„Mindenütt ott van, csak itt nincs”

Írta: Inkabringa

A gyász az egyik legnagyobb próbatétele az életnek.

Legfőképp azért, mert visszafordíthatatlan, kibújásra, védekezésre lehetőséget nem adó létállapot. Kegyetlenül végleges elszakadás attól, akit szeretünk. Nem mérhető bármilyen más elszakadáshoz sem. A halállal szemben nincs helye vitának, sem az újrakezdésnek.

Ha meghal valaki, akit szeretünk, akkor letesszük a fegyvert és földre rogyunk.

Aki szeret, az előbb-utóbb megéli a gyászt. Akit egy életen át elkerül, az vagy kivételes szerencséjű ember (bár minél hosszabb az élet, annál kisebb erre az esély), vagy sohasem szeretett igazán senkit.

A gyász mérhetetlen fájdalom. Nem szeretem, ha szépítgetik, ha giccses szenvelgéssé silányítják. Viszolyogtat a halál és a gyász agyonhallgatása is. Mintha szégyellnivaló lenne. Az élet értékét és értelmét veszítjük el, ha figyelmen kívül hagyjuk a halált. Súlytalan lényekké válunk nélküle.

Csak hitegetés, hogy idővel enyhül a fájdalom. Dehogyis. A fájdalom nem lesz halványabb. Az idő egyetlen dologban segít: megtanulunk együtt élni ezzel a hiánnyal. Kimondani a nevét, beszélni róla zokogás nélkül. Róla, akit szeretünk, és aki már nem él. Visszatérünk a társadalomba, mert ez az egyetlen megoldás az élők számára. Újra lesznek céljaink, vágyaink, és változatlanul tovább fogunk szeretni.

Mondják, a vallások ezért jöttek létre. Vigasz kellett az embernek a halállal szemben. A legszebb vigasz az örök élet reménye. Én nagyon szeretem ezt a földi életet, és azt szeretném, hogy akiket szeretek, ők is ebben éljenek. Nekem nem vigasz a túlvilág, de sokaknak segít, és ez jól van így. Nekem más segített. A szeretteimért való aggódásom és az értem való aggódásuk révén, egymást segítve, egymásba kapaszkodva visszataláltunk lassan a hétköznapok biztonságába.

Mióta ember él a földön, a gyásznak minden közösségben kialakultak a rítusai, melyeknek helytől-időtől független leglényege, hogy a halál véglegességével szembesülő gyászolót a közösség visszavezeti az életbe.

Az idő segít visszanyerni az egyensúlyunkat. Élünk tovább, tervezünk, örülünk, szeretünk, kíváncsiak leszünk. De egy mozdulat, mondat, tekintet, bármilyen apróság feltépi bennünk a gyászt.

Bennem bizonyos zenék hozzák leginkább felszínre ezt a fájdalmat. Kevés ilyen van, és érdekes módon egyik sem címzetten gyászra írt dallam: jazzmelódia, népdal, ilyesmi.

Ezeket tabuzenének hívom magamban. Ha hallom őket, újra megélem a gyászt.

Ilyen tabuzene Brahms III. szimfóniájának Poco allegretto tétele. Gyerekkorom óta ismerem. Sokáig nem is vettem komolyan népszerű és ezért elcsépelt, finoman dúdolható dallamos melódiája miatt.

Apám halála óta képtelen vagyok sírás nélkül végighallgatni. Akkor éreztem meg a felszínes dallamocskának hitt műben a mély, szavakkal kimondhatatlan fájdalmat. Nem tudom az okát, nincs hozzá semmilyen személyes kötődésem, apámnak sem volt kedvenc zeneműve, nekem sem. Azt is tudom, hogy a zeneirodalom nem gyászzeneként tartja számon, ahhoz grandiózusabb dallamvezetés illik a kánon szerint. Nekem ez a zene minden légiessége és könnyen dúdolhatósága mellett is gyászzene. Apám halála óta nem megyek olyan koncertre, ahol műsoron szerepel, mert nem bírom fegyelmezni magam, ha hallom, és ömlik a könnyem. Akármiért is írta Brahms, én ezzel a zeneművel a halott szeretteimet siratom.

Úgy kezdődik, mint valami bájos sanzon. Becsap, elringat, vigasztal. Csak egy dúdolható dallamocska. Aztán a középrészen, amikor a fúvósok játsszák ezt a sanzonmelódiát, belopakodik árnyként a visszavonhatatlan fájdalom. Mintha ebben a középrészben a szavakat keresnénk, hogyan valljuk be magunknak mérhetetlen bánatunkat. A végén zúgja a teljes zenekar, fúvósokkal és vonósokkal, a kezdetben andalító melódiának tűnő dallamot.
Engem pedig elsodor a legnagyobb fájdalom: gyászolom a meghalt szeretteimet.

Mert „mindenütt ott van, csak itt nincs”.

Lou Reed szeme

Írta: Inkabringa

Amit Lou Reedről méltatásul írnak és mondanak most és az elkövetkezendőkben pályatársak, szakértők, követők, rajongók, az mind jogos és helyénvaló lesz.

Ahogy David Bowie mondta: „Ő volt a mester.”

Az életvitelükben, az életről való gondolkodásukban semmi párhuzam nem volt, sem külső megjelenésben, sem belső tulajdonságaikban nem hasonlítottak, de Lou Reed szeme, pontosabban a tekintete, nekem mégis mindig apámat idézte. Rejtély ez számomra is, de megnyugtató volt tudni, hogy él még a világban ez a tekintet.

Most már ez sem lesz többé.

Tarantino Toldi (Arany János: Toldi – Ódry Színpad, 2013. okt. 26.)

Írta: Inkabringa

„Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon…”

Ki ne ismerné ezt a sort széles e hazában? Tanítják, megtanulják, bebiflázzák, majd soha többé nem gondolnak rá.

Sajnos Arany János is abba a kővé-bronzzá dermedt kasztba került, ami nem engedi, hogy élő-mozgó poétaként ragyogja be az életünket.

Mindenki áhítatosan, magát kelletve nyilatkozik róla, távolba révedve emlegetik, mint a nemzet nagy lírikusát. Épp csak nem olvassák.

Pedig mennyi ízét, színét-fonákját ki lehet szűrni a gyönyörűen leírt sorainak. Középiskolásként hirtelen felindulásból egyszer eszembe ötlött, hogy megtanulom Arany sorait, mindet. Addig nem halok meg. Ó, még szép hosszú élet áll előttem…

Ha megtanulni nem is, de olvasni, időről időre hozzákanyarodni érdemes, sőt mi több, élvezet.

Arany János mindmáig betelhetetlen és kiapadhatatlan csodakútja a magyar irodalomnak. Eszem vesztem, olyan hatalmas szókinccsel bírta ezt a nyelvet.

Gyönyörűség, amit művelt a szavakkal.

A Toldi valószínűleg Arany legismertebb művei között van. Általános iskolában mindenki találkozik vele. Elemzik, olvastatják, kötelező olvasmány, ilyesmi.

Én is átestem ezen anno, nem őrzök túl hevült emlékeket az irodalomórákról. A tanárunk valószínűleg a legkisebb örömét sem találta sem a tanításban, sem az irodalomban. Tudom, hogy vannak, akiknek kiváló irodalomtanáruk volt, magam is ismerek olyat, aki ilyen. Ahhoz, hogy én mégis irodalomszerető-tanuló ember lettem, semmi köze nincs a tanáromnak. Nem ő hatott rám, hanem maga az irodalom.

A Toldit 1846-ban írta Arany a Kisfaludy Társaság pályázatára. „Készíttessék költői beszély, melynek hőse a nép ajkán élő történeti személy, például Toldi Miklós, Kádár vitéz…” Ezzel robbant be az irodalmi köztudatba.

Nebulóként azon töprengtem, hogy vajon miért épp Toldi Miklóst választotta hőséül ez a csöppet sem hősködő alkatú zárkózott költőlélek? Talán, mert ez volt első helyen a pályázati felsorolásban. Bármiből remekművet alkotott volna. Toldinak szerencséje volt, hogy ráesett a választása.

Azt azért még Arany sem gondolta, hogy a Toldi megírása után nagyjából százötven évvel született ifjak friss és erős tartalmakat bontanak ki majd belőle. Ha tudja, vagy reméli, talán könnyebben viselte volna az elkövetkező évtizedeket is, bukással, önnön lelkében bujdosással, az Akadémia bürokráciájában verdeséssel.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán tavaly ősszel mutatták be a Toldit. Terveztük már megnézni a zsámbéki fesztiválon is, de lecsúsztunk róla. Most végre sikerült.

Ezen a későnyári októberi estén elmentünk tehát megnézni a Toldit.

Barátunk tizenkét éves leánykája ugyanolyan magyarórákon unta végig a Toldit, mint ami nekem jutott. Kiskamaszos öntudattal fejtette ki nekünk, ez sérelmére elkövetett gaztett, hogy még az őszi szünetben is ezzel nyaggatjuk. Mert a Toldi egy unalmas és kötelező muzeális darab. Semmi több. Ép lélek menekül tőle. Gáz.

Ezt a poros muzeális Toldit fizikai színházi rendező-koreográfus szakos negyedévesek vitték színre tavaly, egyik osztályvezető tanáruk, Horváth Csaba rendezésében.

Az eredmény magáért beszél. Csodás, friss, gazdag, ötletdús, sodró lendületű és sziporkázóan szellemes előadás.

Hét fiatal mondja el elejétől a végéig kiváló intonációval, remekül hangsúlyozva Arany János örök érvényű elbeszélő költeményét. Olyan szép hangokkal, olyan gördülékenyen ejtett szavakkal, hogy beleborzongtam, mennyire teljes és eredeti még most is ez a szöveg.

Duruzsoltam velük magamban ezeket a jól ismert, veretes szavakat, és mégis egészen mai tartalmakat, árnyalatokat fedeztem fel bennük az előadást nézve.

A fiatalok szóról szóra elmondták a Toldit, de nem csupán mondták, hanem mozogták is. Arany János sorait szavalták szép egyszerűséggel, és lenyűgöző mozdulatszínházzal kísérték a kiejtett szavakat.

Eszközük, díszletük, kellékük leginkább saját testük volt. Olyan ötletgazdag, szellemes poénokra, finoman átszőtt lelki sejtetésekre, kirobbanó energiára, elfojtott és feltörő indulatokra voltak képesek abban a picinyke térben, ami nem csupán felskandálását jelentette egy nagy klasszikusnak, hanem a bensővé tételét, a nemes sorok magukba fogadását, újragondolását.

Eszembe jutott a jó néhány évvel ezelőtt a Bárkában látott Hamlet, amit – a szintén klasszikussá vált - Arany János fordításban adtak elő, mindenki számára ismerős-otthonos mondatok egymásra következésével, de a Tim Caroll által rendezett előadás mégis maga volt a váratlanság és egyszeriség.

Ehhez hasonló volt a Toldi is. A szöveg az agyam legmélyebb burkába rögzült már, de az előadás mégis olyan újszerűvé és újra felfejthetővé tette, ami bizton állítom, hogy a színházba járókat és a klasszikusokat is megvédi a porosodástól.

Ezt a hét fiatalt nézve az villant fel bennem, hogy a fiatalságnak nemcsak bolondsága, hanem üde bölcsessége is van. Ezt pedig nagyon meg kell becsülni, hogy aztán ne váljon keserű, beszáradt, csak magával egyetértő felnőtté. 

Toldi Miklós nyers vitalitása és bujkáló, ki-kibukkanó méltósága és önmagára találása illett a fiatal egyetemisták játékához. Korszerűvé, modernné, elementárisan energikussá tették.

Nem is kellett ehhez valószínűleg más, mint hogy abból a bronzba öntött rá-nem-gondolásból kitépjék és újra a maga teljes valóságában, önmagában és önmagáért szemléljék.

Nem a „mások mondták, hogy ez ilyen meg olyan” alapú újratemetés lett így belőle, hanem egy eleven hatású, vérbő, fordulatos, minden ízében friss és modern értelmezés.

Láthatóan Toldival foglalkoztak, Arany szövegével, és nem a róla gondolni illő sablonokkal.

Az eredetiség néha csak ennyiből áll: a világot nézni, és nem azt, amit gondolni illik/javallott róla. Odamenni, belenézni, rákérdezni és nem a felszínt felszínesen szemlélni. Az csak félreértelmezésekhez vezet.

Artista ügyességgel, balett-táncosi könnyedséggel, hip-hop lazasággal, néptáncos lendülettel vetődtek, ugrottak, nyújtóztak, gurultak át ezen a hősi történeten számos stílusos poént, finom hetykeséggel ciccentett szellemességet szétszórva.

Testükkel, szellemükkel, szavaikkal és mozdulataikkal mondták el Toldi Miklós vitézségeit. Bármilyen kifejezési formát választottak, az hatásos kifejezőeszközzé vált általuk. Ha énekeltek, ha táncoltak, ha verset mondtak, ha akrobaták voltak, az mind szólt, hatott, megérintett.

Az előadás utolsó harmadában aztán felcsendült a zene is. A Dresch Quartet muzsikája szólt.

Megszólalt például az általam nagyon szeretett Prana a Ritka madár albumról. A ’prana’ eredeti szanszkrit jelentése ’életerő, energia’ és nekem mindig valami lassan kibomló, sejtetve felbukkanó és egyre szélesebb ívben áradó hatalmas felszabadultságot, életörömöt jelentett ez a zene.

A Toldiban azonban a harc, a küzdelem jelzője lett, hiszen a cseh vitéz és Toldi Miklós összecsapását kísérte. Káprázatos, pergő harc és energiák egymásba ütközése volt ez a jelenet. A Prana lendülete ezt az energiát is magába foglalja.

Jó volt ez egy kis külön bejáratú újraértelmezésre is.

A mozdulatok, a pazarul redőzött jelentések és értelmezések az elmúlt több mint másfél század terheit és erényeit is felvonultatták. A nemzetféltő honfibút, a világra nyitottságot, a kevélységet és a meghunyászkodást, a megvetettséget és az álnokságot, a nyers erőt és a méltóságot.

Villanásokra eszembe jutottak az archív filmeken legényest táncoló parasztemberek, a keleti harcművészek, az aluljárókban breakelők, Kodály Zoltán, Cseh Tamás, de Jackie Chan és Tarantino is. Remekül megfértek egymás mellett, sőt, kifejezetten élvezték egymás társaságát.

Duhaj, életerős, izmokra, energiákra, szívre-szellemre és nem papírformákra kidolgozott előadás volt ez.

Élményt adott az Aranynak elkötelezett rettentő-roppant felnőtteknek és a márványba faragott őskövülettől eddig idegenkedő kiskamasznak is.

Úgy tűnik, hogy az előadást jegyző fiatalok erősen hiszik, hogy értelmezni érdemes még a kezem fejének hitt dolgokat is. Nem állnak meg a látszatoknál. De jó ezt látni.

Arany Jánosra és az agyongyötört Toldijára tiszta szívvel és ésszel néznek.

Bebizonyítják, hogy természetesen hangzik Arany gyönyörűre csiszolt nyelvezete és a jazzre remekül lehet táncolni.

Gondolta a fene.

A hangszerek untermanja –A nagybőgő

Írta: Inkabringa

A zenénél csodásabb leleménye nincs is talán az emberi életnek. Szoktam mondogatni, hogy - ha vannak - az angyaloknak köszönhetjük.

A magasztosságot, netán szakralitást, vagy épp csak a primer örömszerzést és szórakozást szolgálja.

A kötelezőség és kötelezettség nem illik a zenéhez.

Nekem mindig is valamiféle demokratikus szemléletet jelentett. Közönségként sem szeszélyes nagyúr, sem alázatos rabszolga nem óhajtok lenni.

Inkább tetszik az a megközelítés, hogy egyenrangú félként nyitottan és elfogulatlanul befogadjam, felfejtsem, ráhangolódjak.

Úgy hiszem, a trendi közfogyasztás és a finnyás sznobizmus ugyanannak a befogadói restségnek két oldala.

Nem érdekelnek a műfaji, divatbeli elvárások. Nagyon sokféle típusú zenei műfaj, előadó, hangszer hatott már rám, van, amelyik egész életemben elkísér, van, amihez évek múltán találok vissza ismét, és van persze olyan is, amihez soha többé.

Ilyen időről időre felbukkanó különös hangulatú hangszer a nagybőgő is.

Tavaly láttam a Trafóban egy cirkuszi előadást, untermanok önironikus reflexióival. A cirkuszban az unterman, a szó szoros értelmében, a vállán viszi a produkciót. Nélküle nincs mutatvány, de mégsem figyel rá senki.  

Némiképp ilyen sorsa van a hangszerek között a nagybőgőnek is. Brummogásával alapot és prozódiát ad a melódiáknak. Nélküle üres csilingelés lenne a dallam, de mégsem figyelünk rá különösebben.

A nagybőgő azért nem olyan feledhető hangszer és nem csak hatalmas méretei miatt.

Olyannyira nem feledhető, hogy saját honlapja van. 

A jazz (ami számomra a „legdemokratikusabb” zenei műfaj) és a komolyzene is ráérzett már elegáns mélyhúrúságára.

Kamaszként csodálkoztam rá a nagybőgőre. Pege Aladár koncertjeire még csikólányként jutottam el és szó, mi szó, ha érett voltam arra a különlegességre, ha nem, elementáris hatással volt rám.

Pege Aladár úgy bánt a hangszerével, mintha egy közeli barátja lenne. Hozzáhajolt, szinte bizalmasan beszélgettek. A hangok, amiket kicsalt ebből a bizalmasságból, óriási élményt adtak a hallgatóságnak.

Amiért most megint rátaláltam erre a hangszerre, az Fejérvári Zsolt nagybőgő játékának köszönhető. A blogban már emlegetett Nádas Péter esten ugyanis az ő előadásában hallhattunk egy nagybőgőre írt gyönyörű zeneművet, mely egy kortárs szerző tisztelgése Bach és egyben a nagybőgő előtt. 

Ismét rácsodálkoztam ennek a hatalmas hangszernek a finomságára.

Julien-Francois Zbinden: Hommage a J. S. Bach című művében állítólag a B-A-C-H hangsor százhatvanszor bukkan fel.

(A felvételen Josef Semeleders nagybőgőzik. Megjegyzem, Fejérvári Zsolt előadása klasszisokkal jobb volt.)

Voltak és vannak a nagybőgőnek avatott komponistái és előadói, akik zenéjük főszereplőjévé választották.

Ilyen volt a 18-19. század fordulóján élt nagybőgős és komponista, Johann Matthias Sperger is, akinek D-dúr nagybőgőversenyét Fejérvári Zsolt adja elő.

A jazzben meghatározó és eredeti hangú megszólaltatója a nagybőgőnek Stanley Clarke. Pegéhez hasonlóan, neki is különlegesen meghitt a viszonya ehhez a monstruózus hangszerhez.

Ezek után mi is lehet jobb egy nagybőgőnél? Természetesen két nagybőgő.

A nagybőgő Paganinijének nevezett Giovanni Bottesini nagybőgő duettje imigyen kényeztet.

Grencsó István a jazz nagy kísérletezője. Ezen a felvételen két nagybőgős van, Hock Ernő és Benkő Róbert.

Izgalmas.

Mindezeket végighallgatva már nem is kell bizonygatni, hogy a nagybőgő a hangszerek legbiztosabb untermanja és egyben a legcsodásabb bonvivánja is.

Fotó: Henri Cartier-Bresson

Fellini Rómái

Írta: YGergely

Fellini utóélete kiszámíthatatlan lenne, ha nem hagyta volna ránk Rómát.

„Ha igaz, hogy Rómában kevés a neurotikus ember – írja Fellini egy sokat idézett passzusában –, akkor az is igaz, amit a pszichoanalitika állít, miszerint a neurózis hasznos, hozzásegít énünk mélységeinek megismeréséhez, olyan, mintha mesebeli kincset keresnénk a tengerben, rákényszerít, hogy a gyerek felnőtté váljon. Róma nem segít a felnőtté válásban. Méhével, anyáskodásával megvéd a neurózistól, de meggátol a teljes kifejlődésben, megérlelődésben. Itt nincsenek idegbetegek, de felnőttek se nagyon. Róma a neveletlen, kétkedő, unott és kissé ferde lelkű gyerekek városa, mert természetellenes dolog az, ha megakadályoznak benne, hogy felnőtté váljunk.”

Érdekes módon, látszólag nagyon távoli írók és művészek érdekelték. Nekem Simenon-bámulata is furcsa kicsit, de az kiváltképp, hogy Tennessee Williams-szel tervezett filmet: meg is hívta, majd rögtön elfeledkezve a meghívásról nemsokára bujkálnia kellett előle. Eszébe sem jutott elmenni a nagy tervekkel repesve érkező amerikai író szállodájába, letagadta magát. Érteni vélem: csak akkor döbbent rá, hogy világuknak semmi köze egymáshoz. Így járt Pasolinival is. 

Furcsának tetsző bámulatát Bergman művészete iránt tanítani lehetne pszichológusoknak: az ő szemléletétől annyira különbözik, hogy ellentétes-kiegészítő ellenvonzást érzett benne. Javaslatára közös filmet terveztek: nagyszerű abszurd tévedések vígjátékába való jelenet, hogy a fellelkesített Bergmannal sétálnak az éjszakai Rómában. A Bohóc és a Lelkipásztor – elképzelni is képtelenség bármilyen közös filmjüket, de mindkettő megrendezhette volna e bizarr sétát valamelyik saját művében, erősen, kiválóan.

Ennio Flaiano másfél évtizedig volt Fellini forgatókönyvírója, aztán csúnyán összevesztek.

Flaiano régebbi könyvei, az Egy marslakó Rómában (Un marziano a Roma, 1954), az Éjszakai napló (Diario notturno, 1956) ma már tömegkiadásban jelennek meg. 

Flaiano jóval Fellini előtt váratlanul meghalt, ma az irodalomértők az egyik legjobb prózaírónak tartják. Vitatkoznak is műveiről. Őt majd sokszor fel lehet még fedezni. Felliniről nehezen képzelem el, hogy „újra felfedezik”, meg hogy az új nemzedékek mást lássanak benne, mint az előzőek, hogy titkokat, eddig észre nem vett kisebb-nagyobb rejtélyeket lelnek filmjeiben. A legtöbbjük remekmű, van néhány gyengébb darabja is, de titkaik nincsenek. Azt mondják, enélkül hamar fakul egy műalkotás.

Lehet azért, hogy más jövő vár Fellinire. A Positif című híres francia szaklap jónéhány Fellini-dokumentumot közölt, és érdekes írásokat róla. A legérdekesebbek egyike Angelo Arpa jezsuita atya emlékezése barátságukról – ő védte meg az Édes életet ért vatikáni támadások idején. A Dolce vitát Rómában ünnepelték, de néhány nap múltán egy milánói, szitkoktól hangos vetítés után a Vatikán lapja, az Osservatore Romano azóta elhíresült La schifana vita (Ocsmány élet) című durva cikke szerzőjeként Scalfarót sejtették, a későbbi államelnököt. Egy másik olasz államelnök, Pertini később, az Amarcordot levetíttette a Palotában, és ujjongott, mint egy kamasz. Jóvátett valamit.

Andrea Zanzotti velencei költő azt idézi fel, hogy a Casanovához Fellini velencei tájnyelven kért tőle szöveget (miként Pasolinitől a Cabiria éjszakái forgatásakor római dialektusban több párbeszédet). A filmtörténet leginkább exhibicionista alkotója tehát mégiscsak őriz utókor-titkot – de magam úgy látom: inkább a filmek elkészülte körül, mintsem értelmezésükben.

Ha egyszer mégis átértékelődik életműve, akkor talán a Bohócok lesz a legjobb filmje, A nők városa iskolás feminizmus-ellenességével, csinált rácsodálkozásaival talán a halványabbak közé sorolódik. 

És ami a legfontosabb, akkor talán a minden filmjében meghatározó giccs-érzet értelmezésével (elemzésével) sokkal többet foglalkoznak majd. Akkor érdekes és termékeny vita robbanhat ki, vagy gomolyodhat hosszan az És a hajó megy…, meg A Hold hangja értékéről, gazdagságáról. A kései Fellini-filmek fogadtatása kicsit a kései Mándy kritikai visszhangjával közös: Fellini is, Mándy is erősen megváltozott, de ezt senki nem akarta észrevenni. Ők úgy jók, ahogy eddig...

A kései Fellini unalmasabb filmjeit (Ginger és Fred) ugyanolyan üres és semmitmondó dicséretek fogadták, mint mondjuk a remekmű-gyanús A Hold hangját, vagy a semmiképpen sem remekmű, de roppant gazdag és többrétegű És a hajó megy…-et.

Fellinivel az a baj, hogy filmjeit alig lehet görcsösen utálni, valahogy a gyengébbek is szeretetre méltóak, mintha bocsánatkérésre, mosolyra hívnák a nézőt. Utálat egyetlen opusát, A nők városát fogadta, izzó gyűlölettel a feminista szervezetek támadták – a vatikáni elítélés inkább jót tett a Dolce vitának. Valahogy De Sica is ilyen, neki sincs gyűlölhető filmje. Buñuelnek, Bergmannak, Antonioninak van – talán ez is kell a jövőbeli újrafelfedezésekhez.

Egyik római utamon úgy láttam, nincs a helyén Fellini domborműves emléktáblája a Via Veneto felső végén egy útkanyarban. Később valaki azt mondta, kis mellszobor volt bronzból, és egyik éjjel ellopták. Beolvasztásra? Ez is valami, sőt az ő szobrával ezt lehet csak tenni, mert Fellini szobordöntésre alkalmatlan, izzó vitákra is. Hogy a cirkusz-bohóc hasonlatnál maradjunk, szoktak dühösen vitatkozni egy híres bohócról? Még talán a szűk cirkusz-szakmában sem.

Utolsó háza a Via Marguttából, Róma Váci utcájából nyílik, de rögtön mintha a budai várban sétálnánk, s ott egy kanyarodó kis utca, üresebb, csendesebb, fél lépésre a turista-forgalomtól, kettőre a hatalmas Piazza del Popolótól. Itt csend és napfény, majdnem kakas kukorékol. Kakas sehol, mint ahogy tengeri szörnyeken kívül más állat sincs soha Fellininél, itt is csak a kukorékolás előtti csend.

Lezárt spaletták, hatalmas tetőteraszok, a teraszt nagy zöldek borítják. Kis emléktábla a falon. De maga a nagy lakás, az vajon üresen maradt? Eladták? Laknak benne? Kicsoda? Buñueli rejtéllyel telítődik a Fellini-ház. Valaki szerint japán üzletemberek lakják. Más szerint mégsem ők. Olasz újgazdagok, akiket egyáltalán nem zavar Fellini és Giulietta emléke. 

 

Senki sem lakja, arkangyalok őrzik. Csend van, az ízlés és valódi elegancia jó csendje ez talán, de a kérdőjel csendje is. Ki kellene találnom, a látványból, a hangulatból, a levegőből, a tetőterasz zöldjeiből…

Tullio Kezichnek a Dolce Vita forgatási naplója nyomán írt könyvében néhány korabeli levél is szerepel. Kiderül, Felliniék akkor, 1959-ben még a Via Archimedében laktak, ott a címzés. A Via Archimede egy meredeken emelkedő és majdnem teljes kört rajzoló utca az egyik római Rózsadombon, mert Rómának sok Rózsadombja van.

Via Archimede

Moravia Új római elbeszélések-kötetében külön novella szól erről az utcáról: e szerint a háború utáni években amerikai katonák mászkáltak cselédlányok után vadászva a majdnem teljes kört leíró dombos, zöldövezeti kanyargózó utcában. Vagy nem is annyira az amerikai katonák, mert azok inkább a Fellini-féle karikatúra-boltban rajzoltatták magukat a Via Nazionalén. 

A Via Nazionale afféle eszelősen forgalmas és zajos Rákóczi út, mely csak egyetlen klasszissal szebb-jobb a pestinél (míg Róma épp tizenegy és fél klasszissal szebb-jobb Pestnél). Ezt én számítottam ki, és akkor még nem is szóltam a sok a gesztenyéről és platánról. 

A Via Archimede unalmas, dúsgazdag hely, élőhalott nagy villákkal, bennük rejtőzködő milliomosokkal. Minden más ott, sterilebb és unalmasabb, mint Moravia novellájában, és ezt Fellini időben észrevette, jókor megpattant. 

A Via Margutta viszont csodálatos kis utca, időn kívüli nyugalom Róma legközepén.

Via Margutta

A Termini pályadvar hátsó fertálya mögött a Sacro Cuore szaleziánus rendház bejárata mellett egy lépésnyire, ott áll Saraghina. A zajos Caffé Trombetti előtt áll az utcasarkon. Ez a Caffe Trombetti kétarcú hely. Előtere zsúfolt átjáróház, afféle éjszakai presszó. Belső terme csendes, elegáns.

Fellini Saraghinája a Caffé Trombetta előtti sarkon produkálja magát. Alacsonyabb, mint az eredeti: kövérkés, mosolygó, és kevésbé fenyegető. Van benne valami Gelsominából is, valami született naivság, mely őnála mérgessé, csalánossá vált. Kék trikó, fekete szoknya, fehér tornacipő. Dúló, kimeríthetetlen energia fűti: órákig talpon, és táncol, énekel, és kiabál, és ugrál. Olyan zsúfolt az utca, hogy így sem kelt valami nagy feltűnést. Kamasz fiúk sem bámulják erotikus borzongással. Csak a mellette állók, vagy elhaladók nézik ugrándozását.

Saraghina

Most hirtelen visítva nagyot, csattanósat csap egy bámész polgári-fehéringes német turista hátára; az azért meghökken... Estére már elcsendesült, de fáradtan most is mosolyog. Napközben felhőszakadás volt, vizes minden. Reggel csomaghordó fémvázon lógott a motyója. Este nincs már mellette a csomaghordó targonca-váz – még az sem az övé, a Termini őrei elkobozhatták. Vajon hol húzza meg magát eső után? Milyen vackon alszik? Tud Saraghináról, tud Gelsomináról?

És ők, a halhatatlan Fellini-bolondok tudnak róla?

Gelsomina

Mastorna utazása – haláláig ezt a filmjét szerette legjobban, mindig bizonyos félelemmel vegyülő büszkeséggel beszélt róla. Tehette, hiszen (tíz év szünettel a két nekiugrás között) kétszer is elkezdte volna már a forgatást. Először csak a megállapodás volt meg és egy félig kész forgatókönyv – másodszor az első forgatási nap hajnalán mondta le, vállalva a nem csekély pénz-veszteséget és kártérítést. A szakmai, művészi kártól jobban tartott. A forgatókönyv két változatából ötvözött harmadik megjelent később nyomtatásban. Valóban a Nyolc és fél gazdagságával összemérhető: egy pogány istenekkel benépesített babonás világ útvesztői tárulnak fel benne Rómától a világ végéig.

A pogány, Krisztus előtti világ talán jobban izgatta, mint a katolikus kultúra, melynek része volt. Az Édes élet egyik legjobb epizódja talán épp ezért a Szűz Máriát látó kisgyerekek alávaló reklám-kihasználásnak illúziófoszlató tömegjelenete: sárban és esőben tülekedő balekok, kalmárok, televíziós ügynökök – csoda és megváltás nélkül. Soha pogányságra hajlamosabb embertömeg, mint az itt látható (de hisz az egész film egy óriás feszület profán, helikopteres utaztatásával indul: Krisztus-üzlet a Szent Péter székesegyház fölött).

A Satyricon röhögséges borzalmait nézve mindig úgy érzem, hogy ezt az elképzelt világot értette és érezte át a legmélyebben – hogy az egész világirodalomból Petronius szelleme leghasonlóbb az övéhez: a keresztény kultúra, bár magáénak vallotta, csak papneveldei gyerekkorától kötelező és kicsit unalmas tananyag volt számára.

A Satyriconban láthatóak a legszebb fiúk és a legszebb lányok, a legkövérebb élet-habzsolók, a legriasztóbb hullák, a legvadabb kalandok. Mediterrán Ezeregyéjszaka… Fellini a görög világot bizonyára feltámaszthatná, ha lehetne. Csakhogy azt is megmutatja, hogy nem lehet, mert a mi fantáziánk már gyenge ilyen varázslatokra, nem tudnánk megbirkózni a régi szörnyekkel és istenekkel.

Giccsre hajló, érzelmes rendező volt. Babonás pogányságra hajló. A Nyolc és fél kulcsjelenetében egy minden titkos gondolatunkba belelátó médium megkéri Guidót (Fellini alteregóját), hogy gondoljon valamire, írja le egy papírcetlire, majd ő kitalálja. Guido/Mastroianni azt írja fel, hogy „asa-nisi-masa” – ezt hirtelenjében sem a médium, sem más nem tudja megfejteni. 

A Nyolc és fél végére aztán kiderül, de a szerencsésebb nézők jól teszik, ha a gyerekmondóka eredetijét is megbámulják. A római Angyalvárban, Kelemen pápa egykori menedékhelyén a pogány Hadrianus császár versikéje ott van bevésve az egyik lépcsőforduló falába: Animula vagula blandula... – („Lelkecske, halvány gyertyafényként imbolygó...” – több magyar költő is megpróbálkozott a fordítással.)

A hallgatás gyönyörűsége (Nádas Péter estje a PIM-ben – 2013. okt. 16.)

Írta: Inkabringa

Gondolom, sokaknak olvastak mesét gyerekkorában. Talán még olyanok is vannak, akik felnőttként is emlékeznek ezekre a mesemondásokra. Nem is annyira a történetekre, hanem a meghittség, a burokba zártság, a ringás élményére.

Nekem nagyon sok mesét olvastak a szüleim. Négy-ötéves koromból vannak éles emlékképeim arról, milyen bizsergetően biztonságot adóak voltak ezek a meseolvasások.

Mindenki másként mesélt és mindegyik mesélési stílus az én gyermeki gyönyörűségemet szolgálta.

Fotó: Nádas Péter

Édesanyám bármit is mesélt, hétfejű sárkányról vagy tündérekről, olyan volt, mintha csak azt suttogná: „ne félj, nincs baj, minden jó.” Halkan, szépen hangsúlyozva, megnyugtató csobogással mesélt. Átölelt, simogatott, takarót igazított. Mese közben suttogtam a fülébe aznapi félelmeimet, világfirtató kérdéseimet és ő mindig tudta a ritmusát, mikor ringjunk vissza a mese világába.

Édesapám karikírozta, eljátszotta a szereplőket. Aztán váratlanul, ha a történet vidámra fordult, vagy épp ellenkezőleg, kezdett rémisztővé válni, hogy megnyugtasson, megcsiklandozott. Gurgulázva nevettem, a derűs biztonságot jelentették az ő mesélései. Hátulról átölelve őt, fülem a hátára szorítva hallgattam, ahogy rezonál a mély-barátságos hangja mesemondás közben.

A tíz évvel idősebb bátyám is mesélt nekem. Akkoriban 14-15 éves kamasz fiú volt. Mennyire máshol járt már az én mesevilágomtól. Mégis odaült az ágyam szélére és olvasta nekem a meséket. Iskolás hangsúllyal, olykor kicsit hadarva. Én szerettem ezt is. Mindennél nagyobb hálával értékeltem, hogy mesélt nekem. Nagyfiú a kishúgának.

Ezek olyan emlékek, érzések, lelki komfortok, amik mai napig elkísérnek. Máig szeretem a papír fölé hajló felolvasásokat. Nézni az olvasó arcának rebbenéseit, hallgatni a kiejtett hangok játékát. Mert egy hömpölygő, áradó történetet hallgatni a legfőbb intimitások egyike.

Fotó: Nádas Péter

Feltéve, hogy a történet mesélője számunkra hiteles ember. Vagy azért, mert személyes szeretetkapcsolat fűz hozzá, vagy azért, mert íróként, előadóként nagyra becsüljük.

Bár az igaz, nem minden tollforgató tudja jól előadni saját szövegeit, ha mégoly jól tudta is megírni. Még akkor is esetlenül jönnek belőle a szavak, ha azok valódi jelentésével ő van a leginkább tisztában.

Ámde azok az írók, akik előadni, felolvasni is képesek a szövegeiket, azonnal ebbe a gyermekien intim, biztonságot adó burokba ringatnak.

Ilyen íróember Nádas Péter is. Jó hallgatni. Okosan és mégis érzéssel olvas. Mi pedig, őt hallgatva, vele együtt értelmezzük és érezzük a mondatait.

Tavaly decemberben Nádas Péter 70. születésnapjára a Jelenkor folyóirat konferenciát szervezett. Nádas Péter felolvasott akkor egy önéletrajzi szöveget, amit én egy internetes közvetítés révén hallgattam. Kényelmes karosszékben, gőzölgő teát magam mellé készítve vártam a felolvasást. Aztán arra ocsúdtam, hogy meg sem mozdultam, a tea kihűlt mellettem, egészen megfeledkeztem róla.

Fotó: Nádas Péter

Olyan döbbenetes ereje volt a szövegnek és a felolvasásnak is, hogy egy épp akkor olvasott könyvet félretettem, és napokig nem tudtam mást sem olvasni. Nehezen múlt ez a katartikus hatás.

Amikor megláttam, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban Nádas Péter estje lesz, a múzeumnak adományozott fotográfiái kapcsán, mindent átszerveztem az életemben, hogy ott lehessek.

Most mégsem a fotókról beszélek, pedig lenne miről. Tavaly szintén a PIM-ben ott voltam azon a beszélgetésen, ahol Bazsányi Sándorral a fotográfiáiról beszélgetett Nádas, majd tárlatvezetést tartott a 70. születésnapjára rendezett fotókiállításán.

Fotó: Nádas Péter

Mégis visszakanyarodom a leírt és kimondott szavakra.

Vártam, reméltem azt a hatást, amit a decemberi felolvasása kiváltott belőlem. Nosztalgiával gondoltam vissza arra a mozdulatlan, elmerült, ringató figyelemre, amit annak a szövegnek a hallgatása adott nekem. 

Ezért aztán tegnap, abban a pocsék, esős, zilált, sötét időben pocsolyákon átröppenve elmentem a PIM-be, Nádas Pétert hallgatni.

Sokan voltak, sokféle korosztályból. Ültek ott egyetemisták és tőlük ötven, sőt hatvan évvel idősebbek is.

Amikor Nádas Péter leült az asztalhoz és a papírok fölé hajolva belekezdett a felolvasásba, akkor már biztosan éreztem azt a meghittséget és intimitást, amit azon a decemberi estén is éreztem. Sőt, amit gyerekkoromban is éreztem.

Fotó: Nádas Péter

A megkomponált szavak kimondásából fakadó örömöt. A kimondott szó hallgatásának gyönyörűségét.

Elmerültem ebben a felolvasásban. Néztem Nádast, ahogy olvas, követtem az arcjátékát, de mint egy közvetítő médiumot, aki egyedül helyes módon tudja elém tárni ennek a szövegnek a valódi tartalmát.

Amikor körbepillantottam, ugyanezt az elmélyült, világból kiszakadt, ringató figyelmet láttam mások arcán is. Mint a szivacs szívtuk magunkba a sorokat, szavakat.

Emlékek voltak ezek is. Nádas Péter életének töredékei. Mint azon a katartikus decemberi estén. Megismétlődött a varázslat.

Fotó: Nádas Péter

Nem tudom, mikor lesz ebből a két kezembe vehető könyv. Azt tudom, hogy ünnep lesz, ha ezt a szöveget olvashatom. Addig pedig nincs az a zivatar és hózápor, ami megakadályozná, hogy a következő felolvasást meghallgassam.

Látszólag semmi különös nem történt. Egy ember leült az asztalhoz és a papírok fölé hajolva felolvasott egy szöveget. Ebben a fülsiketítő esztrád korban ez szokatlan. Pedig mindazt meghitt közelségbe hozza, amire ez a harsány korszak képtelen a legnagyobb felhajtás mellett is. Megadja a hallgatás gyönyörét, a kimondott szó súlyát.

Segíti-e a paradicsom a gyerekek erkölcsi fejlődését?

Írta: Inkabringa

Az erkölcsről, annak normáiról nem kívánok nyilatkozni, pláne kinyilatkoztatni. Vannak, akik ezt tanítják, ők vannak felhatalmazva e témakörben utat mutatni.

Mostanában azonban gyakran jut eszembe egy réges-régi gyerekkori emlékem.

Egy vidéki kisvárosban jártam általános iskolába. Még az átkosban.

Ennél fogva az utolsó nemzedékként kicsit még úttörő és azt megelőzően kisdobos is voltam, mint akkoriban minden nebuló, akit írni-olvasni tanulni iskolába küldtek a szülei.

Emlékeim szerint ez akkor bennem semmilyen lelki vívódást nem okozott, úgy vettem gyerekként, mint az esőt meg a napsütést. Elkerülhetetlen és befolyásolhatatlan esemény.

Egy gyerek mindenhez alkalmazkodni tud: a sokrétűséghez és a diktatúrához, a játékbolthoz és a háborúhoz is.

Úgy emlékszem, második osztályosok voltunk, amikor egy verőfényes tavaszi délelőttön az iskola egyik különálló kis udvarán gyülekeztünk mi, kisdobosok, civilként alsó tagozatos 8-10 éves gyerekek.

Valami rettentő-roppant jelentős esemény ünneplésére gyűltünk össze, arra már nem emlékszem, hogy mi volt az. Mindenkin sötét nadrág vagy szoknya, fehér kisdobos ing (kicsit katonai jellegű volt a szabása, de csak sejtetve), kék nyakkendő a nyakunkban, ormótlan és funkciótlan deréköv, kék fonott zsinóron síp az ingzsebünkben. A sípot sosem használtuk különben semmire, kivéve, amikor kiszabadultunk végre egy ünnepségről és hazatrappolás közben fújtuk összevissza.

A tanító nénik is kisdobos és úttörő ruhába öltöztek tetőtől-talpig, ami már gyerekként is viccesnek tűnt, mert csak egyféle méretű nyakkendő volt, és egy terebélyesebb felnőtt nyakában igazán komikusan hatott. Sertepertéltek körülöttünk, oszlopokba, sorokba, glédákba rendeztek minket. Vigyázzban álltunk, rövid parancsszavakat követtünk apró kis gyerekként.

A tanító nénik végül az összes rakoncátlan kisfiút helyükre terelték, a kislányoknak mind összecsatolták a haját, átvariálták a sorokat, megigazították a nyakkendőket, sípokat, elcsúszott öveket, mi pedig beletörődtünk abba, hogy most ki kell bírnunk a glédában állást.

Ragyogó idő volt, finom, meleg tavaszi délelőtt. Visítva rohangálni, labdát és egymást kergetni jobb ötletnek tűnt, de azért voltunk gyerekek, hogy az életre neveljenek minket. Akkor meg éppen ilyen volt az élet. A sok cibálás, a tanító nénik túlpörgött zsezsgése teljesen elbágyasztott minket.

Mire végre úgy néztünk ki, mint egy bevetés előtt álló törpe haderő, megjelent a csapatvezető tanár néni is, akin persze úttörő egyenruha volt (piros nyakkendő-sípzsinór), mert ő volt az iskolában a fő-úttörő. Egyébként felső tagozatosoknak tanított biológiát, néhány év múltán nekünk is. Tanárként rendes volt és korrekt. Ő is viccesen nézett ki érett asszonyként úttörőnek öltözve síppal-nyakkendővel, komoly arccal járva-kelve.

Tehát álltunk, mint a cövek, sok pirinyó kékkendős, és vártunk a jelre, amikor átvonulhatunk az úttörőkhöz, hogy a zászlóalj együtt ünnepelhessen. Ugyanis egy zászlóalj voltunk hősnévvel, zászlóval, dobszóval.

Mi, kisdobosok, különösen rettenthetetlen picurkák lehettünk.

Ez a nehezen összehozott feszes oszloprend aztán azonnal összedőlt, amikor kétszáz kisgyerek átzizgett a másik udvarba az úttörőkhöz, és akkor kezdhették elölről a tanító nénik a ráncigálást, soregyenesítést, hajcsat bizgerálást, nyakkendő igazítást.

Azonban mielőtt a vonulás elkezdődött volna, történt valami, ami megzavarta az ilyenkor szokásos protokollt. Okát máig nem tudom, bár különösebben nem is érdekelt sohasem. Késett a párttitkár, vagy nem volt kivasalva a csapatzászló, ki tudja, mi lehetett a fennakadás oka.

A fő-úttörő néni és a kisdobos tanító nénik gondterhelten összesúgtak, majd az igazgató bácsihoz fordultak. Rövid megbeszélés után a fő-úttörő néni katonás komolysággal közölte a glédában álló picurka hadtesttel, hogy most ők elmennek intézkedni. Mi addig maradjunk itt szépen vigyázzban az igazgató bácsival.

Aztán fontoskodva eltűnt az összes úttörőnek és kisdobosnak öltözött tanerő.

Mi pedig ott maradtunk az igazgató bácsival az udvaron, oszlopokba és glédába állítva.

Ebben az egész ceremóniában egyetlen civilként volt jelen az igazgató bácsi. A szokott öltönyét, nyakkendőjét viselte, semmi síp vagy piros, netán kék kendőcske. A sorok rendezgetését kedélyes közönnyel figyelte.

Igazgató bácsit szerettük. Erre nincs mást mit mondani. Derűs ember volt. Mosolyogva lépdelt az iskolában, tiszteletet, bizalmat és nem félelmet keltett bennünk.

Kémiatanár volt, mi voltunk az utolsó évfolyama, akiket hetedikben még tanított. Akkor már nem volt igazgató bácsi, de mi továbbra is szerettük.

Igazgató bácsinak megvolt az a különleges tulajdonsága, hogy a szüleink is szerették és becsülték őt. Meg úgy általában mindenki. Magas kort ért meg, a temetésén ott volt az egész város.

Mondom, szerettük.

Ezen a nevezetes délelőttön tehát ott maradtunk a kis udvaron igazgató bácsival. Ő kamaszokhoz volt inkább szokva a mindennapokban. Érezhetően elbizonytalanodott egy pillanatra, miután ennyi pöttömmel egyedül hagyták.

Mi sem tudtuk, mire számíthatunk, de a cibálásba belefáradva álltunk glédában megadóan, és kicsit megilletődve is, hiszen a szeretett igazgató bácsink most csak velünk, írni-olvasni tanuló pindurikkal foglalkozik majd.

Ekkor az addigiaktól teljesen elütő és váratlan dolog következett. Igazgató bácsi vidáman összecsapta-dörzsölgette a tenyerét, és csupa mosollyal azt mondta: „Na, gyerekek, most megtanulunk egy nótát!”

Mi pedig már attól elolvadtunk, hogy gyereknek szólított minket és nem pajtásnak. Picurka kisdobos hadtestből azonnal visszaváltoztunk kíváncsi kisgyerekké és éreztük, hogy most izgalmas, váratlan és különleges élményben lesz részünk.

Kilépünk a dolgok menetének medréből, félrecsapjuk a kéknyakkendőnket és duhajkodunk igazgató bácsival. Mit ne mondjak, repestünk.

Igazgató bácsi, aki híresen mulatós ember volt, elénekelte nekünk a nótát ezzel a szöveggel:

„Piros volt a paradicsom, nem sárga, elhagyott a feleségem, csuhajla. Azt mondják a paradicsom rossz ízű, pedig csak a gyökere a keserű.”

Ez az úttörő indulókhoz képest olyan volt, mint egy lázadás, sőt mi több, forradalom.

Odaadó figyelemmel és lelkes cinkossággal tanultuk meg pillanatok alatt a nótát.

Először erőtlen hangon csipogtuk, de ahogy rögzült a szöveg és a dallam, egyre bátrabb hangon harsogtuk.

Emlékszem az élményre, frenetikus volt és felszabadító. Igazgató bácsi pedig nemhogy visszafogta volna a lelkesedésünket, hanem még inkább táplálta.

Mikor visszaért a kisdobos-úttörős tanári kar, dermedten álltak az udvar szélén.

Kétszáz kisdobos felszabadultan, teli torokból harsogta a Piros volt a paradicsom, nem sárgát, előttünk pedig ott állt az igazgató bácsi széles mosollyal vezényelve.

Nem lett ribillió, sem botrány, mert igazgató bácsit tényleg mindenki szerette és tisztelte, még azok is, akik különben úttörőnek öltöztek. Gyanítom, még talán helyeselték is a nótatanítást.

Szépen áttereltek minket az úttörőkhöz és onnantól semmire, de semmire nem emlékszem. Ahogy az összes többi ilyen jellegű teljesen egyforma feszengésre sem.

Ez az intermezzo és ez a nóta azonban örök kedves emlékem marad.

Felcseperedve aztán utánajártam a nótának. A dallam ugyanaz, de a szövegen azért ott hirtelenjében változtatott igazgató bácsi. Túlságosan kicsik voltunk még az eredetihez, és a pikánsabb sorokat kihagyta. Sejtette, hogy ezt a frissen elsajátított iskolai tudásunkat a szüleinkkel is megosztjuk majd. Én is ezt énekeltem a családnak napokon-heteken át, reggeltől-estig.

Otthon a bátyám mesélte, hogy kisebb körben, de hasonló jellegű esemény kapcsán nekik a Dúr a disznó a mocsárbant tanította meg igazgató bácsi. Igaz, ők kamaszok voltak és kivétel nélkül fiúk.

Érdekes, hogy ez mennyire megmaradt az ő emlékeiben is.

A szüleink pedig mosolygós helyesléssel fogadták a hírt, igazgató bácsi nótát tanított nekünk.

Furcsa világ volt az, mert kisgyerektől a felnőttig mindenki tudta, hogy ez az egész, amiben léteznünk kell egy orbitális hülyeség. Mégis mindenki – eminensen vagy ímmel-ámmal – részt vett benne.

Ennek a kis történetnek a mára szóló erkölcsi tanulságát (ha van olyan neki) mindenki levonhatja a saját normái alapján.

Aki pedig eddig eljutott, az most kapaszkodjon, mert nóta következik.