Írta: YGergely
Álmunkban is fel tudjuk idézni a híres képsort. A Dillinger halott végén az európai kultúra és önmaga elől menekülő értelmiségi, Michel Piccoli szakácsnak jelentkezik egy Tahitibe tartó hajóra. 1969-et írtunk.
Álmunkban is fel tudjuk idézni a híres képsort. A Dillinger halott végén az európai kultúra és önmaga elől menekülő értelmiségi, Michel Piccoli szakácsnak jelentkezik egy Tahitibe tartó hajóra. 1969-et írtunk.
Négy év múltán Michel Piccoli és
három barátja „gasztronómiai szemináriumra” indul, mindegyik figura a
civilizáció és önmaga elől menekül.
Mesterszakácsként és mesterfogyasztóként halnak meg. Nagy villában, szépen terített polgári asztalnál, egy rubensi termetű, sok finom étket és sok férfit tapasztalt gyengéd asszony segédletével.
1973-at írtuk, a kilátástalan
jólét reménytelenségét. A fogyasztói társadalom torta- és pástétomhegyét.
Jómódú és szomorkás vagy agresszív kisegerek társadalma: kisegereké, akiket nem
a macska fal fel, de maga a sajthegy nyom össze.
A film jókora botrányt keltett
Cannes-ban, és még nagyobb botrányt keltett volna Tiranában vagy Karacsiban,
Csádban, Közép-Afrikában, élelmiszerjegyes és mindennapos éhhalállal együtt élő
társadalmakban. Néhány év múlva a lengyel játékfilmekben tilos volt húst
mutatni – A nagy zabálást is betiltották.
A film kísérőzenéjét elnyomja a
szellentések sortüze, a rubensi nőt érzéssel és gyermekien hágják meg a halálba
evés ínyencei: ma már ez semmiféle botrányt nem keltene sehol. A film valódi,
mélyebb botránya olyan egyszerű és nyilvánvaló, hogy az még ma is, és talán
mindig botránykeltő marad: az éhezés-túlfogyasztás kereskedelmi dialektikájára
épülő civilizáció diszkrét bája.
Nem érdektelen a forradalmi
utópiákat véglegesen lezáró hetvenes évek eleje-közepe: Buñuelnél A
szabadság fantomja, Pasolininél a Salo, avagy Sodoma 120 napja.
Ennek a sokféle kiábrándult értelmiségi halálvíziónak Greenaway lett a
folytatása a Szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című, a
civilizáció értelmét faggató filmjével.
Ferrerit sokszor hasonlították
Buñuelhez, ő maga sem tagadta nyilvánvaló rokonságukat. Miként Buñueléi,
Ferreri filmjei is igazából férfifilmek. Ne nyúlj a fehér nőhöz – ez
egyik sikerült szatírájának indiánregényekből kölcsönzött jelszava, olyan, mint
Ottliknál a „Ki szavatol a lady biztonságáért?”. Ferrerinél az ember utálatos
lény. Mivel férfirendező, mindig a férfiak a legutálatosabbak nála.
Ferreri számára érdekes művészi
találkozás volt a nyolcvanas évek elején Charles Bukowskival, akinek szesszel
átitatott önéletrajzi könyvéből (A mindennapi élet őrülete) inkább
érdekes, mint jó filmet csinált.
Talán csak a Bukowski alakját
kiváló eleganciával játszó Ben Gazzara marad meg bennünk és néhány kimódolt,
keresetten hideg aberráció. Ben Gazzara végigfecsegi a filmet, ami jó a
Bukowski-regényben, de nem jó Ferrerinél.
Ahol lassabb és türelmesebb volt,
a Dillinger halottban és A nagy zabálásban, ott ma is remekműnek
ható film pereg a vásznon.
Végig kísértette a nagyvárosi
civilizáció feltételezett pusztulása. Sohasem hatódott meg, a negatív utópiákon
is röhögött, de filmjeiben a civilizáció pusztulása az elhülyült férfiakat még
megmenteni tudó „utolsó asszony” pusztulását (vagy ennek félelmét) jelentette.
Ferreri váratlanul és minden
előzetes értesítés nélkül halt meg, miután utolsó filmjét forgatta – nagyrészt
Budapesten. Az Ezüstnitrátból kiviláglott, hogy ő maga is egyetértett
azzal a közhellyel, miszerint egyetlen igazán nagy, maradandó remeklése A nagy
zabálás. A mindvégig mozitermekben játszódó és a 20. századot filmmel
megidéző opuszban láthatjuk a régi Urániát, visszarévedhetünk a régi Filmmúzeum
barlangmozijának varázsára.
Néhány szellemes, de filmmé alig
összeálló bizarrság mellett számomra különösen emlékezetes egy jelenete, mikor
egy nagyon ritka werkfilmben Vittorio de Sica forgatja a Biciklitolvajokat:
a húszéves Ferreri is a stáb tagja volt. Az Ezüstnitrát kellős közepén
pedig A nagy zabálás leggusztustalanabb jelenetét láthatják a fikción
belüli és a fikciót „kívülről” szemlélő nézők: tessék felháborodni, tessék
röhögni.
Ferreri nagy találmánya, és ebben
csak Makavejev Sweet Movieja vette fel a versenyt: hányingerrel
küszködve is tudunk visítva röhögni, sőt, csak így érdemes. És az sem árt, ha
egy jóságos nőszemély halálos rosszullétünkkor is a közelünkben marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése