Pocos

Írta: YGergely

Nagy ellenkezés él ma bennem, öreg koromban, tanáraim, de inkább iskoláim ellen. Sokkal nagyobb, mint amikor átéltem. Amikor megtörtént velem, kivédhetetlen, elkerülhetetlen rossznak hittem, mindenki túlesik rajta. A főváros egyik „jó nevű” gimnáziumába jártam.

Gyakran belém hasít, amikor elmegyek az egykori iskolaépület előtt. Ki adja vissza a négy évemet: négy elveszett, értelmetlen, megnyomorított év 14 és 18 éves korom között.  No jó, legyen kevesebb: az első félévben még érdekes volt, nem unatkoztam még és nem féltem. Később meg nem gondolhattam arra, sem érettségi előtt, sem utána, hogy lehetne más vagy jobb. Csak évtizedek múltán hallottam döbbenten, hogy azóta kitaláltak más iskolákat, ahol lehet utált tárgyak helyett mást választani, fél napig könyvtárba menni, mozikba nem csak lógni járni, biológia-biflázás helyett növényeket bámulni. Ilyesmi. Nem tudtam, hát nem gondoltam akkor erre.  Most növekszik bennem a régi, tompa fájdalom: reményt vesztve sajnálom utólag és segíteni nem tudva azt a kamaszt, aki én voltam. Senki sem adja vissza azt a négy évet. Legalább tíznek érzem. Tíz megalázó év volt. Rengeteg idő, és helyrehozhatatlan, amit rontott, roncsolt. „Fel fognak akasztani, mert hitvány ember vagy!” - ordította az osztályfőnöki óra csúcspontján arcomba az osztályfőnököm. (Görcsös, idegbeteg, rossz tanár, de nem volt alávaló, csak pályát tévesztett.) Tizenhat évesen talán mégsem lehettem annyira hitvány és annyira tehetségtelen, hogy azt kapjam, amit minden nap: az érdeklődés, a szabadság és kíváncsiság rendszeres, napi elfojtását. Iskola-sziklahegy rajtam. Túlélni valahogy: depressziós kamaszkatona a szikla alatt repedező pinceárokban. Osztályfőnökömről semmit, vagy nagyon sokat tudnék beszélni - most másról. Pocosról.

Pocos tanár úr különös figura volt. Félni féltünk is tőle meg nem is, nevetni nevettünk rajta meg nem is. Bennem valami kíváncsiság támadt iránta, már-már bámultam.  „Figyelő bámulattal”, harag, tisztelet vagy pláne szeretet nélkül. Mindenesetre nem utáltam. Kémiát és latint tanított – furcsa párosítás. (Akkor azt híresztelték, latin- német szakos tanárként 1949-ben ő a megszűnt latin helyett nem az oroszt választotta, mint a legtöbb nyelvtanár, hanem a kémiát – ez különös, talán dacból?)  Nekünk ’56 után összevont osztályban, szabadon választott nyelvként oktatta a latint. 

Magas, testes, borvirág-orrú, idős férfi volt. Harsogni szeretett, nem mindig dühösen, de mindig recsegő hangfekvéssel. Például: „A pianinó is zongora, csak sokkal kisebb.” Közhelyes, sőt enyhén nevetséges megszólalásait a súlyos igazságok hangulata vette körül, ez leírva alig érzékeltethető. Későbbi párhuzamot Mynher Peeperkorn regényfigurájában találtam hozzá.

A kémia órákon gyakran vérengzett. „Elégtelenről írást hozol” mennydörögte – ez azért nem volt kellemes. A szabadon választott latint viszont nem kísérte semmi félelem. És mintha valamivel szívesebben tanította volna. Idézendő mondásai szállóigévé váltak. „Milyen ablativus? Csak azt ne mondd, hogy „temporis”!" Nyomatékosan tagolta a latin szavakat: „Pannonia Romana! aki így ejti: Pannónia, hosszú ó-val, az fikarcnyit sem tud latinul!” Latin órákon szeretett eltérni a tárgytól, néha messzebbre, általában a latin nyelv körül maradva. Mikor a British Muzeum könyvtárába készült, a La Manche csatornán hajózva baleset történt: nem más, a walesi herceg zuhant bele a tengerbe. „Megszántam a szerencsétlent, utána ugrottam, fedélzetre húztam.” Ezt többször elmeséltettük vele. Ahogyan történetét a pápával is... A Szent Péter téren sétálva egy bicikliző főpapot lát, aki egyszer csak leszáll a gépről, és hosszan vizsgálgatja a láncot. A pápa az, ő tisztelettel köszönti. A pápa, mert látja rajta, hogy külföldi, németül megkérdi, értene-e talán a biciklihez. Pocos erre latinul felel, sorolja a kerékpáralkatrészek nevét. Küllő, gumibelső, szelep, saller – minden szót latinul, s persze meg is javítja a pápa biciklijét. Búcsúzás előtt a pápa így szól: „Elismerem, fiam, te jobban tudsz latinul, mint én.”.

Alig tudtunk valamit róla. Óbudai lakosnak képzelem: Árpád Gimnázium, Rákóczi, Toldy - ezekben mind tanított. Legendás híre megelőzte, és legendás híre aztán pár év alatt gyorsan elfoszlott. De nemcsak az iskolák helye miatt: valahogy a régi Óbudához illik, bár egyszer a Széna téren láttam, nagy bevásárló cekkerrel: ment borvirágos orral, Pocos tanár úr. De mintha az óbudai piacon is látta volna valaki. Hatalmas trombitahang, recsegő harsona: Greguss Zoltán játszhatta volna tragikomikus fenséggel.

A húszas években képzelem kezdő tanárnak, filmeken látott korabeli öltözékben, bár fiatalnak igazán nem is tudom elképzelni. A század első évében születhetett – a mi osztályunkban tanított utoljára latint, 1961-ben. A „Régi Rákóczisták” fórumon – ilyen is van - senki sem hallott már róla, én sokkal öregebb vagyok, mint ő volt akkor. Ha jól számolom, idén 110 vagy 120 éves lenne. Kicsit soknak hangzik. Néha eszembe jut, és egyszer számolgattam, milyen idős lehetett.  Hatvan, vagy annál is több?  Előttünk az élet, sejtettem, hogy nekem az sem fog igazán tetszeni, de az iskolánál azért csak jobb lehet. Pocos valahogy még a jobbak közé számított, egyre kevésbé féltem tőle. Talán úgy pontosabb, hogy nem is nagyon érdekelt, amikor meg elmúlt az iskola, örültem, hogy el fogom felejteni, minden tanárával együtt. Pocost soha többé nem láttam. Egy ideje többet gondolok rá, mint eddig.