A tehetetlenség menedéke (Harold Pinter: A gondnok, Nézőművészeti Kft. - Szkéné Színház – 2014. 03. 13.)

Írta: Inkabringa

Egy színházi kritikus mindig a premiert látja, mert neki az a dolga, hogy véleményével elhelyezze a horizontunkon az adott előadást.

A mindenkori nézőnek nincs ilyen kényszere. Akkor néz meg egy előadást, amikor ideje engedi, vagy jegyet tud rá szerezni, és főként azt nézi meg, amihez kedve van.

Példának okáért mi két évvel a bemutató után néztük meg a Szkéné Színházban Harold Pinter mára már klasszikusát, A gondnokot.

Ebben semmi tudatos döntés nem volt, most jutottunk el eddig. Hol az időpont nem volt jó, hol jegyet nem kaptunk. Talán egy évvel ezelőtt patentebbül összefogott lett volna az előadás, de ez inkább csak apró szóbotlásokban nyilvánult meg.  

Meg aztán az az igazság, hogy A gondnok remekül megírt abszurd dráma.

A szereplőgárda impozáns. Mucsi Zoltán és Scherer Péter mögött számtalan közös szerep van már.

Szép szelíden írnak így ketten egy fejezetet a hazai film- és színháztörténetbe. Addig-meddig, hogy legendává válnak.

A gondnokban Katona László (akit a Krétakörben ismerhettünk meg sok éve) a harmadik szereplő. Erős pillér, kiváló színész, eredeti, sokarcú figurája a színpadnak.

Harold Pinter ezzel a darabbal lépett a világismertségbe. Az abszurd dráma képviselője, ahogy Beckett vagy Ionesco.

Csak náluk talán vállaltan földhöz ragadtabb. Abszurd helyzetei, szereplői kézzelfoghatóak, nem absztrakciók. Olyanok, mintha csak benyitnánk egy lakás ajtaján. Valódiságuk azonban a képünkbe üvölti egész létezésünk abszurditását.

A gondnok kamaradráma. Egyetlen kopott szobában jár ki-be három ember. Közük van egymáshoz, de ezt maguk sem tudják értelmezni. Érezni sem igazán. Mintha csak az ösztönök szintjén fogalmazódna meg bármilyen emberi viszonyrendszer bennük. De az ösztön épp nem a megfogalmazódásoknak a terepe.

Márpedig az emberi társas viszonyokhoz elengedhetetlen a megfogalmazás, a kifejezés képessége. Különben kitöltetlen űrként bolyonganak egymás mellett mégoly szoros kötelékben álló emberek is.

A gondnokban egy testvérpár életébe csöppen bele egy csavargó. A testvérek úgy döntenek, hogy megfelelő lenne a házuk gondnokának. Befogadják, egyikük a szobáját is megosztja vele.

Hogy miért, ez nem derül ki a darabból, segíteni szeretnének talán, vagy inkább ők várnak külső segítséget. Csak töredékek bukkannak elő a testvérek életéből.

Aston (Scherer Péter) szolíddá szedált félkegyelmű. Bolondokházába zárták, sokkolták, kettétörték benne jámbor tébolyát.

Mick (Katona László), a testvére, látszólag két lábbal a földön járó, jég hátán is megélő, szerző-mozgó figura, némi hatalmaskodásra való hajlammal.

Az életükbe csöppent Davies (Mucsi Zoltán) egy naplopó csavargó. A túléléshez szükséges törleszkedő alázatosságot keveri a rámenős követelőzéssel.

Nem is a történetben van a darab nyitja. Inkább abban, ahogy a szereplők beszélnek, vagy inkább nem-beszélnek egymással, elbeszélnek egymás mellett. Ahogy elhallgatnak, ahogy nem kérdeznek, ahogy nem kíváncsiak a feleletre és így nem is válaszolnak. Még maguknak sem.

Képtelenek kommunikálni egymással. Képtelenek megfogalmazni a vágyaikat, a félelmeiket, a véleményüket. Nincsenek szavaik az életükre.

Ezért van tele elharapott, befejezetlen mondatokkal, néma kérdőjelekkel ez a darab.

Mondhatnánk, hogy ez már valamiféle véglény állapot. A nyomor, a beláthatatlan nincstelenség okozhat ilyen kommunikációképtelenséget. De nemcsak a materiális, hanem a lelki sivárság is. A kiútkeresés és annak görcsös kerülése. Kiszolgáltatottság és magány.

Mindhárman keresnek valami pótcselekvést, vagy inkább annak tervezgetését. Ködösítenek, hárítanak, kerülik a szembenézést és a megoldáskeresést.

Egyszóval belemenekülnek az önvilágámításba. Nem győzöm emlegetni, Bohumil Hrabalnak köszönhetjük ezt az univerzálisan tökéletes kifejezést.

Szegény balga Aston egy sufni építésére készül, látszólag lendülettel: fűrész után jár, fát vesz. Ha az felépülne, akkor már minden menne.

Davies a személyes irataiért indul nap mint nap, csak az eső meg a rossz idő megakadályozza ebben. Pedig ha a papírok nála lennének, onnantól már minden menne.

Mick a ház átalakítását tervezi lázasan gazdag fantáziával. Ha a testvére nem lenne hibbant, már minden menne.

A két testvér nem tud mit kezdeni egymással, magával, és a házzal. Jó megoldásnak tűnik Davies gondnokká kinevezése. Aztán persze rájönnek, hogy vele sem tudnak mit kezdeni és ő sem velük.

Ha valamilyen izzás, feszültség kimondódik, az agresszívan és irányíthatatlanul szétrobbanva zúzza szét az addigi félcsendes bénultságot. Végül Daviesnek mennie kell. Sem ő nem tudott rajtuk segíteni, sem ők rajta. A sorsukkal szembenézés helyett marad a tehetetlenség kényelme.

Szeretetéhség, szeretet alultápláltság sikít belőlük. Nem a szeretetre képtelenség ez, hanem a szeretet kifejezésének képtelensége. Óriási különbség van a kettő között, bár a végkifejlet ugyanaz a süket, zavart csönd.

Egyetlen érzelmi csúcspontja van az előadásnak a kimondatlanságok és elfojtások között. Ekkor a két testvér egymás iránti ragaszkodása döbbenetesen egyértelművé válik. Nem akkor, amikor Mick védi debil testvérét az álnokul áskálódó Davies előtt. Nem is, amikor Aston félti testvérét Davies furakodásától. Ez még hatalmi játék is lehetne.

Ez a pillanat csak egy összenézés a két testvér között. Inkább csak a szemük mosolyog össze. Nincs jelentése, nem cinkosságot, nem mögöttest jelent. Csak az összetartozás kifejeződése. Mert mondani nem tudnak semmit a másiknak. Csak elélnek és elbeszélnek egymás mellett, képtelenül a lelki gátak oldására. Egymással folytatott dialógusuk nincs is, csak egymásról beszélnek esetlen félmondatokat, de egymással gátlásosan nem tudnak.
Tépelődhetünk rajta, hogy ezt a ragaszkodást a kimutatni nem tudott szeretet vagy a ködös múltba vesző bűnök miatti lelkiismeret-furdalás táplálja. Vélhetően mindkettő.

Mindez a kimondhatatlanság briliáns abszurd humorral tárul elénk.

Harold Pinter színész volt. Drámáit úgy írta meg, hogy ismerte belülről a színpad világát. Ezért mindhárom szerep nagyszerű játékteret ad, amit ez a három színész ki is tud használni.

Amilyen fura, esetlen, félbeharapott mondatokkal teli, annyira mély gondolati bugyrai vannak ennek a drámának.

Szabó Máté rendezése talán lehetett volna truvájosabb, jobban kidolgozott minden mondat mögöttese az előadásban. De lehet, hogy épp ez mondana ellent Pinter céljának.

A gondnok a kimondatlanságok, az érzelmi gátlásosság, a fogalmiság teljes hiányának a darabja. Egy túlgondolt rendezésben talán óhatatlanul ezt a kifejezésképtelenségét veszítené el. A titok megfejtésének izgalmát a nézőre bízza, nem diktál tollba didaktikus magyarázatot.

Jó volt az is, hogy a számos konkrét közéleti és politikai zűrzavarunkra utaló előadás mellett most egy olyat is láttam, ami kortól és helytől független emberi gyötrődést mutat meg.

Olyan, mintha ebből a darabbeli kopott szobából mindenre rálátnánk, ami emberi. Mintha Harold Pinter megmutatná abszurd szemüvegén át, hogy az ember nemcsak világhódító– és romboló, hanem emellett és ezzel együtt ilyen is, mint A gondnok szereplői: egy nagy rakás szerencsétlenség.

Életének valamelyik szakaszában, valamelyik rejtett zugában kivétel nélkül mindenki, még a világmentő szuperhősök is képtelenek szembenézni magukkal és ezt kifejezni.

A cselekvésre, elhatározásra képtelenség, a kifejezés lehetetlensége tehetetlenséghez vezet. A tehetetlenséget azonban komfortossá tehetjük, menedéknek tekinthetjük.

Mert ha ez nem lenne, akkor mi lenne?