Negyedszázada mutatták be Enyedi Ildikó filmjét.
Az én XX. századom előzmény nélküli.
Rokontalan alkotás a magyar filmművészetben. Hangütése, „dallama”, hívószavai,
belső optikája, egész látásmódja és hangulata más. Üdvösen, frissítően
szokatlan.
Az emberi létezésnek mintha az általános törvényeivel,
lehetőségeivel vívódna, de mindezt lebegő humorral, érzékletesen és
játékosan teszi, egyedi és mindennapi,
különösségükben érdekes hús-vér embereket teremt.
Ravaszul kettős a film látásmódja. 1880-ban, meg 1900 szilveszterén vagyunk, és a rendező mintha mit sem tudna a század későbbi történetéről, olyan ámulva tekint a jövendő szép csodáira, a villanykörtére, meg a távíróra, meg Edison tudós- és férfialakjára.
Meghatottan szemléli a tűzoltózenekar sisakjain kigyulladó
villanyégőt, s elhiszi, hogy a távíró boldogabb jövőt ígér. Az ő huszadik
százada Edisontól Edisonig tart.
Pedig Enyedi Ildikó gyaníthatóan jól ismeri a század igazi történetét,
tud verduni szuronyrohamokról, ordas eszmékről, szörnyállamokról, tud
atombombáról és Edison utódainak hasonló találmányairól, s tudja, milyen
kezekbe került az 1880-ban felszikrázó mesterséges fény.
Mint mindenki más, bizonyára ismeri a legkevésbé szeretetreméltó évszázad komor faktumait. Nem baj: a születő száz év bölcsőjénél nincs kedve az újszülöttet átkozni. Az ő huszadik százada mesebelien bájos, mint egy zseniális csecsemő, aki még nem vált tömeggyilkossá.
A baljós előjeleket amúgy sem történelmi adatokban, politikai
döntésekben sejteti, hanem hősei bizonytalan bensejében: érzelmi zűrzavarukban,
a nők hamis nőlétében, a férfiak tétova férfi voltában.
Oleg Jankovszkij megnyerő férfit elevenít meg, Dorotha Segda, Lili
és Dóra kettős szerepében izgalmas, sőt talányos nőt, a film állatszereplőivel
azonban nem versenyezhetnek.
Az emberekkel valami baj van a Földön, az állatok, ha nem bántjuk
őket, még segíthetnek. Szamáron kívül akad itt hófehér postagalamb,
laboratóriumban kínzott, s onnan elmenekülő kutya és állatkerti csimpánz is.
Mintha Isten nagy és szabad állatkertjében sétálnánk, ahol az ember csak az egyik, ám nem biztos, hogy a legértelmesebb élőlény. Áthatja a filmet valami eredendő, minden jelenetéből sugárzó naivul panteisztikus sugallat.
Az értelem, ha ad magára, mindig pesszimista marad. Derűlátó csak
az akarat lehet, maga az életműködés. Ezt a filmet, mintha élőlény volna maga
is, valami megkapó biológiai optimizmus tölti meg energiával. A rendező nem a
tudás, az értelem, a tények hamvasul buta nem-ismeretében, hanem azok ellenére,
dacosan optimista.
Az én XX. századom arról szól, hogyan
éljünk természetünk szerint. Hogy a természet bennünk rejtőzik minden
csodájával. Hogy ezt nem szabad elnyomnunk ideológiákkal. Hogy az élet öröm, az
„élet él és élni akar”, világűrben, csillagok között, elektródás
laboratóriumban, majomketrecben, gyártelepen és bordélyos luxushajón.
A női kacajok és szigorú férfilogika feleselésében is ezt a „panteisztikus
örömöt”, minden komor történelmi tény ellenére boldogságot hirdető szemlélettel
a rendező nem adja alább; egy a témája: az emberi lények, sőt a föld minden
élőlényének boldogsága.
Ez viszont általános és semmitmondó egyszerre. Kínos dolog, ha egy műalkotás „az élet értelméről” töpreng. Ez inkább a filozófia területe, és a filozófia szokatlan, ritka, ügyetlen vendég a konkrétan ábrázoló művészet hajlékában.
Enyedi Ildikó filmje pimasz merészséggel engedi közel ezt a művészettől oly idegen szemléletmódot.
Vegykonyhájában mesévé nemesülnek a mozgóképen ábrázolhatatlan
általános problémák, s a mese legalább annyira az „egyszer volt” világa, mint
amennyire tündéri-játékos filozófia is ott bujkálhat benne.
Mégis, egy filozófus személyesen is megjelenik a filmben, sőt
kiselőadásban vázolja elméletét. Szemüveges, lenyalt hajú fiatalember,
anyámasszony katonája mosolya kegyetlenül tisztánlátó, s nővadítóan logikus
észjárást leplez.
Otto Weininger metszően nőellenes téziseit egy hűdött krampusz
biztonságával és fölényével adja elő.
A nő vagy ringyó, vagy anya, mindkét esetben nemlétező, hirdette
Weininger.
„A fallosz az oka a nő
nem-szabadságának” – a nőgyűlölő tan ezt hirdeti. De a tükrök és a labirintusok, az élet és a természet fittyet
hány a logikára, mást tanít. Sőt nem is tanít, egyáltalán nem tanít semmit.
Olyan, mint egy igazi mozi, át kell élni: olyan, mint Az én XX. századom.
A tükörfolyosón ott a szamár is. Nem mintha tagadná
Edison értelmét. A film bravúrosan játszik a nem tudatos élővilág, a vegetatív
tenyészet, és a gondolkodó emberi elme eredendő szembenállásával.
Tulajdonképpen két szellemi hőse van: Edison (a férfilogika) és a
kettős vagy többes szerepű női létezés bizonytalan, alogikus, megfoghatatlan,
minden tükröknél vakítóbban fényt szóró valósága.
Edison zseni, mert fényt támaszt. De a fény a természetben mindenfajta
logika nélkül létezik.
Figyelem, mindez már csak okoskodás. Olyan, mintha Otto Weininger
filmkritikusi pályára kívánna lépni.
Mondjuk inkább: a valódi XX. század egészen más lett, mint
amilyennek Enyedi Ildikó csalfán megígérte. A filmművészet is más, sajnos. Elég
bemenni bármelyik moziba, hogy lássuk, milyen lett.
Ez a film olyan, mintha a huszadik század, s vele a mozi is
Lumière meg Méliès nyomdokairól sohasem tért volna le. Ezért szeretem.
Én is ezért szeretem/lek. :)
VálaszTörlés