Egy kelet-európai slampos
entellektüel, foszlott pulóverben, kitérdelt nadrágban, aki bámulatra késztet,
akire mindig odafigyelek, aki nélkül elképzelni sem tudom az életet.
Bohumil Hrabal száz éve
született.
Tíz éve barátokkal egy budai sörözőben
megünnepeltük születésének 90. évfordulóját is. Szónoklatok nélkül, csak
beszélgetve mindenféléről, semmiségekről.
Hrabal ezt nagyon tudta. Figyelni,
hallgatni a másikat. Tudta azt is, hogyan kell a vég nélküli anekdotázásban
feloldódni.
Tudta hogyan kell röhögni a
nyomorúságban, és azt is, hogy milyen az a kelet-európai kilátástalanság.
„Nekem már nincs hová menekülnöm, mondta kétségbeesetten, és a hangja
remegett…” (Foghíjak)
A mostani centenárium nem
nélkülözheti majd a protokollt, a hivatalos eseményeket, a tudományos
előadásokat, a filológiai elemzéseket, az egymást érő megemlékezéseket.
Gondolom, ha élne, nagy ívben
elkerülné az összeset.
Kellett neki világhíressé válni,
meg ilyen eredeti írásmódot kifejleszteni. Kellett neki kelet-európaiságának
tragikusságát parázslóan szatirikus humorba ágyazni.
Kellett neki a 20. század egyik legjelentősebb
írójává válni.
Ez a következménye: konferenciatermekben,
fényes kultúrpalotákban ünneplik, minden sorát megidézik, értelmezik, feldolgozzák,
aktualizálják.
Még egy sörre sem jut idő. Mit
szólna ő ehhez?
Hrabal centenáriumát leginkább kocsmaasztalnál
ülve, a hétköznapok morzsáit rágcsálva kellene ünnepelni.
S ami a legfontosabb: a könyveit
olvasva.
Közben földre gurulva hahotázni
vagy elszorult torokkal érezni az elhagyatottságnak azt a speciálisan kelet-európai
sajátságát, amit olyan intenzíven élünk át mi is.
Pallérozott műveltsége volt, de mint
a levegővételt használta, nem csinált belőle nagy ügyet. Belegyúrta bölcsességét
kisvárosi groteszk történeteibe.
„… az író legyen alázatos, hogy úgy éljen, ahogy mások élnek. Ne legyen
nagyigényű, sőt bizonyos időszakokban – ha lehet egész életében – kerülje a
fényűzést.” (Zsebcselek)
A „keleti blokkba” zártsága ellenére
is korának jelentős személyiségei keresték a társaságát a világ minden tájáról.
Eredeti és egyedi volt, szellemes
és sablonmentes.
Az ő valódi közege mégis a kocsma
maradt, ahol az értelmiségi lét pózaiból kiléphetett. Belemerült szívesen a kocsmák
ún. kisembereinek világába. („kisember” – ostobán felfuvalkodott stigmatizáló
szó ez)
Odaadással hallgatta és írta meg történeteiket,
mert ők jelentették neki az egyetlen menedéket abban a korszakban, amikor kelet-európai
értelmiségiként csak megcsalhatta volna önmagát.
„Ez a lármás kocsma egy kis egyetem, ahol a sör hatására az emberek
olyan történeteket, olyan eseteket mondanak el egymásnak, melyek felsebzik a
lelket, és fejük fölött, a cigarettafüstben, az élet abszurditásának és
nagyszerűségének nagy kérdőjele lebeg…”
(Ki vagyok)
A sikert a könyveinek kívánta,
nem magának. Valósággal menekült az újságírók, potentátok és lelkes olvasók
elől. Morcan elzárkózott az ajnározástól.
Tulajdonképpen igaza volt. Elég,
ha minden sorát elolvassuk, minek még hajbókolni is előtte.
„Így lenne rendjén, mert hiszen nem az a fontos, hogy ki írta, hanem
hogy mit írt! Én nem vagyok író, én krónikás vagyok. Ezt már régóta mondom. Le
a személyi kultusszal!” (Zsebcselek)
Most a centenáriumon mégis
mindenki ünnepelni fogja, és akárhogy is, ez így van jól, talán elnézi nekünk
ezt a felhajtást az égi sörhabok között.
Száz éve született ennek a
kelet-európai kocsmának hiteles tollú, áradó iróniájú és melankóliájú írója.
Bohócsipkás filozófus, kocsmatöltelék
Szókratész, aki nem az eszmék és ideák áramából, hanem a rögvalóból merítette
ihletét.
„A teljes személyiségünkből kell erednie annak, hogy provokáljunk,
kihívóak és mindamellett ártatlanok legyünk. Szerintem ez mindig így volt a
gondolkodásban és a művészetben.” (Zsebcselek)
Itt a tavasz, jön a nyár, vég
nélküli hosszú napokon lesz alkalom ráérősen diskurálva megidézni szellemét.
A centenáriumi ünnepségekhez a
legbölcsebb mondatot Pepin bácsitól kaphatjuk útravalóul:
„Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése