Keresés ebben a blogban

2014. március 28., péntek

Bohócsipkás filozófus – Hrabal100

Írta: Inkabringa



Egy kelet-európai slampos entellektüel, foszlott pulóverben, kitérdelt nadrágban, aki bámulatra késztet, akire mindig odafigyelek, aki nélkül elképzelni sem tudom az életet.

Bohumil Hrabal száz éve született.
Tíz éve barátokkal egy budai sörözőben megünnepeltük születésének 90. évfordulóját is. Szónoklatok nélkül, csak beszélgetve mindenféléről, semmiségekről.

Hrabal ezt nagyon tudta. Figyelni, hallgatni a másikat. Tudta azt is, hogyan kell a vég nélküli anekdotázásban feloldódni.
Tudta hogyan kell röhögni a nyomorúságban, és azt is, hogy milyen az a kelet-európai kilátástalanság.

Nekem már nincs hová menekülnöm, mondta kétségbeesetten, és a hangja remegett…” (Foghíjak)
A mostani centenárium nem nélkülözheti majd a protokollt, a hivatalos eseményeket, a tudományos előadásokat, a filológiai elemzéseket, az egymást érő megemlékezéseket.

Gondolom, ha élne, nagy ívben elkerülné az összeset.

Kellett neki világhíressé válni, meg ilyen eredeti írásmódot kifejleszteni. Kellett neki kelet-európaiságának tragikusságát parázslóan szatirikus humorba ágyazni.
Kellett neki a 20. század egyik legjelentősebb írójává válni.

Ez a következménye: konferenciatermekben, fényes kultúrpalotákban ünneplik, minden sorát megidézik, értelmezik, feldolgozzák, aktualizálják.

Még egy sörre sem jut idő. Mit szólna ő ehhez?
Hrabal centenáriumát leginkább kocsmaasztalnál ülve, a hétköznapok morzsáit rágcsálva kellene ünnepelni.

S ami a legfontosabb: a könyveit olvasva.
Közben földre gurulva hahotázni vagy elszorult torokkal érezni az elhagyatottságnak azt a speciálisan kelet-európai sajátságát, amit olyan intenzíven élünk át mi is.

Pallérozott műveltsége volt, de mint a levegővételt használta, nem csinált belőle nagy ügyet. Belegyúrta bölcsességét kisvárosi groteszk történeteibe.

„… az író legyen alázatos, hogy úgy éljen, ahogy mások élnek. Ne legyen nagyigényű, sőt bizonyos időszakokban – ha lehet egész életében – kerülje a fényűzést.” (Zsebcselek)

A „keleti blokkba” zártsága ellenére is korának jelentős személyiségei keresték a társaságát a világ minden tájáról.  
Eredeti és egyedi volt, szellemes és sablonmentes.
Az ő valódi közege mégis a kocsma maradt, ahol az értelmiségi lét pózaiból kiléphetett. Belemerült szívesen a kocsmák ún. kisembereinek világába. („kisember” – ostobán felfuvalkodott stigmatizáló szó ez)
Odaadással hallgatta és írta meg történeteiket, mert ők jelentették neki az egyetlen menedéket abban a korszakban, amikor kelet-európai értelmiségiként csak megcsalhatta volna önmagát.

Ez a lármás kocsma egy kis egyetem, ahol a sör hatására az emberek olyan történeteket, olyan eseteket mondanak el egymásnak, melyek felsebzik a lelket, és fejük fölött, a cigarettafüstben, az élet abszurditásának és nagyszerűségének nagy kérdőjele lebeg…
(Ki vagyok)
A sikert a könyveinek kívánta, nem magának. Valósággal menekült az újságírók, potentátok és lelkes olvasók elől. Morcan elzárkózott az ajnározástól.

Tulajdonképpen igaza volt. Elég, ha minden sorát elolvassuk, minek még hajbókolni is előtte.

Így lenne rendjén, mert hiszen nem az a fontos, hogy ki írta, hanem hogy mit írt! Én nem vagyok író, én krónikás vagyok. Ezt már régóta mondom. Le a személyi kultusszal!” (Zsebcselek)
Most a centenáriumon mégis mindenki ünnepelni fogja, és akárhogy is, ez így van jól, talán elnézi nekünk ezt a felhajtást az égi sörhabok között.

Száz éve született ennek a kelet-európai kocsmának hiteles tollú, áradó iróniájú és melankóliájú írója.

Bohócsipkás filozófus, kocsmatöltelék Szókratész, aki nem az eszmék és ideák áramából, hanem a rögvalóból merítette ihletét.

A teljes személyiségünkből kell erednie annak, hogy provokáljunk, kihívóak és mindamellett ártatlanok legyünk. Szerintem ez mindig így volt a gondolkodásban és a művészetben.” (Zsebcselek)

Itt a tavasz, jön a nyár, vég nélküli hosszú napokon lesz alkalom ráérősen diskurálva megidézni szellemét.

A centenáriumi ünnepségekhez a legbölcsebb mondatot Pepin bácsitól kaphatjuk útravalóul:
Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése