Keresés ebben a blogban

2017. május 24., szerda

A változtató erő

Írta: Inkabringa


A jó zene free és avantgarde. E két szóra azonban egyáltalán nem műfaji kategóriák szerint gondolok. Inkább így értem: free, mert felszabadít és a lelkem is mosolyog, vagy belerendül, és avantgarde, mert addig nem ismert távlatokat nyit meg, amibe beleszédülök. Ilyen megközelítésben teljesen mindegy, mi a műfaja, komolyzene vagy könnyűzene, vadonatúj vagy több száz éves: a jó zene free és avantgarde.

Most azonban egy olyan zenészt köszöntök, aki még a lemezbolti címkék szerint is free és avantgarde.

Archie Shepp ma 80 éves. Tisztelet és hódolat neki.

A free és avantgarde jazz legnagyobb alakjának nevezik. A lemezbolti címkéktől megrettenve senki ne bújjon az ágy alá. A zene nem bánt, nem kell félni tőle. Shepp zenéje sokkal izgalmasabb, sokrétűbb és érzékenyebb, hogy felszínes kategóriák alapján kizárjuk a hallani kívánt hangok közül. Egy mester, akinek a jazz adja a formáját, de mégis az egész világ benne van a zenéjében.

Ha lenne a modern jazznek Teremtéskönyve, akkor nyilván így kezdődne: „Kezdetben vala John Coltrane...” Coltrane-re mindig istenként tekintettek, nem csoda, hogy egyháza lett. (ITT írtunk róla.) Egy istentől el is várom, hogy csodát tegyen, és Coltrane sok egyéb csodája mellett, lám, felfedezte a világnak Archie Sheppet. 

Javaslom, mindenki képzeljen maga elé egy mérhetetlenül drága és nemzedékeken át becsben tartott kristályvázát. Archie Shepp ezt a vázát a feje fölé emeli - szemhéjai félig lecsukva, arca nyugodt – és a földhöz vágja. Csörömpölés, mindenki felszisszen, és amikor a földre néz, szilánkok helyett gyémántgyöngyök gurulnak szanaszét. Ilyen Archie Shepp zenéje.

Néhol olyan puha, párnás, hogy odabújunk és dorombolunk, aztán meg szétreccsenti a fejünkön a szaxofonját, hogy szikrázik az agyunk és egyszerre nyolcvanöt dolog jut eszünkbe. Akár így, akár úgy – inspiráló. A Goin' home-ban olyan gyönyörűen és szívből szól a szaxofonja, hogy csak ezért az egyetlen zeneszámért érdemes elindulni hozzá egy tortával. (Egyben legyen ez főhajtás a néhány hónapja elhunyt Horace Parlan emléke előtt.) A Black Gipsy viszont egy igazi free jazz jambori. Az 1968-as diáklázadások utáni évben vették fel Párizsban. Elképesztő zenészcsapat verődött össze erre a felvételre, a hegedűs Leroy Jenkins már önmagában garantálja, hogy ne legyen feledhető zenemű.

Ahogy minden jazz-zenész (és úgy általában minden kísérletező zenész), Shepp is összevissza lófrál a zenei stílusok között. Ami útjába akad, abból elénk perdít valami eredetit. Lehet az brazil bossa nova, vagy francia sanzon, Shepp újrafújja nekünk. Elszállt free, merész avantgarde, funky, swing, gospel, blues, Afrika minden ritmusa és dallama (ITT és ITT) otthonra talál nála. Játszott már duóban és big bandben, meg minden egyéb formációban, ami a kettő között elképzelhető. Világszerte számtalan zenésszel muzsikált, nem hagyom említés nélkül a zene különc bonvivánját, Frank Zappát sem. (ITT) Archie Shepp szerteágazó zenei kalandozásait majd a zenetudósok szétszálazzák. Én itt és most annyit mondok, a Mama too tight úgy lüktet, hogy az a bolond, aki erre nem táncol. Pláne egy ilyen szép kerek születésnapon.

Archie Sheppről ez jut eszembe: szabadság, nyugalom, empátia és méltóság. Shepp irodalmár és etnomuzikológus, mondhatjuk, hogy érti azt, amit összetör, hogy másként összerakja. Ír, zenél, tanít, gondolkodik, jelen van a világban. Ő így jellemezte magát: "Szerzőként, előadóként, esszéíróként, vagy éppen a különféle zenészekkel való kölcsönhatások során mindig is úgy tekintettem magamra, mint valami változtató erőre." 

Shepp változtató erő és forradalmár is. Egyrészt a '60-as évek óta a feketék jogaiért küzdő polgárjogi aktivista. Az Attica blues és a Blues for Brother George Jackson konkrét tiltakozások és mementók. Mindig bírálta azokat a befutott afro-amerikaiakat, akik elfelejtették a semmi-létben tengődő "blues népüket". A szintén polgárjogi aktivista Cal Massey szerzeményét évtizedek óta játssza Shepp különféle formációkban. A Cry of my people univerzális érvényű, minden elnyomott, kiszolgáltatott, megfélemlített és megalázott embercsoportért szól. Úgy, hogy beleszakad a szív. Aki ezt nem érzi, az nem érzett még semmit.

Másrészt, tágabb értelemben, Shepp egy lélekszabadító bölcs forradalmár. 

Egész életműve egy permanens felszabadító változtató erő. Zenésztársai szerint szellős, nagy szabadságot érezni mellette koncert közben. Tanúsíthatom, hogy közönségként is ezt érezzük. (Idecitálom Tóth Viktor jazz-szaxofonos tavalyi írását a Shepp-pel való találkozásáról.) Shepp  a Mama rose-ban kántálja a 'revolution' szót. Nem düh, inkább valami nagy, egyetemes megértés és változtatni akarás csendül ki belőle. (ITT még fiatalabb, csak 79 éves, tavaly ősszel készült a felvétel. Nos, hát így.)

Archie Shepp szereti Európát, és Európába szerencsére kis hazánkat is beleértette (legalábbis eddig...), többször koncertezett már Budapesten. Még lemezfelvétele is volt itt, 2001-ben a Dresch Quartet Hungarian bebop című lemezén fújta a szaxofonját. Ízelítőül ITT a címadó dal, és Shepp egyik szerzeménye, a Steam feldolgozása. Shepp itt zongorázik, a dallamot Kovács Ferenc hegedűje és Dresch szaxofonja viszi. 

Dresch Mihály írta: "A fellépés előtt, amikor az öltözőben üldögéltünk, szóltak a fiúk, hogy mennem kéne fújni egy másik zenekarban. Én meg mondtam, hogy mennék, de ez most egy megismételhetetlen pillanat... Itt ülni egy ilyen nagy mesterrel, miközben szívja a kis pipáját, és osztozkodni a nyugalmában..." 
Hallgassuk a zenéjét és osztozzunk mi is e bölcs forradalmár nyugalmában. 
Tisztelet és hódolat a 80 éves Archie Sheppnek!



2017. május 20., szombat

Test és lélek (Szimbiózis Napok, 2017. május 12-13.)

Írta: Inkabringa


Vannak helyek, ahol garantáltan megnyugszunk. Ilyen hely a Szimbiózis Napok is. Ami nem is hely, hanem egy rendezvény, ami olykor változtatja a helyét. Idén ismét az Auróra adta a helyszínét és ez most is határozottan jó választásnak tűnt.

Ha valaki nem tudná, a 'szimbiózis' jelentését az Idegen szavak szótára így magyarázza: 1. két vagy több különböző szervezet kölcsönösen hasznos együttélése 2. két v. több különböző népnek közös társadalmat alkotó együttélése 3. két v. több jelenség szoros kapcsolata, összefonódása. Nem is kérdés, hogy miért lett egy kulturális antropológiai találkozónak ez a neve. Ironikusan mondhatnám, hogy legalább egy hétvégére szimbiózis volt e a honban. A Szimbiózis Napokon lenni olyan, mintha nem is itt élnénk, vagy inkább úgy mondom, mintha az itt élés egy másik formáját látnánk. Szó se róla, ez sokkal vonzóbb kedélyű, mint a túlzottá vált rosszkedv- s indulat.

Pedig borúra, lamentálásra a kulturális antropológiának is van oka mostanság. Nagyobb lére nem eresztve, az egyetemi képzés megszüntetése fenyegeti. Sokszor eszembe jut Esterházy Péternek ez a mondata: „Félek, hogy elhatalmasodik a legyintés”. Aki a Szimbiózis Napokra betévedt az Aurórába, nem ezt tapasztalta. Pezsgő eszmecserék, ezer irányban érdeklődő értékes kutatások, élni és tenni akarás látszott. Már csak ezért is érdemes ide bekukkantani.

Annyi idea, eszme, mánia kering a világban. Az ember könnyen bezárul a maga kis világmagyarázatába. A valóság is relatív, az antropológia pedig mást sem tesz, mint ezeket a relációkat, sok szempontúságokat felfejti és értelmezi, oldja a különbözők találkozásából adódó feszültséget. Nehezen hiszem, hogy erre épp ebben az országban nincs szükség, hisz mindig e feszültségekkel viaskodtunk.

Az idei Szimbiózis Napok tematikáját a test és lélek kapcsolata határozta meg. E kettő egymást kizáró végleteit kipróbálta már az emberiség a történelme folyamán: katasztrofális következményekkel. Az előadások körbejárták, ki mit ért test és lélek pozitív vagy negatív kapcsolatán, hogyan érzékelik a „másikat” a különböző kultúrákban, az eltérő közösségekben.

A Közélet Iskolája szervezésében az Önállóan lakni- közösségben élni programcsoport műhelyfoglalkozásán az érdeklődők szembesültek azzal, hogy ami az egyiknek evidencia (járok, írok, fordulok), a másiknak, egy mozgássérültnek, átgondolt szervezést igénylő feladat. A kezdeti félszegség, hogyan működjenek együtt ennyire különböző testérzékelésekkel, a foglalkozás végére barátságos szövetséggé vált.

Az emberiség örök kérdése lélek és a test különválasztása és egybefonódása. Voltak, akik a sámánizmus különféle fajtáit elemezték. Vizsgálták az egyén, a közösség és az univerzum közötti harmónia megtalálásának módozatait és hiteit. Mások a táncházak testképét, vagy az elektronikus zene transzélményét kutatták. Az aikido a harcból fejlődött a másikra figyelés és egymással együttműködés mozdulatrendszerévé. A családon belüli erőszak épp ellenkező példa, ott a másik lélekben és testben leigázása a cél. A népirtásokat antropológus szemmel vizsgálva az emberi test túlélésének és mások felett uralkodásának döbbenetes példáival találkozhatunk. Csak megemlítem a libériai Joshua Milton Blahyi (General Butt Naked) és a náci Eva Justin nevét.

Az egész Földet bejárták az előadások témái: albánok, hantik, totonákok, székelyek, a Kaukázus és Afrika népei, vagy Kuba, ahol a nyomor salsa ritmusú. Bemutatkozott a csíkszeredai KAM –Regionális és Antropológiai Kutatások Központja. A 21. században a Másik már nemcsak egy ember lehet, hanem a számítógép is. Az antropológiai kutatások a szoftverek és emberek egymásra hatásának módozatait is vizsgálják. Ahogy a kerékpár történetéről, tárgyi szimbolikájáról is hallhattunk. Csak töredékek, amiket megemlítettem, abból a bő és igényes programsorozatból, ami két napig zajlott az Aurórában.

A beszámoló végére egy filmet hagytam, ami reflektál a kulturális antropológia lényegére is. Ilyés Zoltán kulturális antropológus, kutató, tanár, tudós 2015 decemberében halt meg 47 évesen. (A blogban megemlékeztünk róla.) Akik ismerték, még most sem tudják elfogadni az elvesztését. Elképesztő tudása volt. Ami igazán különlegessé tette, hogy ez a hatalmas tudás szerénységgel és szelíd megértéssel párosult. A tudomány képviselői és a tanítványok számtalan módon és formában tisztelegnek az emléke előtt.

Ennek a gyászmunkának egyik fontos állomása a „mi fiunk...” című dokumentumfilm. Biczó Gábor és Szabó Henriett elment a terepre, ahol Ilyés Zoltán majd' negyedszázadig kutatott: ez a Gyimes. Varázsos táj, kölyöklányként én is csavarogtam ott barátaimmal. Akkor éreztem először, hogy micsoda szerencse, hogy a Föld nevű bolygón élhetünk. Ilyés Zoltán azonban a kutató tudatosságával ment a Gyimesbe és járt oda vissza haláláig. Óriási és értékes tudásanyagot hagyott örökül. A filmben gyimesi emberek emlékeztek Ilyés Zoltánra. Olyanok, akik szinte fiukként siratták, olyanok, akik együtt váltak vele ifjúból meglett emberré, és olyanok, akik gyerekként ismerték meg és nem is tudták eddig, milyen a világ nélküle. Meghitt, fájdalmas szeretettel beszéltek róla, mint egy barátról, családtagról. Ha van csúcsa a társadalomkutatói létnek, akkor ez az. Az egyik gyimesi emlékező mondata mindenki szívéből szól, aki ismerte őt: „Nem mindegy, hogy kit veszítünk el”. A film nem szentimentális, nem is objektíven távolságtartó. Épp olyan, amilyennek lennie kell: szeretetteli. Épp ezért minden fájdalma ellenére vigasztaló is. Kaptunk egy példát a világban való létezésre és immáron nélküle kell követnünk.
Ilyés Zoltán (1968-2015)
Izgalmas folyamat az antropológia történetében, ahogy a szobatudós létből a kutató kilépett a világba. Először magához rendelte a megfigyelt közösség tagjait, aztán jött a nagy fordulat, odament közéjük élni. Majd a kutatott terepek lakói közül is egyre többen tudósokká váltak. A legutóbbi nagy vívmány, hogy mindenkit bevonnak az adott közösség életének elemzésébe és alakításába. Megvalósult az akadémiai tudás és a helyi tudás szimbiózisa, ami a tudomány demokratizálódását és egyben konkrét gyakorlati használhatóságát jelzi. Olyan szép ív ez.



2017. május 15., hétfő

Az Idegen

Írta: Bikassygergel


Nagybetűvel írom az Idegent, bár Camus kisregénye épp pátosztalan, olykor kopár-ridegnek, részvétlennek érzett hangjával szinte megrémíti az olvasót. Nagybetűvel írom, mert regénycím, még ha magyarul Gyergyai Albert első fordítása okán évtizedek óta a Közöny címen ismertük is. (Én most mindkettőt használni fogom.) De nemcsak a cím miatt érdemel nagybetűt. 

Az Idegen fogalma (szó szerinti értelemben a felvilágosodás óta), tágabb értelemben a huszadik század eleje óta óriási, ezerféleképp értelmezhető fogalom, nem csak és talán elsősorban nem a fikciós irodalom világában. Sokféle tartalma van az idegen szónak. Néhány kiváló kultúrantropológiai munka (pl. Antropológia és irodalom, valamint Az Idegen. Variációk Simmeltől Derridáig tanulmánykötetek, vagy Biczó Gábor Hasonló a hasonlónak című könyve) leginkább a szó elsődleges értelmében vizsgálja filozófiai-irodalmi-antropológiai összefüggésekben: bennszülött, jövevény, hazai-külföldi ellentét értelemben.
Albert Camus
Az ember csak képekben tud gondolkodni. Ha filozófus akarsz lenni, írj regényeket” – írja Camus. Nem titkolta soha, hogy művei elsősorban filozófiai művek. A Közöny azonban, bár tézisregény, irodalmi műnek is kiválóan értékes. Éppen nyitottsága, nehezen magyarázhatósága révén. Szándékolt papírfigura, csekély értelmű és nem gondolkodó anti-regényhős a történet Meursault-ja? Ő beszéli el értelmetlen, gyilkosságba forduló életét, és a szövegét feljegyző író valahol a jeges háttérben véletlenül sem kerül közel ehhez a majdnem karikaturisztikusan gondolkodni és érezni képtelen antihőshöz. Látszólag…de figyelmesebb olvasásra nemcsak Meursault története abszurd, hanem az író rejtett rokonszenve is annak látszik. Vagy csak akkor kezd titokban rokonszenvezni hősével, amikor az kizökken az értelmetlen létezés öntvényformájából? De hiszen egy értelmetlen és magyarázhatatlan gyilkosság révén zökken ki. Igen, épp ez teszi súlyossá a történetet és sugallatát – mert Camus itt nem segít könnyű tételességgel, mint néhány más művében.

A szikár belső monológ a gyilkosság elbeszélésének tűzforró pillanatában elveszti szikárságát. Alberto Moravia kritikája ezt stílustörésnek ítélte, de talán nincs igaza. Az áldozattá váló arab teste a tengerparton, a késén megcsillanó vakító fény, a nap hatalmas ereje, mely kizökkenti a semmi-életű Meursault egész eddigi létét. A kibírhatatlan fény hősünk létezéséről óriási kérdőjelet rajzol a homokba, talán a vakító égboltra is - a kulcsjelenetben jogos némi stílusváltozás… (Fontos pont a könyv értelmezéséhez, és van több is, a szerző semmi tanulságot nem kínál az eligazodásban.)

Éppen 50 éve készült Visconti filmváltozata. Franz Kafka életműve mellett a huszadik századi irodalom legnagyobb idegenábrázolása a L'Étranger. Camus a filmet nem tartotta művészetnek, nem is igen érdekelte, és a Közöny esetleges filmre vitelét megtiltotta, végül (nagy nehezen) felesége engedélyezte egy híres olasz producernek, a rendezők közül is ők válogattak. Luchino Visconti rendezhette meg. 
Meursault tengerparti útja a gyilkosságig és maga a gyilkosság – Visconti filmjének is talán hibátlan képsora: képekben éppenséggel tudott gondolkodni a rendező, de a képek filozofikummá változtatása nem volt adottságai között, régi remekműveiben szerencsére nem is kereste. Visszatekintve kudarcára, más jelentékeny alkotókra gondolhatunk: Antonioni vagy Bergman, vagy talán a bűn-bűnhődés-kárhozat legmélyebb filmalkotója, Robert Bresson életműve, példája merülhet föl. Bresson Dosztojevszkijt csak előképnek használta, nem illusztrált. Visconti javára szól, hogy a Közöny esetében ő is az eredeti mű erős változtatására készült: a hatvanas évek francia-arab háborús környezetébe helyezte volna át a történetet, ettől az örökös (Camus felesége) nagyon élesen elzárkózott.
Luchino Visconti
Többet alig tudok írni a filmről. A film gyilkosság előtti első része korrekt és profi előadás, pontos, értelmes ritmussal és előadásmóddal. Értékes a koporsó melletti virrasztás, majd a halotti menet groteszkséget sem nélkülöző képsora. A gyilkosság utáni második fele már érdektelen, a tárgyalás és az abban résztvevő bírák, tanúk, ügyvéd ábrázolása a paródia szintjére süllyed. Még a Meursault-t játszó Marcello Mastroianni sem tud semmit hozzátenni az értelmezéshez: talán Visconti állandó színésze, az arcjáték-nélküliségét néha elképesztően sokjelentőségűvé, rejtélyessé változtatni tudó Alain Delon más, kicsit több lehetett volna. Mégsem a színészen/színészeken múlt, mint ahogy nem az egyik legnagyobb olasz operatőr, Gianni Rotunno korrekt munkáján sem.

A film velencei fesztiválbemutatóján általános nemtetszést és csalódást keltett, örök fesztivál riválisa, Fellini, gonosz iróniával gratulált neki a zavartan hallgató nézőtéren: „A legjobb filmed, kedves Luchino”. Ma, évtizedekkel később szinte közmegegyezés, hogy a Közöny Visconti leggyengébb munkája. Én sem szerettem annak idején, de most újranézve egyáltalán nem a „legrosszabb”, hanem a „legjelentéktelenebb” filmjének érzem. Ez sem dicséret. Nincs bizarrabb, szomorúbb filmtörténeti pálya, mint Viscontié… Életműve, még ha érdektelenségbe fulladt is, nem akármilyen tanulsággal jár.

Inkább a regénynél maradok. Évekkel ezelőtt egy addig csak újságcikkeiből s főként Algériában ismert francia nyelvű író, Kamel Daoud, óriási szakmai és rétegsikert aratott első regénye, a Meursault, contre enquête (tavaly megjelent magyar fordításban: Új vizsgálat a Meursault-ügyben). Megkapta a legjobb elsőkönyves írók Goncourt-díját, de előtte a „nagy” Goncourt döntőjébe is bejutott.

Az arab-francia szerző könyve egyrészt szűkebb horizontú. Másrészt távlatosabb. Ez furcsa paradoxon. Filozofikus távlatú könyv, melynek beszélője Meursault hajdani áldozatának megvénült öccse, aki haraggal – szinte rögeszmésen – hangsúlyozza, hogy az áldozat Camus-nél arctalan és nyelvtelen háttérkellék. Neve sincs, és mert meg sem szólal, nyelve sincs. Ez az „ellenvizsgálat” az ott élő arabok szemszögéből egy francia Idegen (egy „rúmi”) bűntettét kutatja.
Kamel Daoud
Daoud újságírói tevékenységét abbahagyni kényszerült, mert a könyve miatt a radikális muszlim vezetők halálos ítéletet mondtak a fejére. („Üvölteném, hogy szabad vagyok, és Isten egy kérdés, és nem egy válasz”.) Camus Idegenjében semmilyen – sem filozófiai, sem jelképes – értelemben nem lényeges, hogy Meursault egy arabot öl meg. Vagy mégis? Daoud latolgatja: felszínesség, nemtörődömség Camus algériai világának „arab nélkülisége”, avagy tudatos írói alapállás, világszemlélet. Az arab író Idegen-értelmezésével mindenesetre újabb lehetőséget kaphat a könyv újraértelmezése.
Camus Idegenjének nagysága és súlyossága vitathatatlan, nem fér bele a kötelező olvasmányok vagy az irodalomtörténeti klisék ketrecébe.

Kapcsolódó korábbi írásunk: A boldog idegen


2017. május 8., hétfő

Bringa-tér-idő

Írta: Inkabringa


Mindig ódzkodtam attól, hogy a bringázás köré valamiféle filozófiát építsek. A bringa mindenekelőtt egy közlekedési eszköz. Olykor teherhordó eszköz is. Valamint sport- és szabadidős eszköz. Akárhogy is, arra van, hogy haladjunk vele. A bringával haladás azonban oly igen édes kikapcsolódás tud lenni, hogy mégis azt hisszük, hogy több annál, ami.

Példának okáért, amikor bringával tekerek felfelé egy hosszú, meredek emelkedőn, ami ráadásul sűrűn kanyarodik is, néha még én is azt gondolom, hogy „ki volt az a hülye, aki ide utat épített?” Ámde, ha a túloldalon szép kacskaringósan gurulok lefelé, lenge szellő lengedez, és csak úgy szalad a világ, már arra gondolok, hogy milyen korszakalkotó ötlet volt ide utat építeni. Ebből életértelmező, sorok között kiolvasott következtetések is levonhatók, de teljesen felesleges ezzel bíbelődni. A bringázás örömét az adja meg, hogy haladunk úgy, mintha nem is mi mennénk, hisz ott a járgány, de mégis mi adjuk az energiáját.

A legjobb dolog a bringában a gyors helyváltoztatás. Ha elegem van a honi zordon miheztartásvégettből felpattanok a bringámra és eltekerek az ellenkező irányba. Addig tekerek, amíg azt nem érzem, hogy most már kiszaladtam a világból, és akkor megnyugodva visszagurulok. Ebben az értelemben ebben az országban elengedhetetlen léteszköz a bringa. Meg aztán a világban létezés szinonimája is, az „egy kis független nyugalmat” keresésének megtestesülése.

Áprilisban Róma megadta nekem, hogy „felfedezzek” egy bringahidat a Teverén (mi mást? és ki más?) a Flaminia negyedben, amiről egyébként még Gergely sem tudott. (A helyes írásjel ez esetben: !!!!!!!) Futkároztak, ugra-bugráltak, sétáltak, sütkéreztek, bicikliztek rajta az emberek a pezsgő napfényben. Lenyűgözött, hogy külön hídjuk van a római bringás-gyalogos népeknek, ahova nem törhet be az autóforgalom. Szép, modern, tágas híd, kedvtelve átmasíroztam rajta. Még sokkal jobb lett volna bringával keresztültekerni a hídon, meg egész Rómán, meg egész Olaszországon.

Már itthon, e kies, autóbarát Budapesten, utánaolvastam a hídnak. A nagyvárosok többsége az autósoké, csak némely helyeken képesek ilyen elegáns gesztusokra a bringások felé, mint Rómában is. A bringahíd a Flaminia kulturális negyeddé alakításának része a MAXXI-val és az Auditoriummal együtt. A híd neve Ponte della Musica-Armando Trovajoli, 2011-ben avatták. A név ihletője, Armando Trovajoli olasz zeneszerző volt, aki De Santistól Ettore Scolán át De Sicáig számos filmrendezővel dolgozott együtt, és sok más zenei tevékenységét is nagyra becsülik hazájában. A magyar vonatkozás itt sem maradhat el, hiszen Sándor Pál 1987-ben rendezett Miss Arizona című filmjének is Trovajoli volt a zeneszerzője (ITT). (Egyik főszereplője pedig Hanna Schygulla mellett Marcello Mastroianni, még ha nem is ez volt élete legnagyobb alakítása.)

Ez a híd már Rómáé, a rajta átkelők minden örömével és fájdalmával együtt, egy néhány napja olvasott olasz hír alapján legalábbis erre jutottam. (Jusson eszünkbe 200 éves poétánk Híd-avatás című balladája.) Lehetne a Dunán is egy modern, szépséges bringahíd, ami mondjuk Kocsis Zoltán vagy Esterházy Péter nevét viseli. Sem híd nem lesz, sem róluk nem szabadna elnevezni. Leírnom sem lett volna szabad. Egyrészt, mert mindig vannak, akik alig várják, hogy felháborodhassanak, másrészt, mert ha itt valamit valakiről elneveznek, garantáltan egymásnak esnek e hon lakói. És persze az autósforgalmat is nagyban akadályozná (ez már egy típusmondat), meg az esélyegyenlőtlenséget is rombolná, ha a bringások egy saját hídon fütyörészve átgurulnának a Dunán. Nem hinném, hogy Budapestnek egyhamar bringahídja lesz. Azzal is megelégszem, ha a városból kivezető utakat nem zárják el a bringások elől. Legalább kimenekülni lehessen kedélyesen fütyörészve.

Ha térben kalandoztunk a bringával, akkor kalandozzunk most időben is. Ha tehetném, én csak azért lennék egy kicsit megint hároméves, hogy a pedál nélküli bringát kipróbálhassam. Az én gyerekkoromban nem volt ez divatban, pedig jó lehet.

Bár szerettem a háromkerekűt is, amit ragyogó boldogsággal tekertem őrült sebességgel. Persze a nagytesókat és unokatesókat így sem értem utol, mégis derült bizalommal tepertem utánuk a háromkerekűmön. Nem is volt ez gyermeki naivitás, mert a nagyok közül valamelyik mindig bevárt. Olyan is volt, hogy más háromévesekkel bandába verődve szédült tempóban tekertünk a háromkerekűkkel körbe-körbe egy ház körül: nagy csudálatossága ez az életnek. Nemrég egy parkban láttunk egy kislányt a pedál nélküli bringájával egy szökőkút körül körözni megállás nélküli lelkesedéssel. Ó, de megértem. Elindult a nagybetűs bringás életbe. 



2017. május 2., kedd

Májusi hideg

Írta: Bikassygergel


"Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse..." - Vagy mégsem, mert e régi verses műdal az állami ünnepségek hazugságát árasztja (vagy csak árasztotta?) Akárcsak a "Gyertek lányok ligetbe, ligetbe /Szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe" rigmus.
Hideg van. Tavaly ilyenkor is hideg volt. Rút, vigasztalan idő. Az is lehet, sokáig tart.

Nem kellett volna Rómából hazajönni, ott meleg volt, és minden virágzott. A lilás-rózsaszín júdásfa virágzást le sem fényképeztük, de több tucat fotónkon régóta ott virágzik. Hazaérkeztünk, a ridegen csatakos hazugság országába. Búsan sajnálkozunk? Hja kérem, ne utólag legyen valaki okos.

Májusról a hazugságok mondják, hogy csakis csodálatos, csakis vonzó. Szép Ernő ravaszul elhiteti az emberrel, de őt lehetetlen utánozni. Fogalmam sincs, kik a tavasz nagy írói, nyilván a romantikusok. Bennem jó ideje rág a kételkedés férge, azt a gyanúmat erősítve, hogy kártékonyan hazug minden romantika, még a jó öreg Dumas és a jó Victor Hugo romantikája is. Biztos sokat írtak a tavaszról, kutassa az irodalomtörténet. Villanásra eszembe jut, hogy Krúdy az őszről és nagy havas télről írta legjobb lapjait. Krúdy csalhatatlan.

Az egyik legszebb és legkeserűbb filmre emlékezem, Chris Marker Szép május című nagy dokumentumára. Párizs akkor is (1960 táján) olyan dúlt és bizonytalan volt, mint mostanság: Algériában háború, katonáik Párizsban is puccsra készen, fasisztáik bent a hadseregben... 

Chris Marker, aki élete végéig megőrizte az ellenállásban kapott fedőnevét, bravúrosan átvilágította Párizst májusban, és sikerült neki, ami csak a legnagyobb dokumentaristáknak: a közhangulat mélyét látta és láttatta meg, gyors utcai képriportokkal, hosszabb portrékkal, vagy csak vándorló kamerájával Párizs hajnali utcáin. Aki arra fogékony, "politikai film", aki nem arra, annak sokkal több. Alain Resnais (régi barátja) korai dokumentumai és a felülmúlhatatlan etnográfus Jean Rouch mellett Chris Marker több hosszú filmjével számomra (is) a legfontosabb, legnagyobb francia filmdokumentum-alkotó. Örülök, hogy halálakor, nemrég írhattam róla a Filmvilágban.

S ha már francia mozi-május, hadd emlékezzek meg itt, (anélkül, hogy ellenőrizném születési és halálozási dátumát) a nouvelle vague egykori különösen rokonszenves rendezőjére, Louis Malle-ra, akinek egyetlen filmjét sem tartja az utókor "remekműnek", viszont jó néhányat kivételesen jónak. Ráadásul épp Milou májusban címet adta '68 májusára emlékező keserű komédiájának, melyben Milou nem áttetsző blúzú egyetemista lány a barikádon, hanem egy nagypolgári idős férfiú (Michel Piccoli), aki rezignáltan figyeli (a vidéki lakhelyétől messze eső) Párizs ifjú felfordulását, s akinek bár van ilyen lányunokája, nem ért vele szót.

Malle legismertebb filmje nálunk nem ez (talán be sem mutatták), hanem a Zazie a metróban volt, majd főleg a Viva Maria, Brigitte Bardot és Jeanne Moreau forradalmi- és férfifaló párviadala a filmhumor győztes tengerén, Mexikóban...

Régi Párizsok, régi Zazie-k és Máriák... csak az tudja újraélni, aki akkor járt moziba.

Kapcsolódó írásunk: A 21. század prototípusa - Chris Marker



2017. április 24., hétfő

A fény, az árnyék és a Város

Írta: Inkabringa


Különleges és váratlan ajándékként néhány napot Rómában töltöttünk. Róma mindig élmény, de most egy gyógyírrel telt édenkert volt. Egyikünk sem először járt az Örök Városban, én is láttam már többször, Gergely pedig nagyon-nagyon sokszor, neki már tényleg és igazán egy saját Rómája van. Előre megfontolt szándékkal kiterveltük, hogy ebben a néhány napban csak lófrálunk, csavargunk, bámészkodunk. Nem kezdünk bele a turistarohangálásba, láttuk már, amit illik, most bennszülöttet játszunk. Rómában az is megesik, hogy szembejön velünk ő. Helyesen írva: Ő. Még helyesebben: mi mentünk szembe vele.
Marcello Mastroianni képe a Casa del Cinema falán - Villa Borghese
Fotó: Inkabringa
Az nem kérdés, hogy mi szeretjük Rómát, de úgy tűnt, Róma is szeret minket. Római napjaink gyönyörű, verőfényes tavaszban teltek, szikrázóan kék éggel. Talán sosem tűnt még fel ennyire, hogy Rómában milyen sok a fa. Lombos utcák, terek, parkok. A napfény icka-fickázott a fák lombjai között. (Nem lehetne Budapest is ilyen?) A Villa Borghese ovális pályája mellett pedig épp azon tanakodtunk, hogy mikor és kik használják, amikor hirtelen a semmiből megjelent egy uniformisba öltözött lovascsapat és körbeügettek. Mintha csak Fellini küldte volna őket. Álltunk megilletődötten, hogy igazán köszönjük ezt a gyors választ.
Fotó: Bikassygergel
A fák lombja között cikázó fény mellett még két nagy élményünk volt a fény-árnyékkal Rómában. Az egyik Anish Kapoor egyik műremeke, amit a MACRO-ban láttam. Ez az eredeti gondolkodású szobrász olyan, akinek a műveitől először seggre ülünk, aztán meglódítja a képzeletünket. Kapoor Mirror-sorozatának valamennyi darabja érdekes, a Sky Mirror-t valahol valamikor már odabiggyesztettem a blogba. A MACRO-ban különös „közösségi élményt” adott most a Mirror (Black) című műve. Kevesen voltak szerencsére a kiállítótérben, de ez a tárgy mágnesként odavonzotta a látogatókat: körbeálltuk. Semmi más, csak egy fényes fekete és sejtelmesen tükröződő nagy tányér. Mégis katartikus volt kapcsolatba kerülni vele. (A fotók semmit nem mondanak el róla.)
Anish Kapoor: Mirror (Black)
Olyan optikai élmény, ami nem enged. Ha valaki elindult felé, az az érzésünk volt, hogy mindjárt belép a feketeségbe, és eltűnik benne. Vadidegen emberek után kaptam volna, hogy „állj meg, ne menj tovább!” Amikor pedig én indultam el felé, akkor valósággal beszippantott. Nem tudtam, hol kezdődik a feketeség és hol tartok én. Lenéztem a lábam elé, hogy lássam, még nem ott vagyok, még nem vesztem bele. Torkomban dobogott a szívem.

Másnap ez a reveláció megismétlődött az Auditoriumban, Vinicio Capossela koncertjén. Az Ombra (Árnyék) című színházi turnéjának utolsó állomása volt Rómában. Amikor januárban végre Budapesten is megfordult, nem gondoltam volna, hogy áprilisban egy római nézőtéren ülünk a koncertjén. De milyen jó, hogy így történt! Még Gergely szerint is zseniális volt, ami őt ismerve olyan, mintha Capossela egyszerre kapott volna Oscar- és Nobel-díjat valamennyi kategóriában.

Capossela teljesen besorolhatatlan figura. Engem épp ez érdekel benne, a műfajfüggőknek fejtörést okoz, de mi lenne, ha létrehoznánk egy olyan műfaji címkét, hogy 'Capossela', és mindenki megnyugodhat. Egy biztos, nagyszerű előadó, szíve és értelme is van a színpadhoz. Egyébként is üdvös, ha e kettő együtt van egy emberben. Ráadásul mindig remek zenészeket toboroz maga köré, ez most is így volt, és ahogy a budapesti koncert után, ezúttal is földig hajolok előttük. Capossela hangja szárnyal, dörmög, hörög, rikolt, majd végtelen gyöngédséggel szól. (Mellesleg megjegyzem, női érzékeket bizsergető a hangszíne.)

Az igazi bukéját az adja, hogy mindig új utakat keres, kísérletezik. Én a közönség részeként mondom, hogy nem kell a publikum ízléskényelmét kiszolgálni, mert akkor könnyen eltunyul, elbutul. A művészet azért (is) van, hogy ezt megakadályozza. Capossela az igéző hangjával szép szelíden mindig új kihívások elé állítja a közönséget, és ezt nagyon helyesen teszi. Kísérletezik műfajokkal, stílusokkal, hangszerekkel, dallamokkal - okosan és empatikusan. A Biblia és a görög-római mítoszok, a folklór, a filozófia, a szépirodalom, a slágerek: Caposselánál nem egymást kizárók, nem egymás ellentétei, hanem összefüggőek, mint az erdőben az aljnövényzet. Az európai kultúra közös kincs, használjuk, ismerjük, gyúrjuk, formázzuk. Szimpatikus megközelítés.

A római Auditorium nagy és szép, kiválóan szólt a koncert. A koncert, ami igazából színház és főként varázslat volt. Ebben a csupa cicoma, harsány világban Caposselának volt mersze a közönségét az árnyékba hívni. Előadás közben abból is megsejtettem valamit, hogy milyen elementáris élmény lehetett kezdetben a mozi, a fény-árnyék nemes játékának élvezete. Hiába a high-tech, nekünk ebből a varázsból sajnos már semmi sem maradt. Buñuel szerint a filmet az álmok megjelenítésére találták fel, mégis alig használták erre. Capossela koncertje ezt az élményt is megadta.

Az előadáson Capossela elindult, a közönség pedig vele együtt lépkedett bele az álmok, a félelmek és ösztönök erdejébe. Ott bujkált az előadásban Platón barlanghasonlata és Jung árnyékszemélyisége. A félelmekből kinövő árnyak, amelyek elhatalmasodhatnak az egyénen és a társadalmon is. (A politika például remekül tudja használni ezeket az „árnyakat” a manipuláció eszközeként.) Az értelmünk elűzi az árnyakat és elvezet minket a többi emberhez. Nem is folytatom, mert az egész előadás olyan varázslatos, bizarr és finom és okos volt, ami kötetnyi tanulmánynál többet mond erről. A dalok végigvezettek a tudatalattiba rejtett vágyak, álmok, félelmek, ösztönök útvesztőjén. A zenekar egy átlátszó függöny mögött játszott, a rávetített árnyak álomszerűen varázsossá és bűvössé tették az előadást, majd a koncert végén ez a függöny hirtelen lehullt. (ITT)

A tavaly megjelent Canzoni della Cupa lemez a dél-olasz folklórra épül, de távolról sem folklórlemez, leginkább reflexió (műfaja tehát: 'Capossela'), egy nagyon különös zenei anyag, amit minél többször hallgatunk, annál mélyebbre látunk. A nyári 'Polvere' ('Por') után a mostani 'Ombra' ('Árnyék') színházi turné főként ennek a lemeznek az anyagára épült (pl. Scorza di mulo, Il Pumminale, L'angelo della luce, Pettarossa, Il treno), és tökéletesen illeszkedtek a koncepcióba régi dalok is (pl. Parla piano, Brucia Troia, Modì, Corvo torvo, Maraja).
A turné állomásain rögzített legjobb felvételek is tájékoztató jellegűnek mondhatók, nem adják vissza azt a hatalmas élményt, amit ez a látványvilág és a zene együtt adott. Ahogy az Anish Kapoor Mirror-járól készült fotó sem. A varázslat mindig a valóságban történik meg.

Nem véletlen, hogy a végletes és sok-tulajdonságú görög isten, a halál és élet, öröm és szenvedés között ingázó Dionüszosz kultusza adta nekünk a színházat. Szív és ész, szenvedély és értelmes teremtőerő: ez a színház. Ha így vesszük, Capossela is egy Dionüszosz. Ezt bizonyította az Ombra. Jó, hogy a világon van.

Előfordul, hogy olyanokról írunk a blogban, akik nincsenek benne a honi közbeszédben. Attól még jók, sőt zseniálisak. Hogy Vinicio Capossela miként fog a hazai közönséghez eljutni, sejtelmem sincs, ahogy arról sem, mikor tudunk Anish Kapoor tükrébe belenézni. Én az óriásplakátokat is erre használnám inkább, nem a sok sületlenségre. Ráférne erre az országra Capossela empatikus és egyben dionüszoszi szemlélete. A mi kis blogunk olvasóinak azonban szívből-igazán ajánlom, hogy ha valahol Európában alkalmuk lesz meghallgatni őt, ne hagyják ki a lehetőséget. Hogy én mikor jutok el ismét egy koncertjére, arról sincs fogalmam, országhatárokon átugrálni oda-vissza azért nem olyan egyszerű, mint elballagni a sarki klubba. Most már csak az a kérdés, mikor fog Capossela a sarki klubban játszani?

Anish Kapoor Mirror-ja, Vinicio Capossela Ombra-ja, és a római fák lombjában játszó napfény összeért bennem. Itthon fel kell tűrnünk az ingujjat, mert a ránk szabadított árnyakból túlságosan is sok jutott nekünk. El kell űznünk az árnyakat, hogy ne váljunk egymástól és a világtól elzárkózó országgá. Az borzasztó lenne. A dionüszoszi mélyről jövő, szenvedést is ismerő életerő segít ebben. Látom én ezt pislákolni itthon is többekben. Itt van az, megvan az.



2017. április 18., kedd

Tűzharc a Guggenheim Múzeumban

Írta: Bikassygergel


Tűzharc kémek és ellenkémek között. Nyilván a tömegfilmek rendezői és nézői számára a Guggenheim Múzeum úgy érdekes igazán, ha mesterlövészek jó negyedórán át kisebbfajta mészárlást hajtanak végre benne. Filmünk esetében (melynek címe és rendezője, valamint főszereplői maradjanak csak említés nélkül) a New York-i Guggenheim Múzeum a csúcsjelenet helyszíne. Valóban érdekes lenne megtudni, mit vettek fel az eredeti helyszínen (a külsőket bizonyára), és mit rafinált díszletekben, és mennyibe került a pompás díszlet, valamint hány éves a kapitány...
Guggenheim Múzeum - New York
Magam csak a velencei Guggenheimben jártam: kisebb, mint a New York-i, tűzharcra sem emlékszem, de zseniális látvány, háttérben a Canale Grandéval.
Guggenheim Múzeum - Velence
Hogy Rómára térjek - általában mindig Rómára térek - Rómának nagyon sokáig nem volt igazi modern kortárs-múzeuma. Néhány éve van már kettő is, a Flaminio negyedbeli MAXXI, és a Via Nomentana közelében helyet kapott MACRO. Kiválóan modern építészeti remeklés mindkettő, de a Guggenheimek mögött elmaradnak. A MACRO kisebb, és talán kevésbé látogatottabb, mint a MAXXI. Annak az interneten olvasható reklámszövegnek sem szabad felülni, hogy a tetőteraszán levő étteremből csodálatos kilátás nyílik Rómára. Ráadásul a mi látogatásunk vasárnapján az étterem épp zárva volt, és alig lézengett néhány látogató a múzeumban.
MACRO - Róma
Új kiállításáról majd máskor írunk, most térjünk vissza a Flaminio negyedbe, ott emelkedik ugyanis a szintén építészeti remekmű, az Auditorium. Bármily furcsa, Rómának hosszú ideig nemcsak modern kortárs múzeuma nem volt, hanem modern hangversenyterme sem. Amióta - talán 15 éve - felépült, csodájára lehet járni. Erdős-dombos környezetben a tájba illeszkedve három nagy kupolával találkozik az ember. 

A főbejárattól körfolyosó köti össze őket. A magyar látogató akaratlanul a (szintén nem régi) MÜPÁ-hoz hasonlítja, eleinte kisebbnek érezzük, bejutva a legnagyobb kupola alá, rádöbbenünk, hogy nézőtere jóval nagyobb. 
Auditorium Parco della Musica - Roma
Persze nem biztos, hogy minél nagyobb egy hangversenyterem, annál jobb. Ránki Dezsőt nemrég hallottam (vagy a Klasszik Rádióban, vagy egy szomszédos hullámsávon), épp arról beszélt, hogy számára a Zeneakadémiánál nagyobb nézőtér már nem jó, sőt már a Zeneakadémia is túl nagy. Zeneértő végképp nem lévén, ezt csak idehozom most, a pompás római Auditórium hatalmasságának ellenpontozására. Az Auditóriumban rendezik egyébként jó néhány éve minden ősszel a Római Filmfesztivált. Ezt hatalmas összeggel és reklámmal alapították, művészi eredményei a kezdetektől nagyon csekélyek. Vörös szőnyeges sztárparádéi és elegyes díjai sem rontják le a rendkívüli Auditóriumot. Annak igazán amúgy is a zenei programjai adják értékét. Erről is legközelebb írunk. Mindenki legyen türelmes.