A Haza Oltára

Írta: YGergely

Pogány Frigyes nagy könyvének első bekezdése: "Amikor a sok ezer kötetet, tanulmányt felölelő Róma-irodalomhoz szerény munkámmal magam is hozzá szeretnék járulni, kérem az olvasót, hogy..." Kéri! A végén: "Felelősséggel, de örömmel és kissé szertartásosan vettem kezembe a tollat, hiszen Rómáról írni, ha erre az élet feljogosít, nagy tisztesség." Feljogosít! Hűha: hát engem feljogosított valaki?

Rómát én a magam akaratából szereztem, elég túlkorosan, talán nem tetszett a saját örökségem.

Sok ezer kötet, mondja a rokonszenves Pogány. Nálunk nem egészen így áll a dolog. Nincs nagy és közismert Róma-könyv magyarul. Párizsi regény, Párizsi eső, Hunok Párizsban, mindhárom ismert, olvasott, remekműként számon tartott. S a többi, Márai Idegen emberektől Vaszary Monpti-jáig elég jó dolgok, et j en passe... 

De hol a Római regény, a Római eső, a Hunok Rómában? Hol Bajomi Lázár ("Párizs nem ereszt el") római párja? Egyetlenegy mindig-szívdobbantó-könyvet hurcolok magammal, de az Utas és holdvilágnak is csak a vége fut a Trasteverére.

A legjobbat-legszebbet, Genthon Római naplóját alig ismerik... pedig csak abból tudható meg a carcioffo receptje, meg hogy milyen bor való hozzá. Hol van egy új Genthon, hol, aki az utcákat és embereket is látja?

Pogány Frigyes elismeri, hogy van a városnak vitatható építészeti öröksége is. Így szól, megbocsátó hangon a Piazza Venezia nagy, fehér, hazafias emlékművéről: "az ősi, nemes formákat hamis köntösként öltötte magára, túlharsogva éppen az eredetit. Úgy érzem, hogy az önkéntelen bírálat valóban jogos, mégis az érem másik oldalát is észre kell vennünk (...) Ne feledjük, a kor művészete, szemlélete a történelmi formavilágot mint kényszerzubbonyt hordta magán."

A történelmi formavilág mint kényszerzubbony, érdekes. Sajnos, cáfolhatatlan. De egy örömmel felvett kényszerzubbony kissé viszolyogtató. És mi is az az "önkéntelen bírálat?" ami a Monumentót illetheti: bevallom, nemigen értem. Spontán, át nem gondolt, kifakadó, azonnali, afféle "impresszionista bírálatra" gondol, mely nem elég alapos? Sőt: laikus, elhamarkodott? Pogány itt-ott nehézkesen ír, nem egy Genthon István ő. De nem is azért szeretjük. Miképp a várost sem a Haza Oltára emlékmű miatt.

Granasztói és Fülep Lajos keserű vitáját többször végigolvastam a Parlament épületéről. Igazán nem csípem a Parlamentet, Fülep utálata áll közel hozzám, de meggondolandó, hogy a második helyezett terv is ijesztően, komikusan randa volt (tulajdonképp az lett díjnyertes, mégis a Steindlét építették meg kormányimázs-nyomásra - kellett Nagy-Magyarországnak egy Westminster). Szerencse, hogy felépült: minél éltesebb vagyok, annál békülékenyebben nézem. Nem kértem örökségül, de ezt kaptam, ezt kaptuk. Másolat? na és - legalább jót másoltak. Örülök, hogy nem lőtték és bombázták szét idegen hadseregek. Hamis, de megszenvedett már hamisságáért.

Nem Rómában születtem, és nem érzem, hogy a rút Monumento is megszenvedett volna, meg hogy a helyiek szenvednének tőle. Pedig talán igen - csak, mondom, idegenként én nem érzem. A korszellem kényszerzubbonyában kreálták?

Azt még értem, hogy a műemlékmúlt nélküli Pesten kényszerzubbony vagy bohócsipka fityegett minden koponyán - de hogy a minden utcasarkon tehetséget sugárzó városban minek nézték a korszellemet, azt már nem nagyon. 

A Haza Oltára nemcsak hamis, mint a "magyar Westminster", de nyaktörően és szemszúróbban ronda. Vakító fehérével márványnál csontosabb. Az égi fehérek bosszúja az okkertenger miatt? Hogy legyen az okker-óceánban egy vakfehérlő dilettancia, nagyobb méretű, mint a Colosseum?

Írógépnek, haza oltárának egyaránt hitvány, de óriásibbra kapatták, mint az ókort és a barokkot. Fehérsége nem márványból fehér, mert a márvány évszázadok alatt finoman elszíneződik, kísértet-fehérből élőbbé válik - e hitvány vakítás bresciai mészkő: kísértet-fehér marad, fényezett csont-fehér az idők végezetéig. Nem fogja az élet. A butaság halhatatlan öröksége. 

Akkor leszek majd szabad római, ha utálatom belém épül, de már beforrt a seb; akkor leszek pesti fiú, ha a girland Nemzeti Színháztól már nem viszolygok, ha nem sajog a seb, sőt nem is izgat már: ki figyel oda? Hagyjuk, hisz ott nő ki a földből, mert odafújta valami rossz szél, akkor lesz jó, ha már természetes, rá se nézek, nem is tudok róla, gyerekként elfogadom, mint a természet furcsa melléfogását...

Van egy kiváló ismerősöm, aki nálam nagyobb Róma-bolondnak mondja magát, s akivel a lánya társaságában együtt vacsoráztunk egy 38 fokos júliusi későestén a Via Giulia egyik homályló sikátorában. A lány aznap érkezett busszal, és mutatta a buszon készült rajzait Ortéről meg Firenze tetőteraszairól. Örökké itt szeretne élni, mondta el halkan, mint szíve legnagyobb titkát.

Mamája elmesélte, hogy a tehetséges lány építésznek tanul, jövőre diplomázik, és épp most választott ösztöndíjat Róma és Dánia között. Örvendezve helyeseltem, hogy még választhatott is! Ekkor bevallották (kis pirulással, mint a nagylánnyá válás szívdobogtató piros eseményét), hogy a tehetséges leány Dániát választotta. Miért? Kérdhettem volna, kínos szóviccet csiholva, hogy tán dán, tán dán a szerelme? De nem szóltam: csend a romokon. 

Mivel - magyarázták némi oktató hangsúllyal - a modern dán építészet, az valami nagyszerű. Hmm, gondoltam, hát az izlandi fjordok, az is nagyszerű. 

Pogány Frigyes meggyőzően fejtegette, hogy a modern olasz építészet is elég jó, az EUR még ma is példaadó. Vagy a Termini. Mint egy kosárlabda-csapat összeállítását, leírta nekünk Pogány a Termini építészeinek nevét. Én lemásoltam: "Castellazi, Fadigati, Calini, Montuori, Pintonello és Vitellozzi" - olyan, mint egy győzhetetlen futballcsapat zseni-listája (magyar vonatkozását most nem is mondom).

EUR

A csapat krónikása: Italo Insolera, a város huszadik századi építész-történésze. Tehetséges lányok és fiúk, mondtam ott a bánatossá lett vacsorán tanárosan: nézegetni kicsit a Terminit meg az EUR-t, csak aztán jöhet Dánia meg mindenféle északfok, idegenség. 

Ennél nem tudok többet tenni. (Szerintem ez is becsülendő, mert eltitkoltam előttük, amiről Pogány sem tud: hogy ugyanis De Sica Termini-pályaudvar című filmje elég hamis.)

Termini

Egy holtakat követelően forró itáliai nyárelején majdnem megmásztam az Ara Coeli dombját, mind a 123 lépcsőfokot. Pirospozsgás nyugdíjas német házaspárok indultak előttem tűző napon. Izzott a dél. 

Megálltam, mert eszembe jutott, ebédidőben talán zárva a híres nagytemplom, és kapujától visszaűzetve már nem kísérelném meg még egyszer, soha a behatolást. "Küzdjön meg érted Cola di Rienzo", mondtam sivatagi árnyékba vonulás közben.

Ara Coeli

A lépcsősor alján kőoroszlán köpte a vizet, több turista literes műanyagpalackot tartott a vízsugár alá. Egy lengyel asszonyság kis minisátrat vert fel a kőoroszlán árnyékában egy fenéknyi füvön, oda ájult.

Még egyszer fölnéztem az Ara Coeli bejáratához: az iménti német nyugdíjasok csüggedt hőgutásan visszafelé botorkáltak. Turista El-Alamein, vesztes vonulás.

Csak fél perc innen a Haza Oltára, gondoltam, én nem leszek halott turista, leszek ravasz, túlélő turista. Besurrantam a Haza Oltára egyik bejáratán. Gyógyító hűvösség fogadott, fényvakságom oszlott, agyamat nem kalapálta már a hőség-kalapács. 

A Risorgimento történetét kínálták feliratok. Leültem volna a hűs lépcső alján, de a díszegyenruhás őrök szigorúan néztek rám. Másvalamit pillantottam meg most: a hatalmas csarnok mértani közepén csinos számítógép egy nem kevésbé csinos emelvényen, s csak három lépcsőfok magasságában! 

Ezt a hármat sebesen megmásztam, nem úgy, mint az Ara Coeli lépcsősorát, és máris ott villogott előttem a képernyő: rajta az olasz alkotmány szövege. Ilyesmit csak az iskolában - kattintottam egyet: most meg a köztársasági elnök beiktatási beszéde. Valahogy közöny fogott el.

A Haza Oltára, mormoltam, a Haza Oltára.