A filmtörténet
legendás óriáscsecsemője nemcsak termete és színészi adottságai révén érdemelte
ki e titulust: minden filmje lelkileg is csecsemőkorban leledző, jóságukban
vagy gonoszságukban egyaránt védtelen hősökről szól. Született és
gyógyíthatatlan naivakról. Önmaguk után nyomozó, agyaglábon álló,
kisebbrendűségi érzéssel gyötrődő kolosszusokról.
Természetes tehát,
hogy az Orson Welles-hősök önmaguktól megrettenve vagy megundorodva fejezik be
az életüket. Természetes, hogy Shakespeare vonzásából nem tudott, nem is akart
szabadulni.
Welles Othello-változata
1952-ben, a filmművészet nagykorúságának hajnalán, a neorealizmus zenitje
idején készült.
Érlelődik valami
másfelé vezető filmirányzat, ösvények nyílnak, új
távlatok.
Welles mindenben
újít: amihez hozzányúl, arannyá változik. Nemcsak óriáscsecsemő, de ő a film
Midas királya is.
Ennek a titánnak
Shakespeare kell, hogy kitombolja magát. A producereknek viszont legkevésbé sem
kell tomboló titán-óriáscsecsemő. Orson Welles pályája majdnem olyan
vesszőfutás, mint Erich von Stroheimé volt.
Csoda, hogy azért a Macbeth
meg az Othello elkészült. De ez utóbbit majdnem négy évig készítette,
rendkívüli akadályokkal. Mivel azonban Midas király, természetes hát, hogy a
rendkívüli akadályok mind kapóra jöttek a számára.
Az Othello az eredetinél gyorsabb és zsúfoltabb, mintha
egy nap alatt zajlana le benne minden. Tér és időszemlélete egészen furcsa.
André Bazin kiváló
Orson Welles-portréjában hosszan végigkíséri a film viszontagságos elkészültét,
a forgatási nehézségeket. „Amikor háttal
látják az egyik főszereplőt fekete lepelben, biztos, hogy dublőrt látnak”-
vallotta be maga a rendező.
Állandóan hiányzott
vagy pénz, vagy a másik két főszereplő közül valamelyik. Említsük meg
mindenesetre a dublini színházi színész nevét, aki első filmszerepét játszotta
itt (később sem vált neves sztárrá): Michael McLiammoir a filmtörténet egyik magas színvonalú teljesítménye Jágóként.
Welles-nek az Aranypolgárban
és a Macbeth-ben megcsodált hosszú beállításokról azért kellett
lemondania, mert nem uralhatta zsarnokként a stábot, és a helyszínt, a
jeleneteket nem lehetett pontosan megtervezni.
Zsarnokként tehát a
vágószobába vonult. Azon kevés filmjeinek egyike ez, melynek ún. „végső
vágását” ő maga végezhette. Meg is látszik: ha vágást tanítanak valamelyik
főiskolán, ez az egyik alapanyag lehetne oktatóknak, teoretikusoknak, diákoknak
egyaránt.
A film díszleteit
Trauner jegyzi, s a díszletekkel vetekszenek a kiválasztott természetes külsők:
a Marokkóban forgatott „sziklafehér távlatok”, meg a tervezett belsők, egy
boltíves, folyosós, labirintusos víz alatti világ ellentéte meghatározza az
egész filmet.
A boltívek alatt
térdig érő vízben gázolnak a figurák, gőzök gomolyognak, hirtelen valami kútba
bámul mindenki (velük a néző): a „kút” mélyén a vizes helyszín egy síkkal
alanti rétege, ott fény vetül, ott másik víztükör, mint színpadi szcéna, s
felülről, mint kútkáva mellől figyelik az alant dulakodókat. Dühödt, nehezen
hüvelyezhető rémálom.
Az Othello
egyik legérdekesebb és technikailag, térszemléletben, érdekességben kimagasló
jelenete, amikor Jágo meggyilkolja előbb Cassiót, majd bűntársát, Rodrigót.
A képsor egy török
fürdőben játszódik. Welles nem talált megfelelő hagyományos helyszínt, a sok
drága jelmez nem érkezett meg, fogyott az idő és a pénz, ezért döntött a fürdő
mellett.
„Itt elég lesz néhány törülköző” - mondta
állítólag aranypolgári dölyffel.
Midas király amihez
kényszerűségből nyúl, abból is arany lesz. Ez a gyilkosság-szcéna káprázatos.
Még akkor is, ha a döntő pontokon olyan túl rövid snitteket vág, hogy alig
lehet felismerni, ki kicsoda, ki kit gyilkol meg, ki merre bujkál a rácsok
között a gőzben.
Máshol is gyakran a
kamera mozgásába vág rendkívül rövid snitteket. Ez is szokatlan, kevéssé
hagyományos és majdhogynem sokkoló, értelmezhetetlen, alig követhető. Tegyük
még hozzá, a mozgásba belevágó rövid snittek gyakran át is tűnnek egy másik
hasonlóan rövidbe...
Maga Welles vallotta
be, hogy a vágóasztalnál döntött a rövid snittes eljárás mellett. Feltételezem,
már forgatáskor is gondolnia kellett erre, az egyre több színészegyeztetési,
anyagi nehézség miatt maga a koncepció is menet közben valamiképp „testet
öltött”.
Egyetlen hosszú,
másfél perces vágás nélküli Jágo-Othello séta kivételével a filmtörténet
legrövidebb snittjeiből álló remeke született meg, hasonló formai megoldásokban
csak Resnais Murielje vetekedhet vele.
Minden remekmű a
jövő felé, a filmművészet „nagykorúsága” felé mutat. Az Othello azonban
inkább vissza, a filmművészet csodálatos gyerekkora, Griffith, Eizenstein és a
Jeanne d’Arc-ot forgató Dreyer felé. Talán ez a legérdekesebb benne.
Olyasvalaki forgatta, aki elölről akarta elkezdeni a filmtörténetet, miként a
csecsemő kezdi elölről: nem a mások, a saját életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése