Keresés ebben a blogban

2013. április 4., csütörtök

Meg nem különböztetett figyelem

Írta: Inkabringa


Napjában többször is elmondom magamnak: nézz nagyon közelről, nézz nagyon közelről. Vajon ettől lesz olyan a gyűlölet, mint a hiába kifent kés? Csak a részletek képesek rá, hogy kétségbe vonják az előítéletet?” (Mészöly 1968. 154)

A fenti mondatokat Mészöly Miklós 45 éve vetette papírra. Bár a szerzőnek akkor nem ez volt a célja, de ma olvasva e sorokat rájövünk, hogy döbbenetesen pontos leírását adja a kulturális antropológiai szemléletmódnak. Egy problémát csak úgy tudunk megoldani, ha körbejárjuk, ha közelről nézzük, ha a részletek kusza hálózatát felfejtjük.

A társadalmon belüli konfliktusok alapvető oka az egymás iránti elfogulatlan kíváncsiság képességének hiánya. A teljes elutasítástól az érdeklődő odafigyelésig hosszú út vezet, a társadalomtudományoknak és azon belül az antropológiának fontos kísérőszerepe van ebben. Ez komoly felelősség is, mert a társadalom mentális egészségéhez elengedhetetlen a folyamatos, érdeklődő, sok szempontú párbeszéd. Vajon mennyi esélye van ennek a mai Magyarországon?

A szegregáció egy társadalmi csoport szisztematikus kizárása a társadalmi térből, ami jelenleg a romákkal szemben nyilvánul meg leginkább. Ennek a kirekesztésnek megszüntetése sok tényezőtől, számos elem egymáshoz képest való változásának pozitív egymásra hatásából alakulhat ki.

Lehangoltan mondhatnánk, hogy szinte lehetetlen a megoldása, mert az együttható tényezők sokfélesége túlságosan bonyolult viszonyokat eredményez. A viszonyulások pozitív irányba való fordulásáért tenni azonban a mai társadalomtudománynak legfontosabb feladata és felelőssége. A helyzet olyannyira elmérgesedett, hogy a belterjes tudományos eszmecsere már önmagában nem segít, sőt farizeus magatartásnak bizonyul. A társadalomtudományoknak a társadalom számára közvetlenül hasznosítható és értelmezhető alternatív szemléletmódot kell közvetítenie. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy ez a szemléletmód teret kapjon a társadalom színterein (pl. a médiában). Ismét csak megkérdezem: vajon mennyi esély van erre a mai Magyarországon?


A jelenlegi kétségbeejtő helyzetnek számos oka van, én most csak néhányat említek meg:

1) A Gregory Bateson által bevezetett, és a roma gyerekek iskolai oktatásának kutatásában José Eugenio Abajo Alcalde által is használt „kettős kötés” (double bind) elmélet alkalmazása a szegregáció okainak, kialakulásának vizsgálatához és a feloldását gátló tényezők megismeréséhez is segítséget nyújthat. (Alcalde 2008)

A kettős kötés egy önellentmondást tartalmazó kommunikációs forma. Bateson elméletét az 1950-es években dolgozta ki a skizofrénia kialakulásának magyarázatára. Bateson szerint a kettős kötés azt jelenti, hogy a patologikus állapot nem az egyén elméjéből fakadó beteges viszonyulás a külső környezethez, hanem a családi kommunikáció elégtelensége miatt alakul ki.

Az egyén egymásnak ellentmondó információkat kap (verbális és non-verbális szinten), és ez gátolja a döntést, a saját vélemény és egészséges önértékelés kialakítását. Különösen az okozza ilyen esetekben a nehézséget, hogy ezek a kettős kötésű folyamatok immanens módon nyilvánulnak meg, a kommunikációban résztvevők észre sem veszik, és ezért a helyzet kezelése helyett egy félresiklott kommunikációs helyzetben találják magukat, ahol nincs támpontja a tiszta értékítéletnek.

Bateson elmélete szerint, ha egy szülő távolságtartó, hűvös elutasítással viszonyul gyermekéhez, de ugyanakkor elvárja tőle, hogy szeresse és tisztelje őt, ez a gyerekben bizonytalanságot és önértékelési zavart vált ki, mely végső soron akár skizofréniához is vezethet. A kettős kötés kommunikációjában az egyik fél szükségszerűen alárendelt helyzetben van, ami az egészséges és nyitott önreprezentációt gátolja.

Bateson elméletét Alcalde az egyénről kiterjesztette a társadalmi csoportok közötti kommunikációs defektek elemzésére. Ezek szerint a roma gyerekek iskolai előmenetelének akadálya a társadalom roma és nem-roma csoportjai közötti kommunikációs félresiklások sorozatának eredménye.

A hiba magában a rendszerben van, külön-külön nem hibáztatható a kommunikációban résztvevő egyik fél sem. Az egyik fél akciója elválaszthatatlan a másik fél reakciójától, amelyek kifejtik hatásukat és újabb és újabb akciót és reakciót gerjesztenek (feedback hurkok).

A helyzet pedig egyre patologikusabbá válik. Ilyenkor maga a kommunikációs rendszer szorul változtatásra, az egymást felülíró és egymásnak ellentmondó interakciók mély, nehezen felfejthető és még nehezebben kezelhető problémákat okoznak.

A roma csoportok és a többségi nem-roma társadalom közötti egymásnak ellentmondó és útközben célt tévesztő kommunikáció oka lehet a kirekesztettség és diszkrimináció kialakulásának. A romák, különösen, ha diszkriminált, szegregált életkörülmények között élnek, nap mint nap szembesülnek a kettős kötésből fakadó megoldhatatlan helyzetekkel.

Társadalmi szinten a legalapvetőbb példa a kettős kötésre a törvények által garantált jog az egyenlő bánásmódhoz és ennek a helyi szintű gyakorlati megvalósítása. Ennek kezelését és feloldását akkor is meg kell próbálni, ha tisztában vagyunk vele, hogy évszázados berögződések és információhiányból fakadó kommunikációs félreértések kibogozhatatlan gubancai adják az alapját.

A kettős kötés fogalma mellett felvetődik egy másik fogalom is, amelyet „kettős beszédnek” is nevezhetünk. Ez tulajdonképp az a kettősség, ami a társadalmi, sőt nemzetközi térben körülöttünk levő ethosz és a valóságban megnyilvánuló, ezzel gyakran homlokegyenest ellenkező előjelű viszonyulások között van.

Ahogy a magyarországi, úgy a körülöttünk levő európai térben is az emberi jogok, az emberek közötti egyenlőség, a faji, etnikai, egyéb módon meghatározott diszkrimináció elítélése egy mindenki által ismert, tanított, emlegetett, hivatkozott alapvetés. Ez olyan etalon, amit csak a nyíltan kirekesztő nézeteket vallók kérdőjeleznek meg.

Ennek ellenére, sőt, ami az igazi paradoxon, ezzel együtt érezhetően és egyértelműen ott van a társadalom valamennyi rétegében a romákkal kapcsolatos ellenérzés. Mondhatnánk akkor, hogy az emberek közötti egyenlőség joga csak felszínes máz, törvényesített ballaszt, de mégsem szabad lebecsülni. Örülni kell annak, hogy Európa egyetlen országában sincs apartheid rendszer, a törvényes keretek az emberek közötti diszkriminációt tiltják. Mindent meg kell tenni, hogy ez a jövőben is így legyen. Ez elméleti keret, kétségtelen, de a törvények gyakran ilyenek. Mégis jelentenek valamiféle jogalapot arra, hogy az emberek fejében levő előítéletes és diszkriminatív gondolkodás lebontásának folyamatát elősegítsék.

Törvénnyel még sosem sikerült az emberi gondolkodást megváltoztatni, de ha a törvényes keretek adottak, akkor az lehetőséget ad arra, hogy a társadalmi viszonyokat elemezni és értelmezni tudó rétegek befolyással lehessenek az előítéletek felszámolásában.

Ehhez persze elkötelezettség szükséges, és egyértelmű üzenetek a társadalmi térben. Jelenleg inkább zavaros kettős beszéd folyik, az esetleges konfrontáció elkerülése miatt. Megfelelni az ethosznak és ugyanakkor szemet hunyni a társadalmi előítéletek felett.
Tudvalévő, hogy rendkívül nehéz a sztereotípiákat lebontani. A döntéshozók inkább lavíroznak pillanatnyi érdekeik szerint a társadalmi közhangulat árjában. Kinyilatkoztatnak majd szemet hunynak. Érdek szerint. A kettős beszéd a médiában is állandóan jelen van, hiszen a nem-roma népesség elítéli a roma sokgyerekes családokat, mint „megélhetési gyermekvállalókat”, ugyanakkor az MTV egyik vetélkedőjében nem is titkoltan a több gyermek vállalását propagálták oly módon, hogy nagycsaládok vetélkedtek egymással. Természetesen nem-roma, diplomás, középosztálybeli szülők, egészséges gyermekek, és nem-csonka családok. Romák, gyermeküket egyedül nevelők, fogyatékkal élők, vagy kedvezőtlen anyagi helyzetben levők nem kerülhetnek képernyőre, csak mint az anómia képviselői.

A másik példa ahhoz a sztereotípiához kötődik, mely szerint a roma gyerekek csekélyebb szellemi képességgel rendelkeznek nem-roma társaikhoz képest. A kádárizmus éveiben ezt a nézetet a „kisegítő iskolák” rendszerével tovább erősítették a többségi társadalomban. A tudáshoz való hozzájutás manapság legalább annyira a pénzhez köthető, mint az anyagi javak birtoklása. Egy szegregált mélyszegénységben élő roma gyerek könnyen megkapja a 'buta', 'nehéz felfogású' jelzőket a többségi társadalomtól, a társadalmi hátrányát személyes fogyatékossággá minősítve. A kettős beszéd akkor is jelen van az életünkben, amikor észre sem vesszük. Természetessé válik.
2) A jelenlegi magyarországi cigány-diskurzus társadalmi vetülete a dialógus hiánya, illetve a diskurzus egyoldalúságának káros következményei. Az állami szerepvállalás, a társadalomtudományok közvéleményt befolyásoló lehetőségeinek korlátozottsága és a mindenkori gondolkodásmódokat meghatározó szellemi-politikai-gazdasági vezető réteg cigányokhoz való viszonyulásának némiképp zavart közömbössége, bizonytalansága, megosztottsága táptalajt ad a szélsőséges nézeteknek, és a kényelmes sztereotípiákból fakadó előítéletek burjánzásának.

Ahogy Fredrik Barth megfogalmazta „...igen világos fejjel és eredeti módon kell gondolkodnunk, ha hatni akarunk a körülöttünk lévő világra” (BARTH, 1996.).

Jelenleg egyfajta zavart érezni, az állásfoglalás, a párbeszéd kerülését, attól való kitérést. Nem a probléma társadalmi szintű átértékelésének igénye munkál, hanem a hirtelen kirohanások (a romák ellen vagy mellett), a belterjes és fragmentált tudományos dialógusok (melyek mégoly értékes megállapításai sem jutnak el a szélesebb közvélemény elé), és a „nyílt beszéd” látszata alatt a cigányok bűnösségének hangoztatása. Mintha nem lenne ez elég „úri” téma.

Nem szabad elfelejtenünk azt a tényt, hogy a cigányellenesség a társadalom valamennyi rétegét áthatja a betanított munkástól a legkvalifikáltabb rétegekig. Ennek megnyilvánulásai, felszínre kerülésének módozatai természetesen más és más színezetűek, de a romákkal szembeni ellenérzés a társadalom minden rétegében érzékelhető. Ugyanakkor a diszkriminált roma közösségek is kialakítanak valamiféle védekező mechanizmusként alkalmazott sztereotípia gyűjteményt a többségi társadalomról. Elfogulatlanság és nyilvánosság szükséges az előítéletek feltárásához és leépítéséhez.
3) Ha a társadalomtudományi szókészletben nem is használatos, de plasztikussága miatt mindenképp fontos kulcsfogalomként használhatjuk most az „önvilágámítás” (Hrabal 2006. 108) kifejezést. Univerzálisan nagyszerű fogalom, az élet minden területén jól használható, Bohumil Hrabal nemes szókreációja (egyben magyarra fordítóját, V. Detre Zsuzsát is dicséri).

Az önvilágámítás tágas fogalmi kategóriájába sorolom - többek között - a sztereotípiák, előítéletek és az ezekből fakadó kirekesztő, stigmatizáló jelenségek körét is. A szegregátumba szorult romákhoz való többségi viszonyulás a jelenlegi helyzetből kiindulva ékes bizonyítékát adja a romákkal kapcsolatban évszázadok óta őrzött sztereotípiáknak és előítéleteknek.

Egy nemzedékről nemzedékre öröklődő önvilágámítás folyik, melynek a valósággyökerét kevesen firtatták. A társadalomtudományok igen, de valóságos és jól megalapozott kutatások csak néhány évtizede indultak meg Európában (a 1960/70-es évektől Judith Okely dél-angliai cigányok, Patrick Williams franciaországi kalderás cigányok, Leonardo Piasere olaszországi cigányok között végzett kutatásai) és Magyarországon (az 1980-as években Michael Stewart oláh cigányok között végzett kutatása). Őket követték azóta többen, különféle megközelítésben, de ahhoz képest, hogy a cigányság legalább hatszáz éve él Európában, nagy lemaradásban van a tudományos megismerésük.
Az pedig, hogy a tudomány az évszázadok alatt bebetonozott előítéleteket lebontsa, még inkább kevés ez a néhány évtized. Egyelőre még a sztereotípiák, a ködös mesék, a valós kíváncsiságot messzemenőkig nélkülöző előítéletek uralkodnak a közgondolkodásban. Nem győzöm hangsúlyozni, a társadalom minden rétegében, anyagi, iskolázottsági szinttől függetlenül.

A sztereotípia legnagyobb veszélye, hogy rendkívül kényelmes. A komfortérzetről pedig nehezen mondanak le az emberek. A sztereotípiát kész tényként lehet elfogadni és nem kell a valóságtartalmát megismerni, hiszen „mindenki tudja, hogy ez így van”. Komforttényező a társadalmi térben a sztereotípia, hiszen egyértelmű és nem vitatott sommázatot tartalmaz.

A sztereotípiák a – tudatos és tudattalan – kognitív, affektív és társadalmi tényezők összekapcsolódása révén jönnek létre, ez pedig egyfajta természetességet kölcsönöz nekik, és azt eredményezi, hogy kritikátlanul el is fogadjuk.” (ALCALDE, 2008. 123.) A többségi társadalom cigányokról való tudása a rendkívül hézagos és általában téves, egykor volt írók, felületes megfigyelők leírásai alapján nyert az idők folyamán tényként kezelt rangot.

Alcalde említi a spanyolországi roma gyerekek iskolázási esélyeiről szóló könyvében: „Gyakran hallom egyes cigányok szájából: kitalálnak minket.” (ALCALDE, 2008. 115.) Ezeknek az évszázados sztereotípiáknak többféle módozata van a kegyes megengedőtől, a durván elutasítóig. Lebontásuk nem könnyű folyamat, mert soha kétségbe nem vont történelmi örökség van benne.

Másrészt a szocializáció révén megtanult dolgokhoz általában valamiféle érzelmi viszonyulásunk is van, ami tovább nehezíti lebontásukat. Az emberek nem szeretik meghazudtolni önmagukat, azt különösen nem szeretik, ha mások teszik ezt. A sztereotípia egy olyan zárvány, amiből kitörni csak úgy lehet, ha az egyén képes elfogulatlanul felülbírálni addig nem vitatott kijelentéseket.

A romákkal szembeni sztereotípiáknak három nagyobb csoportja van:

1) Romanticizálás. Ez az a sztereotípia, amelyik a vad, buja, vándorló, betörhetetlen, szabad, kitűnően muzsikáló és táncoló cigány képét rajzolja elénk. A szél gyermekei, akiknek vérükben van a zene és olvasnak a jövőben. Az egzotikumot, a többségi társadalom tagjai számára elérhetetlen korlátlan szabadságot képviselik. Jókaitól Krúdyn át a legnagyobb íróink is használták ezt a toposzt. „Ezek a félvad, széllábú, éjszaka nesztelen járású vándortörzsek, amelyek lobogó hajjal, lángoló szemmel, babonáik és éjszakai tűzrakásaik világosságánál, titokzatos vándorlással járják be Magyarországot.” (Krúdy 1978. 188) (Természetesen Krúdy írói nagysága megkérdőjelezhetetlen, ne essünk át a ló túlsó oldalára. A legnagyobb és legeredetibb íróink között tisztelhetjük őt.)

2) Sajnálat. A romák és a szegénység közé egyenlőségjelet tesz ez a sztereotípia. Roma nem juthat előre a társadalmi ranglétrán, esélye sincs a mobilizálódásra, a felemelkedésre. Ez a legveszélyesebb sztereotípia bizonyos értelemben, mert az együttérzés burkába csomagolva néz le és minősít alsóbbrendűvé egy társadalmi csoportot.

Vannak, akik paternalista módon közelítenek hozzájuk, és a ház körüli munkálatokban vagy betakarításkor napszámosként a piacgazdasági viszonyokhoz mérten jóval alacsonyabb bérért alkalmazzák őket. Munkára fogják, bizonyos kereteken belül támogatják, valamiféle úr-szolga függőségi viszonyt kialakítva. A hierarchia egyértelműen jelen van ebben a kapcsolatban, de a jótékonykodás álcájában.

A sajnálkozó sztereotípiának másik megnyilvánulása azok hozzáállása, akik elutasítják ugyan a diszkriminatív megnyilvánulásokat valamiféle értelmiségi sznobság alapján, ám a számkivetett sorsukon való sajnálkozáson kívül múltjuknak, jelenlegi helyzetüknek mélyebb megismerésére vagy kritikus pillanatokban az értelmiségi elit társadalmi szerepvállalására, a kiállásra nem hajlandóak. Ők az együttérző közömbösek: „Szívére veszi terhünk, gondunk. Vállára venni nem bolond”(József Attila: Vigasz)

3) Kriminalizálás. A leggyakoribb, leginkább szélsőséges és manapság leggyakrabban előkerülő sztereotípia. Mindig is jelen volt az évszázadok során, helytől és időtől függően újból és újból fellángolt ez a nézet. A roma a társadalomra veszélyes fenyegető erőként jelenik meg. A legkézenfekvőbb módszer a társadalmi bajok magyarázatára a bűnbak keresés.

Ez a sztereotípia többek között magában foglalja a munkára alkalmatlan, lumpen, koszos, hangos, rendetlen, tolvaj, garázda, verekedős, börtöntöltelék és alkoholista jelzőket. Ebben a megvilágításban a roma mindig csak a veszélyt, a sötét oldalt, a bizonytalanságot és a tisztátalanságot hordozza magában.

Ezek a sztereotípiák (a széllábú muzsikusoktól a sajnálkozó közönyön át a félelmetes veszélyforrásig) makacsul tartják magukat a társadalom minden rétegében. Ezen sztereotípiák ellen leginkább úgy lehet küzdeni, ha a romákat nem mint egzotikus vagy ijesztő idegent, hanem mint hétköznapi embert mutatjuk meg, akinek neve van, szerettei vannak, élettere van, tesz-vesz a világban.

Amíg ez nem történik meg, a fenti sztereotípiák lesznek hétköznapiak. Az önvilágámítás pedig keretet ad az időről időre feltörő indulatoknak és elfojtott gyűlölködéseknek. A legveszélyesebb hozadéka, hogy a többségi társadalom előítéletei visszahatnak a romák önképére, önértelmezésére is, illetve a nem-roma társadalomhoz való viszonyulásukra.

Olyan ez, mintha egy tükörre ragasztanának egy ismeretlen fotót és aztán folyamatosan a tükörbe nézésre kényszerítenének valakit. Ez az állapot nem jó a romáknak, de nem jó a nem-romáknak sem. A társadalom egészséges önértékelésének útjában áll az önvilágámítás, az elfogulatlan kíváncsiság hiánya, és egyre betegebb gócokat alakít ki.


Felhasznált irodalom: 
Alcalde, José Eugenio Abajo 2008 Cigány gyerekek az iskolában. Nyitott Könyvműhely
BARTH, FREDRIK 1996 Régi és új problémák az etnicitás elemzésében

Valamint: 
Hrabal, Bohumil 2006 A meg nem különböztetett figyelem notesze In.:Egy osztályismétlő emlékezései. Európa Könyvkiadó
Krúdy Gyula 1978 Kleofásné kakasa In.: Pesti nőrabló. Szépirodalmi Könyvkiadó Bp.
Mészöly Miklós 1968 Saulus. Magvető Könyvkiadó Bp.

2 megjegyzés:

  1. Krúdy "Kleofásné kakasa" c. műve érdekesen kapcsolódik ide. Hogyan is?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Itt a kritikus! :))
      Idéztem tőle egy bekezdést a romanticizáló sztereotípiák jellemzésére.

      Törlés