Keresés ebben a blogban

2013. április 3., szerda

A rembetiko - Egy "bűnös" zene története

Írta: Inkabringa


Mikor a népdal elgyengül, a város nem elégszik meg a szerenád zenével, eljön a rembetiko órája, hogy kitöltse az űrt. Kezdetben gyanakvás övezi, "bűnös" múltja miatt lenézett. Rossz hírű, kétes értékű zenéje, verse az "aljanépé", a törvényteleneké.” (Drakonakis 2004)

E sorok jól jellemzik, honnan érkezett, milyen bölcső ringatta az egyik legismertebb és máig legvitatottabb görög zenei műfajt. A rembetiko gyökerei messze történelmi évszázadokra nyúlnak vissza. Már megjelenésekor magába sűrítette a megelőző korok nyomorát, elnyomását, szenvedéseit. Kialakulása, virágba borulása és klasszikussá válása elválaszthatatlan a 19-20. századi Görögország históriájától. A rembetiko megértéséhez először a történelmi tényekhez kell visszanyúlni.

Görögország történelmét a Balkán részeként a függetlenségért és nemzeti identitásért folytatott szakadatlan küzdelem jellemzi, kitéve az elnyomó Oszmán Birodalom és az európai nagyhatalmak közötti őrlődésnek. Hosszú évszázadokon át alattvaló, kiszolgáltatott hűbéres volt, de az önrendelkezés csírái és különösen az erre való törekvés folyamatosan élt. A 18. századtól az Oszmán Birodalom kereskedelmének jelentős részét görögök bonyolították. A Bizánc befolyása alá kerülő görögség az ortodox keleti egyház egyik bástyája lett.

A törökök a birodalom részét képező népeket hűbéres adófizetőknek tekintették, akiknek némi szabadságot biztosítottak, feltéve, hogy rendben teljesítik az olykor rendkívüli adózási terheket. Sok áttértnek demonstrálnia kellett, hogy nem anyagi indokból vette fel a muszlim vallást. A 19. század jelentős fordulatot hozott az előző korok birodalmi felosztásaival szemben. Megjelent a polgárosodás és ezzel párhuzamosan a nemzeti identitás eszméje, s hamarosan Európa-szerte fellángoltak a nemzeti önállósodásért vívott harcok. A görögök függetlenségi törekvései okot és lehetőséget teremtett az európai erőviszonyok újraformálásához. Az orosz és angol külpolitika folyamatosan „versengett” a görögországi befolyásért, ezzel is segítve az Oszmán Birodalom felszámolását. A 18-19. század fordulójára teljesen egyértelművé vált, hogy Törökország „Európa beteg embere”. Nagy áldozatokat, szenvedést, háborús gyötrelmeket és belső pártharcokat követően végül 1830-ban a nagyhatalmak elfogadták Görögország függetlenségét.

A függetlenség azonban nem jelentette a bajok megoldását. A görög belpolitikát folyamatos széthúzás jellemezte, a gazdaság katasztrofális állapotban volt. Mint az akkoriban függetlenné vált balkáni államokban, úgy itt is ingatagok voltak az elmaradott feudális rendszer maradványain a modern gazdálkodás alapjai. A pénzgazdálkodás megjelenése szétzilálta a régi társadalmi kapcsolatrendszert, de a nyomasztó társadalmi problémák megoldásához nem adott megoldást. Ez a drámai gazdasági és társadalmi törés óhatatlanul magával vonta nacionalista törekvések megerősödését. Tovább fokozta, hogy az európai nagyhatalmak által kiválasztott bajor uralkodói sarj egyik tagjának juttatták a görög koronát. I. Ottó jelentős bajor hivatali vezető réteggel, katonai és polgári tanácsadókkal érkezett Görögországba 1833-ban. Athén modern városi képének kialakítása német tervezőknek, külhonból érkezett építészek munkájának eredménye.
Athén, Parlament
 Görögország független államként jelent meg Európa térképén, de a „kinevezett” királyuk és a görög nép között áthidalhatatlan szakadék tátongott. A nagyhatalmak kívülről irányították a nemzetállammá fejlődést, nem kis mértékben beleavatkozva az ország belügyeibe. Katonai erőfitogtatással, gazdasági nyomásgyakorlással irányították a görög politikai elitet hatalmi törekvéseikhez. Utat engedtek a nemzeti nacionalizmusnak a Balkán országaiban, s ezzel veszélyes szellemet engedtek ki a palackból: az expanziós, agresszív politikai és katonai törekvések szellemét. Nem vették komolyan a kibontakozó veszélyeket, lenézéssel kezelték a Balkán politikai törekvéseit. Andrássy Gyula, az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisztere 1873-ban így nyilatkozott a balkáni országokról: „vad indiánok, akikkel csak úgy lehet bánni, mint a betöretlen lovakkal: egyfelől búzával csalogatni, másfelől ostorral fenyegetni.

A függetlenségi harcok eredményeként létrejött államalakulat bizonytalan és ingatag volt, nem tükrözte a görög elképzelések valóra válását. Görögország területén akkoriban kb. 800 ezer görög élt, és több mint kétmillió görög továbbra is török befolyás alatti területeken maradt. Az egymás mellett élés nem volt mentes az ellenségeskedéstől. A 19. század végén egy brit néprajztudós a következőket jegyezte le a törökökről: „Az örményeket és a görögöket leköpni való kutyáknak és disznóknak tekintették.

Bár a görögországi városok (pl. Athén) jelentős változásokon, a modernitás irányába tett lépéseken mentek át, mégis messze elmaradtak fejlettségben a továbbra is oszmán befolyás alatt álló Szmirna vagy Szaloniki mellett. Az ország lakosságát eltérő táji, természeti, társadalmi, etnikai hovatartozásuk miatt a kezdetektől nagy megosztottság jellemezte. A létrejött politikai pártok egy-egy nagyhatalom hathatós támogatása révén vélték valóra váltani az országon belüli hatalom megszerzését. Az oszmán fennhatóság alóli szabadulás örömét erősen beárnyékolta a nagyhatalmaknak való érezhető kiszolgáltatottság, a másodrendűség érzete.

Ezen feszültségek hamarosan nacionalista, hódító, területszerző politikába csaptak át. Az oszmán uralom megszűnése után a kialakult országhatárok jelentős etnikai vegyülést eredményeztek a Balkán országain belül, és Görögországban is. Jelentős görögség élt az országhatárokon kívül, ezért kézenfekvő volt a belpolitikai csatározások közepette, hogy a súlyos gazdasági-társadalmi problémák megoldására az egyetlen lehetséges utat a görögség egyesítését célzó hódító törekvésekben vizionálják a politikai pártok. Annál is fontosabb volt ennek a nemzeti ideológiának az erősítése, mert a gazdaság mélyponton volt, a lakosság nyomorgott, megélhetési kilátásai reménytelenek voltak. Az emberek tömegeinek nem volt más választása, mint elhagyni hazáját. A kivándorlási hullám már az oszmán fennhatóság utolsó éveiben elindult. A görög lakosság tömegesen vándorolt ki, főként Amerikába. 1912-ig a lakosság csaknem tíz százaléka hagyta el az országot. Egész falvak éltek a tengerentúlról hazautalt pénzekből, az amúgy is nehezen működő gazdaságot jelentős munkaerőhiány sújtotta.

Ebben a helyzetben, a túlhevített nacionalista indulatok légkörében érlelődött a balkáni háború. Kibontakozott a „nagy eszme” gondolata, mely a görög egység megteremtését tűzte ki célul Krétától a Fekete-tengerig, visszaállítva az egykori Bizánci Birodalmat. A görögök sikertelen hadjáratokat indítottak 1854 és 1897 között az oszmán területek ellen. A közvéleményt sikeresen tudták mozgósítani, nem kis mértékben Elefteriosz Venizelosz (1864-1936) politikai tevékenysége miatt. Venizelosz óriási befolyással és támogatottsággal bírt ebben az időben az országban, olyannyira, hogy 1909-től miniszterelnök lett. A polgári fejlődésnek teret adó rendelkezések mellett ébren tartotta a „nagy eszme” ideológiáját is. Ez az erőszakos expanziós politika 1912-13-ban a balkáni háborúhoz vezetett, mely az oszmán hatalom végleges megszűnését jelentette. Görögország győztesen került ki a harcokból, jelentős területek megszerzésével. Megszerezte többek között Thesszalonikit, Krétát és több szigetet az Égei-tengeren. Az évekig tartó háborúk azonban – mint ez a háborúkra általában jellemző - további konfliktusokat gerjesztettek a térségben és az országon belül is.

Az első világháború elkerülhetetlenségét Venizelosz újabb területigények érvényesítésére akarta kihasználni. Évekig tartó belpolitikai csatározások után elérte célját, Görögország az antant oldalán 1917-ben belépett a háborúba. A nagy háború a sevres-i szerződéssel ért véget 1920-ban. Ennek alapján Törökország darabjaira hullott, Görögország jelentős területekhez jutott, megkapta Kelet-Trákiát, az Égei-tenger partvidékét és Szmirnával együtt Kis-Ázsia jelentős részét. Nagy mértékben olyan területeket, amelyen nem a görögök számaránya volt a meghatározó. Venizelosz kormánya tovább folytatta a hadászati fejlesztést, jelentős részben külföldi tőkére alapozva. Folytatta a sevres-i békeszerződés után is a kis-ázsiai offenzívát, de hamarosan Musztafa Kemál vezetésével a megsemmisítő vereségből magához tért Törökország ellentámadást indított, és 1922-ben visszaverte a görögök támadását, megteremtve ezzel a modern Török Köztársaság alapjait. Görögország vereséget szenvedett.

1923-ban Görögország és Törökország között kényszerű lakosságcserére került sor, mely a történelembe a „kis-ázsiai katasztrófa” néven vonult be. Igazi exodus vette kezdetét, melynek mélyreható következményei ma is érezhetőek. Mindkét ország lakóinak jelentős hányadát sújtotta a hontalanság, a vagyon-és jogfosztottság. Egyik napról a másikra csaknem kétmillió ember kényszerült elhagyni lakóhelyét, a teljes kilátástalanságba lépve. Mintegy 1,5 millió görögöt és csaknem félmillió törököt érintett a kényszerű lakosságcsere.
A két államnak pedig meg kellett küzdenie a segélyezési, közegészségügyi, letelepítési gondokkal. Kegyetlen megoldása ez az etnikai problémáknak, rezzenetlen arcú külügyér bürokraták lélektelen és értelmetlen kreációja. Kétségtelen tény, hogy az addigi nacionalista konfliktusforrásoknak papírforma szerinti megoldását jelentette. Látszólag. A nemzetiségek egymás mellett élése továbbra is napi problémákat, ellenérzéseket, téveszméket és állandó feszültséget vitt a mindennapokba. Nem beszélve arról, hogy az országba áramló nagyszámú új honfitárs befogadása is folyamatos konfliktusforrást jelentett. Gyakran még a görögségük valódiságát is kétségbe vonták. Bizalmatlanság, elutasítás, kirekesztő vádaskodások indultak meg.

Kaotikus idők voltak ezek, kilátástalan, jövő és múlt nélküli, gyökerét vesztett emberek hánykolódása jellemezte. Az évszázadokra visszanyúló görög-török ellentét nem oldódott meg embertömegek névleges országhatárok közé kényszerítését követően sem. A sértettség, gyűlölködés és nemzedékektől átörökölt sérelmek tovább éltek.

És mégis, ebből a reménytelenségből is született valami Pireusz nyomorult bádogvárosaiban. A bűn, erőszak és az elszánt élni akarás egyesüléséből létrejött a fájdalom, bűnbánás és bűnbe csábítás muzsikája: a rembetiko. Általánosan elterjedt jellemzései, a 'görög fado' vagy a „görög blues'. A hasonlatok kétségkívül találóak, hiszen az Amerikába hurcolt feketék siratóénekéből kifejlődött világhódító zenei stílus, és a portugál fado borongós, elvágyódó dallamai szoros rokonságot mutatnak a görög rembetikóval.

A rembetiko gyökerei minden bizonnyal Kis-Ázsiába vezetnek, de eredetéről, terjedéséről, a görög zenébe való beilleszkedéséről polémiák folynak. Az bizonyítható, hogy a balkáni véres-hősies 19. századi nemzetté válás időszakában már ismert zenei irányzat. "Apper, a francia lovag, aki 1850-ben tanulmányozta a palamidai börtönviszonyokat, rácsodálkozik a rácsok mögött a rembetikora."- írja Drakonakis, a műfaj egyik görög kutatója.

A rembetiko kis-ázsiai zenei gyökerekből indult, magába olvasztva a török zenét, és a görögség kultúrájának máig meghatározó karakteres bizánci ízét is. A rembetikóban egymásra talált békés egyetértésben a görög és a török nép gazdag hagyománya. Jótékony és gazdag termőtalajt jelentett ez a zene mindkét nép kultúrájának. A rembetiko kiteljesedése, végső formai és tematikus eszközeinek beérése a városban, annak is a peremkerületein, füstös kikötői kávéházakban történt meg. Talajt vesztett, nincstelen és ennél fogva mindenre elszánt kikötői léhűtők, csibészek, a társadalom margójára szorult számkivetettek voltak első dalosai és közönsége. Sokféle zenei hatás érte, több nép zenéje is a bölcsője fölé hajolt, és mégis összehasonlíthatatlan görög zenévé vált.
 A rembetiko szó török eredetre vall, mivel a „rebet” jelentése a török nyelvben: engedetlen, zabolázhatatlan, törvényen kívüli. A rembetiko dalokat éneklőket mind a mai napig rebetesznek hívják. A műfaj születésénél az előadók valóban rebellis börtöntöltelékek voltak. A kis-ázsiai katasztrófát követő időszakban hatalmas tömegek árasztották el a görög kikötőket. Az Athén melletti pireuszi kikötőben hirtelen kinőtt egy bádogváros a földből, telve a hajókról lezúduló, új hazájukkal nehezen egymásra találó gyökért vesztett nincstelennel. Görögország társadalmának partvonalán ott toporgott egy kilátástalanságba taszított jelentős réteg, akiben tetterő, kreativitás volt – és akik nem kellettek a társadalomnak. Felesleges kolonc voltak az állam számára, se munka, se otthon, se megbecsülés nem várt rájuk. Mégis élni, életben maradni akartak. Ha a hivatalos társadalomban nemkívánatos számkivetettek lettek, hát kialakítottak maguknak egy alvilági társadalmat sajátos törvényekkel és erkölcsökkel, amelyben mindenki próbálta megtalálni a maga helyét. Az őket hontalanságba taszító állam törvényeit – melyek az ő boldogulásukról nem gondoskodott - semmibe vették. Csibészek, zsebmetszők, prostituáltak és a bűnöző alvilág valamennyi „virága” ott tarkállott a kis-ázsiai katasztrófa után többszörösére duzzadt görög kikötői nagyvárosokban, Pireuszban, Thesszalonikiban.


A kikötők kávéházaiban, ópiumfüstös kocsmáiban ez a semmirekellő és főként senkinek nem kellő réteg létrehozott egy sajátos, a maga bűnös feslettségében is gazdag és messzire ható szubkultúrát. Gazemberek voltak, bűnöző börtöntöltelékek, hasist szívó, romlott és elszántan a törvényekkel dacoló zsiványok, de a kreativitás, a harmónia iránti vágy is munkált bennük.

Ez a vágy hozta létre a görög folklór underground zenéjét, amely a tiltás, elnyomás, agyonhallgatás évtizedei ellenére gazdag virágú ága lett Görögország zenéjének.

A dalok főként törvényszegő eseményekről, szerelmi bánatról, csábításról, és eltaszításról, a hasisról és nargiléról szóltak. Közös volt bennük a kitaszítottság, a fájdalom, a vágy és a reménytelenség. A dacos szembeszegülés és a vágyakozó epekedés, a romlott, feslett bűnbe csábítás, és a tiszta érzelmek őszintesége.

A fájdalmas-borongós, ugyanakkor lázadó és gyakran provokatív szövegekhez keserű, mégis életteli, áradó zene társult. A zenészek kis-ázsiai menekültek voltak a kezdeti időkben, akik magukkal hozták jellegzetes dallamvilágukat és hangszereiket. Keveredett a szigetek zenei hozadékával, a görög zene hagyományaival, és ebből a felfejthetetlen nemes alapanyagból egy eredeti, egyéni és mégis minden ízében görög zenei hagyományokat követő különleges muzsika alakult ki.

A rembetiko mesterei maguk készítették hangszereiket, védjegyük és legfőbb kincsük volt életük során. A rembetiko meghatározó hangszere a buzuki. Azt is mondhatnánk, hogy egymást feltételező két fogalomról beszélhetünk, hiszen a buzuki nélkül a rembetiko nem kapta volna meg sajátos hangzásvilágát, ugyanakkor a buzuki igazi felfedezését a görög zene számára a rembetiko adta meg. A buzuki mára tipikus népi hangszerré vált, ám gyökerei az ókorba nyúlnak vissza. A tamburák zenei családjába sorolják, ezeknek módosult változata. Feltételezések szerint a török „buzuk” (törött) szóból származik, de létezik más jelentése is: „kis változás”. A buzukit különleges hangszernek tartják, akárki nem tudja megszólaltatni. A rembetiko szimbólumaként a 19-20. század fordulóján betiltott, bűnös hangszerré nyilvánították. Kis-Ázsiában is elterjedt, változatait több formában számon tartják. Évszázadok alatt a görög zene meghatározó hangszere lett. A keskeny nyakú, három húros hangszer dallamvezetője a rembetiko zenének.
buzuki
A másik jellegzetes hangszere a rembetikónak a baglama, mely szintén háromhúros hangszer, a rembetiko zenészei elsődlegesen ritmushangszerként, olykor szólóhangszerként használták. A kezdeti időkben a börtönben raboskodó rebeteszek titkon faragták és a kistestű hangszert szabadulásuk után is az övükbe akasztva vagy kabátjuk alá rejtve mindig maguknál tartották. Tulajdonképp a buzuki kisebb változata, annál egy oktávval magasabban hangolt.
baglama
A dzurato szintén a buzukihoz hasonló hosszú vékony nyakú, három dupla húros hangszer. Erős, hosszan zengő hangon szól. Virtuozitást igényel előadójától, a vékony nyakon fel-lecsúszkáló jellegzetes játékmódja miatt. Meghatározó hangszere még a rembetikónak a harmonika, mely talán a legifjabb valamennyi hangszer közül, hiszen csak 1822-ben fejlesztette ki első változatát egy német hangszerkészítő-feltaláló. A Balkán területén nagyon hamar ismert s elterjedt hangszerré vált. Görögországban az első harmonikás felvétel 1913-ban készült, melyen Jangos Pandelonas játszik.

A dallamvezetésben meghatározó hangszer a buzuki mellett a hegedű, mely világszerte ismert hangszer, de játékmódja és hangolása tájegységenként mégis egyedi hangzásúvá teszi. Elsősorban a ritmus alátámasztására használt a baglama mellett a gitár is, mely igazi polgárjogát a görög zenében a rembetiko hangszereként nyerte el.

A rembetiko kikötői kávéházak nargile füstös termeiben hangzott fel először. Börtönökben, lezüllött, a társadalomba való beilleszkedést nem is próbáló rétegek között született meg. Történetét három nagy korszakra tagolják mai kutatói.
Az első nagy korszaka a 19. század végétől 1938-ig tartó időszak. A rembetiko kialakulásának időszaka ez. A kikötői mulatóhelyek ledér, hatalomra és társadalmi elvárásokra ügyet sem vető közegében az underground lázadás egyik megnyilvánulása volt ez a zene. A rembetiko természetétől fogva fegyelmezetlen, sem „bűnös” fogantatásának kezdeti időszakában, sem a későbbi korokban nem tudta, és főként nem is akarta az akadémikusan elvárt ízlést szolgálni. Joannisz Metaxosz tábornok katonai diktatúrája (1936-41) szigorú cenzúra alá vetette a dalokat a szövegek bűnös és romlott volta miatt, melyek hasisról, és bűntettekről szólnak, majd 1938-ban betiltotta a rembetiko nyilvánosan, kávéházakban és egyéb szórakozóhelyeken való előadását.

Indoka az volt, hogy a rembetiko maga az erkölcsi fertő, terjedését és életben maradását minden eszközzel meg kell akadályozni. A rembetiko megbélyegzett műfaj lett, s ez hosszú évtizedekig elkísérte. Zenei gazdagsága, virtuozitása, a görög és kis-ázsiai népzenékből beléje áradó virtus, a kiváló zenészek, akik nemcsak mesterei, de szerelmesei voltak hangszerüknek, önmagában bizonyították ennek a zenének a jelentőségét. A lázadás, a fennálló rend konok tagadása mégis az elnémulásba taszította a rembetikót. Ez volt az első komoly támadás a műfaj ellen.
A rembetiko második korszaka Görögország 20. századi történelmének legnagyobb megpróbáltatására esett. Az országot 1941-ben az olasz és német csapatok megszállták, majd a háború befejezése után egy évekig tartó véres polgárháború következett. Embert próbáló idők voltak ezek. A rembetiko dalok szövegei a lázadó, rebellis, szándékos társadalom kívüliség mellett egyre inkább a társadalmi igazságtalanságok felé fordultak.  A világháború és polgárháború majd’ tíz évig tartó vérengzései után a régi nagy rembetiko énekesek ismét a rivaldafénybe kerültek (Marika Ninou, Giorgos Mitsakis, Vasilis Tsitsanis, Markosz Vamvarakisz), ekkoriban jelentős társadalmi rétegek fordultak ismét a rembetiko felé.
Marika Ninou
Ezúttal a politikai baloldal próbálta meg „zászlóvivőjeként” meghatározni, de a rendteremtés, a betagozódás elvárása konok és szemellenzős diktátumokat szabott a zene előadóinak. A rembetiko nem váltotta be a hozzá fűzött baloldali reményeket sem. Maradt független, dacos, szemtelen kívülálló. Ezért ott is hamarosan megkapta a merev ítészek által a népbutító és társadalomellenes jelzőt, mely polémiák hosszú évekig elkísérték a rembetiko útját. A műfaj előadásának körülményei is megváltoztak, a kezdeti időkben éltető erejét adó viszonyok jelentősen átalakultak. Úgy tűnt, hogy az ötvenes évek végére a rembetiko története véget ér.

A hatvanas évek elejének jelentős progresszív társadalmi-kulturális változásai, minden addigi értéket megkérdőjelező korszak köszöntött Európára is. A rembetiko kihunyni látszó lázadó szelleme feléledt. A hivatalos hatalom, akár jobboldali, akár baloldali, mindig üldözte és indexre próbálta állítani ezt a zabolázhatatlan, fegyelmezetlen zenei stílust. Lett légyen az indoka a dalokban megnyilvánuló erkölcstelenség vagy a társadalmi rend ellenesség, minden autoriter hatalmi megnyilvánulásnak ellenállt. A hatvanas évekbeli feltámadásának kétségtelenül oka volt, hogy a görög zenei kultúra egyik tekintélye, Mikisz Theodorakisz rembetiko ciklust írt, ezzel a „magaskultúra” elismertségébe emelve a rembetikót, ami újból a műfajra irányította a figyelmet. Másrészt a hatvanas évek elején Görögországban is fellángolt a népzenei hagyományok kutatásának, feltérképezésének, rendszerezésének igénye. Néhány évtized alatt nagyot fordult a világ, korábban évszázadokig fennálló kultúrák múlttá váltak úgy, hogy a letűnt kor tanúi még ott éltek ebben az anakronisztikussá vált új világban. Fiatal egyetemisták csoportjai kezdték el kutatni a nagyszüleik révén még velük élő, de mára történelemmé váló hagyományokat. Az évtizedes tiltások és elítélő megnyilvánulások, melyek a műfajt kísérték, hatottak az akadémikus ízlést közvetítő egyetemi bölcsészkarokra is, hiszen a társadalomkutató vagy zenei tanulmányokat folytatók egyáltalán nem foglalkoztak, nem foglalkozhattak a témával támogató intézményi háttér nélkül. Bármily furcsa, a bűnös zene eszméje és elítélő bélyege még ekkoriban is erősen éreztette hatását. A lelkes egyetemisták és a művészvilág érdeklődésének köszönhetően a rembetiko fokozatosan mégis a görög zene elismert és kutatott területévé vált. Újra része lett az éjszakai mulatók életének, ahol legfőbb közönsége a fiatalokból került ki, akik nemcsak hallgatták, hanem együtteseket alapítva maguk is játszották a rembetiko dalokat.

Sorra jelentek meg a rembetiko műfaja előtt tisztelgő tanulmányok, esszék, antológiák, nagy előadóinak felvételei. A nemzetközi érdeklődés, az Európából érkező folkloristák gyűjtőmunkája is ösztönzést adott ahhoz, hogy az évtizedes elzárkózó megvetés oldódjon a honi kutatók körében. Mára tanszékeken kutatják, konferenciákat szerveznek, doktorátusokat írnak belőle. Ahogy egy görög kutató megfogalmazta: „Ma már segítőkész könyvtárosok nem néznek rád gyanakodva, ha a könyvtárában a városi folklórt kutatod. Előadótermekben is szóhoz juthatnak a városi népzenéről előadók. Görög nyelven is íródnak már - más nemzetek után - doktorátusok a témakörben.”
A közönség részéről hatalmas érdeklődés nyilvánult meg, mely máig új és új hullámokban feltámad. Korunk mindent könnyen fogyaszthatóvá, egyformává tenni akaró törekvése nyilván befolyásolja a rembetiko jelenkori történetét is. Hiába próbálják flitteres showműsorrá egyszerűsíteni, a rembetiko minden ilyen kísérletnek ellenáll. Megmaradt máig a kis klubok, kávéházak, tavernák sehova be nem sorolható zenéjének.

A sokáig méltatlanul semmibe vett műfaj aranykorának 1983-ban Kosztasz Ferisz görög rendező állított emléket Rembetiko című filmjével, amely Berlinben Ezüst Medve-díjat kapott. A film a rembetiko egyik legendás énekese, Marika Ninu életét bemutatva az egész műfaj előtti tisztelgés. Az 1984-ben meghalt Vasilis Tsitsakis, a rembetiko aranykora utolsó ikonjának temetése óriási sajtóvisszhangot kapott, temetése társadalmi eseménnyé vált.

A rembetikót már sokszor temették. Manapság is gyakran hallani ezt a véleményt, a rembetiko korszaka lejárt. Figyelve az egyetemi klubok közönségét, a lemezboltok kínálatát, ez semmiképp sem állítható.
Elemzők a veszélyt inkább a populáris felhígulásban látják, és ez egy lázadó szubkultúrának inkább jelentheti a halálát, mint a tiltott-titkolt léte. A rembetiko bizonyította, hogy egy igazi, mélyre nyúló kultúra – pontosabban szubkultúra - melynek létjogosultsága van: a görög folklór része. A görög történelem zivataros évtizedeiben bontakozott ki, minden diktatórikus hatalmi befolyásolásnak ellenállt, pedig a 19-20. században jobb- és baloldali erőkkel is szembekerült. A rembetiko nem hódolt be. Nem ismerte el bűnösségét, nem engedte, hogy mozgalommá váljon. Maradt mindig az a bizonyos szálka a hatalom szemében.

A bűnös bölcső egy keserédes, panaszos és szenvedélyes zenét adott a világnak. Mindennapi dolgokról énekelve örök emberi igazságokra világít rá. Csakúgy, mint a népdalok mindenhol a világban. Magában hordozza az újjáéledés lehetőségét, hiszen a rembetiko a sok évtizedes recsegő felvételeken és a mai Athén eldugott kis tavernáiban egyaránt megszólal és ugyanazt jelenti: áradó, magával ragadó, szenvedéssel és szenvedéllyel teli zenét. Az, ami a politikusoknak hatalmi szóval soha nem sikerült, a zene megoldotta: magába olvasztotta az itt élő népek kultúráját, egységgé tette és gyümölcsözőre fordította a Kis-Ázsiában, a görög szárazföldön és a szigeteken élők egymás mellett élését. Csavargók és számkivetettek adták nekünk, talán romlott, talán züllött, de mélységesen emberi.

 Ízelítő a "bűnös" zenéből:

1 megjegyzés:

  1. FIGYELEM!
    A BLOG MINDEN SZÖVEGE CSAK A SZERZŐK ENGEDÉLYÉVEL ÉS A FORRÁS MEGJELÖLÉSÉVEL VEHETŐ ÁT ÉS KÖZÖLHETŐ, AKÁR RÉSZBEN, AKÁR TELJESEN!
    MINDEN VISSZAÉLÉS SÚLYOS JOGI KÖVETKEZMÉNYEKKEL JÁR.

    VálaszTörlés