Versek a rezervátumból - Jim Northrup alias Nagy-Kis Madár

Írta: Inkabringa

Manapság a zuzmótól a színházi zsöllyéig mindent pártolunk, támogatunk, örökbe fogadunk. Ez nem baj, sőt helyes, muszáj küzdeni valahogy az egyediért a nagy kommerszben.

Úgy hiszem, a kihaló, vagy rég letűnt kultúrák is megérdemelnék, hogy pártoljuk őket. Nem pénzzel, hanem odafigyeléssel, megismeréssel. Ahogy a Bradbury-regényben a könyveket megtanulták, hogy ha kézzel fogható objektumként meg is semmisülnek, a lényegük, a szöveg szelleme tovább éljen.

Az emberi kultúra nagyon sok rétege van már mögöttünk. Vannak, amelyek végképp elsüllyedtek és vannak, amelyek még apró szikrákat vetve velünk élnek.

A nagy mainstream után ugyan miért kíváncsiskodjunk, az úgyis mindenhol elénk tolakszik, ha kell, ha nem, tudunk róla. A felfedezés és a sokszínűségre rácsodálkozás örömét ezek a rejtett, vagy elveszett kultúrák adják meg nekünk.

Javaslom, hogy mindenki válasszon egy letűnt vagy eldugott kultúrát magának és kutassa, vigyázza, dédelgesse, ismerje meg.

Cserébe nem adójóváírást, hanem egy egész világot kap.

Mi már „pártfogásunkba vettünk” egy-egy kultúrát. YGergelynek az etruszkok rég elmúlt civilizációjára, nekem Amerika őshonos kultúráira csillan fel a szemem.

Amerika őshonos lakosai nagyon sokfélék. Sokféle a nyelvük, a társadalmuk, a kultúrájuk. Összefoglaló néven indiánoknak hívják őket.

Magam sem tudom, hogy miért, de múltjuk, jelenük és remélhető jövőjük is érdekel.

Amikor az észak-amerikai indián nyelvcsaládokról tanultam átfutott rajtam, hogy a mai materiál-praktikus világban vajon milyen haszna lesz ennek. Adnak nekem az algonkin nyelvcsalád ismeretéért tejet-kenyeret a boltban?
De muszáj mindent így mérlegre tenni?

Az amerikai őshonos indiánok kultúrájának megismerése egy életre szóló csoda, amivel nekem kerekebb a világ.

Úgy tíz évvel ezelőtt YGergelytől kaptam egy könyvet, melynek címe The Cultures of  Native North Americans.

Nem mondhatnám, hogy nyáron a strandszatyorba dobva libeghetünk vele a vízpartra vagy kecsesen lapozgathatjuk pihe párnák között elalvás előtt, mert ez a könyv egy igazi monstrum. Hatalmas méretű és borzalmasan nehéz. Kellő nagyságú asztal, óriási fotel és puha szőnyeg a legbiztosabb terepe. De a tartalma finoman csipkézett csoda. Nagyszerű képanyag, kiváló tanulmányok, gondos szerkesztés teszi érthetővé és áttekinthetővé az észak-amerikai indiánok életét.

Az talán mindenki számára ismert tény, hogy az indiánok a Nagy Fehér Ember partra szállása óta kiszolgáltatott, periferiális helyzetbe kerültek őseik földjén. Már akik túlélték a harcokat, a fertőző betegségeket, a brutális életmódváltozást, a rezervátumba zárást.

Nem ez a legfényesebb fejezete a világhódításnak.

Az indiánok azonban élnek és küzdenek a jövőjükért a mai Amerikában is.

Ezért dobbant olyan nagyot a szívem, amikor megtudtam, hogy egy anishinabe indián érkezik Magyarországra. Nem magamutogató egzotikus látnivaló, hanem egy író, költő, emberjogi aktivista, az indián rezervátumok életét belülről ismerő fanyar iróniájú gondolkodó.

Jim Northrup (anishinabe nyelven Chibenashi – avagy Nagy-Kis Madár), a medve klán tagja, Magyarország vendége volt ezen a héten.

Gyukics Gábor költő, műfordító az amerikai irodalom avatott ismerője. Eljutott Minnesota állam Fond de Lac Rezervátumába, ahol Nagy-Kis Madár él családjával – Northrup jellemzése szerint - egy olyan kicsi településen, ahol már az is eseményszámba megy, ha két autó áll meg a stoptáblánál.

Gyukics Gábornak köszönhetjük, hogy az ojibwa kultúra egyik jeles képviselője eljutott hozzánk.

Gyukics Gábor és Jim Northrup

Az ojibwa az algonkin (algonquian) nyelvcsalád egyik ága, több dialektussal, melyek közül az egyik Nagy-Kis Madár anishinabe nyelve.

Talán nem mindennapi tapasztalatunk, hallgassunk bele, hogyan is szól.

Northrup azonban legalább annyira meggyőződéssel állampolgára az USA-nak, mint amennyire őrzője és táplálója az indián hagyományoknak. Gyukics Gábor angolról magyarra fordította Jim Northrup verseit, ennek a könyvnek a bemutatója volt kedden (február 11-én) a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nem ez volt az egyetlen találkozási lehetőség Nagy-Kis Madárral, hiszen Budapesten és vidéken is több helyen megfordult, beszélt a rezervátumlétről és Vietnámról, felolvasta verseit.

Ahogy Northrup mondta, hetven nyarat megélt már (1943-ban született), életében párhuzamosan és egymást keresztül-kasul keresztezve fut az indiánlét keserve és az ősi hagyományok tisztelete, valamint az USA haditengerész veteránjaként az állampolgári elkötelezettség.

Kisgyerekként egy bentlakásos iskola rideg szigorában („jéghideg kék szemek”) nem is gondolhatott rá, hogy az ojibwa nyelvet tanulja. Erőszakkal akarták elidegeníteni identitásától. Felnőttként azonban már tudatosan ápolta, tanította ősei nyelvét, hagyományait.

A vietnámi háború veteránja harmincas éveiben kezdett el novellákat, verseket írni és negyvenes éveiben alapítója lett az azóta is működő Found du Lac Folliesnak.

Felesége dakota indián, nevének jelentése: „gyönyörű hajnali asszony”. Ahogy egyik versében megírta „házasságunkat megalapozta, találtunk egy sastollat”.

Egyetértek, egy igazán jó házassághoz se több, se kevesebb nem kell.

A hatvanas években tengerészgyalogosként a vietnámi háborúban is harcolt, ami a verseinek, egyéb írásainak visszatérő, meghatározó témája azóta is. Infernális tapasztalatokat szerzett az emberi gonoszságról és rettegésről, az ölés hétköznapiságáról és a hétköznapi élet elérhetetlen álomszerűségéről.

Túlélte ezt a vériszamos tébolyt. De a vietnámi veteránok rémálmokkal gyötört élete várta őt is hazatérése után. A rá jellemző fanyar iróniával megírta, hogy először ő is a hivatalból javasolt pszichiáterhez folyamodott. Heti ötven dollárért azonban hetek múlva is még csak a pszichiátere gyermekkori emlékeinél tartottak. Nem volt pénze kivárni, hogy eljussanak végre az ő háborús traumáihoz. Otthagyta a pszichiátert, aki hamarosan öngyilkos lett. Nem volt elég a háborús gyötrelmek emléke, még a pszichiáterének beteg lelke is az ő szívét nyomta.

Mégis talált két kivezető utat a háborús trauma feldolgozására.

Az egyik, hogy letelepedett családjával a Fond de Lac Rezervátumban, visszatért az indián hagyományokhoz. Épített egy tipit is, nem kis megütközést keltve környezetében. Ekkoriban már senki nem élt tipiben, az indiánok hagyományos kör alakú sátrában. „A barátaim szerint különc vagyok, a családom szerint megbolondultam. Szeretnének ők is bolondok és különcök lenni.”

A másik mentsvára az írás volt. Ekkor kezdett novellákat, verseket írni. Ahogy ő mondta, az írás számára terápia.

Rögtön eszembe jutott egy közép-európai író, aki szintén ezt mondta az írásról: Bohumil Hrabalnak hívták.

Northrup úgy jelent meg a PIM-ben, mint egy haditengerész veterán. Terepszínű ruha, Marines-sapka. Nem volt tollas fejdísze és tomahawkja. Sokaknak kellene látnia, hallania, hogy a Karl May könyvein és Gojko Mitić filmjein nevelt sablon az indiánról életteli, drámaibb töltetű és összetettebb legyen.

Nagy-Kis Madár újságcikkeiben, novelláiban, verseiben a rezervátumlét ellentmondásos mindennapjait írja meg. A hagyományok ápolását a kulturális túlélés érdekében és mindemellett a progresszív, modern világban létezés fontosságát, nehézségeit.

Mert nehéz indiánnak lenni a 21. században is. Tudni kell az ősök szellemét a piacgazdasággal egyeztetni. A rezervátumlét olyan nonszensz, amit csak azzal a mély empátiával és csípős iróniával lehet megközelíteni, ami Jim Northrup írásait jellemzi.

A rezervátum a 19. század szüleménye. Az indiánokat saját földjeikről elszakítva olyan területekre zárták, ahol sokáig légüres térben léteztek. Nehezen találtak magukra. Elveszítették hagyományos életmódjukat, és nem tudtak a piac és ipar világába bekapcsolódni.

Deprimáltság, alkoholizmus, bűnözés és folyamatos kirekesztettség, negatív sztereotípiák szabdalták szét önbecsülésüket.

A fokozódó emberjogi aktivitás, az indiánok magukra találása, az őseik kultúrájához való visszatérés mellett abban is megnyilvánult, hogy alkalmazkodni próbálnak közösségként a piaci ragadozó viszonyokhoz.

Ahogy Northrup írta „a tiszta haszon, a tiszta haszon, a pénz beszél, suttog, fenyeget, és a végén elcsábít.”

Nem könnyű egyensúlyozni a kultúra (és egyben a méltóság) megőrzése és a gazdasági érvényesülés között egy indián rezervátumban.

Ha valaki nem csak a romantikus indián toposzra kíváncsi, olvassa Nagy-Kis Madár könyveit és újságcikkeit.

Jim Northrup januárban írt közelgő magyarországi látogatásáról.

Vajon mit vet majd papírra rólunk ez a hetven nyarat megélt bölcs indián?

Northrup visszatér a rezervátumba, termeli a vadrizst, készíti fakéregből az edényeket, halászik, él az ojibwa közösségében. És aztán mindezt megírja.

Mi pedig olvassuk itt, Magyarországon is.

Nagy-Kis Madár több rádióban kommentátorként is közreműködik. Nem csodálom, mert az írásai, szarkasztikus humora, emberjogi aktivitása és bölcs tisztánlátása mellett hetven nyár múltán is bámulatosan zengő baritonja van.