Keresés ebben a blogban

2013. május 31., péntek

Egy könyv magánélete (Bodor Ádám: Sinistra körzet)

Írta: Inkabringa



Vannak könyvek, melyek beépülnek az életembe. Az olvasásuk körülményeinek az élménye is bennem marad. Ezeket a könyveket később újraolvasom, akár többször is, de a szöveggel való első találkozás emléke bevésődik.

Ilyen magánélmény Bodor Ádám könyve, a Sinistra körzet is. Több kiadást megért, valamilyen könyvesboltban mindig elérhető. Az Írók Boltjában olvastam először. Egy tusakodó és dacosan keserű napon tévedtem be ide céltalan szemlélődésre.

Szerelmes voltam és egyben szerelmi bánatom is volt. Szerettem egy férfit, akit nehezen tudtam megfejteni. Nagyon fiatal voltam, naiv és szeleburdi. A férfi pedig túlságosan különc, eredeti és sokkal idősebb. Semmilyen sablonba nem illett bele, olyan volt, mint egy rejtvény. Úgy döntöttem, nem kínlódom tovább ezzel a rejtvénnyel, valami egyszerűbb és a társadalmi elvárás szempontjából is könnyebben kezelhető kapcsolatot keresek.

Ilyen lélekkel léptem be az Írók Boltjába. Megálltam egy polc előtt és szemlélődni kezdtem. Terelni akartam a gondolataimat. Egyszerre észrevettem egy fiút, aki engem nézett. Visszanéztem. Tetszett a fiú. Dúlt szerelemtől dacos fejemben átszaladt: lesz vigasz!

Kerülgettük egymást, majd leültem az egyik megüresedett asztalhoz, melyen ott feküdt a Sinistra körzet. Eszembe jutott, hogy erről a könyvről mesélt nekem lelkesen a felejteni vágyott szerelmem. Még ez is rá emlékeztet, gondoltam elszontyolodva. Majd abban a pillanatban magam elé húztam a könyvet és kinyitottam.

Aztán megint jött egy dachullám és ránéztem a fiúra. Ott volt és várta a pillantásomat. Nem tudtam még mit kezdeni vele, úgyhogy a könyv fölé hajolva olvasni kezdtem.
 „Két héttel azelőtt, hogy meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik kopár magaslatára.”
Ezzel a mondattal kezdődik a Sinistra körzet.

Erős kezdés, olyannyira, hogy mindjárt még néhány oldalt elolvastam.
 „Hamarosan azt is ő hozta hírül, Borcan ezredesre rátaláltak földobott talpakkal egy csupasz hegytetőn.”

Már magával ragadott a könyv, de nem akartam a könyvesboltban belemélyedni. Megint felnéztem, a fiú még ott volt. Állt egy polcnál, könyvet lapozgatva, de ahogy ránéztem, rögtön visszanézett. Már egy kicsit feszélyezett, úgyhogy folytattam az olvasást.

 „Valamelyest megváltozott az életem. Eltűntem onnan egy fergeteges tavaszi napon magam is.”
Nagyjából itt tartottam a könyvben, amikor megállt az asztalomnál a fiú és megkérdezte, hogy leülhet-e egy kicsit beszélgetni, ha nem zavar az olvasásban... Ránéztem. Nem volt benne semmi hiba. Csak az a rejtvény nem hagyott békén. Hirtelen kellett döntenem és én meg is tettem. „Ne haragudj, most inkább egyedül olvasnék.” Meglepődés futott át az arcán, de tudomásul vette és diszkréten visszavonult.
Elmerültem tehát ebben a gyötrelmesen szépséges szövegben, mintha valami megoldást adhatna a vívódásomra.
A könyvesbolti asztalnál ülve elolvastam zárásig a Sinistra körzetet.
„Utoljára még átjárt egy kis jóleső meleg: azért mégsem tűnök el erről a tájról nyomtalanul.”
Ez a könyv utolsó sora.

Felszabadultan léptem ki az Andrássy útra. Bár ez a könyv éppen nem a mámoros boldogságról szól, engem mégis átjárt a szabadság érzete. Egy ilyen erős szöveg olvasása megerősíti a lelket is. A könyv végére érve döntöttem, és a döntés már önmagában szabaddá tesz. A nagy szerelmet választottam, mert beláttam, sokkal jobban érdekelt ez a rejtvény, mint amennyire tartottam tőle. Jó döntés volt.

Hamarosan ismét elolvastam a könyvet, immáron elemző és koncentrált figyelemmel. Újból letepert a szöveg sokrétű titokzatossága, groteszk humora, fájdalmas szépsége. Ez a könyv is tele van rejtvénnyel, amit igazi élvezet felfejteni és újrabonyolítani. Furcsamód, a könyv végére érve ismét ugyanazt éreztem mint első olvasásra: valamiféle felszabadultságot. Ezt hívják talán katarzisnak.
Bodor Ádám
Ezek az emlékek törtek fel bennem, amikor megláttam a Nyitott Műhely programjában, hogy május 28-án Bodor Ádámmal fognak beszélgetni a Sinistra körzetről.

Odasiettem, hihetetlen tömeg volt, én is falnak támaszkodva álltam végig a beszélgetést. Ennek a könyvnek legendája van. Remekmű. Sok minden szóba került, így a keletkezés körülményei is. Hosszú évekig forgatta magában a történetet, míg végül egy baleset, amikor a halálból jött vissza, végképp elindította benne a megírását.

Szó esett a könyv különleges neveiről, például a félig török-félig német behemót kamionsofőr, Mustafa Mukkermanról. Bodor Ádám elmesélte, hogy a szerkesztője mindenképp le akarta beszélni erről, hiszen ilyen német név nem létezik. „Nem baj, mostantól már létezik” – tette nyugvópontra a vitát az író. Később Berlinben élt egy ideig és a telefonkönyvben természetesen talált egy Mukkermant, akinek a keresztneve mintha keleties hangzású lett volna.

Benne van ebben a könyvben mindaz a nyomott és depresszív közérzet, sőt létérzet, ami a romániai diktatúrának és a kádárista Magyarországnak is jellemzője volt. Bodor Ádám mindkét gyanakvó, korlátolt és korlátozó rendszert a saját bőrén tapasztalta meg. "Ez nem ideje semminek" - ahogy Petri György írta egy versében.

A Sinistra körzet a magába zárt, világtól elszakadt, fenyegető, de láthatatlan hatalom által hányt-vetett lelkek kilátástalan és semmibe futó sorsát írja le. Fájdalmas, kínzó, kietlen, de ugyanakkor humorral és szatírával átitatott könyv. A ’minden mindegy’ és a ’mégis kibírni’ határán billegnek a szereplői. Ezt tükrözi még maga a táj is és a csonttolú madarak, a jeges sár, a denaturált szeszbe mártott áfonya. A semmibe veszésnek is van szépsége.

Átfutott a beszélgetésen a Kortárs folyóiratban lezajlott régi vita is, hogy regénynek vagy novellafüzérnek kell-e tekinteni ezt a könyvet. Végül arra jutottak, hogy teljesen mindegy, minek nevezik, és milyen műfaji határokat lépett át az író. Mintegy zárszóként hangzott el, ha Monteverdi vagy Mozart mindig a műfaji elvárásoknak megfelelően alkotott volna, akkor most senki nem lenne rájuk kíváncsi.

Számomra az est fontos pontja volt Bodor Ádám azon megállapítása, miszerint ő a rendszerváltás utáni években sem érezte magát szabadabbnak, mint a diktatúra évtizedeiben. Szerinte ugyanis a szabadság, akárcsak a boldogság, egy emberi tulajdonság. Hiába várjuk a külső környezettől a megérkezését. Ez ott van bennünk, valahol a bordák mögött, és az a feladatunk, hogy megkeressük magunkban. 
A rejtvényfejtés bizonnyal segít ebben.


2013. május 29., szerda

Meghitt kuckó a káoszban - Nyitott Műhely

Írta: Inkabringa



Akárhogy is csűrjük-csavarjuk modernitásunk fitogtatását, ha igazán lazulni, megpihenni szeretnénk, vagy csak végre egy kis csendre vágyunk, akkor mindig picinyke helyet keresünk. A grandiózus terek, csarnokok, stadionok nem alkalmasak az intimitásra. Ahhoz egy szoba, sőt inkább a szobának egy sarka, egy vánkos puhasága, vagy egy ölelő kar biztonsága kell.

Egy nagyvárosban, amilyen Budapest is, ami zúg, robog, csahol, vijjog, sikít és úgy általában hisztériás és mániás, de legalábbis mentálisan ingatag, jóformán lehetetlen ilyen intim helyeket találni a közösségi térben. Felkapott kávézók, éttermek, romkocsmák, klubok végtelen sora kínálja magát, és közöttük számos van, amit én is kedvvel látogatok. A társasági élet színterei, ahol fogyasztok és szórakozom.

Van azonban egy olyan helye Budapestnek, ami tényleg és igazán egy otthonos és meghitt fészek. Ez a Nyitott Műhely. A béke szigete ebben a nyüzsgésbe rokkant városban.
Talán azért, mert valójában is otthon, hiszen fenntartója, megtartója, ölelő karja, Finta László lakhelye is egyben. („Teljes személyzete, tulajdonosa és egyben lakója is én, Finta László vagyok” – ahogy ezt a honlapon írja.)
Semmi nem ígéri az utcán járva, hogy egy ilyen meghitt kuckó várja a Déli pályaudvar környékén bóklászókat. A nagyvárosi hektikus lüktetéstől iszonyodó, az utcán eltartott kisujjal közlekedő finomabb lelkek ezen a tájékon csak borzadni szoktak. Pedig aki befordul az őrjöngve bömbölő Alkotás útjáról a Ráth György utcába, mindjárt talál egy ajtót, lefelé vezető lépcsőkkel.
Ott lenn, az egykori bőrműves műhelyben, az egész vergődő város megszűnik, vagy inkább békésen elsimul.

Régi népi megfigyelésem, sosem volt még másként, és sehol máshol nem tapasztaltam ilyen magától értetődő rendszerességgel, hogy bármikor, bármilyen programra, ott levésre esek be a Nyitott Műhely ajtaján, mindig egy mosoly fogad. Bárkié, mindig másé. Ott ül valaki, egy szintén vendég, ismeretlen, és mosolyog. Nem pózból, hanem a szemével is. Ez jó.


Nem véletlen, hogy a számos felirat között ott van Petri György fájdalmasgyönyörű verse is a falon, ezt a részletét mindig átfutom: 

                                                     „A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege.”

Megvan ebben a helyben a kötetlenség, intimitás, végtelen meghitt otthonosság, egyszerűség és természetesség, amire bárhogy is variáljuk az életünket, a legalapvetőbben vágyunk.
Olvashatunk könyvet, újságot, ihatunk, ehetünk. Mint otthon. Nincs séf ajánlata, meg divatos drink coctail és kacifántos kávécsoda, de a mi kérésünk szerint készül a szendvics, sül a hús, melegszik a tea, csobban a bor a pohárban. Finom az étel, jó az ital konzum csinnadratta nélkül is. Itt minden olyan személyes.

Nem beszélve a változatos és végtelen bőséges programkínálatról. A Nyitott Műhely a kortárs kultúra minden részletét befogadja, ami egy ilyen picinyke térben lehetséges. Revelatív és emlékezetes estek sorát őrzöm, ahol zenét hallgattam vagy izgalmas beszélgetések gondolatait fűztem tovább magamban, képeket, fotókat és hiánypótló, vásznon már nem is látható filmeket néztem.

Engem mindig azok a helyek vonzottak igazán, ahol az ötlet és a teremtő kreativitás érezhető, a semmiből létrehozott csoda gyönyörűsége, és nem a nagytőkés milliók gazdaságos befektetésének csillogó kirakata. Az is lehet értéket hordozó, mindenképp lehengerlő, de oda akkor is csak fogyasztani járok, akár ételt, akár programot.

Az igazán jó dolgok apróságokból állnak össze. Egy meghitt hely, barátságosság, szellemesség, eszesség, kreativitás, derű, otthonosság, természetesség. Máris van egy picinyke örömforrás, ahova mindig visszajárunk, ahova időről időre hazamegyünk. Csak néhány apróság kell hozzá. Ahogy a már idézett Petri vers utolsó sora mondja:
Mert az angyal a részletekben lakik.



2013. május 27., hétfő

Marius von Mayenburg: A csúnya (A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának vendégjátéka a Katonában)

Írta: Inkabringa




Vártam ezt az előadást. Semmiféle előzetes prekoncepcióval, csak kíváncsisággal.
Szabadka nevének már önmagában vonzereje van, ha másért nem, akkor Csáth és Kosztolányi miatt, meg a palicsi Tolnai Ottóért.

Május 21-én a Katona József Színházban Marius von Mayenburg A csúnya című darabját adta elő a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Mayenburg darabja nem ismeretlen már a budapesti közönségnek, az egykor volt Új Színház is műsorára tűzte néhány éve. Mayenburg negyvenes éveinek elején járó színházi ember, aki a berlini Schaubühne dramaturgjaként és az európai kortárs drámaírás egyik kísérletezőjeként a magyar színpadokon is ismert.
A szabadkai társulatot még sosem láttam. Elfogódottan, de nem elfogultan ültem be az előadásra. Kíváncsi voltam, mit mutat nekünk a Vajdaság a világból. Hiszen a darab az élveteg globalizált-civilizált-technicizált világ torzulásainak kicsúfolása.

A téma nagyon is aktuális és tulajdonképpen hátborzongatóan morbid hétköznapi kísérője már az életünknek. A külsőségek iránti imádat és az ezért mindenre képes hisztéria kigúnyolása. Ismert ez a mondás, hogy „nem a külcsín, hanem a belbecs a fontos”. Néha már azt érezni, hogy a külcsín felturbózása magával vonja a belső tulajdonságokból fakadó érdemek besöprését is.
A szépség és fiatalság manapság már csak pénz kérdése. Nem számít a természettől adott külső, mert ha nem tetszik vagy nem érezni elég divatosnak, akkor át lehet szabni. A plasztikai sebészet ma már egy virágzó iparág. Mindenki sokáig akar élni, de fiatal is akar maradni. Józan eszünk birtokában beláthatjuk, együtt ez a kettő nem megy.

Abban biztos vagyok, hogy ez az érzés nem most tört rá az emberiségre, mindig is jelen volt a vágy erre. A külsőség minden kor emberének számított. Legfeljebb a külcsínre vonatkozó elvárások változtak az idők folyamán.

Azonban a mi korunkban lehetséges először, hogy a természet adta külsőt radikálisan megváltoztathatjuk. Innentől kezdve a trendekre érzékenyek már nem csak úgy szépülhetnek, hogy besétálnak egy magazinnal a kezükben a fodrászhoz, hogy olyan frizurát mesterkedjen, ami kedvenc celebjük fején van. Most már egy sebészeti klinikára is bejelentkezhetnek és az orrot, szájat, állat és egyéb testrészeket is celebdivatosra igazíthatják. Fúrják-faragják őket, majd a mérhetetlen fájdalmak tűrése után boldog tulajdonosai lesznek az egymilliomodik Paris Hilton-orrnak.
Ezzel a fabrikálással pedig a lelki nyugalmuk is helyre billen, mert önbecsülésük egekbe emelkedik, szépnek érzik magukat és örökre fiatalnak. Innentől már minimális elvárás, hogy a világ a lábuk előtt heverjen.

Ezt a témát járja körül Mayenburg sötét vígjátéka. Adott egy szürke hétköznapi környezet, egy gyár, ahol telve ötletekkel szorgosan dolgozik Lette. Új találmánya világsikerre számíthat, szép bevételi forrást is jelenthet a cégnek. Egy közelgő konferencián be is mutatják majd és Lette lelkesen készül a prezentációra. Majd hidegzuhanyként éri a hír, hogy nem ő lesz az előadó, hanem asszisztense. Az ok, hogy Lette nagyon csúnya. Ilyen arccal egy világcsoda találmányt sem lehet eladni.

Lette most szembesül először azzal, hogy neki arca is van. Nős ember, feltaláló, derék hétköznapi életet él. Aztán egyszerre megtudja, hogy ő csúnya és hogy ez baj. Sőt botrány. Hirtelen rádöbben, hogy a felesége is eddig mindig csak a bal szemébe nézett, hogy ne kelljen az egész arcát látnia.

Felháborodása, sértettsége, szakmai önérzete az egekbe horgad. Aláveti magát egy plasztikai műtétnek, hogy fertelmes ábrázatától szabadulva végre elismerjék azt, amit tud. Az operáció remekül sikerül. Lette a világ legszebb férfiarcát kapja. Előtte hevernek a nők, a világsajtó, az üzleti élet, amit akar az övé lehet. Csak megmutatja magát és már dől a pénz és a siker. Közben hanyagolja a feltalálást, már nem is gondolkodik ilyesmin. Belemerül az élvezetekbe.
Természetesen rögtön akadnak irigyei és követői, plasztikai sebészének fellendül az üzlete, mindenki nála akarja átszabatni az arcát. Mivel a sebész csak ezt az egyféle arcot tudja formázni, hamarosan elöntik az utcákat Lette másolatai. Már a felesége sem tudja, melyik a valódi, végül el is hagyja férjét.  A sokszorosítás miatt természetesen Lette arca is veszít értékéből. Végül önmagát is elveszíti. A darab végén egyik arcmásának mondja epedő áhítattal: „Szeretlek engem”.
Az előadás szünet nélküli másfél óra. Mint egy átlagos mozifilm hossza. Ilyenkor elsődleges tetszésmérő, hogy hányszor jut eszünkbe a darab nézése folyamán, hogy mennyi idő telt már el. Ha igazán jó az előadás, akkor egyszer sem.

Sajnos ebben az esetben néhányszor átfutott rajtam, hogy hány óra lehet. Miközben többször volt szellemes, ötletes pillanata az előadásnak. Olyan is volt, amikor elégedetten éreztem, hogy feltámad bennem az a bizonyos kis kobold, ami nem engedi az önmagunk és korunk ideái feltétel nélküli imádatát. Összességében a groteszk és maró szatírájú pillanatok közötti hosszú kívülálló szemlélődés érzése maradt bennem.

Talán Dömötör András rendezői elképzeléseiben is volt némi hiátus, mintha a parázslóan morbid és szellemes jelenetek között megpihent volna, és ezek az átmeneti időszakok néhol hosszabbra nyúltak.
A darabban nyolc szerep van, de négy szereplőre írva. Minden színész két szerepet alakít. Egyik pillanatról a másikra váltanak át, de ez tökéletesen követhető és szórakoztató játék a néző számára is. A bajom nem is a színészek játékával volt. Örültem, hogy láttam őket.

Maga a darab nem tudott igazán magával ragadni. Eltúlzottan groteszkre és minden pillanatban kaján nevetésre ingerlőre kellett volna a rendezést alakítani, hogy elfedje hibáit.

Olyan ez a színmű, mint egy tézisdráma. Egy bizonyos társadalmi anomáliát górcső alá vesz és közszemlére tesz, hogy ha eddig nem tudtuk volna, akkor most már tudjuk, hogy mi itt a bökkenő. Éreztem benne valami szájbarágós ítélkezést. Tudja meg mindenki, hogy most kritika alá van véve a felszínes civilizációnk. Ez zavart végig, mert ez a tételes ítélkezés a groteszk játéktól vette el a teret. Miközben vitathatatlan morbid és eredeti ötletek sorakoztak benne, de olykor nem a szatíra, hanem a tudálékosság ütött át belőle. Örkénynél például nyoma sincs ennek, a groteszk ábrázolásmód önmagában is kifejező tud lenni.

Maradt bennem némi hiányérzet. A darabbal és a rendezéssel kapcsolatban is. Egy dolognak viszont feltétlenül nagyon örülök, hogy láthattam színpadon ezt a négy szabadkai színészt. Ők remekül játszottak, szívesen nézem majd őket máskor, más darabokban is.
G. Erdélyi Hermina, Kovács Nemes Andor, Szőke Attila, Pálfi Ervin



2013. május 25., szombat

Csokonai cippantásai

Írta: Inkabringa



Csokonai Vitéz Mihályt az iskolapadban a legnagyobb költőink között tanultuk meg számon tartani. Bizonnyal ezt teszik a mai nebulók is.  Még nem is olvasták, de már unják.
Lehet, hogy ezzel a piedesztállal ártunk neki a legtöbbet, mert az unalmas, feltétlenül tisztelni való múmiák közé sorolják a mában nyakig lubickolni szerető fiatalok. Miközben ugyanilyen bohó ifjú volt ez az unt tananyaggá vált költőzseni is. Ha akkoriban létezett volna már a bulvársajtó (még a sajtó is alig létezett), ő állandó címlap sztori lett volna. ByeAlex és VVNemtudomki együtt sem győzhetnék le.

Magasztos-veretes vagy mélabús-epedő verseit senki el nem kerülheti az érettségiig. A baj ott van, ha utána már kerülik, elő sem veszik. Miközben az iskolában tanított versei is a tökéletesség és költői tehetség netovábbjai. Szó ne érje a ház elejét, hatalmas versek.
Ennek ellenére még olykor azok is kötelességszerűen memorizálják a róla tudni illőket, akik különben irodalomra fogékonynak érzik magukat.
Bár Csokonai nem élt sokkal korábban, de Petőfit mégis jobban tudja a mindenkori utókor up-to-date formába hozni. A nyelvújítás a mi vasfüggönyünk a megelőző korok műveihez. Csokonai nyelvezete kétségtelenül nehezen értelmezhető már a Twitter és Facebook nemzedékének.

Naponta hallom az utcán: „este még fészbukoztam kicsit…” Micsoda rímet csiholna ehhez a ma élő Csokonai!

Pedig Csokonai tényleg egy poeta doctus volt. Tudom, ez nem érv. Sőt ellenérv.

De ha azt mondom, hogy egy virgonc, mindig pezsgő, minden nő után megforduló, minden kocsmában ivócimborát szerző, minden pikáns vagy karcos csínyből a részét kivevő vagabund, akinek fergeteges szatirikus humora és bravúros öniróniája ellensúlyozta magasan művelt szárnyaló tudását, akkor talán …

Jó partyarc lehetett. Ha ez sem elég, nincs több érvem.

Csak a versei. 

Vegyük mindjárt a nőket. Minden poétának a legnagyobb főfájást és a legjobb témát jelentik. 

Csokonaival előfordult, hogy dühödten replikált:

     Mindennek adom tudtára,
     Hogy az asszony gonosz pára.
Olyan, mint a tekenőbe kiöntött víz,
Melynek állandóságához sohase bízz.
     Ezután okosabb leszek,
     Már én senkit fel sem veszek.
Nőstény szarvasbogár módjára sétáljon!
Rajtam kívűl más szeretőre találjon.

(Közhírré bocsájtás)

Az alábbi versrészletnél azért érződik, hogy költőnk nem a basic english talaján állt:

Ő magában femininum,
     Egyebet nem is mutat,
De a szeme masculinum
     Génus felé ver utat.
E végsőből indúlatja
     Bizonyosan kimutatja,
     Hogy communis generis.

Activa, ez amikor csak
     Bálba s templomba lehet,
Passiva pedig, amikor
     Társaságba nem mehet;
A neutrumot elhagyja,
     A deponenset játszodja
     Kivált ügyes személlyel.

Férfiak között viseli
     Magát indicative,
Néha mikor módját leli,
     Van sokkal conjuctive;
Nem is nézi numerusát,
     Csak heves appetitusát
     Tőltse be ad contentum.


Ugyanebből a versből egy másik idézet:

Én Istenem, életemet
     Engedd úgy intézhessem,
Hogy ha veszek feleséget,
     Szoros ráncba szedhessem;
Inkább még most a nyakamat
     Törd ki, mintsem a hátamat
     Súrolja az ő nyerge.
(Egy individuale datum az asszonyi állhatatlanságról)


Jegyezzük meg, e vers születésénél még túl fiatal volt a nősülésre gondolni. Később már nem ilyen hetykén állt a nőkhöz, nem akarta feltétlenül rájuk borítani az asztalt, ha ellentmondtak neki.
Az alábbi viszont már egy igazi Lilla-vers részlete, a pikánsabb változatokból. Zseniális.

 Általkapám,
     S eltikkadt szám
Száján egyet cippantott:
     Egyet sem szólt,
     Csak rámhajólt
S egy lángolót pillantott.
(Hálaének a Vénus oltáránál)

Voltak ilyesmi szösszenetei is. Vajon megvan még az a granárium, amire Csokonai versét felvésték?

A XVIII-adik száznak
Ősze utólsó végén
Lett rakása e magháznak
Borbély Sándor kőltségén. 

(Borbély granáriumára)

Itt fekszik, aki által
     Sokan feküsznek itten.

(Egy orvosnak sírverése)

Egészen lehengerlő trillák az ennen személyét csúfoló önironikus versfutamai. Mint például ez az epitáfiuma.

Csokonai szobra Kaposváron
Búcsúzik Csokornyai Mihály úrtól
(Csokonai) 

Csokornyai Mihály! immár hozzád térek,
     Hat singes orrodtól hogyha hozzád férek.
Ha öreg lész, ennek, tudom, hasznát veszed,
     Lábad szárába majd mikor száll az eszed.
Mert horgadt orrnyodat kősziklába vered,
     Szuszka ifjúságod ekkép visszanyered.
Proboscissal csúffá tedd az elefántot;
     Karika helyt üttess az orrodra pántot.
Kívánom, hogy soha ne is járj négykézláb,
     Hanem orrod legyen tested tartó istáp.
Ha valaha orrod asylummá lenne,
     S valami rossz embert az úton felvenne,
Egyéb bűntetésed ne vedd a bíráktól,
     Hanem hogy külömbözz ennyibe Hornyáktól,
Hogy a rostrumodból csupán egy klafternyit
     Vágjanak el, benne látsz szemeddel mennyit.
Ne félj, takonyvárnak még így annyi marad,
     Hogy alóla ki nem látszik az agyarad.
És lehetsz díszére Nasónak s Amphoknak,
     S semmi híjja nem lesz őseid soroknak.


Végezetül egy vers, amit kétféle változatban is megírt. Itt azért - magát sem kímélve - ad rendesen csapásokat egy számunkra már ismeretlen, de egykor nyilván csupán küllemére gőgös ifjú férfinak is. 

A rút ábrázat s ép ész

Azt mondod, barátom, hogy én ocsmány vagyok,
     S orcám fertelmei irtóztató nagyok.
Hogy én ha magamnak zőld kantust vehetnék,
     Olvasva a majmok között elmehetnék.
És hogy te nem szántál már engemet másnak,
     Hanem csak egy meggyfán lebegő Tamásnak,
Melyen ha íly cirmos képpel hirintóznék,
     A veréb még felém jönni is irtóznék.
És hogy én ne végyek reám semmi harát,
     Magam képe is tud játszani maskarát.
Azért így szól rólam véled sok goromba,
     Hogy ez csak egy essős időbe nőtt gomba,
Ez egy lóganéjon nőtt, hitvány pöfeteg,
     Melyre tekinteni a szemnek viszketeg.
De megállj, barátom! ilyen ítéletet
     A régi időben még Mídás úr se tett.
Megállj, szép ostoba s festett fejű szamár!
     Kiben csak egy szóra kong a kaponya már.
Lélektelen szép test és pengő cimbalom!
     Mért lettél csak cifra makhina, fájlalom. -
Szép vékonyak lábad egyenes szárai:
     Még szebbeken járnak a szarvas borjai.
Súgár derekadat ne csudáltasd vélünk:
     Az ánglus csikókba szebbet is szemlélünk.
Még fejér mellyed sem oly becses portéka,
     Mert csak egy kotlós szív pompásabb hajléka.
Síma kezeiddel ne fitogasd magad;
     A márvány képektől e díszt meg ne tagadd.
Se nyakadnak ne légy oly magasztalója:
     Illene rá a cseh ló nyakravalója.
Rózsaszínnek se mondd veresses pofádat:
     Mert én veressebbnek láttam egy kutyádat.
Frizérozott hajad hosszan fedi nyakad:
     Még ez, szép Absolon! hátha cserfán akad.

Te a főbe tartod minden szépségedet:
     Megnézetem tehát Múzsámmal fejedet.
Ez jóllehet csínos s módija mostani
     Még sem merne reá a cinke szállani.
Éppen, míg még el nem száradt a törzsökje,
     Ilyen volt a Jónás fél-érésű tökje.
Csak elől is volna egy keveset lompos,
     Hordhatná a nyájba az első kolompos.

Nincsen hát, barátom! benned egy bakma is,
     Amely meg ne volna még a baromba is.
Úgyis a természet nem ugrik. S ha igaz,
     Hogy ember s majom közt nexus van: te vagy az.
Sőt oly állatok is elegen akadnak,
     Kik a talentomba téged meghaladnak.
Becsűlnek táncodért? ne mondd azt kérkedve,
     Több becsűlőt talál még egy oláh medve.
Erős vagy s levered az erőseket is?
     Erősebb az ökör s levér tégedet is. -

Íly tarka madárka vagy hát te, barátom!
     Ezzel tépett tested szárnyára bocsátom.
Lebegj te a felhőn s fitogasd magadat,
     Büszkén csattogtatván aranyos szárnyadat:
Én főldszint maradok formátlan testemmel,
     Tökélletesítvén őtet is eszemmel.
Ha ti gyaláztok is, majd mondják valakik:
     Kár, hogy az a szép ész oly rút házba lakik!


Szívből-igazán javaslom mindenkinek, olvasson Csokonait! Gondűzőnek, búfeledőnek, jó kedélyt megőrzőnek, magasztos gondolatokba feledkezőnek. 
Csokonai szobra Komáromban

Jót kívánás

A szomorú veszedelem teljes életedben
Meg ne rontson, háborítson békeségedben.
     Amely öröm benned eredett,
     El ne hagyjon soha tégedet.

Azt semmi bú, semmi bánat el ne űzhesse,
Semmi gondok fergetege meg ne győzhesse.
     Végre ha elmégy:
     Ég lakosa légy.





2013. május 23., csütörtök

Varázslatos kert

Írta: Inkabringa


Vannak helyek, amelyek örökké vonzanak. Gyermekkorunk helyei biztosan ilyenek.
Ötéves voltam, amikor abba a családi házba költöztünk, ahova látogatóba mindmáig hazajárok. 

Kaptam az élettől egy varázslatos kertet és egy életre szóló barátságot.
Néhány napot megint ebben a kertben töltöttem, ami egyáltalán nem ritkaság, de most valahogy minden hétköznapi megszokottsága mellett is annyira szívet melengetően szép volt, hogy elöntött a nosztalgia és a szerencse érzete.
Orsós József festménye - Igazgyöngy Alapítvány
A varázslatos kert már a ház részeként számon tartott verandán elkezdődik.
A családi legendárium őrzi annak az anyai felmenőnknek a mondatát (az ő fia építtette a házat), aki a veranda kifejezést addig nem is hallotta. Ezért a saját népi etimológiájának megfelelő szóval helyettesítve ’gerenda’ néven emlegette. Amikor a család holléte felől érdeklődtek, csak annyit mondott: „ülnek a gerendán”.
Tavasztól őszig mi is szívesen ülünk a ’gerendán’, ha időnk engedi. Reggeli kávézás, családi ebéd, beszélgetés, diskurálás helyszíne, s mindezt a kert bámulatos látványa kíséri.
Fotó: Inkabringa
A kert folyton változott a hosszú évek folyamán. Édesanyám finom ízlése, kreativitása, szeretete, munkája alakítja. Egy azonban mindig örök maradt benne. Aki belép, az megáll és gyönyörködik. "Mesekert", "arborétum", sokféleképpen nevezték már. Ez a kert gyermekkoromban a mesék és csodák helyszíne volt. Varázslatos álmok dzsungele. Tele fával, bokrokkal, milliárdnyi virággal, s mindez különleges, egyedi, semmi mással össze nem téveszthető, csöppet sem sablonokra épülő, fantáziadús és ezerágú játékfolyamokat ihletett bennünk.
Fotó: Inkabringa
Két kicsi lányként tereltek össze minket játszani. A környékbeli gyerekek között mi voltunk akkor a legkisebbek. Ötéves koromban költöztünk ide, és azóta vagyunk barátok. Akik azt állítják, hogy nők között nem lehet igazi mély barátság, azokat szelíden kinevetjük. A mi barátságunk alapját a szüleink kertjeiben és az összes környékbeli kertben hullámzó, áradó, véget nem érő játék- és fantáziavilág adta. Gyermekfejünkben mindig forraltunk valami soha addig nem létező tervet, amit aztán komoly odaadással megvalósítottunk. Gyakran a családjainkat, szomszédokat is bevontuk játékainkba, ők is részesei lettek korlátlan gyermeki teremtőerőnknek. Minden újabb ötletünket így vezettük elő: „Mondjuk, hogy…” Most már ez is része családi legendáriumainknak.
Fotó: Inkabringa
Játék közben pedig megtanultunk alkalmazkodni, csiszolódni, a másikra figyelni, elfogadónak és belátónak lenni. Ez adta aztán az alapját az újabb – azóta szintén több évtizedessé vált - barátságoknak is. Veszekedés, harag sosem volt közöttünk. Pedig nem vagyunk egyformák, ez nyilvánvaló, és vitáztunk is sokat apróságokon. Valahogy mégis mindig tudtuk, hogy ha valamiről mást is gondolunk, az nem baj, sőt erény. Véleménykülönbségeink formálták közös véleményeinket.

Volt egy „szertartásunk”, amikor hintázás vagy labdázás közben megbeszéltük, hogy mi esett rosszul a másiktól, mire nem figyeltünk eléggé a másikkal szemben a játék hevében. Ez soha nem mérgesedett sziszegő veszekedéssé, inkább egymás és a magunk megértését szolgálta. Igényünk volt rá. Nem a vádaskodás, hanem a megoldás volt a célja. Az esetleges sértettségünket nem táplálni, hanem kigyomlálni akartuk, hogy tovább építhessük a játékunkat és a barátságunkat.
Fekete Zsófia rajza - Igazgyöngy Alapítvány
Senki nem mondta nekünk, hogy ezt tegyük. Jött ez ösztönből. Teljesen átlagos kislányok voltunk, de a gyerekekben alapvetően megvan az elfogadás és nyitottság.

Van egy nagyon fontos következménye: a feltétlen bizalom. Soha nem fogjuk egymást hátba támadni. Ismerjük és elismerjük, értjük és megértjük a másikat. Szövetség ez, megtartó erő, egyensúly. Bármi történt velünk életünk folyamán, öröm vagy bánat, jutott mindkettőből, mindig ott voltunk egymás mellett. Ez bizony kincs.

A bizalom próbaköve másokkal való kapcsolatainknak. Ha nem alakul ki, vagy eltörik, akkor abból barátság sosem lesz. Ebben nincs semmi tragédia, hiszen nem lehetünk mindenkivel lelkileg kompatibilisek. Megadatott, hogy a gyermekkor múltán is mindketten találkoztunk olyan barátokkal, akikkel ez a feltétlen bizalom magától értetődően kialakult. Talán azért nem lottózom, mert nekem a szeretteim az igazi szerencsém az életben.
Jónás Izabella rajza - Igazgyöngy Alapítvány
Azt mondják, az embernek két lehetősége van a lebegő, felhőtlen, teljes boldogság megélésére, amit sem a jövőtől való félelem, sem a felelősség terhe nem  árnyékol be: a gyerekkor és a szerelem.

Ebben a varázslatos kertben ott van a gyermekkorom, és ott van a szerelem szimbóluma is. A máig szép házat, ahol felnőttem, anyai felmenőink építették, és eladósorban levő lányuk anno egy olyan férfiba szeretett bele, akivel a korabeli társadalmi elvárások szerint nem illettek össze. Ők azonban ragaszkodtak egymáshoz és ki is tartottak egymás mellett életük végéig. Még jegyességük idején ültettek két kis akácfát ebbe a varázslatos kertbe, melyeknek vékonyka törzsét egymásba fonták. Szerelmük - és minden szerelem – jelképe lett ez. A két kis csemete összeforrt és az évtizedek alatt gyönyörű terebélyes fává lombosodott. Szerelemfa.
Fotó: Inkabringa


2013. május 22., szerda

Athéni kaland (A piros sipkás Diogenész)

Írta: YGergely


Athénban kevesebb turista jár, és rövidebb ideig, mint a szigeteken, de aki feljebb kívánkozik az „átutazó turista” kategóriából, az megszereti. Szerette például Henry Miller és Patricia Highsmith, Henry Miller még a nagy athéni szálloda csótányait is. Pireusz kikötőjében kezdődik Kazantzakisz híres könyve is, Zorba a görög. Azért töprengek Athénban játszódó regényeken, mert kezembe került a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem professzora, Tillmann J.A. nemrégi könyve. Az esszékötet témája az utazás, nem-turista, inkább filozófiai értelemben. Mindenesetre érdekfeszítő olvasmány: egy fejezete a mai Athént idézi fel.

A mai Athént 1830 táján kezdték építeni, a királyi negyedet dán építészek, de még ez sem a mai Athén, az valamikor csak 1922, a törökök elleni vesztes „pót-világháború” után létezik, falusias kisvárosból ma talán Rómáénál is zsúfoltabb elővárosokkal és szegényeivel. Ez a némely vonásában iszonyú és lepusztult megalopolisz azután a 2004-es olimpiai játékokra modern és gazdag módon megújult, részben sikerrel és fényesen (csak Európa leghosszabb modern metróvonalát és tengerre futó szupervillamosát hozom fel), részben meg újabb gondokat, válságot és szegénységet teremtve. 
Mivel három rövid ottlétem révén magam még nem léptem a turista-osztálynál fentebbi utazók rangsorába, Tillmann J.A. filozófiai utigondolatait akkor is kedvvel követem, ha a szerző ottlétekor talán még nem nyitották meg az évekig, lassan épült, ma már hatalmasan hívogató Új Akropolisz múzeumot, az Akropolisz bejáratához közel - ezért erről nem tudhat beszámolni.
Új Akropolisz Múzeum
Vagy nem akart? Ez a világ legoptimistább múzeuma, több üresen hagyott tágas teremmel, hiszen abban bízik, hogy az újkorban szertelopott görögországi műkincseket mai, főleg angol állami- és magántulajdonosai visszaszolgáltatják. Világító naivság. Én szívesen írnék nagy, üres termeiről.

Athén másik hegye, a Lykavittosz - mivel semmiféle kötelező-olvasmányi antik emlékeket nem akar mutatni - engem megnyert magának. A riasztóan nagy és sokaknak rút mai város közepén ott a szép  középkori-kisvárosi mag, egy nagy és több, a nagynál is vonzóbb kicsi (meg nagyon kicsi) ortodox templommal. Ezek is csak pár száz évesek.
Lykavittosz
Az Akropolisz alatt felduzzadó és ormótlan nagyvárosnak alig van antik emléke. Városmagja van, majdnem falusias. Annak peremén egy ókori kerámia-múzeum (Kerameikosz) elnyúló kertekkel, legalábbis én annak nevezem, antiknak, kerámiázták légyen az ókorban vagy hamisították bármikor. Kertjében érdemes mélázni. Van néhány, talán kevés és nem nagy, megejtően emberszabású ókori rom, oromzat, kőtöredék, az Akropoliszon kívül jóval kevesebb, mint Rómában. A leginkább érdekes az un. „Szelek Tornya”, napóra rajzával (én ugyan nem jöttem rá, hogy napóra volna), és a nyolcféle ógörög szél relief-jelével.

A nyolc ógörög mitikus szél nevét szívesen memorizálnám, de nem megy. Az is riadó lustaságra késztet, amit valamely szakértő tesz hozzá a szél-memoriterhez:
"A közeli kellemes elhelyezésű (?) márványépítmény udvarán a latrinák a négy oldalon körben sorakoztak. A közelség nem okozott gondot, hiszen a latrina társasági összejövetelek helyszíne volt." Erősen, szabadítóan fújhattak a latrina fölött a nyolc görög szelek...
Szelek Tornya

A majd' ötszáz éves oszmán-török uralom idején "Táncoló Dervisek" rendháza volt itt, olvasom egy másik utikönyvben. A Szelek Tornyát (öt-hat éve úgy láttam), rút kerítés zárja el, élő ember még nem látta nyitva, de a kerítésen ki-be bujkálnak az ottani macskák, mint Rómában a híres Cestius Piramis körül.

A Torony mellett turistáknak rendbe hozott és újrafestett házak, meg ott a Népi Hangszermúzeum, ennek kertjében évekig egy nagy teknősbéka mászkált. És ott ül egy szomszéd ház bejáratánál a piros sapkás ember. Csavargó, de nem közönséges.

Tillmann J.A. 2007-es filozofikus utinaplójából idézem, mely nemrégi könyve athéni fejezetéül szolgál:

„A Szelek Tornya közelében Diogenész mai követőjével találkozunk. A vörös sipkás hajléktalan egy lépcsőn szemlélődik. Hajléka egy fa alatt van a Római agóra kerítésénél. A kortárs künikhosz nem kutya, hanem macskabarát – napozik is körülötte néhány” - írja róla Tillmann J.A, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára és elméleti igazgatója. (Más-világi megfigyelések, Typotex Kiadó, 2011.)

Hajléktalan, igen (de nekem nem annak látszott). Sőt, egy gondozott ház régi lakójának vagy házmesterének látszott: sehol máshol nem látható, soha sehol máshol nem ült, csak annak kapulépcsőjén, az otthonosság hangulatát sugározva. Nem koldus, az biztos. Ernyedetlenül, és zökkenthetetlenül szemléli a kis utcát, a Szelek Tornya neki semmi újat nem jelent. Arcán bizonyos tárgyilagos figyelem. Akkor is, amikor olvas. Fegyelmezett figyelemmel olvas: nem mertem megkérdezni, vagy megnézni, mit. "Szemedben éles fény legyen a részvét" - jut eszembe egy vers. A fölötte levő erkélyen nagy kutya. Az is csendben figyel, de a piros sapkásnál azért ingerlékenyebb, mert jól látja a közeli macska-társaságot... - Valami kulturpoén kell ide, és már akkor meglett a poén, nem kiagyalt, hanem életből ellesve. (Professzor Tillmann nem vette észre, vagy nagyon is természetesnek vélte ahhoz, hogy külön megemlegesse). A pirossipkás gondolkodó-hajléktalan épp a Diogenész utca sarkán (Odos Diogenou) ütötte fel lakhelyét. Tillmann néhány fotót is tartalmazó könyvében nincs benne róla fotó, én lefényképeztem.

A pogány görög istenek éltessék sokáig.
Fotó: YGergely

2013. május 20., hétfő

Zár az égbolt...

Írta: Inkabringa



YGergely egyik kedvenc dala a természetes fényű könyvesboltok, az apró mozik és a magyar film emlékére.

A boldog feltámadás reményével…
 
részlet Jancsó Miklós Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmjéből
(Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Lovasi András, Scherer Péter)


2013. május 19., vasárnap

Könyvesboltok kihúnyása

Írta: YGergely


Megszűnik a Millennium Könyvesház. Az Oktogonnál, ott ahol a hatos megáll. Nekem a legjobb volt: csend és kényelem - csak természetes tán, hogy megszűnik. "Az égbolt bezár..."

Könyvesboltok elmúlása. Kihunyása. Elhullani ők is tudnak, mint az élőlények.
Három éve zárt be a Custos/Zöld könyvesbolt a Margit körúton. Elődje a Petőfi volt, Buda egyik legnagyobbja, jóval a mai plázahelyek előtti évtizedekben. Aki a Május 1 moziba ment, mehetett előtte a Petőfibe, elég közel hozzá. A Custos/Zöld a határon túli magyar irodalom legfőbb gyűjtőhelyeként létezett vagy másfél évtizedig, béke poraira. Bezárása után két évig rácsok mögött még, de kirakata tele volt lassan porosodó, fakuló borítójú könyvvel, csak legutóbb ürítették ki, hova kerülhettek?--- A Bem mozihoz közel ismert és választékos könyves hely volt a Balassi, ez elköltözött, nem kutatom, hová, sok sikert az új helyén. (Hogy még a környéken maradjak, nemrég szintén megszűnt egy kis antikvárium a Kapás utca/Jurányi utca sarkán.)

Most tehát a Millennium Könyvesházban hunynak ki a fények. Természetes fényei voltak, hiszen éppen azért lett kedvelt helyem, mert nemcsak neonfény világított benne, mint a nagy Mammut-Libriben vagy Mammut-Alexandrában. Az ismerősöktől harsány és forgalmas Írók Boltján kívül ritka az ilyen, és az égbolt onnan sem látszik. Most már semelyik librériából: a Batthyány téri vásárcsarnokban évekig olvastam az ottani Libri boltjában, melynek kisasztalai a Dunára és kék égre nyíltak, oda sem neonfénybe jártam olvasni. (Már egy éve megszűnt, helyén cipőbolt)... Mondjam tehát – és mondom – nekem akkor barátom egy könyvesbolt, ha nemcsak műfény ég benne, és ott le is lehet ülni: vagyis két egyaránt fontos feltétele van, hogy én valahol törzsolvasó - és törzsvásárló - legyek. A Millennium Könyvesház ilyen (ilyen még egy-két hétig, mert még él, bár utolsó napjait éli.)
A Mammut-Libribe én sohasem térek vissza olvasónak: nem elég, hogy szemrontóan gyenge benne a neon-műfény, a belső presszójában (Frei Tamás presszója és kávéboltja – állítólag ő maga is író, de még mennyire író, nemcsak kávékereskedő!) a neoncsövek alá még randább fénytompító zsákszövetet ügyeskedtek, legyen még szemrontóbb a félhomály az olvasni-makacsoknak. Mammutékban neon van, és ülni se nagyon lehet, mert hisz ugyanez mondható el a rivális Mammut-Alexandráról, három mindig foglalt kis puffjával, gyerek-ülőke, puff, (nem tudom más szóval), felnőttnek kényelmetlen és groteszk odakuporodni, kisgyerekek puha ülőkéjét bitorolni.

A Millennium Könyvesház emeletén mindig várt egy nagy, kényelmes fotel. Csak egyszer találtam benne mást, de mire szívdobbantóan megsértődtem volna, az a másik már el is tűnt, enyém maradt a hatalmas fotel. Sok jó és új könyvet olvastam benne.
Most hát vége ennek is. "Az égbolt bezár."



2013. május 17., péntek

Egy hatás alatt álló nő 2.

Írta: Inkabringa



Néhány további hatásról is említést teszek. Olyan zenékről, amelyek sem hisztérikus rajongást, sem sznob kategorizálást nem gerjesztenek. Zenék, amelyeket jó hallgatni. Felszabadít, elringat és lázba hoz.

Itt van mindjárt Szőke Szabolcs muzsikája. Ez a felvétel a 60. születésnapját ünneplő koncerten készült, ahol a hazai jazzélet színe-java fellépett. Feledhetetlen.  
A Szőke Szabolcsot ünneplő fellépők közül említsük meg külön is Dresch Mihályt, aki a hazai zenei élet eredeti tehetségű különutasa. A jazz és a Kárpát-medence népzenéjét virtuóz szellemességgel oltja egymásba.
Lantos Zoltán varázslatos, lenyűgözően izgalmas muzsikát játszik. Sok évvel ezelőtt egy koncerten hallottam először, amin ő meghívott zenészként működött közre. Szerényen állt a takarásban, majd kicsit előrelépve hegedülni kezdett. Számomra megszűnt a világ. Azóta ünnepnap, ha eljutok egy koncertjére. Ő egy mágus.
Ennyi nagy múltú zenei tekintély után, végezetül egy ifjú muzsikust is megemlítek. Ha jól számolom, Hodek Dávid most talán tizenhat éves lehet. Jávori Vilmos már óvodásként tanította dobolni, és kicsi gyermekkora óta koncertezik. Mostanra már saját zenekara is van. Tóth Viktorral évek óta muzsikál. A fellépésre várva még le sem ért a lába a székről, úgy kalimpált. Aztán odaült a dobokhoz.