.”

————

„Mindent nem kell rájuk hagyni, de majdnem mindent rájuk lehet hagyni. Maga még nem tudja, ennyi tapasztalata az életkorából kifolyólag nem lehet, de higgye el, hogy hasonlítanak, nagyon hasonlítanak, mégis sokfélék az emberek. Néha arra megyünk rá, hogy mennyire hasonlítanak, máskor meg arra, hogy mennyire különböznek…”

„Igen ritkán tart attól az ember, ami bekövetkezik.”

„Ha van néhány dolog, amiről az ember nem beszélhet, akkor önkéntelenül adódik száz más dolog, amiről szintén nem beszél.”

„Itt az ember vagy a cselédek, vagy a dzsentrik mentalitásához alkalmazkodik, más választása nincs, ha egyszer nincsenek szabad emberek. Ezeknek a lelke rab.”

„Forgandó az ember szerencséje, kisfiam, eszedbe ne jusson bárkit megalázni.”

„Az összeomlásának roppant terhei alatt vergődő, önelégült feudális Magyarország, amint bukott arisztokráciája ásatag szokásait, hagyományait és kimeríthetetlen sértettségét cipelve gazdasági válságból gazdasági válságba vánszorog, s kemény kézzel még azoknak is utána nyúl, akik nem nagyhatalmi ábrándokban vagy nem a magyarság történelmi küldetésében nevezik meg a nemzet boldogulásának egyetlen lehetőségét, akiket mély szociális felelősségérzet tölt el a falusi nyomorultság és a városi nyomor miatt, ám szakmájuk szabályait és követelményeit azért a dzsentri korrupció általánosan elfogadott és mindent átható törvényéhez igazítják.”

„Ezek ugyan mindent elfuseráltak, legszívesebben az egész nagyvilágot elfuserálnák, de ők most túljártak a dilettáns banda eszén.”

„Ha az ember maga is látszatokra épít, akkor a képmutatástól és a dekoráció imádatától nem olyan egyszerű megszabadulnia.”

„Valami mindenkinek hiányzott, s ezért mindenki ment valahová a városban, mintha az lenne a legfontosabb, hogy menjen és beszerezze a legszükségesebbeket és biztosítsa a tartalékokat. Mintha ezeknek a tartalékoknak a felhalmozása valójában fontosabb lenne, mint maga az élete.”

„Ha nem akar átlépni a káoszba, akkor a szenvedélyével kell visszalépnie vagy továbbállnia.”

„Nem akart emlékezni arra, amire emlékeztetik, mert nem akarta alattomos kicsinyességében látni önmagát.”

„Szegény jó atyámnak volt szokása így dohogni, hogy a mindenség változó, csak a setétség maradandó benne, szólt ekkor szokatlanul csöndesen Bellardi.”

„Kiismerjük magunkat egymás hazugságai között, s ettől lesz belőlünk egyetlen nagy család.”

„S így aztán természetesen nem csak a jóságomról, illetve a rosszaságomról szólva engedhettek meg maguknak mindenféle önkényes ítéletet, hanem annak is szigorúan meg volt szabva a határa, hogy milyen keretek között lázadozhatok ellenük, miként tiltakozhatom, mit kérhetek, mit követelhetek.”

„Azt nevezi otthonosnak az ember, amit rajta kívül álló okokból megszokott.”

„Madzarnak ennyi önmagyarázó és önbizonyító zűrzavartól elállt a lélegzete. Mint aki váratlanul megpillantja a másik ember lelkének szerkezetét, s végre fölismeri, hogy e hézagtalan szerkezetben miért nem marad a realitásérzéknek egy talpalatnyi helye sem.”

„Kérdezte, hogyan gondolom, milyen segítség lenne, amit kérni kell. A segítség éppen abból áll, hogy kérés nélkül megyünk elébe.”

„Hiszen itt tisztességesen képmutató emberek élnek.”

„A gondolkodás nem magányos művelet.”

 „Sorsával is csupán akkor lehetett elégedett, ha nem gondolt vele.”

„Álmában olykor becsaptak a szeme alá a tenger haragvó hullámai.”

————

A regény befejező sora:

„Sötét foltok reszkettek benne, a nyárfák leveleinek könnyű árnyai.”

Nobel-részecskék

Írta: bikassygergel


Nem, nem a híres Houellebeck (vagy -becq? - sok francia sem tudja leírni, sőt kiejteni sem nevét), nem az ő Elemi részecskék című regényéről írnék, bár persze az sokkal jobb, mint a még híresebb, legutóbbi regénye, a Behódolás.

Írnék inkább a mostani fizikai Nobel-díj tárgyáról, vagyis aminek kutatásáért két kutató megkapta: a neutrinóról. Nem akármilyen elemi részecske ez! A tudomány jelenlegi állása szerint az univerzum legkisebb részecskéje, és nem elég, hogy legkisebb, még tömege (vulg: súlya) sincs! Legalábbis, egészen tegnapig azt hitték, most aztán kiderült, hogy háromféle neutrino létezik, és abból kettőnek biztosan van tömege, atomfizikusok még a mérésével is kísérleteznek, sőt kihoztak egy minuszrekordot, számomra értelmezhetetlenül minuszmilliárdnyiszor minuszmilliárdnyi tömeget, hogy annyi.

Nekem már Houllebecq előtt is kedvencem ez a rejtélyes anyag (vagy energia-töredék), főleg azóta, amióta megtudtam, hogy mindenen áthatol, nem úgy, mint a többi részecske és nem úgy mint a fény: azok nem hatolnak át mindenen. A neutrino, mint híresztelik, vígan áthatol egy "egy fényév (!)vastagságú ólomfalon" is. Ez igen. Szökés az univerzum ólombörtönéből. Ezzel kezdjenek valamit az atomfizikusok.

No lám, igyekeznek, még a Nobelt is megszerezték igyekezetükben - mégis, egyelőre az írók (a neutrinóval foglalkozó) "szépírók" érdekelnek jobban. Például a nagy író-fizikus Stanislaw Lem, aki állítólag először kezdte gyanítani, hogy az akkor nemrég felfedezett neutrinótól sokminden kitelik. Két legjobb művét ennek ihletésére írta, na most majd mindkettőbe belenézek megint, hogy így van-e. Szerepel a világrekorder részecske nemcsak Houllebecq regényében, hanem Updike egyik könyvében is (Így látja Roger), melynek matematikus-atomfizikus-vallástörténész a főszereplője: sajnos a kiváló alaphelyzetet a nem szellemtelen, de túl rutinos Updike közhelyes magánéleti regényszövevényével elrontja. Mondom, a neutrinóktól minden jó és rossz kitelik: most például két törekvő újabb atomfizikus arról értekezik, hogy információ-átvitelre kéne használni őket. Mármint, hogy az egész univerzumot átröpülnék a rájuk bízott információkkal, ha már semmi sem állíthatja meg őket.

Ez - bevallom, még nekem is eszembe jutott - sajnos, nem szabadalmaztattam, nem kaphatok Nobel-díjat, mert ötletemet komolytalannak hittem.

Hiba volt: a neutrinóval kapcsolatban nincs lehetetlen és hihetetlen. Kezdjük az atomfizikusok ötletéből új regényt írni. Vagy legalább kezdjünk újraolvasni néhány érdekes könyvet...

Mándy Iván ősze

Írta: bikassygergel


Mándy Iván a halála előtti napon egy Buster Keaton-vetítés után – erre többen is emlékeznek, akikkel ott kezet fogott – így szólt: „Bustert látni, és meghalni.” Halálának hírét két nappal később mondta be a rádió. Álmában halt meg. Holnap lesz húsz éve.

Mándy Iván (1918-1995)

Álom – az egész modern magyar irodalomban Krúdy és Szép Ernő mellett Mándynál a leggyakoribb szó, és talán életművének kulcsa is itt keresendő: éberálmok, vagy ahogy ironikusan maga nevezte: egy „délutáni alvó” álomképei.

Mándy és a film. Kettős játékról van szó, termékeny kölcsönhatásról.

Mándy Iván filmtárgyú novellái, könyvei – a Régi idők mozija meg a Zsámboky mozija – és azok a filmek, melyek könyveiből készültek. Oda-vissza: afféle közlekedő edényrendszerről van szó. A Mándy-próza két szülője az Álom és a Film, de Mándy prózája is változtatott valamit a magyar filmen. A rendezőknek viszont nyilván olvasni kellett a Mándy Iván-novellákat.

Fiatal rendezőként, jóval az ismert „nagyfilmeket” megelőzve próbálkoztak némely novellájával: Szomjas György a Diákszerelemből készített vizsgafilmet. Ebben megszakad a vetítés, és Dayka Margit mint jegyszedőnő felmegy a vászon elé, hogy elmesélje, amire jegyet vettek, de másként meséli: a néni meg a nézők képzelete csapongva odavetül a vászonra.

Mándy szerepelt is filmben: orvost játszott Szabó István Szerelmesfilmjében, majd bizonyos „Pistát” alakított a Tűzoltó utca 25.-ben – s még azok előtt Elek Judit egyik rövidfilmjében, a Találkozásban a főszerepet játszott, egy házassági hirdetés-feladó férfit. Úgy emlékszem, rejtett kamera kísérte őt s a be nem avatott, a hirdetésre valóban jelentkező „civil” partnernőjét. (Ha tévedek: csak a filmet dicséri.)

Hol bólintva, hol rosszallva hamar észrevették, hogy Mándy figurái kimaradtak a történelemből. Inkább rosszallva mondták, pedig durva, hamisító egyszerűsítés. Nem maradhattak ki szegények: a történelem csizmája alá kerültek… nem, nem, inkább a papucsa alá, ott sem túl természetes az élet.

A Sziget a szárazföldön, Elek Judit  munkája az első hiteles Mándy-film, 1968-ból. „Sziget a történelem közepén”, mondhatnánk: szélvédett „polgári lakás”, benne egy törékeny idős hölggyel. Ez aztán példás magántörténelemnek látszik. Elek Judit filmje szép csendesen – még ha nem vettük észre is – nyitva hagyta a lakás ablakát a csizmás-papucsos Történelemnek, mint valami lopakodó gyilkosnak, aki nem tűrheti a békés magántörténelmet.

Aki nem akarja minden színét meglátni, kamasz-történelemnek, gyerekfilmnek láthatja a Locsolókocsit is, Kézdi-Kovács Zsolt saját pályáján belül is rokontalan filmjét. „Labda-tér” – írtam fel egy fecnire akkor a vetítés sötétjében. Labda-teresek a nagy bérház-udvarok, a gangok, a pincék, a labirintusok, és labdateresek a képzelet előhívta vágyképek idegenlégiók vonulásáról, várostromról, mely félig a bérház folyosóiba torkollik tevéstül és házmesterestül.

Ma már létezik többféle „magyar 12”, de kíváncsi volnék a tizenkét legemlékezetesebb magyar filmhősre is. Régebbről egy Kabos-figura, nyilván. Hanem a hatvanas évektől? Latinovits Szindbádja örök magyar bajnok. Makk Károly Szerelem című filmjében Darvas Lili anya-alakja. Mellettük, mögöttük alig idéződik fel bárki is. Sándor Pál „mosodása” igen. A magyar filmművészet legendás, halhatatlan, legnagyobb figurái között talán Minarik Ede az első, a „primus inter pares”, bár futballcsapata nem lett soha első.

Elég sok idő eltelt már a Régi idők focija óta, stílusok változtak, a magyar film alig hasonlít akkori önmagához (a magyar futball meg már a futballra sem hasonlít) – de Sándor Pálnak ez a filmje maradandónak látszik. Mi a titka? Garas Dezső – először is. Garas nem Csempe Pempét játszik, hanem Minarik Ede mosodást, és ez azért nem ugyanaz a figura, ezt már nem Mándy, hanem a film írója és rendezője találta ki, teremtette meg. Csakhogy Mándy után szabadon.

Meggondolandó Mándy világának mitikus hitelessége. Ez első hallásra abszurdum: a mítosz is valamiképp tágas, hatalmas, gigantikus, rossz esetben puffatag, mennydörgő, messze zengő, barokk… Amilyen Mándy világa egyáltalán nem… Akárhogy is, Mándy összekapcsolta a futball mítoszát a régi idők mozijának történelem szaggatta mítoszával. 

Heinrich Böll írta a legtalálóbb és igazán lényeglátó szöveget a Pálya szélénről: „Fikció mindez, avagy annak ellentéte? Mindkettő, egy olyan ember története, aki a kabátjában lakik, és éjszakánként Habácsné pincéjében a szárítókötélen lóg. Akinek semmi se sikerült. ’Kisember’ lenne? Korábban ebből az anyagból szenteket gyúrtak, ma már csak a pályák szélén lődörögnek. Nagy embernek sem szeretném nevezni Csempe-Pempét, mert akkor másokat szükségképpen kisembernek kellene neveznem. Csempe-Pempe nem hős és nem csirkefogó.”

Ez a rokonszenves menhely-lakó ugyancsak megváltozott Sándor Pál filmjében. Csempe-Pempe helyett Minarik Ede mosodás néz ránk a vászonról, vagy nem néz ránk, mi bámuljuk őt.

A Pálya szélén nem volt valami vidám regény. Szidalmazták is a Nagyvilági Főcsövek, a Gyáva Dezsők. „Legkomorabb írásaim között is kiemelkedően pesszimista” – mondta némi büszkeséggel Mándy a Csutak és Gyáva Dezsőről. Én mindig nagybetűvel emlékeztem a figurára, hogy ez a hivatalos neve: Gyáva Dezső. A’ la: Buta Dezső, Gonosz Dezső…

Sándor Pál filmjének sok erénye és nagy értékei vannak, hadd említsek halkan még egyet: Minarik Ede sohasem esik oly reménytelen-tehetetlenül kétségbe, mint az ágyrajáró Csempe-Pempe: a mosodás fogja magát, és garabonciás lebernyegében elrepül, a gonosz Tokics, a gaz Brüll, az összes Nagyvilági Főcső meg tehet egy szívességet. Még csak bántani sem merték ezt a filmet.

„Füst óriása, emlékezet” – olvasható az író valamelyik novellájában – de formateremtő tényező Mándynál a film is. A film és az álom (vagy éberálom) formája egymáshoz nagyon közelálló. Itt rejlik a Mándy-technika…

Tördelt, ritmikus próza, prózavers. Ezt azért látni kellene filmvásznon: „A falak mozija. Hosszú, fehér szakáll lebegése. A szakáll meghasadt, és most már egy flanel alsónadrág két szára. Két férfi az alsónadrág fölött. Egy bajuszos meg egy sima képű. Akárcsak ketté akarnák tépni a flanel alsót. Mellettük fehér ruhás fiatal lány az arca elékapja a kezét.” A Zsámboky mozija egyik passzusa. Ezt hívják „filmszerű prózának”, s épp ez az, amit soha nem láttunk és nem is fogunk látni filmvásznon. Óceán hullámzik a próza és a képi nyelv között. Viharvert sajkán rajta a szcenarista, a dialógus-szerző, a dramaturg, és mindenki, akinek van valami érzéke tán szöveghez és képhez, de partot érni nem ők érnek, csak a rendező. Lehet, hogy sziklának csapódva, holtan…

Mándy elmondja, hogy a legtöbb író sorsa milyen: „Hogy telt el egy nap? Nálam ez nem sokat változott. Reggel őrjöngtem, hogy írni kéne, de nem megy az írás. Egészen biztosan nem megy az írás. Ez elég sokáig eltartott, pedig csak hat sort akartam megírni. Aztán valahogy annyit bámultam a levegőbe, hogy furcsa módon abból mégiscsak kijött valami…”

A filmrendező ugyanúgy tehetetlennek és munkaképtelennek, üresnek, sőt tehetségtelen halottnak érzi magát a forgatás napján, de ő nem bámulhat a levegőbe, mert rátörik az ajtót, betegen, tehetségtelenül is odacipelik a forgatásra, tucatnyian várnak rá, egy csapat tagja és vezetője, a bíró sípjába fúj, a csapatnak játszani kell… A filmrendező nem ismerheti a szörnyű érzést az üresen maradt papír fölött, amikor taplóvá vált aggyal, önmegvetéssel ráborul arra az üres papírra.

A merőben más jellegű gyakorlat határozza meg a film és irodalom esztétikai különbségeit is.

Úgy érzem, a Mándy-filmek „jól öregednek.

Akkor lesz megint igazán nagy a magyar film, ha majd mozivásznon jelenik meg a Csutak és Gyáva Dezső. Játékosságával, keserűségével együtt.