Magyar megálló

Írta: Inkabringa


A tavaly bemutatott Parador Húngaro a legfelszabadítóbb filmélménye lehet 2015-nek. Kérdés, hogy leírhatok-e ilyet már januárban. De miért is ne? A Parador Húngaro két ember találkozásáról szól, akik életkorban, élettörténetben, életfelfogásban látványosan különböznek, de a közös hangot mégis belátó figyelemmel megtalálják. Nem tudom, hogy volt-e valaha is az emberiség történetében ennél fontosabb feladat.

A film egyik főszereplője Villás György, aki 1956-ban a sok ezer menekült egyikeként a Nyírségből indulva „mindegy hova” alapon Kolumbiában kötött ki. Bogotában családjával egy kolbászsütő büfét üzemeltetett hosszú évtizedekig. A világ, vagy Kolumbia egyéb tájain, sőt Bogota távolabbi kerületeiben sem járt soha.

A másik főszereplő Patrick Alexander, aki egyben a film egyik rendezője is. Az USA-ban született, katona apja révén Európába is elkerült, hol ide, hol oda helyezték őket. Világvándor, bevallása szerint néhány évnél tovább sehol sem bír megmaradni.

Gyuri bácsi kikapcsolódásként bowlingozni jár. Tizennyolc éve ugyanoda, még az öltözőszekrénye is ugyanaz, Patrick elképedve ismétli: „Tizennyolc éve…”

Ami az egyiknek természetes életmód, a másiknak szokatlan. Ha úgy vesszük, egy világ választja el őket egymástól. A film mégis arra példa, hogy kicsi a világ, a legkülönfélébb sorsok találkozhatnak egymással és ismerhetnek rá hasonlóságaikra.

Patrick és Gyuri bácsi a „szokott” dramaturgia szerint szóba sem álltak volna egymással. Hiszen annyira különböznek. Mindkettejük nyitottsága kellett hozzá, hogy ezt a „törvényszerűséget” figyelmen kívül hagyják.

Az identitás választás kérdése, ez talán már mindenki számára elfogadott. Gyuri bácsi Kolumbiában is magyar maradt, magyar kolbász készítésével vetette meg a lábát Bogotában. Patrick pedig kedvvel próbálja magára a magyarhonban létezést, a magyar identitást. Első saját elhatározásából választott hazája lettünk. Ha el is megy innen néhány évre, mindig visszatér.

A nyírségi emigráns és a magyar identitással barátkozó amerikai magyaros kolbászt töltenek, a hordóban pálinka erjed, mint itthon. Csakhogy a kolbászt Bogotában töltik, a pálinka mangóból készül. Eszembe jutott Boglár Lajos dokumentumfilmje, a Magyarok Brazíliában, ahol magyar identitásukat keresik az egykori kivándorlók leszármazottai, maniókával készítik a pörköltet, és magyar népviseletben riszálnak a szambára.

Patrick és Gyuri bácsi a film révén egymást segítik kimondva-kimondatlanul a saját sorsuk értelmezésében. Ez a film ugyanis Gyuri bácsi élettörténete mellett Patrick identitáskeresésének története is. Nézőként is izgalmas folyamat egymás mellett futó, egymásba kanyarodó életüket végigkövetni.

Mindkettőjük cipeli saját múltját, történelmét a vállán. Találkozásuk nem csupán egy dokumentumfilm témáját adja, hanem a másik által segített önismeretüket szolgálja, amihez természetesnek, netán szükségszerűnek tekintik a különbözőségüket. Mindegyszerűen ezt hívjuk barátságnak.

Az önreflexió nagyon fontos az élethez, feltéve, hogy nem nárcisztikus köldöknézést jelent, hanem előmozdítója önmagunk világba helyezésének, egyszóval a nyitottságnak. A Parador Húngaro erre kiváló példa.

Amikor a vasfüggöny megnyílik, Patrick fiatal felnőttként Keletre jön. Érdekli az a világ, ami mindaddig elzárt és tiltott zóna volt számára. Magyarországon egyetemista lesz és a kilencvenes évek elejének pezsgő, sokszínű, sokreményű világába csöppen. Majd ismét nekivág a világnak, mindenhol kíváncsian és nyitottan barátokat és otthont szerez. „A tájékozódáshoz nem elég bejárni az országokat. Érteni kell az utazáshoz” írta Rousseau, aki az utazást a gondolkodás művészetének nevezte, ami segít megérteni a másfélét. Az utazásai révén Patrick egy árnyalattal mindig többet tud meg a világról és a világban önmaga helyéről. A világba fut, hogy otthonra találjon benne.

Ellenpontja ennek a mobilitásnak Gyuri bácsi kis hatósugarú világban élése. Életében egyszer lépett nagyot, azt is kényszerből, amikor Magyarországról Kolumbiába ment, de ott hamar megállapodott és a számára néhány utcára korlátozódó Bogota az otthonává vált. Mint egy növény, amit átültettek egy másik földbe. Ott lombosodik, ahova a történelem szele fújta, nem kísérli meg a világ bejárását. Neki az otthonosság az egy helyben levést jelenti. A haza számára a kolbászsütödéjének környéke, a háza és a családja. 

A másik nagy különbség közöttük, hogy Patrick telve tervekkel a végleges letelepedés fontolgatása mellett további utazásokra készül. Gyuri bácsi végzetesebb út előtt áll. A film forgatása idején épp felgyógyul egy súlyos betegségből, de mégis a végállomással néz szembe.

A filmkészítők terve az volt, hogy Gyuri bácsit hosszú évtizedek után hazahozzák látogatóba Magyarországra. 1956 óta nem járt itt. Ennél azonban sokkal fontosabb eredményt érnek el, ez az egymásra és önmagukra találás filmje lett.

Patrick megkeresi Gyuri bácsi Nyírségben élő testvérét. Itt is barátokra talál. Hírt visz nekik a messzire szakadt rokonokról. Kóstolót a mangópálinkából. Körbejárják a gyerekkori helyszíneket, filmre veszi a családtagokat. Teszi mindezt a Bogotából mozdulni nem merő idős barátja kedvéért.

Emlékezetes egy nyírségi kocsmában felvett jelenet. Mulatós zene harsan fel, Patrick kéri, táncoljanak, mert ezt látják majd Bogotában is. Valaki megszólal, később lenne itt az ideje, de a testvérnek már táncra lendül a keze és csatlakoznak hozzá a családtagok is. Táncolnak az üres délelőtti kocsmateremben a több ezer kilométerre levő Gyuri bácsi kedvéért. Finom komikuma mellett is megható. A szemérmes szeretetnek a kifejezése, ami az egész filmet átlengi.

Gyuri bácsi elmesélte, hogy egykori történelem tanára azt tanácsolta neki, hogy kerülje a végleteket, inkább az arisztotelészi középúton járjon mindig, és ő ehhez tartja magát az életében. Ez az arisztotelészi középút valamiképp a film szellemiségére is jellemző.

Nekünk nézőknek is adott valami rég hiányzó élményt ez a film. Ha több hasonló gondolkodású ember járna-kelne ebben az országban, máris jobb lenne az élet, vagyis az élet érzete. Ebben a szemléletmódban ugyanis a mifelénk gyakori „Imádom!­- Gyűlölöm!” viszonyulások szélsőségessége helyébe az „Értelek” kerül. Ezt még a filmvászonról megtapasztalni is magával ragadó élmény.

Akik itt születtünk és itt élünk, ha őszintén belegondolunk, valamennyien küzdünk a magyarságunk megélésével. Túl sok édes mázzal, kötelező elvárással, tabukkal és szent tehenekkel, kiüresedett szólammal, elavult attitűddel terhelődött az elmúlt kétszáz évben. Ez egyeseket áhítatos hozsannázáshoz vezet másokat harapós tagadáshoz. Ismét az Arisztotelészt figyelmen kívül hagyó végletek. Aki itt élte le az életét, érzelmileg kötődik ehhez az országhoz, de nincs meg a természetes és korszerű szókincs ennek kifejezésére, ezért túlteng a görcs és a póz. Pedig Patrick érdeklődése is azt jelzi, nem vagyunk teljesen reménytelen eset. Csak valahogy elvette tőlünk a történelem a közvetlen, személyes megélés lehetőségét, és helyette csak kiüresedett és korlátozó sablonokat kaptunk, amik koloncként lógnak rajtunk. Az identitás vállalása jó, sőt felszabadító érzés, nem helyhez vagy világnézethez kötött és nem tűri a szűk fogalmi kereteket. Egészséges identitással magától értetődően elfogadjuk mások másféle identitását is.

A film végére kicsit mi is magunkra találunk. Egy olyan szemléletmód ez, ami kellőképp tágas ahhoz, hogy ne görcsöljünk amiatt, hogy félreértenek, megbélyegeznek. Sokféleképpen lehetünk ugyanolyanok. Laza izomzattal, természetesen és világra nyitottan megélt magyar identitás. Leírhatom ezt 2015-ben? 

Kapcsolódó bejegyzés:

Határhelyzetek

Határhelyzetek

Írta: Inkabringa


Idén a migráció volt az Uránia Filmnapok témája, a magyar filmek tükrében. Aktuális téma, magyarázzák is százan ezerféleképpen. A filmek között voltak régiek is, újak is. Mivel a dokumentumfilmek sajnos nem integráns részei a közbeszédnek, talán érdemes időnként felemlegetni őket.

A közös pont a filmekben az illúzió, többnyire a hamis illúzió. Úgy hiszem, illúzióépítésben kis hazánk világviszonylatban is verhetetlen, ám ez gyakran mákony és agressziót eredményez. Pedig az illúziórombolás felszabadító tud lenni, valóságérzékhez vezet, ami mégis csak az élet alapja.

A dokumentumfilmek migránsokról szóltak, akik elnyomó, hatalmaskodó, személyes életüket korlátozó viszonyaikból akartak kitörni, miután rádöbbentek, ez az egyetlen életük van. Hogy jön ahhoz egy pöffeszkedő hatalom, hogy ezt semmibe vegye?

Megérkezve ábrándjaik földjére, valamennyien szembesültek azzal, hogy az illúziók mindig színesebbek és mégis mindig sekélyesebbek, mint a valóság. Illúziókat kergetve menekültek szűkös életviszonyaikból, és a valósággal szembenézve találták meg a boldogulásukat.

Időnként hasznos dolog bizonyos távolságból nézni a világ és a saját dolgainkra. Ez lehet térbeli és időbeli távolság is. Segíti a tisztánlátást. A madártávlat csodákra képes.

Erre mutatott példát az Across the border (A határon át) (2004) című dokumentumfilm, amiben öt kelet-európai ország viszonyait mutatták be a rendezők az Európai Unióhoz csatlakozás küszöbén. Mindenki tudja, hogy irigységek, előítéletek, kivagyiskodások szabdalják szét a kelet-európai országok egymásról alkotott reális képét. Ez a film megmutatta, hogy a lengyel, cseh, szlovák, magyar és szlovén történetek ugyanazt a „kelet-európaiságot” hordozzák magukban. Mindegyik szkeccsfilmben valahogy a saját viszonyainkra ismerhetünk. Ebből a perspektívából olyan egyformák vagyunk, hogy nem is értem miért teremnek mindig könnyebben hívei az ellenségeskedésnek.

A migrációról főként a más kontinensekről érkező emberek és az általuk felvetett problémák kapcsán esik szó manapság. Almási Tamás 2004-ben készült Valahol otthon lenni című dokumentumfilmje egy évtizedekkel korábbi migrációs témát dolgoz fel: magyarok áttelepülése Magyarországra. Négy magyar életsorsot láthatunk, akik Romániából, Ukrajnából és Szerbiából menekültek hozzánk, hogy bántás nélkül élhessenek. Szülőföldet, családot maguk mögött hagyva menekültek a szabad életért. Jéghideg folyót úsztak át, életüket kockáztatva szöktek a zöld határon, látszat-válást vállaltak az áttelepülésért. Valamennyien mesebeli világnak képzelték Magyarországot. Itt aztán szembesülniük kellett szűkkeblűséggel, ellenérzésekkel, sztereotípiákkal is. A magyar hazáról dédelgetett korábbi mesés illúzióikat reálisabb életlátásra cserélték.

Manapság kedvvel emlegetik a „gazdasági menekült” kifejezést. Tulajdonképp Forgács Péter Hunky Blues (2009) című filmjének is ez a témája. A 20. század elején a megélhetésért több százezer magyar kelt át az óceánon, hogy Amerikába, az álmok földjére léphessen.

Forgács Péter filmje képileg egy műalkotás, korabeli filmfelvételekből és fotókból összeállított művészi montázs. A narráció azonban rendkívül alapos és informatív, mintha egy gondosan szerkesztett tanulmánykötetet lapozgatnánk. Visszaemlékezések, levelek, újságcikkek adják a hitelességét. A kép és a szöveg egymást erősítik. A pergő képsorok álomszerű áradást adnak a filmnek, de ez nem is álom, nem a tudatalatti megnyilvánulása, hanem a gondolkodás, töprengés nagyon is tudatos folyamata. Mindezt tovább színezik a korabeli dalok eredeti hangfelvételekről és Másik János szuggesztív előadásában. Őt mindig jó hallgatni. (Ízelítő ITT)

A film tanúsága szerint a 20. század első évtizedeiben 700 ezer magyar vándorolt ki Amerikába, és közülük 500 ezren végleg ott maradtak. Pedig nem volt könnyű megkapaszkodni, hazára lelni, mert sem a nyelvet, sem az életviszonyokat nem ismerték. Hivatali vesszőfutás, hatósági megalázó procedúrák, a helyiek lenézése és – olykor tettlegességig menő – ellenségessége mellett léptek álmaik földjére.

Vajon mi kellett ahhoz, hogy még ezt is vállalják? Például a hazai viszonyok gyalázatosan kisemmiző és porba rántó állapota és a változás lehetetlensége. Amikor egy napszámos hajnali 3-tól este 9-ig keményen dolgozik, és mégsem tudja eltartani a családját, amikor kiszolgáltatottak a hatalmi arroganciának és emberszámba sem veszik őket, akkor fogják azt az egyetlen életüket, és faképnél hagyják az anyaföldet. Ez csak elkeseredésből és életösztönből megy.

A korabeli országgyűlési jegyzőkönyvek és újságcikkek tanúsága szerint a hatalom a nemzeti és keresztény érzés gúnyos sárba tiprásával és a pénzéhes bérkövetelésekkel magyarázta a kivándorlást. Ismét elgondolkodhatunk azon, vajon van-e esély arra, hogy ez az ország változik, amíg egyben áll a Naprendszer.

A szabad és egyenlő életre való lehetőség reménye – ez csendült ki az Amerikába vándorlók visszaemlékezéseiből. Voltak persze kalandvágyók, sőt kalandorok is közöttük, de az elsöprő többség csak emberhez méltóan akart élni és dolgozni. Nekivágtak a világnak, ahelyett, hogy senkit nem zavarva, diszkréten éhen haltak volna. Keményen megdolgoztak minden egyes dollárért és minden egyes napért az álmaik földjén. Az otthonról hozott illúzióikat felváltotta a realitásérzék és így képesek voltak az álmaikat valóra váltani.

Ha úgy veszem, a cudar 20. századi szcéna jótékony feloldása és megoldása lehetne a Parador Húngaro (2014) című dokumentumfilm szemléletmódja. Milyen jó lenne, ha a 21. században ilyen szemmel néznénk a világra, bár jelenleg sajnos továbbra is inkább jellemző ránk Ady verssora: „Óh, hályogos szemek, mikben a múlt lőrét pancsol”.

A Parador Húngaro szemléletmódja egy lehetőség a másokkal, a másmilyenekkel való szót értés reménytelennek látszó megoldására.

Vérpezsdítő, szívdobogtató példa.

A következő bejegyzésben folytatása következik…

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Magyar megálló (Parador Húngaro) 

Emlék Gross Arnoldról

Írta: Inkabringa


Ez egy személyes búcsú Gross Arnoldtól. Biztos vagyok benne, hogy sokan őriznek magukban hasonlóan kedves emléket róla.

Egyszer lerajzolt engem.

Mikor pályakezdőként afféle kultúraszervező lettem egy panelrengetegben (igazi kihívás volt) fejembe vettem, hogy képzőművészeti kiállításra van szüksége az itt élőknek. Úgy gondoltam, hogy Gross Arnold időtlen, derűs harmóniát árasztó grafikái még a betonrengeteg szívéhez is utat találnak.

Gross Arnold: Ablakban

A kultúrintézményben működött egy festő szakkör, aminek egyik művésztanára ismerte őt személyesen. Addig rágtam a fülét, amíg beleegyezett, hogy átadja neki kissé szemtelen meghívásomat: fizetségre sajnos semmi módon nem számíthat tőlünk, de itt is élnek emberek, akik még nem látták a munkáit, ezért jöjjön el körülnézni a betonrengetegben, talán kedvet kap egy kiállításhoz. Magam is meglepődtem, amikor megüzente: szívesen fogadja a meghívást.

Eljött, személyesen is találkoztunk. Megmutattam az emeleti galériánkat (valójában egy szerencsés fényviszonyokkal megáldott szobácska volt), meséltem a panelrengeteg lakóinak életéről, ami nehéz, néha nehezebb, ezért hosszan kell sorban állnia a művészeteknek, mire sorra kerülnek. Mégis úgy döntött, ő itt kiállít. Az indokát sosem felejtem el: „Azért, mert ön nagyon szeretné ezt a kiállítást. Én meg szeretnék örömet okozni.”

A kételyek csak ezután törtek rám. Mi lesz ebből? Nem okozhatunk neki csalódást. Belevetettem magam a szervezésbe. A megnyitóra meglepően sokan eljöttek. Gross Arnold egész egyszerűen elbűvölő volt. Mintha ez a kopár panelépület lenne a természetes létközege, kedélyes közvetlenséggel mindenkivel szót értett. Érthető módon nem a galériák beavatott közönsége gyűlt itt össze, esetlen feszengésre voltam felkészülve, ehelyett érdeklődő, vidám baráti hangulat kerekedett. A végén kettesben körbejártuk még egyszer a kiállítást, beszélgettünk, majd búcsúzóul kedves szavak kíséretében lerajzolt.

Aztán végképp megnyugodtam, mert a kiállítás ideje alatt az emeleti szobácskába vezető lépcsőn állandó volt a forgalom. Nagyon sokan megnézték Gross Arnold grafikáit a betonrengeteg lakói közül. Sokan kérték azt is, adjuk át neki köszönetüket.

Gross Arnold: A művészet dicsérete

A kiállítás után megint eljött és ajándékot hozott nekem: a saját albuma mellett - mivel akkor épp filmtörténetet tanultam - egy Buster Keaton filmjeiből összeállított fotóalbumot.

Lazán tartottuk a kapcsolatot továbbra is, beszélgettünk filmekről, a képei burjánzó világáról, mindenféléről. Később más vizekre sodort az élet a betonrengetegből. Akkoriban még egyszerre szerettem volna mindenhogy élni az életet és nem tudtam belemerülni szívélyes barátságába, de ezt a vadóc szeleburdiságomat ő természetesnek tartotta.

Gross Arnoldra mindig mosolygós szeretettel fogok emlékezni. A rajz most is ott pihen egy fiók mélyén. A panelrengeteg és a szeleburdiságom iránti kedves nyitottságát pedig a szívem mélyén őrzöm mindörökre.

Gross Arnold (1929-2015)

Kukkoltatók - harminc éve

Írta: YGergely


Történet egy Pobjeda hátsó ülésén – mondhatnánk Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfiájának egyik fejezetcímével. Annál is inkább, mivel Tímár Péter első játékfilmje nemcsak szándékosan roncsoltnyelvű dialógusaival, hanem vállaltan ordenáré világával, a kelet-európai pornográfiát trágár politikai szatírjátékként értelmező ábrázolásmódjával is közel áll Esterházyhoz. Úgy is, hogy sok mindenben az ellenpontja.

Egy istenhátamögötti helyen, ahol az Egészséges erotika játszódik, van egy téesz poros melléküzemágaként működő ládagyár. Az Egészséges erotika harminc éve készült. Mikor is játszódik valójában? Tímár szatíra-világának hatalmasságai régi vágású tökfejek, ők a korszerűsödés külső eszközeivel sem tudnak megváltozni. A filmben megrajzolt figurák kiveszőben levő őstulkok, csupán azon gondolkodom, végleges kihalásukig éveket, évtizedet, vagy még több időt kell-e várnunk?

Az Egészséges erotika legfőbb eszköze a karikatúrák elrajzoltsága. Ezzel viszont kiválóan él. Tímár filmjének, mint minden érvényes kelet-európai szatírának a gogoli ábrázolásmód az ősmintája.

A filmbeli láda (ahogy ott mondják: lada-) gyárnak a munkásnői múlt századi elmaradottságban dolgoznak. A szatíra a legjobb dokumentumfilmek módján hányhat fittyet a távlatoknak, s ott ragadhat egy múlt században felejtett (az ötvenes években felejtkezett?) gyárudvaron. A szatíra hivatásszerűen torzít. A dokumentumfilmnek meg a napi valóságot kell megmutatnia. Az  Egészséges erotika hagyománytalan és eredeti módon egybeötvözte ezt a két nehezen összeférhető ábrázolásmódot.

Az istenhátamögötti, elmaradott és veszteséges kis ládagyárba kinevezett főtűzoltó korszerű ipari televízióláncot szerel fel. A legtűzveszélyesebb helynek a munkásnők öltözőjét és a zuhanyozót ítéli. Ettől kezdve nyereségessé válik a termelés: hogy nézhessék az „egyenes adást”, izgatott vállalkozók felvásárolják a ládákat.

Igen ám, de a munkásnők észreveszik a rejtett kamerát, megszállják az üzemet, és egy olyan illetlen szót festenek a gyárkapura, mely nem tűri a nyomdafestéket, s melyre még csínytevő gyerekkorát visszaidézve az egyik ”fentről” jött vezető is félelemmel vegyes nosztalgiával gondol. „Utoljára ötvenhatban láttam ezt kiírva”.

Egyébként is sok trágár káromkodás és eltorzított, egyszerre komikus és félelmetes szó hangzik el ebben a filmben. Gyakran artikulálatlanul beszélnek a panoptikumfigurák, a mondat egy része legtöbbször hiányzik, általában felböffen belőlük a szó. „Kotmányunk ünnepén...” – kezdi ünnepi beszédét a szónok. A csörlőképesített tűzvédelmi őrvezető így érvel: „Ne bontsunk vitát”. A gyárigazgató minden alkalommal kefirt ráz ernyedetlen gyorsulással, egészen a boldogító tetőpontig, úgy kukkolja az ipari tévét. A két főfigura között egy alkalommal ez a dialógus bontakozik ki: „Mondd, Jánosom, párttag te? „Szimpatizáns.” „Van ajánlód? Kell lépni.”

A dialógus akadozik, torz, görcsös, nem természetes. De nem természetes a film képi világa sem. Kamerába belelógó, belehajló, az optika miatt eltorzuló arcok, gyorsított és meg-megszakadó mozgások, visszafelé pörgő, rövid jelenettöredékek zökkentik ki a nézőt a megszokott valóságlátásból. A film minden technikai trükkje vagy nyelvi leleménye a trivialitást, az ordenáréságot erősíti. Ebben a világban a vulgaritás uralkodik. A trivialitásnak olykor igazi esztétikai értéke, utánozhatatlan varázsa lehet.

A sok torz pofa és torz káromkodás után egyenesen üdítő és felszabadító a téeszelnököt játszó Haumann Péter kitörése a felcsapó tüzet megpillantván: „Bassza meg a veres seggű ördög!” Mert hamarosan TŰZ is támad. Hiába hivalkodott ismét csak Esterházy-stílusban az egyik vezető: mondván: ”Itt még nem vetett lobot hanyag csikk”, a lángok is lobognak, és ama trágár szó is ott virít levakarhatatlanul a gyár kerítésén.

Mint minden jó szatíra, ez a film is keserű és komoly. Füstös álom a tűzről. S ha Tímár Péter választott műfajának irodalomtörténeti modelljéről szóltunk, nyilvánvalóan illik megemlíteni, hogy közvetlen, filmi rokona Miloš Forman alkotása, a Tűz van, babám!

Mindkét film a hatalom paternalista (atyáskodó) gyakorlását gúnyolja ki, századunk kelet-európai társadalommodelljének ezt a nehezen leküzdhető fajtáját.

Mindkét film víziója pontos: tabuktól, elfojtásoktól terhes társadalmakban semmi nem azt jelenti, amit jelentenie kellene, tűz esetén a testület éppen tombolát rendez, tűz esetén a testület tévedésből benzinnel próbál oltani. Nem feltétlenül gyilkos rosszindulatból: csak hozzászoktak, hogy a szavak és a fogalmak rég nem fedik eredeti jelentésüket, s eredeti, természetes jelentésüket már el is feledték, végveszélyben sem jut eszükbe.

A gogoli típusú szatírához a karikatúrát kell mindenféle árnyalás nélkül mélyíteni. Az Egészséges erotika színészei pontosan ily módon játszanak. Ahogy Rajhona Ádám a bugyileső tükröt fiókjába csúsztatja, vagy ahogy Koltai Róbert dürrögve-gúnárkodva belopakodik a gyárterembe; az a karikatúraszerű emberábrázolás meglehetősen magas foka.

Torz gesztusaik tragikomikusak, mint ahogy zagyva félmondataik, idétlen társalgásuk is az. Sejtik, hogy oly régóta szajkózott, értelmetlenné foszlott frázisaik már nem védik őket. Pedig, ha tudnák, hogy bugyit lesni a világ legtermészetesebb dolga, akkor persze tűz is ritkábban támadna.

Tímár Péter „trükkös” megoldásai mellett talán még inkább figyelemre méltó a film ritmusát meghatározó vágása, a tartalomnak, a gondolatoknak megfelelő formai bravúrok révén.

„Felkelt a mi napunk, István a mi urunk” – éneklik a filmbeli ünnepség résztvevői. De aztán a böfögés, csámcsogás, s az idétlenség roppant tengerében nemsokára egy kappanhangú „Tűz van!” kiáltás teremt ijedelmet. Mert bármennyire „árnyalódott”, meg „rétegződött” is a valóság, azért ma is igaz – miként a film egyik szereplője éles elméjűen megjegyzi –, hogy „ahol tűzoltó van, ott hamarosan tűz is lesz”.

Farsangi konfesszió

Írta: Inkabringa


Két neandervölgyi sétál a virtuális térben.

Ez akár egy vicc bevezető mondata is lehetne. A poént mindenki találja ki ízlése és humorérzéke szerint.

A neandervölgyiek természetesen mi vagyunk: Inkabringa és YGergely.

Semmiképp sem lehetnénk digitális bennszülöttek, talán jobb kifejezés a digitális hajótörött a mi esetünkben.

Eljött az ideje egy farsangi konfessziónak.

Jóindulatúan érdeklődő olvasóinknak talán nyújt némi adalékot rólunk. Reméljük, rosszindulatból senki nem jár ide.

Amikor belekezdtünk, a bloggerkedés technikai csalafintaságairól szégyenszemre semmit nem tudtunk. De azt mára már tudjuk, hogy ezek ménkű fontos dolgok. Némely szakírók szerint fontosabbak, mint maga a tartalom. Az ilyesmin átsiklunk, nem kell mindenben az okosak után menni.

Bevalljuk azt is, nem vesszük mindig komolyan a digitáliskor elvárásait, sőt, olykor dacosan fütyülünk rá. Gyakran lusták vagyunk, máskor ügyetlenek, nincs mit tagadni.

Kezdetben, ha technikai problémát kellett megoldanunk, rendre elbújtunk előle. Majd kínlódva próbáltunk megküzdeni azokkal az elsőre teljesen érthetetlen tanácsokkal, amit rendkívül türelmes és segítőkész barátaink és ismerőseink adtak nekünk. Hiszen ezt mindenki tudja, használja, álmából felkelve is, mi sem egyszerűbb… Na, ja.

Elég régóta élünk már a földön, de hál’ istennek még mindig van mit tanulnunk. Ez örömteli dolog. Vigasztaltuk egymást, hogy nem vagyunk azért kirívóan tompa eszűek, még ha technikát menedzselő szorgalmunk gyenge közepes is. Azért tudunk már eleget, túlzottan ostobának sem szeretném beállítani magunkat, bár ez mindig kecsegtető humorforrás. Valahogy majdcsak megleszünk a virtuális térben, és annyi nekünk elég is belőle. 

Egy blog működtetése olykor órákig tartó szöszölést igényel, aminek jóformán nincs is látszatja. Nagyon időrabló, ezért a legalapvetőbbeken kívüli ténykedéseket egyszerűen ellógjuk. Ha valamit megtanulunk használni, akkor úgyis egész beleszomorodunk, hogy amit óriási dolognak gondoltunk előzőleg, belelátva csupán mechanikus kattintgatást jelent. Tapasztalataink szerint a digitális korhoz végtelen monotónia tűrésre és időre van szükség. E kettőből mi elég rosszul állunk.

Örülünk, hogy virtuális bárdolatlanságaink ellenére is akadnak olvasóink. Kész csoda, hogy egyáltalán ránk találnak. Ők az ügyesek, nem mi.

A témáink sem olyanok persze, amiért szétszedni szokás a kerítést. Mivel nem ebből élünk, így nem kell mérlegelnünk egy bejegyzés piaci értékét. Írjuk, ami eszünkbe jut, függetlenül és szabadon. Ez elég kellemes érzés. Körhintavirágzás…

Kíváncsiság van bennünk a világ minden ága-boga iránt, nem baj az sem, ha nem trendi, nem menő, nem decens, és kerüljük a szemellenzőt, az egyetlen igazságot, a társadalmi-kulturális-etnikai-ízlésbeli-stb. kizárólagosság minden válfaját. A barátaink hasonlóan szertefutó érdeklődésűek, így bátran belevágtunk. 

Az internet nagy találmány és egyben rejtély is. Az ember feltalálta, belevetette magát, és mostanra úgy tűnik, mintha megijedt volna tőle. A félelemnek két megnyilvánulása van. Az egyik szerint az internet veszélye, hogy nyomasztóan tolakodóvá válik, a magánéletünkbe is benyomul, úgy viselkedik, mint egy spion, mint pók a hálójában. Ez minket is elborzaszt.

Másokat az internet túlzott demokratizálódása rémiszti meg. Mindenki szóhoz juthat, véleményt mondhat. Hiszen ilyen még az ókori görögöknél sem volt. Ez viszont egyáltalán nem zavar minket, sőt. Semmi kivetnivaló nincs benne, amíg nem akarnak mások vesztére törni. A világ ugyanis mindig ilyen volt: sokszínű, sokértékű, sokvéleményű. Csak az internet előtt ez nem volt ennyire szem előtt. Most teljesen más szemléletekkel, életmódokkal, világlátásokkal, ízléssel stb. szembesülhet bárki a neten. Van, akit ez sokkol, és bezárkózásra késztet, van, akit inspirál, és nyitottá tesz.

Nagy kísérlete és szép lehetősége lehetne ez a sokféle véleményközegű internet az emberiségnek. De úgy tűnik, a szűk körű véleményformálás internet előtti reflexei erősödnek. A világ megint félni kezdett, ami mindig a kíváncsiság és tág horizontúság rovására megy, ezzel pedig utat engedhet a korlátozó szigornak.

Az internet nagy kihívása az emberiségnek: el kell viselni a másik, a másféle jelenlétét, és ez sajnos mindig nehezen ment. A világháló a sokféleség terepasztala, de könnyű egérutat is kínál: egyetlen kattintással be lehet zárni az oldalt és megszűnik a zavaró tényező. Ami nem tetszik, nem kell nézni. Mindenki szabadon választhat a virtualitás végtelen kínálatából nyitottságának, avagy elkötelezettségének megfelelően.

Úgyhogy a blogunkban a kurzor mozgatásával továbbra sem fog Batman átrepülni a monitoron, a témáink pedig szertelenek maradnak, mintha friss tavaszi fűben bukfenceznénk.

Sétálgatunk két kíváncsi neandervölgyiként a virtuális rengetegben...

Botrányművelők

Írta: Inkabringa


A botrány az élet része. Ahogy Darvasi László írta: „Az élet szégyen, mert minden pillanata botrányos.” Ezt sokan nehezen fogadják el, és menekülnek a társadalmi elvárásoknak megfelelő létezés bizonyos tekintetben szűkös, más tekintetben biztonságot nyújtó területére. Akik ebben a térben élik az életüket, távol maradhatnak a botrányoktól. Nekik a megbotránkozás édes kenyere jut.

Azonban mindig voltak és lesznek is olyanok, akik kikukucskálnak e biztonságot adó cukormázas ketrecből. Ez lehet ideig-óráig tartó, intellektuális vagy emocionális indíttatású, lehet az élet egyetlen területére szorítkozó, és lehet teljes hátat fordítás is e kényelmes létközegnek. Akik átlépik ezt a határt (olykor vagy mindig), akaratlanul, avagy szándékosan, botrányba keverednek.

A botrány alapját az épp aktuális és elfogadott szemléletmód vagy beállítottság más optikája adja. A botrány oka vagy az értetlenség (meg nem értés), vagy a félreértés.

A művészetben ez gyakran megesik. Ahogy az A. E. Bizottság énekelte egykoron: „a botrány az egészséges”. A mindenkori botrányos művészeti alkotások mindenkori közönségpercepciójának általános jellemzésére pedig ez a daluk a legalkalmasabb.

A történelem folyamán azonban a botrány gyakran túllépett a szimpla megrökönyödésen, és intézményesített közfelháborodássá, netán hisztériává vált: mint a keresztény inkvizíció, a protestáns képrombolás, a szélsőséges muszlim terrorizmus, a politikai-társadalmi elnyomás és agresszió legkülönfélébb megnyilvánulásai. Az egyvágányúság erényként erőltetése. „Kérem, vigyázzanak, szemből tolatást végzünk!”

Ennek már az ujjal mutogató megbotránkozáson túl is súlyos következményei lehetnek, mert a „rend” megőrzéséhez képest akár az emberélet tisztelete is csak másodlagossá válhat.

A művészeti botrányok esetében a teljesség igényéhez egy életre lenne szükség, úgyhogy ezt átengedem másnak. Nagy műveket és kevésbé ismerteket választottam találomra, miközben kimaradnak jelentős botránykövek és azok alkotói (pl. Caravaggio, Duchamp vagy Damien Hirst és Ai Weiwei).

Három fontos téma köré csoportosulnak a botrányos művek: a vallás; a nők társadalomban elfoglalt helye (a nő-férfi kapcsolat szerelmi és hatalmi viszonyai) és a társadalmi-politikai elnyomás ábrázolásai.

A vallás egyik meghatározó attribútuma a tabu. A transzcendens világ segítségét bizonyos tárgyak, nevek, eszmények sérthetetlensége biztosítja. Aki egy ilyen tabut csak megkarcol, még ha tudtán és akaratán kívül is, annak „kezén marad az aranyfesték”. Egyszóval botrányba keveredik.

A középkori világképpel szemben egyértelmű botrány volt Albrecht Dürer 1500-ban festett Önarcképe, ahol a földi siralomvölgy helyett az önmaga tudatára és akaratára ébredt reneszánsz embert láthatjuk. A botrányt főként az jelentette, hogy a középkori Krisztus-ábrázolások kanonizált eszközeivel festi meg önmagát. Krisztus kézmozdulata egy földi halandóban. Talán az elmúlt félezer év legszebb „szelfije”, pedig naponta milliók próbálják felülmúlni.

Albrecht Dürer: Önarckép (1500)

Chris Ofili Angliában született és afro-amerikai művészként legfőbb témájának tekinti a feketék társadalmi elnyomását, és ennek különféle sztereotip megnyilvánulásait. Ilyen sztereotípia például az afrikai elmaradottság rasszista értelmezése, vagy a fekete nőknek tulajdonított túlzott szexualitás. Ezen sztereotípiákat a humor és irónia eszközeivel próbálja pellengérre állítani. Szerepel művein például elefánt ürülék vagy pillangóként repdeső stilizált női nemi szerv.

A The Holy Virgin Mary című festményén (1996) a tabu megsértését Jézus anyjának, Szűz Máriának kánontól eltérő ábrázolása jelenti. Chris Ofili célja az volt, hogy a feketék „Isten előtti egyenlőségére” hívja fel a figyelmet. Miért is ne lehetne Máriát fekete asszonyként ábrázolni, és miért ne lehetne általa is pellengérre állítani a rasszista és szexista sztereotípiákat? Hiszen Jézus is ez ellen küzdött. A hisztérikus reakciók megmutatták, hogy ezt az összetett üzenetet nem értették meg a befogadók. Hatalmas botrány lett, Ofilit elhalmozták gyűlölködő, halállal fenyegető levelekkel.

Chris Ofili: The Holy Virgin Mary (1996)

A nők ábrázolása szintén botrányköve a művészetnek. A legutóbbi időkig a nőt csak férfi szemmel ábrázolták, ebből is fakadt azért botrány bőven, mert a férfiak sem mind egyformán néznek a nőkre. Az utóbbi félévszázadban azonban már a nők is ábrázolják saját szempontjaik szerint a férfiközpontú társadalmakban önmaguk helyzetét. Ez még mindig sok botránnyal és gúnnyal jár.

A nők ábrázolásában a nagy áttörést Manet 1863-ban festett Olympia című festménye jelentette. Két évvel később mutatták be a párizsi Szalonban, fergeteges botrányt kavarva az érzékeny lelkű Manet körül. Manapság már a „19. század kulcsművének” tartják, de kortársaiból elementáris felháborodást és maró gúnyt váltott ki. A korabeli művészeti szalonokba illő nőideál megcsúfolásának tekintették, inkább hasonlított a párizsi mulatók pincérlányaira, mint az eszményi Vénuszra.

Manet: Olympia (1863)

A korabeli kritikák szerint „nevetésre ingerli a nézőt”, „a festő felfogása elképzelhetetlenül parlagi”, a festmény nem más, mint „egy pokrócon heverésző korcs modell”. Egy elhíresült kritikában azt írták, hogy úgy hemzsegnek a szenzációéhes látogatók a kép előtt, mint a Morgue utcai gyilkosság helyszínén (erről Poe írt novellát), majd hozzátette a kritikus: „A művészet, ami ilyen mélyre süllyedt, még azt sem érdemli meg, hogy becsméreljék.”

Manet elkövette azt a hibát, hogy magyarázkodni próbált, pedig csak az alkalmat várták a felháborodásra. Halála után Monet és köre folytatott nehéz küzdelmet, hogy a kép a Louvre gyűjteményébe kerülhessen.

The Artist is Present (2010) - Marina Abramovic és Ulay

A nők társadalomban elfoglalt helyéről, a hatalmi elnyomás módozatairól, illetve a kiteljesítő szerelem ábrázolásáról a kortárs művészek közül a legtöbbet a performansz nagyasszonyától, Marina Abramovićtól tudhatjuk meg. Az 1970-es években kezdődött pályája botrányok sora. Az ő esetében a botrányt a művészet és élet, valamint a művész és a közönség közötti választóvonalak negligálása jelenti. Sem a teste, sem az érzései, fájdalmai, gondolatai, világérzülete nem jelent számára tabut. Ez sokakat zavarba ejt, sokakat csodálatra késztet. Nyitott, permanens világanalízist folytat évtizedek óta. Egy álságos látszatokra épülő világban ez már önmagában botrány.

Abramović Jugoszláviából szökött Amszterdamba és itt ismerkedett meg 1976-ban életének fontos szerelmével, Ulay-jal, akivel performanszok során mutatták be férfi és nő kapcsolatának bonyolultságát. Ha nem felel meg a társadalmi elvárásoknak, ideáloknak, akkor a szerelem is válhat felháborodást kiváltóan botrányossá. A The Other „Rest energy” című munkájukban a szerelem legfontosabb elemét, a bizalmat láttatják, amiért keményen meg kell küzdeni, és ami nélkül minden szerelem a kukában landol. 

Shiran Neshat iráni származású művésznő munkái már átvezetnek minket a nőiség megéléséből a politikai-társadalmi elnyomás ábrázolásába. Neshat tanulmányai befejezése után az USA-ba költözött és csak 1993-ban látogatott vissza szülőhazájába, a fundamentalista szigorba dermedt Iránba, ahol 1997-ig fotósorozatot készített iráni nőkről. Döbbenetes képek a nőiségre bűnként tekintő, alávetettségre és agresszióra épülő társadalomról.

Shirian Neshat: Women of Allah (1993-97)

A politikai-társadalmi egyenlőtlenségek folyamatos témát adnak a művészetnek. A társadalmi viszonyokról, alá- fölérendeltségekről is kialakul mindenhol egy mainstream kép. Aki ezt vitatja, bármi módon kérdőre vonja, szintén botrányba keveredik.

Az 1960/70-es évek Magyarországának társadalmi agyonnyomottsága idején, az épp hogy lélegezni tudó avantgárd meghatározó alakja volt Hajas Tibor és Erdély Miklós. A kádárista kényelmes bezártság fullasztó légkörében rúgták ki filmekben, performanszokban és írásaikban a szabad önkifejezést és önrendelkezést korlátozó vasbeton paneleket. Kis avantgárd oázis voltak a kicsinyes magyar sivár valóságban.

Hajas Tibor: Cím nélkül No. 11.

David Hammons a New York-i művészvilág 20. század végi érdekes képviselője. A civil emberjogi mozgalmak, és a feketék amerikai társadalomba való integrálásának újbóli fellángolása késztette 1988-ban a How ya like me now? című festményére, címében a nyolcvanas évek ikonikus rapperének, Kool Moe Dee szlogenjére utalva.

A képen Jesse Jacksont láthatjuk, aki a nyolcvanas években fekete politikusként kétszer is indult az elnökségért. Hammons szőkén, kék szemekkel, tejfehér bőrrel ábrázolja a fekete politikust. A botrányt borítékolni lehetett, okozója ezúttal a félreértés volt. Olyan égő és fájó sebük az afro-amerikaiaknak a bőrszín alapján való megkülönböztetés, hogy a rasszista és sztereotip gondolkodású fehérek kritikája helyett, saját fekete közösségük kigúnyolását érezték ki belőle. Maga a kép is áldozatául esett e mélyen gyökerező sérelmekből fakadó félreértésnek, és afro-amerikai fiatalok megrongálták. Majd széles körű vita bontakozott ki a galériák művészvilága, a hip hop generáció és a politika között.

David Hemmons: How ya like me now? (1988)

A művészet tehát, csak úgy, mint az élet, botrányos olykor. Talán a legjobb, ha ilyenkor nem a késztermékként kapott korízlés, vagy a mélyben szunnyadó sztereotípiák szerint ítélkezünk, mert így nem értjük meg, vagy félreértjük.

A művészet még a mai napig is a leginkább felrázó (olykor botrányos) területe az életnek, ahol szembesülhetünk korlátainkkal, analizálhatjuk világban létezésünket. Arra biztat, hogy próbáljuk az indulatainkat és a reflexből jövő ítéleteinket sok szempontú nyitott szemlélettel ellensúlyozni.

David Černý: Wenceslas on dead horse

Genet: Egy tolvaj naplója

Írta: YGergely


Genet könyve nehéz és kegyetlen olvasmány. Nehéz és kegyetlen folyamat, míg birkózunk vele. A regény végén egy vásári tükörteremben botladoznak a figurák, s alig találnak ki belőle. Akkorra már valamiképpen – elfogadtuk az író világát vagy nem – mi is ott vagyunk az útvesztőben. Erről a belső tükörteremről szól A tolvaj naplója.

„Várom, hogy az ég a pofámba hulljon. A szentség annyit tesz, mint szolgálatra fogni a szenvedést. Kényszeríteni az ördögöt, hogy Isten legyen. Kivívni a Gonosz elismerését.” Majd: „Egy pillanatra szeretném élesen megfigyelni azt a tényt, hogy a kétségbeesésben a legmagasabbrendű boldogság rejlik.”

Ezek A tolvaj naplója önvallomásos és filozofikus esszékulcsai. A könyv, bár főleg a vége felé bőven tartalmaz a legjobb esszé- és aforizmaírókhoz, egy Cioran színvonalához méltó gondolatokat, mégsem esszé, hanem regény. Naplóregény, mondjuk erősebb hangsúllyal a szó első felét. Természetesen a nyers valóságból merítő naplóval, s nem a tisztánlátón megfogalmazott paradoxonokkal szemben támad erős viszolygásunk – gondolom, nem egészen a szerző szándéka ellenére.

A tolvaj naplója a Rossz szentségének az útirajza. A szentség vágya a rossz útján erősödik. S a rossz útján elérhető-e a szentség? Dosztojevszkij- és Pilinszky-műveknek is nagy kérdése ez.

A szentség vágya nemes; a tanulatlan fegyenc-író modora és stílusa egyéb műveiben, ha nem is választékos, de fegyelmezett, olykor klasszicizáló, elemző: még ha trágár szavakat használ is.

A tolvaj naplója azonban durva, nyers, szemérmetlen, provokatív. E kettősség állandóan ott feszül a szövegben, s olykor e kettősség feszültsége ad mélységet a könyvnek, olykor viszont csikorogva vagy komikusan széttöri, megszünteti, gyengíti hatását. Talán felesleges volna titkolnom, hogy tőlem végig idegen maradt, bár nagy súlyát és erejét nem tagadhatom.

Jean Genet (1910-1986)

Genet maga zárja ki az élményből olvasói egy részét: „csak az az olvasó érthet meg, aki cinkosom lesz” – adja tudtunkra.

Nehéz Genet cinkosává válni. Maradjunk hát csak olvasói.

Szándéka, élet- és írásának célja, hogy „lelkiismerete legyek a lopásnak, melynek költeményét írom itt most” – hirdeti, és tolvajutazásra hívja olvasóját.

Barcelona–Katowice–Antwerpen–Brünn–Jugoszlávia–Itália–Marseille az útvonal, tele börtönökkel, verésekkel, menekülésekkel. De a belső történet a fontos, a városok, a külső kalandok mind csak háttér.

„Egy aszkézis szigorúan pontos jegyzőkönyve” – írja másutt.

Az önfeltárulkozó naplóíró tolvaj és homoszexuális. Arra büszke, hogy nem tartozik a feltételezett olvasó világához. Ezért is talán, többször fölényesen, sértegető hangsúllyal szól hozzánk. A bűn költészetére büszke igazán Genet, arra a dallamra, mely csak ebből csendül ki.

Meghökkentő, hogy milyen mély érzéke van az elvont, spirituális, filozofikummal, etikai problémákkal átitatott gondolatiság iránt. Erkölcsi traktátust olvasunk vagy regényt? Genet talán fütyül rá, pedig e kérdőjel néha zavar a könyv olvasásakor. Kiválóan elevenít meg figurákat, ha akar, de sokszor nem akar, mert nem a megjelenített figura érdekli, hanem a helyzetek és figurák kínálta eszme, tanulság. Számtalan férfiszeretői nem megelevenedő figurák, hanem az alávetettség, a hódolat, a Rossz különböző inkarnációi.

Genet stílusa, hangneme a durvaságok ellenére fennkölt. S ha lemond a láttatásról az elemzés javára, teheti, mert egyaránt kiváló mindkét terepen. „Mit csinálsz az arcommal? – Csomókra kötöm.” Mélyre hasító, de gyomorkavaró megfigyelések és felvillanások váltják egymást. Időbontásos technikája olykor ügyetlen, mert nem tud szerkeszteni, máskor épp az ügyetlenség hitelesíti, a darabosság, a nyílt színi birkózás nyersanyagával.

Genet-t Sartre fedezte fel, majd ideologikus ízű nagy tanulmányban mutatta be: Szent Genet, komédiás és mártír címen. A rossz útján a szentséget kereső bűnöst, a „bűn szentségét” nem nehéz felfedezni, nem kell hozzá ideológiai masinéria, sartre-i lelemény. Áthatja a könyv minden jelenetét, egész világát, de Genet maga is többször megfogalmazza.

A bűntudat drámája azonban nem bomlik ki. A bűntudat vágya, lehetősége, igénye persze végig ott lappang a könyvben, de paradox módon valamiféle „bűnhivalgás” takarásában…

A bűntudatot egyáltalán nem etikai, még kevésbé vallási, inkább esztétikai szempontból hiányoljuk, mint egy színt, dallamot, regényformát és regényfordulatot, a fikció törvényei szerint feltámadó katarzist. E nélkül a könyv nagyszabású monumentum, csodás kövület, nyugtalanító, súlyos jelenség lesz, de írójának rendkívüli gondolati ereje és nem csekély megfigyelő-láttató képessége ellenére is: nem egészen műalkotás. Talán több, talán kevesebb.

Őrzi a magánnaplók esztétikumon túli s egyszersmind esztétikumon inneni fekete varázsát, a fegyenctelep képzeletének tűzijátékát, a rablét labirintusát – ahonnan csak a halál kapujában lesz szabadulás, mert ott a megváltás, a tükörlabirintuson kívül.

Joszeliani csendes humora

Írta: YGergely


Az ötvenes évek legvégén indult új grúz filmalkotók kritikus szellemükkel váltak ismertté. Tengiz Abuladzét világszerte megismerték az igényes mozinézők. A grúz filmiskola a hatvanas évektől kezdve mindenütt nagy becsben állt; a grúz filmeknek saját és összetéveszthetetlen világuk volt, leginkább az olasz neorealizmus hangulata érződött bennük.  

A függetlenség és az alkotói szabadság azonban mégsem lehetett olyan nyilvánvaló a Szovjetunió kötelékében. Abuladze arra a kérdésre, volt-e „cenzurális okokból” meg nem valósult filmje, röviden úgy válaszolt: „Ajaj!”

Otar Joszelianinak, a tbiliszi filmművészet legígéretesebb tehetségének a Lombhullás és az  Élt egyszer egy énekes rigó után elege lett a kérelmezésből, elutasításokból és politikus pártfogókból. Ezekkel a filmjeivel is „baj volt”, hiába arattak nagy nemzetközi sikert. Az 1976-os Pasztoralt már be sem akarták mutatni, külföldi terjesztését nem engedélyezték.

Otar Joszeliani

Párizsban maradt, és 1984-ben megrendezte az évtized egyik legjobb francia filmjét, A Hold kegyeltjeit. A René Clair klasszikus komédiáinak hangulatát fanyarabb, olykor Buñuel szürreális humorával ötvöző film meglehetős sikert aratott.

Lírai tolvajkomédia, kitalálhatatlanul szellemes, egyszerre harsány és finom fordulatokkal. Kiderült, hogy a híres „grúz humor” a párizsi flaszteron is megállja a helyét. Kiderült, hogy párizsi hangulatokat egy tehetséges grúz rendező is meg tud éreztetni.

„Plebejus bajtársiasság fűzi az olcsó, utcai pillangókhoz, szakadt, bölcs clochard-okhoz, bolondos, vén anarchistákhoz, tolvaj trubadúrokhoz, és szinte gyermeki kárörömmel figyeli, hogyan járnak pórul a pénzéhes bajkeverők, felfuvalkodott rendőrfőnökök, a tárgyak és javak gyűjtésének erkölcsi koldusai” – jellemezte a filmet s rendezőjét Létay Vera a Filmvilág 1986/10-es „Joszeliani-számában”.

Az  És  lőn világosság   nehezebben megközelíthető, lassúbb tempójú film, mint Joszeliani előző lírai komédiái. Nagyobb figyelem kell hozzá. Persze a világ is zavarba ejtő, melyet ábrázol. Az isten háta mögötti afrikai falu mindennapjaiban nehezen igazodunk el, kicsit bizonytalanul állunk a zűrzavaros cselekmény középpontjában. Egy afrikai falu vándorútra kényszerül, mert a civilizáció betört életükbe. Egy afrikai falu megszűnik létezni. Ezt a tragédiát a Tbilisziből Párizson át ideérkezett grúz rendező kesernyés komédiával láttatja. Talán ő is a vándorlók között érzi magát.

És lőn világosság

Az Agyő, édes otthon!  figurái vagy milliomosok, és akkor hatalmas kastélyokban élnek, vagy hajléktalanok, kiknek csatornapart a lakhelyük. De akár csórók, akár dúsgazdagok, elvágyódnak. Mesevilág ez, mint minden filmjéé, de zaklatott, nagyvárosi, kevés illúziójú, halovány vigaszú mese.

Joszeliani Párizsa sohasem nosztalgikus és sohasem közhelyes. Zaklatott is, meg szürke, monoton is: ez adja zavaró különlegességét, szeretetre méltó páratlanságát. Nincs az a klisé és közhely, amit ne tudna átszínezni és átnemesíteni. Azt szereti, ha a sorsok összevissza bonyolódnak, és csak az a néző sejthet meg valamit, akinek van érzéke ilyesmihez.

Jacques Tati ennek a rokontalan rendezőnek nem is olyan távoli rokona. Tatinál sem beszélnek sokat, van elhallgatás és zörej-bravúr, hars modernitással szembeszálló nyugalom. Mindketten az unalomba fulladó modern világ lassú és kicsiny kínjait festik a vászonra. Joszeliani francia városait csupa-csupa érdekes Hulot úr lakja.

Sokan felfigyeltek már arra, hogy cselekménytelennek látszó filmjeiben rendkívül bonyodalmas cselekmény, párhuzamos és keresztező történetek tucatjai bújnak meg. Összetört történet-cserepek, melyeket csak a figyelmes néző rakhat össze, mint A Hold kegyeltjeiben az összetört sèvres-i porcelánt a tolvajok.

Agyő, édes otthon

A Hétfő reggel a mindennapi fáradtság olyan csendes pasztellképeivel szólított meg, hogy pillanatokig azt sem tudtam, moziban vagyok-e. Pedig nagyon is ott érezhetjük magunkat, Joszeliani minden idők legcsendesebb humorú filmműhelyében.

Vidéki vegyigyár, csőtörés, füstök, csapok, ipari szenny kint és bent. Itt mindenki afféle „tucatember”, és senki sem az, mert mindenki önmaga, vagyis összetéveszthetetlen. Mindenkinek van kis titka, hóbortja, váratlan gesztusa.

Hétfő reggel 

A szabálytalanul lüktető nyitott szabadságnak már csak jelei vannak, de ezekből is lehet kedvet meríteni az életkedvrontó, monoton hétfő reggeleken.

Megértjük azokat is, akik kicsit unatkoznak Joszeliani mozijában, de azokat még inkább, akiknek utána már nincs kedvük a hamisan harsány látványosságokhoz. Jó, hogy élnek még ilyen furcsa filmrendezők. Joszeliani neve után nem hiányzik sem pont, sem felkiáltójel.