Shakespeare a grániton

Írta: Inkabringa

Shakespeare április 23-án ünnepelte 450. születésnapját. Állítólag, mert azért a napra pontos születési dátumról folynak még viták sok egyéb életrajzi csalafintasága mellett.

Az biztos, hogy nagyon élő, pezsgő, izgalmas, fantáziát gerjesztő, figyelemre méltó férfiú még most is. Egy igazán érdekes férfi már csak ilyen, ötvenéves kora után akad meg rajta a szemünk. Az ilyen típusokat 450 éves korukban is ünnepeljük.

Shakespeare születésnapja kapcsán természetesen a színház jutott eszembe. Sőt, furcsamód egyetlen színház, ami számomra némiképp szimbóluma is ennek az ókori görögöktől ránk hagyott és Shakespeare által nemesített közösségi megnyilvánulásnak.

Ez a színház a Minack Theatre.

A Minack Theatre a brit sziget dél-nyugati csücskében, az angliai Cornwall megye Porthcurno településén  található.

Cornwall a kelta hagyományok egyik őrzője, a cornish nyelv ápolója. A ’minack’ is cornish szó, jelentése ’sziklás hely’.

Nem is véletlenül, hiszen a színház a tengerparton robusztus gránitszirtekre épült.

Az I. világháborút követően Porthcurnóban telepedett le Rowena Cade, édesanyjával együtt. A korábbi szép családi idillt szétzúzta a háború, úgyhogy kezdték elölről.

Teltek az évek és 1929-ben egy helyi amatőr társulat engedélyt kért a házhoz tartozó sziklateraszon egy Shakespeare-darab előadásához. Ez olyannyira megtetszett a ház úrnőjének, hogy 1932-ben maga is segédkezett a jelmezek és díszletek elkészítésében, egy igazi színházi esemény létrehozásában, hogy némi kedélyt vigyen a vidéki élet csendességébe.

Ezúttal is Shakespeare-t választottak, a Vihart vitték színre. Most is a cornwalli amatőr színtársulat lépett fel, a nézők helyiek és környékbeliek voltak. Ültek a gránitsziklákon szemben a tengerrel és Shakespeare-t néztek.

Az előadás olyannyira jól sikerült, olyan pompázatosak voltak a díszletek, jelmezek, olyan megejtő volt a holdfényes sziklás tengerpart mint színpad, hogy még a The Times is írt róla.

Ekkor döntötte el Rowena Cade, hogy itt színházat épít. Élete végéig (1983-ban halt meg) építette, talicskával hordták a követ, hogy a gránit valóban nézőtérré és színpaddá alakuljon.

Nem épp úrhölgyeknek való munka, de neki meg sem kottyant. Ha ezen a helyen így lehet színházat csinálni, akkor így kellett tenni.

Rowena Cade

A végeredmény bámulatos. Amit ember a természettel egyezkedve elérhet, azt képviseli ez a gránitszínház. A görög színházak és a Shakespeare-korabeli színházak hangulata is benne van. De épp ez a jó, hogy igazából nincs ’benne’, mert az ég, a tenger meg a szikla adja a közegét. Színházzá pedig az emberek teszik: a színészek és a nézők, akik szépen belesimulnak ebbe a természeti tüneménybe.

Ami pedig már a non plus ultrája számomra ennek az égre és tengerre nyitott színháznak, hogy nem adták át magukat a profizmus hengerének. Évről évre tavasztól őszig megtölti a gránit ülőhelyeket a közönség, akik között egyre több a külföldi, de változatlanul nagyon sok a helybeli.

A fellépő társulatok között pedig továbbra is vannak amatőrök, vagy jobb szó híján annak nevezendők, mint ama 1932-es Vihar-előadáson is. Nem ügyetlen csepűrágók, akik alkalmilag egybeverődnek, hanem több évtizedes, akár évszázados múltú színjátszó társulatok.
Előadnak tragédiát, komédiát, operát, musicalt. Vegyes a paletta.

Kinek mitől viszket a lelke, nekem ettől. Nincs az a világsztárokkal agyonfűszerezett szuperprodukció, ami ne lenne üres, üzletszagú lufi ehhez képest.

Amikor öregek és fiatalok összegyűlnek, hogy a maguk örömére és épülésére létrehozzanak egy előadást, ott bizony színház születik. Először is értelmezik, elemzik, megőrlik magukban a darabot, amire nézőként nem lennének rákényszerítve.

Ami pedig a legfontosabb, közösség jön létre. Igazi, pulzáló, egymásra figyelő és egymásra ható közösség.

Túl sok a készen kapott profizmus meg ízlés az életünkben. Nézzük, befogadjuk, lefetyeljük, ha rossz felé nézünk, kezünkre csapnak. Szépen elfelejtjük a saját értelmezés igényét. Ennek hiányában pedig csak kasztba helyezhető értékfogyasztóvá válunk.

Senki nem hervadt még le attól, ha az interneten egy kultúrtermékre kattintva másik ötöt dobott neki a világháló, hogy ez még az ízléséhez közelálló lehet?

Én néha ettől eliszonyodom.

A Minack Színházban fellépő társulatok listája elképesztő. Vannak, akik évszázados múltra visszatekintő iskolai oktatás keretében tartják fontosnak a személyiség kiteljesedéséhez a színjátszást.
 

Mások iskolákban visznek színre olyan olvasmányokat, amit a fiatalok nem akarnak elolvasni, és ők sajátos módszerükkel személyes ismerősökké, sorsokká alakítják a könyvek hőseit.

Van helyi operatársulat, akik fennen hirdetik, hogy csak menjenek a jó hangú, énekelni szerető emberek, mindenkinek jut egy szólam.

Van olyan társulat, amelyik évtizedek óta színvonalas és igényes előadásokat hoz létre szívvel-lélekkel a színházért élő emberekkel. Nemcsak a színészek, hanem a rendezők, jelmez-és díszlettervezők, világosítók is hétköznapi életükből kilépve találnak itt társaságra és léleknemesítésre.

Tevékenykednek, nem csak befogadnak és elfogadnak. Nem ízlést és divatot követnek, bekanalazva, amit eléjük tesznek, hanem kigondolnak és létrehoznak valamit. A Minack Színház csillagos ege alatt nekik is helyük van.

Színházat csinálnak, megkínlódják és megünneplik.

Talán ezért jutott eszembe a Minack Színház Shakespeare születésnapján. Ez a majd’ félezer éves örökifjú zseni egész biztosan ott ül esténként egy cornwalli gránitszéken szemben a tengerrel.