Keresés ebben a blogban

2015. december 28., hétfő

A fény évfordulója

Írta: bikassygergel


1895. december 28-án tartotta első nyilvános vetítését Auguste és Louis Lumière a párizsi Grand Caféban. 
Az egyik első magyar filmszaklap Mozgófénykép Híradó névre hallgatott. De ezen a címen senki sem emlegette, valójában Kinematographen Anzeigernek ismerték. Ez a Kinematographen Anzeiger (Budapest VII., Rákóczi út 68. I. em. 9.) a film születésének korai évfordulójára, 1908 decemberére ünnepi számot adott ki.

A címlapon „a kinematográfia megteremtői”: legfelül a Lumière-fivérek, bajszosan és elmélyülten, mint két filozófus, alattuk Léon Gaumont, Thomas E. Edison, Charles Urban. Jövőbe látó, derűs tekintetek.

Az Anzeiger szerkesztői jól tudták, hogy a filmet nem „feltalálták”, hanem megteremtették. A vetítés lehetőségét teremtették meg, és sokkal többen, mint ahányan bármely filmlap címoldalára felférnének. Georges Demeny például Demény néven magyar eredetű, Skladanowski lengyel–német. És a legnagyobb elfeledett, aki már Lumière előtt vászonra vetített képet, az angol Friese-Greene. Vagy Augustin Le Prince az? Neki a szabadalmát ellopták, másodjára meg már elkésett vele.

Mert nem a filmet, a mozit kellett feltalálni. Azt a szertartást, hogy valamely dobozból kivetíthető legyen a mozgókép, és ezt a nagy képet akár több százan egyszerre nézhessék.

Közhely ma már, amit az első Lumière-bemutató után egy francia újságíró leírt: a megörökített mozgás lépés a halál legyőzése felé.
Kicsi kis lépés. De nagyobb úgysem lesz.

Edison és mások már évekkel előbb mutattak fényképezett mozgóképet úgy, hogy egyetlen ember nézhette csak, dobozba kandikálva?
Mi a különbség? A mozi lényege.

Írjuk fel iskolai füzetünkbe, mert újból elfeledjük: Lumière-ék a mozit találták fel. A közös filmnézés lehetőségét.


Nem lehet elpusztítani, nyugodtunk meg.

Pedig el lehet pusztítani. Azzal, ha egyedül nézzük. El lehet pusztítani a magánnyal. A halál legyőzése csak zsúfolt moziteremben lehetséges.

Lumière-ék a mozit találták fel, a halál egyetlen ellenszerét.

A film megszületésének századik évfordulóján, 1995-ben elhatároztam, hogy én itt meg is állok, a száz éves születésnapon. Utána az ezredfordulókor akartam abbahagyni. Majd 2007-ig nézek új filmeket, ugyanis akkor volt Griffith Magányos villa című 12 perces filmjének a centenáriuma, a filmnyelv akkor született meg, azzal a mozival. 
Most van a mozi születésének 120. évfordulója. 
Még várok... 






2015. december 21., hétfő

Karácsonyi üdvözlet

Írta: Inkabringa


Karácsony közeleg, néhány napra elcsendesülünk. Ilyenkor kivonulhatunk a jól-rosszul viselhető hétköznapokból. Szerettei körében, nyugalmas és biztonságos légkörben mindenki feloldódhat egy kicsit. A külvilágot kizárjuk, bevackolódunk saját kis életünkbe. Ez nagyon jó és nagyon fontos.

Azért karácsonyra készülődve se feledjük, hogy sem etalonja, sem középpontja, csak alkotórészei vagyunk egy sokszínű, változatos kultúrájú emberi világnak. Konkrétan is lehet másokon segíteni, hiszen rászoruló van bőven, akiknek fűtésre, élelemre sem futja az ünnepen, netán egyetlen biztos pontja sincs az életüknek.

Idén a karácsonyi jókívánságainkat gyerekek éneke kíséri. Reméljük, senki nem a bőrszín és származás szerinti csoportosítás alapján hallgatja majd őket. Csupán csak ennyi a lényeg: Gyöngyhangú gyerekek énekelnek karácsonyi dalokat.

A Libera kórus Angliában alakult 1984-ben. A Carol of the bells című dalnak egy ukrán népdal az alapja. A 20. század első felében angol szöveget kapott, és trilliónyi feldolgozással világslágerré vált.

Az African Children’s Choir szintén 1984-ben alakult olyan árvákból, akik szüleiket járványokban, háborúkban, nyomorúságban veszítették el. A Bolingo című dalban lingala nyelven éneklik és ünneplik a karácsony beköszöntét. A ’bolingo’ lingala nyelven azt jelenti, ’szeretet’.

Legyen mindenkinek nyugodt, meghitt ünnepe szerettei körében.
Békés karácsonyt kívánunk!


2015. december 19., szombat

Szép remények (Dickens, BBC, UPC)

Írta: bikassygergel


Karácsonykor esetleg eszébe jut az embernek Dickens Karácsonyi éneke. A nagy magyar kábelhálózat, az UPC gondoskodott arról, hogy más is eszébe jusson az embernek. Az UPC ugyanis január elsejétől megszünteti a BBC Entertainment sugárzását. Ez a csatorna nemcsak kiemelkedő színvonalú (volt), hanem itt készült minden idők talán legjobb Dickens-filmfeldolgozása, a Szép remények is. Szerencsére nagyon sokszor ismételték, hátha ismétlik még év végéig, aki teheti, vegye videóra.

Aki meg teheti, olvassa újra a Szép reményeket, ha lehet, Bartos Tibor fordításában. Vigyázat: egy ebook-kiadó gondosan megfontolva Mikes Lajos 70-80 évvel ezelőtti fordításában adja ki, a régi magyar címén. Hja kérem, az ugyanis már jogdíj nélküli, hja kérem, ez itt a lényeg, nem a magyar szöveg milyensége. Igazán nem szeretném a nagyszerű szerkesztő, a legendás "Mikes bácsi" emlékét haloványítani, sok nagy magyar írón segített, szépen emlékezett rá Gelléri Andor Endre és mások. Dickens több könyvét is ő fordította, mondom, hetven-nyolcvan éve. Ezek jó részét azóta újra fordították, pedig mai szemmel sem mind "olvashatatlan", sajnos a Nagy várakozások (nála ez a cím) olvashatatlan,  és így a jogdíjkerülő magyar ebook-kiadók sokakat majd sikeresen elriasztanak az írótól.

Nálunk folyamatosan és igazán amúgyis csak a Twist Olivér és talán a Copperfield Dávid volt jó értelemben "tömegolvasmány", más, nagyobb regényei, pl. a Szép remények és a Nehéz idők sohasem. A Twist Olivér nagyon korán, már 1843-ban (!) megjelent magyarul, az érdekes nevű Gondol Dániel református lelkész fordításában, és innen kezdve vagy százhúsz évig sikertörténet. Fordították Dickenst a legjobb huszadik századi magyar írók, köztük Szentkuthy Miklós és Ottlik Géza.

Említsem megint Bartos Tibort, a Nehéz idők 1959-es kiadásához (a Világirodalom Klasszikusai, negyvenezer példány) ő írt utószót, és ez az írás több szemszögből nézve is különös teljesítmény. Az '56 utáni "nehéz időkben" a kiadói igényekhez alkalmazkodva marxista, sőt "vonalas", vulgármarxista ízű dolgozat. Egyszersmind bravúros esszé, ahol a vulgármarxizmus ravasz álca: mögötte Dickenst és korát, az író értékeit kiválóan ismerő Bartos a talán máig legjobb Dickens-tanulmányt tette az asztalra.

A Nehéz idők maga szintén kétarcú remeklés: egyrészt afféle oktató célzatú "tanregény", jókról és gonoszakról, másrészt illúziótlan korrajz Anglia kapitalizmusának mocskos és iszonyú "hőskoráról", a munkások és bányászok és mindenfajta kétkezi dolgozók könyörtelen, állatias kizsákmányolásáról. Van egy szakszervezeti vezető, akinek kudarcával Bartos szerint Dickens azt sugallja, hogy a munkásság soha nem döntheti meg a kizsákmányoló kapitalizmust. Sőt, talán ki is mondja, mint a tételregényekben szokás. Majdnem pontosan egyidőben - bár az írónál azért kicsit később - Engels is rájött, hogy a szakszervezeti munkásság alkalmatlan ilyesmire, még később Lenin már "élcsapatot" követelt az önmagában tehetetlen munkásosztály "vezetésére" - hogy mi lett ebből, azt nyögjük máig.

Dickens elsősorban nagy romantikus, aki sokkal több, mint nagy romantikus, de azért naiv, gyönyörű szerelmi történeket írt, hamvas ifjú hölgyekről és ábrándos ifjakról. A Nehéz időkből az is kiderül, hogy amúgy "mellékesen" hibátlan és mély korrajzot, mondhatnám, társadalmi elemzést ad. Minden érdeklődőnek, legyen az érettségiző nagykamasz avagy kezdő történész, szelíden azt ajánlom, hogy Engels és Lenin helyett Dickens nagy műveit olvassa, ha a klasszikus, 19.századi kapitalizmust meg akarja ismerni. Jobb olvasmány.
A BBC Entertainement pedig kiváló Dickens-sorozataival az egyik legjobb tévé. Most hát a legnagyobb magyar kábelhálózatnál nem nézhetjük. Karácsonyi ajándék.

2015. december 15., kedd

Bakfitty Romulus

Írta: Inkabringa


Ha a napi befolyásolásunkon ügyködők kreálnak közfogyasztásunkra nagy formátumú politikust, abból előbb-utóbb baj lesz. Ám ha egy eredeti szellemű író teszi ugyanezt, filozofikus mélységű tanulságot kapunk. 

Friedrich Dürrenmatt igazi mestere volt ennek a kreációnak. Művei már életében is és azon is túl, nagyon fontos támaszai lettek a bármily jellegű befolyásolásból köszönettel nem kérőknek.
Friedrich Dürrenmatt (1921-1990)
Első drámáját huszonkilenc éves korában írta, olyan mély bölcsességről tanúságot téve, ameddig sokan egész életükben nem jutnak el, de még a kanyarig sem. A nagy Romulus című drámája egy jelentéktelen uralkodó jelentőssé kreálása. A valóságban létező Romulus gyerekemberként került a hatalmasan haldokló Római Birodalom élére, és hogy egyáltalán fennmaradt a neve, csak annak köszönheti, hogy ő volt a római császárok sorában az utolsó. Jöttek a germánok és letaszították a trónról. Romulus még csak hősi halált sem halt. A germánok vezére, Odoaker, tisztes megélhetést adott neki és szépen elküldte fenséges birodalmával együtt a történelem lapjaira.

A germánok természetesen nem a nemes lelkűségük okán törtek be Rómába, ahogy a rómaiak sem nemes lelkűségből igáztak le korábban más népeket. A háborút mindig materiális javakért vívják. Az egyik fél el akarja venni, a másik meg nem adja. A honpolgárokat pedig a hazaszeretet magasztosságával szédítik a mészárszékre.

Dürrenmatt története 476-ban játszódik, amit jelképesen az ókor végének és a középkor kezdetének tekintenek. A Nyugat-Római Birodalom bukásának éve.
 „PYRAMUS: Gondold el, olyan idők következnek, amikor nem beszélnek többé latinul és görögül, hanem olyan lehetetlen nyelveken, mint ez a germán. ACHILLES: Képzeld el, germán törzsfőnökök, kínaiak, zulukafferok ragadják meg a világpolitika kormányrúdját, olyan emberek, akik műveltség dolgában mélyen alattunk állnak. Arma virumque cano… az egész Vergiliust betéve fújom. PYRAMUS: Mehnin aeide thea… én meg Homéroszt. ACHILLES: Száz szónak is egy a vége, rettenetes napok virradnak ránk.”
Ez a történelmi pillanat ihlette Dürrenmattot egy teljesen jelentéktelen uralkodó különlegesen érdekes államférfivé kreálására.

A Stúdió K Színház a k2 Színházzal karöltve csavart még egyet az amúgy is megcsavart történeten. Az előadás címe Bakfitty. Jó svungja van ennek a szónak, anélkül, hogy trendin közhelyes trágárság lenne. Dürrenmatt eltért a valós történelmi tényektől, a színház pedig drámájának szó szerinti interpretálásától. A napjainkra hangszerelt beékelt mondatok nem fedték el és vitték félre a szerző által fontosnak tartott mondanivalót. Néhol kifejezetten szellemdús „21. századi pluszt” adtak a darabnak. Mindezt erősíti az intellektuális és emocionális bravúrra képes kiváló színészgárda.

Dürrenmatt Romulusa már felnőtt, érett férfi. Eladósorban levő leánygyermekkel, gondosan megválasztott családfájú feleséggel, és egy gigantikus birodalommal. A lányát leszámítva tulajdonképp mindezekkel egyáltalán nem törődik. Az első felvonást végighenyéli. Fetreng fenséges kerevetén és nem hajlandó birodalmával foglalkozni, csak a tyúkjaival, akiket uralkodó elődjeiről, illetve a trónjára fenekedő germán vezérekről nevezett el. Tojt-e tojást Odoaker, és ha igen, miért ő, és miért nem Orestes? Ezzel a kérdéssel kezdődik, folytatódik és végződik minden napja.

Milyen vezető az ilyen? Épp az ellenkezőjéhez vagyunk szokva. A politikusok majd’ megháborodnak a tettvágytól. Éjt nappallá téve tüsténkednek és mindezt értünk, csakis értünk teszik. Mindent eldöntenek helyettünk, nekünk csak engedelmesen és gördülékenyen tennünk és gondolnunk kell, amit mondanak. Betolakodnak az élet minden zugába, hiába mondanánk, hogy ott már nincs helyük, menjenek innen. Egy perc nyugtunk sincs tőlük. Ilyen szorgos egy igazi politikus.

Ám Romulus nem ily tevékeny, ő csak henyél. A birodalma szétomlik, betörnek a civilizálatlan barbárok, ahogy persze anno a rómaiak is civilizálatlan barbárokként törtek a görögökre, de az már rég volt, és különben is. Sorra jönnek a gondterhelt, öntelt és cselszövő államirányítók, hogy üres a kincstár, inog a trón, a germánok már a spájzban vannak. Romulust ez cseppet sem érdekli. Pedig még a legkorruptabb díszhuszárai is hősi pózba vágják magukat, arra gondolván, mire nem lennének képesek szeretett birodalmuk megvédéséért. Romulus azonban imbecil deviánsként konzekvensen fütyül az egész államproblémára.

Megjelenik a pénzember is, egy nadrággyáros, aki némi üzleti tranzakcióért cserébe (Romulus hozzáadja a lányát és elterjeszti a nadrágviselés divatját a birodalmában), ígéretet tesz, lefizeti a germánokat, hogy elhordják magukat, és nyugodtan rogyadozhat tovább végtelen időkig a Nyugat-Római Birodalom.

A honfibú hamarosan mindenkin erőt vesz a római udvarban. Még Romulus lányának germán hadifogságból visszatérő szerelme is a nadrággyárossal való házasságot szorgalmazza: a haza üdvére.
ZÉNÓ: Ha a lányod elszalasztja ezt a partit, összeomlik a világ. ROMULUS: Mi omlunk össze. Nagy különbség. ZÉNÓ: A világ mi vagyunk. ROMULUS: Vidéki alakok vagyunk, a világ túlnőtt rajtunk, meg sem tudjuk érteni. ZÉNÓ: Olyanfajta ember, mint te, ne legyen Róma császára!

Ó, ezek a hősi pózok. Milyen könnyen megadja magát mindenki a nagy eszménynek. Egyetlen konok kivétel a birodalom szimbóluma, a császár, Romulus. Teszi mindezt úgy, hogy fel van rá készülve, vagy a germánok, vagy a saját famulusai által, de halni fog. Ezt sem bánja. Lassan megértjük indítékait, semmittevésének okait.

Érveit elmondja feleségének:
ROMULUS: Ez az. Politikai belátásom a semmittevés. JULIA: Ehhez nem kell császárnak lenni. ROMULUS: Semmittevésem ettől kapott értelmet. Magánemberként henyélni: teljesen hatástalan.

Majd lányának is:
REA: De hát nem kötelességünk-e a hazát minden másnál jobban szeretni? ROMULUS: Nem. Kevésbé kell szeretnünk, mint egy embert. Mindenekelőtt pedig gyanakvással. Senkiből nem lesz olyan könnyen gyilkos, mint a hazából.

Romulus akkor válik igazán érdekessé, amikor rettegett ellenfelével, a germán Odoakerrel kerül szembe. Nincs dicső áldozat, nemes vérek hullatása. Első témájuk a tyúktenyésztés: természetesen Odoakernek is ez a kedvenc hobbija. Mint kiderül, a hatalom visszás mindenhatósága a germán fővezért legalább annyira undorítja, mint Romulust.
Dürrenmatt Romulusa szánt szándékkal tette tönkre birodalmát, hogy vége legyen a hatalmi tébolynak, amibe Róma kergette önmagát. Önjelölt igazságosztó erkölcsbíróként henyélt. A semmittevése sikerrel járt. Róma elbukott. Azonban a dolog természete szerint, akár lázas ténykedésbe, akár tétlenkedésbe fognak a hatalmon lévők, a nép bizony ugyanúgy éhen hal vagy felkoncolják. A nép pedig, mivel beletörődött, hogy semmi érdemi beleszólása nincs a folyamatokba, véleményét megtartja magának, majd azt is elfelejti, hogy volt-e egyáltalán, egész életében csak átvészelni és túlélni akar, de végül mégis a rövidebbet húzza, megissza a levét, és a többi, egész a bakfittyig.

Odoaker kemény tekintetű, félelmesen alázatos unokaöccse, parancsszóra, gondolkodás nélkül megcsókolja Romulus lábát is. Odoaker iszonyodik ettől a fegyelmezett engedelmességtől, a kétely nélküli eltökéltségtől és vakhittől. „Unokaöcsém ma még kezes jószág, a szolgálatkészség szobrát mintázhatod róla. De egyszer, néhány év sem telik bele, gyilkosom lesz.

A két világformáló impériumvezér csak egymásban bízhat, csak a másiktól számíthat megértésre. Két kiégett, a háború- és birodalomcsinálás őrjítő hatalmától megundorodott cinikus és keserű alak. Bölcsességüket nem a semmittevésük és tehetetlenségük, hanem a tőlük elvárt cselekvések lehetőségétől való viszolygásuk adja.

Dürrenmatt a várható támadásoknak elébe menve, az 1950-ben megjelent drámája végére egy rövid magyarázatot fűzött:
Romulus „veszélyes fickó, aki halálra szánta magát; ez teszi borzasztóvá ezt a császári tyúktenyésztőt, ezt a bohócsipkában ágáló világbíráját, akinek tragédiája éppen abban rejlik, hogy bohózati véget ér: nyugdíjba küldik, ő azonban – és ettől nő óriásira – olyan bölcs és belátó, hogy ezt is elfogadja.

Mindenki rágódjon tehát e tragikomikus drámán szívének kedves ketrecszabályai szerint. Azért ne feledjük, hogy ennél sokkal több van benne.

Dürrenmatt történelmietlen történelmi drámája ITT elolvasható. 




2015. december 12., szombat

Henry és June (Régi Párizs főterén 3.)

Írta: bikassygergel


Becsülöm a magyar wikipédiát, valaha közreműködtem szerkesztésében, mégis, nehezen tudom elfogadni, sőt megbocsátani, hogy Henry Miller (legalábbis a mai napig) kimaradt belőle. A XX. századi világirodalom egyik óriása. Pornográfia vádjával az USA-ban a hatvanas évek elejéig nem merték kiadni műveit (ő maga akkor már hetven is elmúlt), és az irodalmat erősen befolyásoló, sőt megváltoztató regényei először mind Párizsban jelentek meg anyanyelvén, angolul. Párizsban is élt, ott vált íróvá: első remekművét akkor kezdte írni 1931-ben, amikor már volt valami kölcsönpénze ebédre és vacsorára.

Ez az időrendben első és talán legnagyobb könyve, a Ráktérítő, jó későn 1990 körül, amikor az egész hazai kulturális élet egész mással foglalkozott, magyarul is megjelent, különösebb visszhang nélkül. Ugyanez a hazai visszhangtalanság fogadta másik remekművét, a Sexust. Pornószövegnek "magas irodalom", a magas irodalom barátainak fröcsögő, parttalan, kaotikusnak látszó szexközpontú életvallomás. Itthon nem volt kritikus, aki értelmezze. Talán a Ráktérítő fordítója, Bartos Tibor képes lett volna rá. 

Mondanom sem kell, nem lévén "angolos", én Párizsban ismerkedtem meg könyveivel, a hetvenes évek közepén. Ott akkor már széles körben ismerték, könyveit zsebkönyv kiadásokban kapkodták el. Rám földrengésszerű hatással volt. Nehéz volna pontosan és alaposan elmagyarázni: először is az itthon tiltott és ismeretlen varázsa - dehát ilyenből elég sok volt, a földrengéshez azért ennél többre volt szükség. Mindig érdekeltek a naplók és önéletrajzok, és érdekelt az újszerű, újtípusú regény minden fajtája. A vállaltan személyes hang, az önfeltárulkozás sikoltása. Henry Miller könyvei ezt nyújtják. Dühödt, életrajongással és az életet minden szennyében átélt személyesség gátlástalanságával. Főiskolákra nem járt, de Nietzsche és D. H. Lawrence iskolájába igen. Mellesleg ő írt angolul elsőként Buñuel Andalúziai kutyájáról is. Azért bámultam, mert mint sokan, magam is gyávának éreztem ehhez: ököllel a randa külvilágnak. Ott kezdődik, hogy először is lemerül az élet (nála előbb Brooklyn, majd Párizs) félalvilágába, az életnek bátor bozótharcosaként. Bármily rémítő és csúnya is az a bozót, valahogy mégis kedveli is. Prostituáltak és kispolgári nők fuldokolnak ebben a televényben, Mona/June, egy Millerhez méltó férfivadász, vele művel gyalázatos dolgokat. Párizsig menekül tőle.

Párizsban találkozik a tehetséges, kékharisnya és jómódú művészlélekkel, a kubai-amerikai Anais Ninnel. Ninnek férje van és szeretői - ellentétben a kocsmák New York-i aszfalt-angyalával, aki főleg gazdag férfiakra vadászik - ő híres írókkal, művészekkel köt ágyban és lélekben izzó kapcsolatokat. Pszichológusához és saját apjához is testi-lelki szerelem fűzi, s azt mondanunk sem kell, hogy biszexuális. Évek óta naplót vezet: az utókor szerencséjére, Miller párizsi korszakának szinte minden órája megelevenül. A Brooklynból jött író Párizs egyik elővárosában lakik, írni igen, munka után nézni nincs kedve. A magyar fórumokon idézik szavait: "Volt még egy dolog, amiben végképp nem hittem - a munkában. A munka már a felnőttkor küszöbén úgy tetszett nekem, mint az ostobák számára fenntartott tevékenységi forma. Épp ellentéte az alkotásnak, ami csak játék, és ami éppen azért a legfőbb hajtóerő az életben, mert önmagán kívül nincs más létoka. Mondta-e bárki is, hogy isten azért teremtette a világot, mert dolgozni akart?"

E korszak csúcsa, amikor a leszbikus kalandot sem elutasító Mona/June megérkezik Párizsba, innen kezdve változatos és egymást gyilkoló háromszög-, meg négyszög kapcsolatokban fürdik a nem mindennapi trió. Közben Miller és Anais Nin Proustot elemez, Joyce-ról társalog, szeretik és gyűlölik June-t.

Ennek a kalandnak a története a Henry és June (a napló egy része), melyből 1990-ben amerikai film is készült, nem is a legrosszabb, bár enyhén szépelgő film, két kiváló színésznővel: Anais-t Maria de Medeiros, June-t, az akkor még nem világhírű Uma Thurman játszotta. Ennek nálunk is sikere volt, de Miller olvasására senkit nem bírt rá. Pedig, ha Henry Millernek hatása lett volna a magyar olvasóra és írókra, mint a világ nagyrészén, akkor az egész magyar próza vadabb és talán érdekesebb lenne.

Hazatértem Párizsból Anais Nin és Henry Miller sok-sok könyvével, velük hoztam Párizsból is valamit. Talán ezért, hogy amikor kezdték kiadni őket magyarul, már nem néztem beléjük. Polcpakolászáskor most akadtak a kezembe. Nem ismételtem át lexikonokban ellenőrizva, hogy elhagyva Párizst és Athént meg Korfut, mi történt vele, mint élt Kaliforniában, hogyan házasodott meg még háromszor. Kilencvennyolc évig élt. Ilyen vad élethez és irodalomhoz bestiális külső és belső erőre van szükség. A világirodalomban nincs szükség Henry Miller-feltámadásra, mert ott állandóan jelen van. Mostanában próbálják a főművei után színre lépő "beat-irodalommal", Kerouacot vele rokonítani. Hogy a magyarok megismerik egyszer? Nem az én dolgom. Nekem nagy érték volt, hogy Párizsban megismertem a könyveit.



.

2015. december 9., szerda

A derűs tudós (Ilyés Zoltán 1968-2015)

Írta: Inkabringa


Ma kaptam a hírt egy kedves barátunktól. Szörnyen, letaglózóan igaz. Meghalt Ilyés Zoltán egyetemi docens, az MTA Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa, kulturális antropológus, kutató.

Hallgattam jó néhány előadását, konferencia felszólalását. Lenyűgöző tárgyi tudása volt. Nem a száraz, lexikonszerű, egy témára koncentráló adathalmaz-darálás, hanem a tudós ember invenciózus kíváncsisága csillogott ki a mondataiból. Szelíd természetességgel tartotta az előadásait, mintha magától értetődő volna hatalmas tudása. Szelíd, de izzó lelkesedéssel beszélt, az egyetemi hallgatótól a professzorig mindenkit magával ragadott. Akár egy ausztrál cserjefaj izgalmas ökológiai beágyazottságáról, akár a szórványkisebbségek társadalmi helyzetéről volt szó. Álmélkodva hallgattuk, ezt már nem is lehet fejben tartani, annyi mindent tudott a világról, s mindezt nem felszínesen, hanem elmélyült, okos tudással.

Igazi tudós ember, akinek szenvedélye a megismerés és a továbblépés, az újat felfedezés. Minden mondatából sütött, hogy ezt már tudja, de nem elégedhet meg ennyivel, azt is tudni akarja, ami mögötte van, ami eddig rejtve maradt. A kelet-közép-európai kisebbségek, szórványlétek, a mindennapokban kiforrott egymás mellett élések és a hatalmi gépezetek által gerjesztett ideák és félelmek felfejtése volt szűkebb tudományterülete. Fájdalmasan félbeszakadt munka.

Akik a miskolci kulturális antropológia tanszéken, vagy az MTA Társadalomtudományi Intézetében megfordultak, akik itt-ott az országban hallották, olvasták, most mind megrendültek. A veszteség lesújtó.

Birtokában volt két olyan nagyszerű tulajdonságnak, ami manapság szinte már alig fedezhető fel.
Az egyik a derűje. Derűs ember volt. Nagyon szép szó, és egyre ritkábban fellelhető emberi tulajdonság. A kiváló humorérzék hasznos azoknak, akik a társadalom elveszett rétegeire is figyelnek. Az ő humora nem a csípős élcelődés vagy fölényes gúny formájában nyilvánult meg. Erre nincs jobb szó: derűs humora és öniróniája volt.
A másik kiváló és nagyon ritka tulajdonsága a vitaképessége. Platónt és Gadamert nem csupán értelmezni, hanem a gyakorlatban is alkalmazni tudta. Izgalmas, tartalmas eszmecserévé tette az opponens vélemények ütközését. Nem meghódítani, hanem értelmezni akarta a világot.  

„Mint Kunt Ernő” – mondta a barátunk, amikor a halálhírt közölte. Két tudós, két kulturális antropológus, két társadalomkutató, akik ötvenéves korukat sem élhették meg, mégis jelentős tudományos munkát hagytak maguk után. Miskolc különleges hely ebben az országban. A semmiből kitekintés, a negligálás szimbóluma. Nem véletlen, hogy annak idején Kunt Ernő itt harcolta ki a kulturális antropológiai képzést. Ahelyett, hogy elmenekült volna, odament az elveszett helyre.
Ilyés Zoltán is odament, elkötelezett szolidaritással az elveszettek irányában.

Derűs tudós, hatalmas tudással, még hatalmasabb tudásvággyal, a társadalmak elveszettjei, hányt-vetettjei iránti figyelemmel. Nagyon sokat dolgozott, ahogy a miskolci tanszék valamennyi oktatója: tanítás, terepmunka, kutatás, írás, fordítás.

Tanítványai rajongták derűs tudását, a világot értelmezni tudó képességét, szelíd empátiáját, magával ragadó előadásait. A barátunkkal végül arra jutottunk, hogy a Miskolcon most készülő kulturális antropológia szakdolgozatok első oldalára ezt a mondatot kellene írni:
„Ilyés Zoltán emlékének ajánlom.”



2015. december 2., szerda

Terek és könyvek (Régi Párizs főterén 2.)

Írta: bikassygergel

A mai Párizsnak nincs egyetlen főtere, bár a Place de la République egyre inkább azzá válik: már évtizedek óta innen vonul a tömeg a Bastille-hoz, vagyis a Bastille is tekinthető főtérnek. Meg, ha akarom (de nemigen akarom) Európa legnagyobb tere, a Concorde is olyasmi, vagy a szintén gigantomániás Place de l'Étoile, akarom mondani a Place Charles-de-Gaulle - állami főtér, koszorúzások és díszszemlék helyszíne. Talán egy kisebbet: a Place Vendôme, kisebb ugyan, de a nagypolgárok és luxus-szállodák dúsgazdag tere, ahol 1871 májusában a munkások és kispolgárok ledöntötték Napoleon szobrát (jelképesen a "kis Napoleonét"), gurult a szobor feje. Ezért aztán a hatalomra jutott középosztály Courbet fejét követelte, szerencsére a festő Svájcba tudott menekülni.
Ez is persze már az új Párizs, és nem a régi. A réginek, egészen Napoleonig a Grève-tér (a mai Hôtel de Ville előtt) a városcentruma, igen, a nyaktilózás helyszíne, az volt a régi főtér. A guillotine feltalálása előtt a középkorban itt szorgosan akasztottak, máglyán égettek és kerékbe törtek.

Vonuljunk át a balpartra, ott - a Denfert-Rochereau hatalmas, oroszlánszobros tere kivételével minden sokkal kisebb és barátságosabb. 1968 helyszíne, a Quartier Latin, tele nagyon régi és elég kicsi terekkel, sokunk Párizsát ez jelenti.
Igazán a múlt század elején váltak barátságosabbá, főleg az I. világháború után. A húszas évek angol-amerikai irodalmának javarésze is itt született, kicsit előbb Henry James, majd Joyce, Hemingway, hogy csak őket mondjam, három, négy, öt évet éltek a szűk utcákon és tereken. Párizs latin negyede piszkos és büdös volt. A Vándorünnep-ben maga a várost ünnepnek mondó Hemingway csodálkozik leginkább, hogy bírták a mocskot és a nem mindig szivattyúzott ürüléket, hideg esőt, sárt és büdöset. Bírták valahogy, mert alig akartak hazamenni, Joyce nem is ment. Sylvia Beach könyvesboltja volt a fő helyük, az Odéon téren ('68-ban jól felforgatták - a könyvesbolt addigra már odébb költözött, egész közel a Szajna-parthoz...)
Itt már elérkeztem, ha nem is a régi Párizs, de saját szerényebb múltamhoz. A hetvenes években én is kedvvel járogattam az átköltözött Shakespeare and Company könyvesboltba: Joyce, Hemingway és mentoruk, a híres Gertrud Stein nem élt már, és Sylvia Beach sem, bár az akkori utódjuk is karizmatikus figura volt, a törzsolvasókat megismerte, ősz, kecskeszakállas férfi, olvasom, hogy nemrég halt meg, kilencvennyolc éves korában.
Illyés 1922 és '26 között, majd alig később más magyar írók jöttek, József Attila, Déry és barátja Németh Andor, rövid ideig Radnóti, hosszabb ideig a magányba burkolt Márai. Írtak akkoriban nagyon jó magyar lektűrt is a városról, a Halászó macska utcáját. József Attila kicsit odébb vert tanyát, egykori szállodáján remélem, megvan még az emléktábla, közel a Saint-Sulpice térhez (na még egy "főtér", a templom okán vallásias, hideg és nyugodt).

... Legutóbbi bejegyzésemben Párizsban játszódó magyar regényeket idéztem, jó sokat kihagytam, a kihagyottak ügyében Bajomi Lázár Endre sok Párizs-könyve igazíthat el minden kíváncsit (bár ő meg Márait és például a Ketten Párizs ellen egy másik jó lektűr) íróját hagyta ki gondosan...)
Place Contrescarpe
Régi párizsi főterem ez volt, a Contrescarpe. A jobboldali kávéházban néztem barátommal egy őszi későestén a múlt század leghíresebb boxmeccsét, Muhammad Ali nagy győzelmét Foreman ellen. Mintegy kötelezően esős este volt. Párizs, mint tudjuk, szürke és esős. Vagy nem. Mindenki őrizze a saját Párizsát, én (sokan másokkal) a Quartier Latin tereit. Az egyetemre nem jártam be, moziba jártam, meg az utcákon lődörögtem. Place Contrescarpe, Place Monge, Rue Cardinal Lemoine, Rue Mouffetard, Rue Lacépède, lefelé egész a Füvészkertig, Jardin des Plantes
Akkor május volt, és nem könyvtárban, hanem olcsó könyvesboltokban olvastam, állva, és ha vettem a Gibert Jeune vagy a Sorbonne körüli kis boltokban valamit a ládákból, ott mind olcsó zsebkönyvek, a Folio és a 10/18 sorozat darabjai, mentem velük tovább gyalog, néha a 63-as busszal a Jardin des Plantes kertjébe, hogy ott valamelyik padon olvassak, volt ott egy kis állatkert is. Olvastam. Így telt a koranyár nekem, akkor a hetvenes évek végén, Párizsban.




2015. november 29., vasárnap

A félelem megeszi a lelket

Írta: Inkabringa


Olybá tűnik, hogy a közbeszédet manapság inkább az „ellenesség” határozza meg. A társadalmi integráció sajnos még nem áll rivaldafényben. Pedig figyelemre érdemes. Az integráció a különbözőségeket egymáshoz csiszolja, ezzel hosszú távon pacifikálja az értékkülönbségek miatti indulatokat. Két kulcsszava a csiszolódás és a kölcsönösség. A sikeres integráció a két fél közös munkájának eredménye, mely egymás értékeihez igazított közös identitás kialakítására irányul. A rugalmasság az emberiség hosszú életének titka.

„Én nem tudok kuszkuszt főzni, Ali.” Számomra örökké visszacsengő mondata ez Fassbinder filmjének, refrénje a tehetetlenségek nemes egyszerűségű magyarázatának. Bennem ez a mondat hívja elő a film lecsupaszított, szemtelenül realista enteriőrjeit, fényeit és árnyait.

Emmi asszony szürke jellegtelenségében ül a kocsma félreeső asztalánál, mint aki maga sincs tisztában jelenlétével. Öreg és kopott takarítónő, mint egy eső áztatta, szél szaggatta ócska orkánkabát. Csupasz falak, tucatszerű székek és asztalok, melyeknek éles kontúrjai párhuzamosokra és merőlegesekre szabdalják a teret. Vagy egy másik kép: Emmi és Ali táncolnak. A fölé magasodó Ali szemével látjuk az asszony kétkedő kíváncsiságban úszó szemeit, a sírás és nevetés határán remegő ajkait. Emmi kivirul, színessé és ragyogóvá válik. Ez a szerelem értelmet ad mindkettőjük életének.

Ritkán kapunk vissza lappangó és gejzírként feltörő érzéseket, titkolt és kitörő szenvedélyeket filmen ilyen őszinte szikársággal. Fassbinder egyetlen gondolat körüljárására építette az egész életművét. Ez a mániákusan visszatérő eszméje a szabadság megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan képzete.

Minden filmjével lázadt. Arcul csapta a társadalom képmutatását. Formabontónak, polgárpukkasztónak, renitensnek könyvelték el, holott az egyetlen logikus utat választotta a szabadság ábrázolására: felmérni korlátainkat és kegyetlen őszinteséggel bemutatni a kitörési kísérletek kudarcra ítéltségét. Ez ma a szabadság ököljoga. Fassbinder témáival és képeivel is meghökkentette nézőit. Filmjei sokkolták a mozilátogatókat, erőszakosan és radikálisan vágta a tisztes polgárok szemébe saját engedelmes mókuskerék életüket.
Rainer Werner Fassbinder
Fassbinder lázadó volt, nonkomfortista és szinte képmutatóan őszinte.
A félelem megeszi a lelket mégis az egyik leglíraibb filmje, távol a hisztérikus felhangoktól. Kimért, csaknem nyugodt tempójú film. Elsőre rabul ejtő a tökéletes megkomponáltsága. Különös, feszítő ellentmondás van a képek visszafogottsága és a szenvedélyeket felkorbácsoló téma között.

A szerelem már önmagában lázadás. Nem fér bele semmilyen korlátolt szabályrendszerbe, sőt felborítja azt, nem véletlen, hogy sokáig semmi szerepe nem volt a párválasztásban. Ha két ember szerelme véletlenül megfelel a társadalmi elvárásoknak, akkor békén hagyják, sőt ünneplik. De ha kilóg a szoros kötelmekből, akkor botrányosnak minősítik és olyanok is ítélkeznek fölötte, akiknek vajmi kevés közük van hozzá.

A rendező ebben a filmjében sem tagadja meg önmagát, hiszen kényes problémát feszeget az arab vendégmunkások és a német honpolgárok ellentmondásos kapcsolatának bemutatásával. Ali nyilvánvaló idegensége elutasításra ingerli a tisztes polgárokat.

A film lehetne egy egyszerű szerelmi melodráma, de a rendező kiszélesíti, kemény társadalomkritikává alakítja a történetet. Az önmagukba zárt, szűk látókörű kispolgárok előítéletektől terhes, kirekesztő életviteléről ironikus, de helyesebb azt mondani, hogy gúnyos képet fest.

Megtagadják, elutasítják, negligálják a másságot, az átlagtól eltérőt.  Emmi és Ali szerelme feltűnően, szinte emészthetetlenül szétfeszíti a környezet által még engedélyezett tűréshatárokat. A bevett társadalmi normáknak ellentmond, hogy a német özvegyasszony egy marokkói vendégmunkással keveredik kapcsolatba, aki ráadásul még húsz évvel fiatalabb is nála. Egymásba szeretnek, és házasságot kötnek, a társadalmi normák ellenére.

Merész alapszituáció. Fassbinder mesterien építi fel a film dramaturgiáját. A jelenetek egymást erősítve és fokozva épülnek a végső megoldásig, vagy inkább megoldhatatlanságig. Kibontakozik a két össze nem illő ember között (ki dönti ezt el?) egy ügyetlen, de szívből megélt románc. Ez ellenkezik a társadalmi elvárásokkal, garantáltan büntetésre számíthatnak.

A szomszédok és Emmi családja hitetlenkedő szemhunyorgatása, majd harapós kitöréseik leplezetlen – lassanként Emmire is kiterjedő – gyűlöletbe csapnak. Nem köszönnek, nem szolgálják ki a boltban, ehelyett gúnyosan összesúgnak, Emmit a családja kitagadja, unokájától eltiltja.

Az ellenséges körülmények ellenére is lassanként belesimul kapcsolatuk a hétköznapokba. Alit látszólag elfogadják, vagy inkább elnézik, mondjuk úgy, hogy szemet hunynak. Most már megadatik a köszönés, a boltban kiszolgálás és az unoka. Csak a kuszkusz nem. Emmi környezete nem hajlandó feladni addigi általános előítéleteinek kényelmét. Emmi szereti Alit, de nem képes érte átformálni környezete addigi szűk horizontját: ez lenne pedig az egyetlen megoldása a közös életüknek. Ali lázad, nem engedi, hogy alávetettként tekintsenek rá. Önérzetes és elégtételre vágyik, ez még Emmivel is szembefordítja egy időre. Bosszúból vagy kétségbeesésből régi szeretőjéhez megy, de visszatér a megoldhatatlan és társadalmilag elfogadhatatlan szerelméhez: húsz évvel fiatalabb a nőnél és arab. Hogy is hihették, hogy ezt megengedik nekik? 

Végzetes kompromisszumok sorozatába fullad kapcsolatuk. Nem az a baj, hogy Emmi nem tud, hanem az, hogy nem akar kuszkuszt főzni. Alitól elvárja a feltétlen alkalmazkodást, anélkül, hogy környezetét a megértés és elfogadás irányába tágítani próbálná. Az elvárásokhoz nyomorítja szép egymásra találásukat. Ali keresi a helyét, de csak egzotikum lehet belőle a legjobb esetben is. Nem az érzéseit, gondolatait, személyiségét látják, hanem a társadalmi helyét: egy arab vendégmunkás. Lehetnek-e boldogok? A film válasza egyértelmű nem. A félelem megeszi a lelket. Szigorú társadalmi normák és merev szabályok gúzsba kötik a legszebb reményeket is.

Az utolsó jelenetben a síró Emmi ül egy kórteremben Ali ágya mellett. A kamera nem tolakszik előre, nem bámul bele az asszony kétségbeesésébe. Diszkréten háttérbe húzódik.

Hol a határ, ahol még elfogadják a másságot, és mikor horgadnak fel a jól-rosszul leplezett indulatok? Az egyéni boldogság zátonyra fut a rugalmatlan társadalmi előítéleteken. Ez a film 1973-ban készült, Rainer Werner Fassbinder rendezte és a legmegejtőbb fantázia a korlátoltság közé szorított szép lehetőségek lehetetlenségéről. A boldogsághoz bátorság is kell.


2015. november 24., kedd

A fájó Párizs

Írta: bikassygergel


Tábor Ádám ("a halkszavú költő", mint régebbi, romantikus korokban nevezték volna) egy Baudelaire-kötet címét adta a párizsi merényletekről írt szép cikkének. Ez a "fájó Párizs" cím magyar lelemény: bár az ifjú Szabó Lőrinc - Babits vigyázó segítségével - már 1920-ban lefordította a Spleen de Paris teljes szövegét - a címlapon csak ez szerepel: Rövid költemények prózában. A Spleen de Paris (lehetne: "Az életúnt Párizs") csak később kapta magyar címként a Fájó Párizs elnevezést. Némely hosszabb darabja, így épp, amit Tábor Ádám olvasott a vérengzés estéjén, nem lírai prózavers, hanem inkább feszített novellának hat. Okosan fájdalmas hangja van a halálra készülő Baudelaire-nek.

Egy másik cikk értelmesen hangsúlyozza, hogy az épp Baudelaire Spleen-jének megjelenése idején alapított Bataclan színház és mulató, meg a merényletek többi helyszíne is mind Párizs tizenegyedik kerületében van, a merénylők jó és gyilkos szimattal választották ki a környezetet: a Boulevard Voltaire és a Place de la République környéke nem a hagyományosan és szűken értelmezett "magas kulturájú" környezet, de a város egyik legélénkebb, legváltozatosabb helye, sok arab, olasz, távol-keleti kisvendéglővel és népszerű kávézóval, sörözővel. Az utóbbi évtizedekben saját kulturális élete lett.


... Rég nem jártam Párizsban, de amikor utoljára, húsz éve már, akkor éppen a tizenegyedik kerületben kaptam pár hétre kölcsönlakást, igaz, nem a fenti környéken, hanem a kerület északi végén, Belleville külváros határán. Párizs egyik leghosszabb utcája, a Rue Oberkampf ereszkedett a házból kilépve a város központja felé. 

Megbámultam a Belleville-Ménilmontant tér arab zsibvásárát, és mert jó idő volt, elindultam gyalog lefelé. Nem bántam meg: attól kezdve mindig gyalog mentem a Boulevard Voltaire-ig ereszkedő német nevű utcán, húsz harminc perc sétával máris ott voltam a kerület nyüzsgő és forgalmas központjánál. Sajnos, épp a Bataclan-ra nem emlékszem, de egy közeli másik régi nevezetesség, a Cirque d'Hiver érdekesen kerekedő és csicsásan díszített épületére igen. Akkor még cirkusz volt, tán ma is az, vagy csak a neve maradt? Húsz év nagy idő, hogy elfelejtsem.

Ez a Rue Oberkampf afféle szűk "majdnem főutca" volt, tele kisvendéglőkkel és kis boltokkal. Mai állapotával sok web-helyen lehet ismerkedni, például ITT. Ott látható a Cirque d'Hiver épülete is, mintha megújulva, s mint akkor, nekem kicsit vagy nagyon keletiesen. 

Nem látható viszont sehol, bár kerestem egy ideig, az a katalán kisvendéglő az Oberkampf talán felső részén, ahova egyszer, épp katalánsága, katalán nyelvű étlapja miatt betértem valakivel, amennyire emlékszem, jó volt. Úgy éreztem, az is jó, hogy idegenként, de már nem turistaként, aki persze Párizsban csakis a kézenfekvő párizsi dolgokra lenne kíváncsi, én a katalánokra vagyok kíváncsi, a balparton ki is szúrtam később egy kis katalán kulturális központot vagy könyvtárt: sajnos soha nem tértem be... És persze a balpartot ismertem igazán, bár még régebben laktam barátom akkori padlászobájában a polgári, nagyon jobbparti második kerület szívében is, ahol csak a padlásszobák nem polgáriak, közel a régi Operához, sőt a Tőzsdéhez is, de nem igazán voltam kíváncsi arra a kevéssé rokonszenves környékre, onnan azonnal átmetróztam a Boulevard St. Michelhez és a Latin negyedhez. 

Itt azonban, ez a már akkor is besorolhatatlan, száz méterenként megváltozó, sok új arcát mutató, leginkább kispolgári tizenegyedik kerület, ez mindennap megérte a harminc perces sétát, sőt, egyszer a Bastille-ig is levándoroltam, ami lejtős utcákon is már majdnem egy órát tartott. Nézelődve másfél órát.  Kedvencem a Boulevard Beaumarchais volt, ott egy hatalmas, tompazöld borítású portállal és kirakattal virító fotó-bolt, tele régi, antik, meg új, rozoga, meg méregdrága friss gépekkel. Aztán a híres, polgárpukkasztó és szélsőbaloldali, anarchista filmeket játszó kis mozi, az MK-Quatorze juillet, mely előtt egyik éjjel régebben bomba robbant. No lám, akkoriban is robbant, bár nagyon ritkán bomba Párizsban. Az MK a tulajdonos, Marin Karmitz rendező, producer és filmforgalmazó nevét rövidíti. A '68 után jobboldali évtized elején, talán 1973-ban alapította a mozit, mint mondtam, balos (olykor propaganda)-filmekkel. A Bastille környéke akkor tele volt kis pornó-mozikkal, ilyet viszont talán egész Párizs nem ismert. Afféle anarchista gyülekezőhelynek számított, aztán, az évtized végén szépen átalakult, az olcsó, néha ingyenes belépők megszűntek, ma azt mondanám: polgári hely. Már az anarchizmus sem a régi.

2015. november 21., szombat

Verziók

Írta: Inkabringa


Az emberek nyugalmát leginkább a világ bonyolultsága zavarja meg. A végérvényes igazságra vágyó rendet akar tenni, hogy a fekete-fehér, jó-rossz, igaz-hamis mindenki más számára is nyilvánvalóan és végképp elkülönüljön. Ebből vannak a bajok. A kizárólagos magyarázat, eszme, idea, idol megtalálása gyakran vezet fanatizmushoz, ami egy magába zárt, korlátolt érvrendszer, nem tűri a világra nyitott sokszínűséget. Ráadásul keltető helye a gyűlöletnek.

Tegyük fel, hogy van egy hatalom, ami megmondja állampolgárainak, mi a jó. Ezt azonban úgy teszi, hogy állampolgárai orruknál (netán fülüknél) fogva vezetett alattvalóknak érzik magukat. Egy felnőtt embernek ez kényelmetlen lélekállapot, mert kiszolgáltatottá teszi. Márpedig az emberi élet kiteljesedésének alapja az önrendelkezés joga. Magam dönthetek a sorsomról.

Az idei Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál nyitófilmjének szíriai házaspárja az önrendelkezéshez való jogot mindegyszerűen szabadságnak nevezte. Szokás így is hívni. Megnyirbálását mindig, minden korban zokon vették az emberek, de csak a felvilágosodás kora óta merik hangoztatni, hogy a szabadság alapvető emberi jog. A Szíriai love story házaspárja a szabadság korlátozásának szélsőséges példáját élte meg. Bebörtönözték, megverték, válogatott módon kínozták, alázták mindkettőjüket. Szerelmük is a börtönfalak között bontakozott ki. Szabadulásuk után összeházasodtak, gyerekeik születtek és boldogan éltek. Volna. A film 2009-ben kezdődik, amikor a feleség ismét raboskodik borzalmakat átélve. Szabadulása után más utat nem látnak a közös életre (egyáltalán a túlélésre), mint a menekülést. Politikai menekültstátuszt kapnak Franciaországban. Gondolnánk, eljött a nyugalom ideje a család életében, de nem. A gyerekeik biztonságos jövőjét áldozzák fel a szülőföldjükért érzett felelősségért, vagy a szülőföldet áldozzák fel a család biztonságáért? Szétforgácsolja őket a meg nem oldottság terhe.

A szabadság nagy kincs. A Föld lakosságának többsége nagyon durva szabadság-deficitben éli le az életét. Akik olyan közegbe születtek, ahol a szabadsághoz való jogot nem illik megkérdőjelezni, azoknak is okoz gondot a megélése. Ugyanis a szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálok, amit akarok, hanem azt, hogy dönthetek arról, hogy mit akarok. Ez a döntés felelősséggel jár. Salvador Dalí elhíresült mondata jut eszembe: „Gyűlölöm a szabadságot, mert arra kötelez, hogy válasszak.” Ezért furcsamód azok között is, akik élhetnének szabadon, felüti a fejét az irányításra való vágy. A szabadsággal nem tudnak mit kezdeni, alig várják, hogy jöjjön valaki, aki megmondja nekik, hogy mit és hogyan gondoljanak a világ dolgairól. Így a felelősségtől, döntéstől, mérlegeléstől és főként a valóság bonyolultságától megszabadulnak. Ezzel együtt persze a szabadságtól is, de ez mellékes.
Az Öt szabály című cseh dokumentumfilm – a vártnál kisebb hatásfokkal – egy pszichológiai kísérlet révén azt próbálta bemutatni, hogyan adják meg magukat az emberek lépésről lépésre egy autoriter hatalomnak.

Néhány hete egy tévéinterjúban Nádas Péter beszélt a világ dolgairól. Nem tótumfaktumként, hanem a tévedést és tanácstalanságot is vállaló gondolkodó emberként. A világ bonyolultságának, sokrétű összefonódásának felfejtésére törekedett higgadt elfogulatlansággal és mély empátiával. Esze ágában sem volt végérvényes szentenciákat kinyilatkoztatni, amit gondolkodás nélkül tovább lehet harsogni. Ki tudja miért, engem ez a szemléletmód nyugtat meg. 

Ha a történelem az élet tanítómestere, akkor azt biztosan megtanulhattuk tőle, hogy bárki válhat féktelenül tomboló agresszorrá, ha kizárólagosan helyesnek csak a saját eszményeit tekinti. Az egyetlen igazság korlátolt gőgje, a világ sokféleségének elutasítása, a fanatizmus és a szimpla kapzsiság a fő ellensége az emberi fajnak mióta csak a világon van. Mikor milyen apokaliptikus formában üti fel a fejét.
Ez viszont azt is jelenti, hogy a romboló agresszió ellen – önös érdekein túllépve – minden egyes embernek van mit tennie.
Együtt tesszük virágzó bolygóvá vagy pokollá a Földet.




2015. november 18., szerda

"Régi Párizs főterén..."

Írta: Bikassygergel


Az új párizsi mészárlások napjaiban ez az ódon sanzon, főleg a kezdete jár a fejemben. ("Régi Párizs főterén /Áll egy bitófa, oly szerény...") Érdekes mód az interneten nem találom, mindig úgy emlékeztem, hogy az eredetit Juliette Gréco énekelte (vagy Edith Piaf? vagy Yves Montand?), de csak a magyar változatot ismerem, s mind mondom, az internet még azt sem. Így érdekes igazán.

Párizs, ahol gyakran felütöttem valamikor a sátram, és állandóan visszatértem sátrammal együtt, de végleg letelepedni soha nem tudtam, nemcsak francia, de nem-francia regényeknek is egyik fő színhelye, így magyar regényeké is. Most csak hármat mondok, bár talán a legjobbakat: Párizsi regény (Szomory Dezső), Párizsi eső (Hevesi András), Hunok Párizsban (Illyés Gyula). Mind a hármat tucatnyiszor olvastam, némely bekezdésüket fejből tudtam, szereplőik az én szereplőim lettek.

Időrendben soroltam? Nem baj: az 1900-as századfordulótól, amikor is, a nála jóval idősebb és állítólag zsarnoki Jászai Mariba szerelmesedett boldogtalan Szomory Dezső menekült Párizsba szerelme elől, az 1940-es évek közepéig (ekkor jelent meg a Hunok Párizsban, mely korábban, 1923-ban játszódik) - Párizs volt a magyar irodalom külhoni fővárosa, aztán már nem. Évekig élt a városban Márai, majd bizonyos ideig Déry Tibor, Örkény István, Németh Andor, Cs. Szabó és Tardos Tibor, néhány novellájuk felötlik bennem, de a három nagy regénynek a XX. század közepétől nem lett folytatása. Furcsa. Az 1956-os emigráció értékes folyóiratot alapított Párizsban, a Magyar Műhelyt, e lap szerkesztői pár kiváló novellát, később önéletrajzi töredékeket írtak választott városukról, de regény-remekműről nem tudok. Az 1989/90 utáni fiatal, mára középkorú prózaírók kultikus(?) városa Berlin lett, Párizs nem sokat jelent nekik, vagy ha valamit, azt nem írták meg... Azért a harmincas évekből ne felejtsem ki Márai egyik kevésbé ismert regényét (Idegen emberek), amikor először olvastam, hamar besoroltam a legjobb Párizs-könyvek közé, az elveszettség, az idegenség kiváló dokumentuma, de később - talán túl sokszor is elolvastam - kissé csökkent a varázsa. 
Akárhogy is, ma ilyen Párizs-regény sincs. Kicsit fáj, hogy Ady meg Szomory, meg Illyés után így alakult, és hogy miért, arra igazi, mély válasz nem született, tán soha nem fog kiderülni.
"Régi Párizs főterén..." - ezt folytatni szeretném, akár már a napokban.


2015. november 16., hétfő

Vissza

Írta: Inkabringa


Van olyan, hogy kiszakadunk a világból. Magunk mögött hagyjuk a nagyhatalmú online-birodalmat, és belépünk a saját életünkbe. Meghitt ünnep, különleges alkalmak egyike, amikor mindenki együtt lehet. Isten háta mögé kell menni ilyenkor, messze a perpatvaros nagybetűs élettől, kikapcsolni a kütyüket, letérni az országútról. Ez történt hétvégén.

Tegnap este szakadtak rám a világ hírei.

Képek, kommentárok, magyarázatok, viták, emlékezések, fenyegetőzések, egymásra ujjal mutogatások, áldozatok, bűnösök, bűnbakok. A Mindent Jobban Tudás Egyeteme. Félelem, gyász, riadalom, agresszió. És a legtöbb veszélyt rejtő gyűlölet. 

Hamarosan új bejegyzéssel jövünk. Addig egy tavaly ősszel írtat ajánlunk:
Szép őszünk lesz, nemde?






2015. november 7., szombat

Százéves bogár

Írta: Inkabringa


Száz éve jelent meg a modernkor legnagyobb hatású műve, Franz Kafkától Az átváltozás. Az elmúlt száz év valamennyi fontos művészeti pillanata Gregor Samsa kitinpáncéljából bújt elő. Ez a metamorfózis már olyan sokakat megihletett, hogy kedvére válogathat mindenki preferált műfajai és alkotói között.

Húsz évvel ezelőtt a skót színész és rendező, Peter Capaldi filmje nyerte az Oscar-díjat a Legjobb rövidfilm kategóriájában. A film címe: Franz Kafka’s It’s a Wonderful Life. A történet nem a művet, hanem a mű keletkezését, jobban mondva világra kínlódását meséli el. Kafka karácsonyeste papír fölé görnyed, hogy a 20. század egyik legnagyobb hatású művének mondatai megszülessenek. Aki romantikus alkotói lélekemelést remél e filmtől, csalatkoznia kell. A nagy mű születését hétköznapi zajok, idegesítő szomszédok és a szerző alkotói gyötrelmei kísérik. Abszurd humorral, ironikus víziókkal megkomponált karcosan nevetős film ez, méltó Kafka sötét humorához. (A teljes film ITT megnézhető.)

Caroline Leaf festőművész és animációs filmrendező 1977-ben készült kisfilmjének címe: The Metamorphosis of Mr. Samsa. Tengerhomok és fény együtthatásából készült animáció egy borzalmas, groteszk, nevetséges világról. 

Kafka Átváltozása a képregény-készítők fantáziáját is megmozgatta az elmúlt száz évben. A bogár-lét és az oda vezető út: ennek képre fogalmazása számos kockázatot rejt magában. Ahhoz, hogy ne váljon egysíkúvá egy jelentős mű értelmezési tartománya, nem elég az alkotói fantáziát szabadjára engedni, tág teret kell hagyni a befogadói fantáziának is. Robert Crumb Introducing Kafka (R. Crumb’s Kafka) című képregényében  David Zane Mairowitz szövegei alapján Kafka műveiből (Az átváltozás, A per, Amerika stb.) és az író életrajzának „rajzba mondásából” jött létre egy műfajában máig kultikusnak tekintett könyv.

Peter Kuper az amerikai alternatív vagy underground cartoon-szcéna elismert képviselője. Az amerikai képregény metódusait és a német expresszionizmust ötvözi műveiben. Saját bevallása szerint Robert Crumb Kafkája erősen inspirálta. Beutazta az egész világot, képregényeiben személyes tapasztalatait rajzolja meg nem kevés társadalomkritikával és éles, olykor sivító iróniával. Kafka novelláját 2004-ben adaptálta képregényre. Újragondolta és újraképzelte az emberi lét bogárrá válásának folyamatát. A metamorfózis metaforáját. ITT megtekinthető.