A porhintés iskolája

Írta: Inkabringa

Ha követ dobunk a pocsolyába, akkor felkavarodik az iszap és kiloccsan medréből a sár.

Valami effélére vállalkozott egy észt színházi társulat 2010-ben, amiről tavaly egy dokumentumfilmet is bemutattak.

Most az idei Észt Hét keretében vetítették a Művész moziban.  

A film címe: Miből lesz a por és hová tűnik a pénz?

Már a cím is sejteti, itt bizony a hatalom megszerzésének technikája lesz a téma: a politika.

Történt ugyanis, hogy Észtországban egy színházi társulat megelégelte a választási kampányok egyre szemérmetlenebb porhintését; a mérlegelés és gondolkodás körültekintő kiiktatását a választópolgárokból; az érvek ütköztetésével kialakult véleményformálás helyett az érzelmekre alapuló népmámorítást.

Ezért úgy döntöttek, hogy ők is a politikai arénába lépnek. Kampányt indítanak, és rátukmálják magukat az állampolgárokra.

Miért is ne sikerülne, hiszen tökéletesen kiismerték a populista politikai bájkeltés minden csínját-bínját az elmúlt húsz év alatt.

Céljuk azonban nem a hatalomba jutás volt. Nem az vezette őket, ami általában szokásos, vagyis nem az eszmei és anyagi javak birtoklására törekedtek.

Egyetlen céljuk volt: tükröt mutatni a társadalomnak. A politikusoknak és a választópolgároknak is.

Beharangozták tehát a hangzatos nevű Egyesült Észtország nevű szervezet színre lépését.

Mindent pontosan úgy csináltak, ahogy a politikai pártok.

Összegyűjtötték a populista szlogeneket, ígéreteket, marketingfogásokat, népámításokat, istencsináló mechanizmusokat.

Hozzáláttak a választók befolyásolásához, manipulálásához, fanatizálásához.

Csakhogy ők kezdettől nyilvánvalóvá tették, hogy ez egy színjáték, valódi céljuk a politikai masinéria belső szerkezetének megvilágítása.

A pénztelenségüket kreatív ötletekkel ellensúlyozták, hiszen a színház éves költségvetését tették kockára e demonstratív kísérlet miatt.

Közönségtalálkozókat szerveztek, ahol a befolyásolás különféle technikáira mutattak példát.

Egyik alkalommal a színpadra hívtak valakit a nézőtérről. Ott állt egyedül, védtelenül egy színházi közönség pásztázó szemei előtt. Majd biztatták a közönséget, hogy segítsenek neki, álljanak mellé. Ha többen vannak a színpadon, már nem olyan kínos ez az egész.

Tapinthatóan radikalizálódott a kezdetben kedélyes közönség. Két táborra szakadva határozottan ellenségesen fordultak egymás felé.

Az Egyesült Észtország színre lépése természetesen azonnal kiváltotta a politika felháborodását, remegni méltóztatott, hatalmát, befolyását és pénzét félteni kezdte a színészektől.

Mi van, ha komolyan veszik, és tényleg a politika porondjára lépnek?

Ahogy az egyik politikus mondta, a pártoktól független gondolkodók jelentik mindig a bökkenőt egy kialakult hatalmi helyzetben. Mindenről van véleményük, és ezt még mondják is. Ki szereti az ilyet, ha politikus?

A politikának a világot fekete-fehérben látó, feltétel nélkül hívő és a másik tábort feneketlenül gyűlölő választókra van szüksége. Így kényelmes a hatalmi játszma.

Az egyik parlamenti párt képviselője őszinteségi rohamában kibökte, hogy a pártjában időről-időre felbukkan a változtatás igénye. Aztán mégis maradnak a jól bevált populista szemfényvesztésnél, mert a világon sehol sem olvasnak pártprogramokat.

A színtársulat készített egy internetes választási filmsorozatot is, ahol a Monty Pythonhoz hasonló abszurd humorral elmagyarázták a választópolgároknak a politikai manipulálás természetrajzát. A kampányok, a befolyásolási technikák, a sajtómanipuláció, a sztárcsináló kreatúra, minden sorra került.

Majd eljutottak arra a pontra, amikor egy sportcsarnokban kampányrendezvényt szerveztek.

Hatalmas vállalkozás volt és merész. Egyszerre volt színházi produkció és társadalmi kísérlet.

A választókban határozott érdeklődést váltott ki ez a látványosan átlátszóvá tett kampánycirkusz.

Pillanatokon belül elfogytak a jegyek, mondani sem kell, hogy az elsők között a regnáló pártok foglalták le a maguk szektorait.

Egyre durvább és alattomosabb módon támadták a szervezőket. A sajtómunkások pártlojalitásból, vagy bulvárbotrány keltésből elképesztő kiforgatásokat közöltek róluk.

Ők pedig válogatás nélkül ontották a leleplező fricskákat.

Lett is hőbörgés.

Sorra pattantak ki az arra hivatott lángelmék fejéből a különféle összeesküvés-elméletek a külső hatalomtól kezdve azon át, hogy valamelyik belső politikai erő áll a háttérben, a lehető legvadabb elképzelésekig.

Csak azt az egyet akarták nehezen elhinni, hogy józanul gondolkodó, a demokráciát tevőlegesen is művelni kívánó emberek figyelemfelhívó demonstrációjáról van szó.

Nem ehhez vannak szokva, ahogy mondani szokás. Mert az is elhangzott a filmben, hogy az észtek inkább belemennek ebbe a pártos gyűlölködésbe és bábként ráncigálásba, mint hogy választói elvárásaikkal és igényszintjükkel hatékonyan és tevékenyen befolyásolják a politikusok mentalitását.

A színtársulat nemcsak a politikai pártok kisded játszmáit kritizálta, hanem az önálló véleménytől ódzkodó, a politika által kijelölt érdekkörön belüli mozgásba belekényelmesedő, punnyadt ön- és közbizalmú, vagy épphogy önelégült választópolgárokat is.

Igazi politikai show volt ez, minden elemét felhasználva az ilyenkor szokásos eljárásoknak, természetesen felnagyítva, eltúlozva, és ezzel egyértelművé téve.

A rendezvény végéhez közeledve egyre nőtt a várakozás és a feszültség a nézőtéren. Vajon bejelentik-e, hogy hivatalossá tett politikai tényezőként mégis indulnak majd a választásokon?

A főszervező azonban közölte, hogy bár sejti, mostanra már a nézőtéren ülő pártaktivisták elküldték vészüzeneteiket feletteseiknek, de ők eredeti tervükhöz ragaszkodnak, ez egy színházi produkció, egy társadalmi kísérlet, politikai blöff és egyben demonstráció volt.

Nem keresnek híveket, támogatókat. Maradnak a kaptafánál.

Ezzel az állampolgári demonstrációval csupán jelezni kívánták, hogy beleuntak a politikai vurstliba, egyben kiismerték annak mechanizmusát. Gondolkodó állampolgárok és nem hatalomszerzésre alkalmas használati eszközök.

A politikus pedig nem isten, nem császár, nem rajongás tárgya, hanem a közösségért és a közösségnek felelős ember. Felelősség van a kezében, nem hatalom.

Végül így búcsúztak:

„Mindenkinek köszönjük! Szabadok vagytok.”

Az egyik parlamenti párt képviselője szerint mindenki megértette ugyan a célzást, de minden megy majd tovább ugyanúgy, ahogy eddig.

Talán a fejekben valami mégis változik… - reménykedtek a szervezők.

Nos hát, így mennek a dolgok Észtországban. Hallatlan.