Keresés ebben a blogban

2017. február 27., hétfő

Componidori

Írta: Inkabringa


Oristano Szardínia szigetének 30 ezer fős városkája. Az év nagy részében olyan, mint a többi mediterrán kistelepülés. Ámde ilyenkor pompázatossá válik. A farsangi időszak végén itt rendezik meg Sartiglia ünnepét ötszáz éve. Nem hiányzik az eszem-iszom, mulatozás sem, hisz farsang enélkül nincsen, de mégis más egy kicsit, itt kevésbé a dévajság a jellemző. Talán a legméltóságteljesebb farsangi ünnep.

A Sartiglia valójában egy lovasjáték, eredete a lovagkorig nyúlik vissza. A szaracén kereszteslovagoktól eredeztetik, de az ókori termékenységünnepekig mélyednek a gyökerei. Mostani formáját, kinézetét, jelmezeit, szabályait az 1500-as években kapta és azóta ehhez szigorúan ragaszkodnak. Mégsem vált nevetséges pózolássá vagy kiüresedett szertartássá. A titka az lehet, hogy a kezdetektől napjainkig a közösségből jön és a közösségért van.

Oristano két tekintélyes farsangi grémiuma a San Giovanni (a földműveseké) és a San Giuseppe (az ácsoké). Ötszáz éve ez a két testület felelős a Sartiglia megszervezéséért és a Su Componidori megválasztásáért. Évente február 2-án e két testület és a város aktuális vezetése összegyűlik és megválasztja a Su Componidori személyét. A legnagyobb megtiszteltetések egyike, ami érheti e városka lakóit, ha vezethetik egy adott évben a lovasok menetét.

A Su Componidori megválasztásához két fontos kritériumnak kell megfelelni. Az egyik, hogy kiváló lovas legyen. A másik, hogy a város lakói tisztességes és becsületes emberként tekintsenek rá. Mivel e két kritérium férfira és nőre is érvényes lehet, itt fel sem merül a „gender-kérdés”, számtalan nő és férfi nyerte már el az évszázadok alatt ezt a nagy tisztességet.
A Su Componidorit a Sartiglia ideje alatt a legnagyobb csodálat, tisztelet, figyelem és áhítat övezi. Hétköznapjaiban lehet fodrász vagy tanár, de Su Componidoriként istenné válik, a közösség egész évi jólétének varázslójává. Egy erre kijelölt helyen a két szervező grémium, a város vezetői és a családtagok jelenlétében, rendkívül cizellált félévezredes szabályok szerint, fiatal lányok felöltöztetik, ráadják a maszkot, felültetik díszes lovára, és aki hétköznapi emberként ment be, az istenként lovagol ki az őt váró ünneplő tömeghez. A kezébe kard vagy jogar helyett ibolyacsokrot adnak, ami mi mást, a tavaszt jelképezi és mindazt, amit a tavasz szimbolizál. (Az öltözködési ceremónia ITT megtekinthető.)
A Su Componidori tehát nagy tisztesség. Ugyanakkor komoly próbatétel is, hisz az ünnep ideje alatt nem veheti le a maszkját, és nem érintheti lába a földet, végig a lován kell maradnia. Ez praktikusan azt jelenti, hogy az evés-ivás és egyéb biológiai szükségletek során az egyszerű elintézési módokhoz nem folyamodhat. Legjobb, ha nem is gondol rájuk. Nehéz tisztesség.  

A Su Componidori a szintén jelmezbe és maszkba öltözött lovasok, a potentátok, a zenészek és a város apraja-nagyja kíséretében végigvonul az utcákon a Sartiglia helyszínére. A Sartiglia során a katedrális közelében a lovaspálya fölé egy középen lyukas ezüst csillagot függesztenek, és a lovasoknak galoppban kell kardjukra fűzni. A galopp bizony gyors tempó, a csillag meg kicsi, így a játékra vállalkozóknak valóban ügyes lovasnak kell lennie. A 'sartiglia' szó 'sors és szerencse' jelentésben fordítható. Ugyanis a hagyomány szerint minél több ezüst csillagot gyűjtenek össze a lovasok, annál szerencsésebb és bőségesebb éve lesz a város lakóinak. Így aztán minden egyes megszerzett csillagot olyan ovációval fogadnak, mintha egy világversenyen volnának. A játékot a Su Componidori kezdi és a lovasok közül neki van egyedül arra lehetősége, hogy rontás esetén még egyszer próbálkozzon. Erre nagyon ritkán kerül sor, mert a Su Componidorik kiváló lovasok.
A Sartiglia végén a Sa Remada a befejező aktusa az ünnepi szertartásnak, amikor a Su Componidori az ujjongó tömeg között végiglovagol a város utcáin, és lova hátára feküdve az ibolyacsokorral áldást oszt a közösségre. A nap hátralevő részében lovascsapatok elképesztő ügyességű és merészségű mutatványaival szórakoztatják a közönséget. (ITT megtekinthető egy összefoglaló.)
A Sartiglia egy különleges, aprócska gyöngyszeme Európának. Szardínia szigete félévezrede őrzi ezt a messze időket magába foglaló közösségerősítő hagyományt. A Su Componidorit a közösség egy napra istenné teszi és ő emberfeletti odaadással teljesíti feladatát értük.

A játék nagyon fontos az egyén és a közösség életében is, mert felszabadít a görcsök alól, oldja a feszültségeket. A játék bölcsebbé tesz. A farsang is a játék egyik formája. 



2017. február 24., péntek

Dance Macabre

Írta: Inkabringa


Amit nem ismerünk, az nem is érdekel és nem is lehet jó. Ezzel a mondattal minden kíváncsiságot és érdeklődést kiölhetünk magunkból. Addig szűkíthetjük a horizontunkat, hogy már az élet-halál kérdések sem férnek bele. Élet és halál együtt jár, ha valamelyiket negligáljuk, abból zűrzavarok keletkeznek. Mindkettőre volt már példa.

A farsang valójában az életet akaró, sőt követelő, egyúttal a halál elkerülhetetlenségét elfogadó vérbő vircsaft. Az európai farsang az antik görög és római hagyományokból, a középkori és reneszánsz népi kultúrából, az ősi termékenységmítoszokból és agrárkultuszokból, valamint a társadalomkritikus komédiázásokból tevődik össze. Európában a tél és tavasz közötti átmenet a természet halálának és feléledésének időszaka. Ez a farsangi mulatságok ideje, vagyis az élet és halál körforgását ünneplő időszak.
Pieter Bruegel: A Farsang és a Böjt harca
Európa-szerte elterjedt fontos alkotóeleme a farsangnak a halottas tánc, a jelképes halottas menet (pl. szalmabábuk égetése) és a temetési paródia. Itt is ősi termékenységrítusok és szatirikus-pikírt társadalombírálatok keverednek egymással. A szent és a profán vidám ütközése a farsang. A nagy járványok egész nemzedékeket és településeket sodortak el az élők sorából. A haláltánc középkori műfaja nem csak a farsangi időszakhoz kötődött, de a nagy pestisjárványokat most is őrzik az olasz karneválokon máig népszerű egykori pestisdoktor maszkok.

A farsangi halottas menetek célja és funkciója a télűzés, téltemetés. Tűnjön el a halott természet látványa és éledjen, pezsdüljön, színesedjen a világ. A temetési paródiáknak a természet életre keltésének vágyán túl nagyon erős és velős társadalomkritikus éle is volt. Kifigurázták a basáskodó és álszent egyházi és világi méltóságokat, hisz a farsang törvénye szerint a földi vagyon mit sem ér a halál előtti egyenlőségben.

A temetési szertartások kenetteljes közhelyeinek paródiáját obszcén utalásokkal és vaskos kiszólásokkal tarkították a farsangi téltemetéskor. Ősi termékenységszimbólumok jelentek meg, melyek Afrikától Szatmár megyéig mindenhol a világon ismertek. A hazai etnográfusok sokat panaszkodtak, hogy értékes folklóranyagaikat nem tehették közzé, mert az erről döntők prüdériája miatt tilos volt nyomtatásban megjelentetni az elhangzott mégoly kiváló szövegeket, vagy kiállítani egy olyan farsangi koporsót, melynek tetejét elhúzva a benne levő fabábu fallosza keljfeljancsiként kiugrik. A döntnökök nem ismerték a farsang tótágasra állított világának természetét. Holott a mondókák és népdalok is kétértelmű pajzánságokat rejtegetnek. 

A tömegkultúra és a hamis pátoszban tocsogó nemzetképzés csatájában a nagy vesztes a népi kultúra. Ma már sokan a mulatós popzenével mossák össze vagy tulipános ládán üldögélő bajszát pödrő kövületnek tekintik. A folklórt a nemzeti nagyság bizonygatására használni nagy hiba: sterilizál, sematizál, meghamisít, sarokban porosodó szent tehénné tesz egy összetett, sokjelentésű, életteli kultúrát. Vannak, akik a folklór valós értékét visszaadják, rájuk érdemes hallgatni. Például az idén hetven éves Sebő Ferencre is.

A prüdériának esett áldozatul az európai népi és karneváli kultúra legértékesebb fennmaradt gyöngyszeme, Rabelais Gargantua és Pantagrueljének magyarra fordítása is. Nem jelenhetett meg a vaskos-élces, tekintélyfricskázó szófutamok miatt. Szégyellős töredékek után a 16. században írt több kötetes műből csak a 21. században került egyelőre kettő (a Pantagruel és Gargantua) az olvasók kezébe  teljes magyar fordításban. (Írtunk róla ITT) Obszcén, sikamlós, de nem trágár és közönséges. Csillogó példája a reneszánsz magas kultúra és a karneváli népi kultúra ötvözetének. Ragyogó és irigylésre méltó szellemi szabadság lengi át ötszáz év távlatából is. Rabelais tökéletes lenyomata a farsangi hagyományoknak. Minden eleme megtalálható a magyar és az európai farsangi szokásokban. Aki ismeri a farsangi folklórt, az barátsággal olvassa majd Rabelais-t, és aki olvasta Rabelais-t, az nagy örömét leli a farsangi folklórkincsben is.

A farsangi temetési paródiák nem a halált gúnyolták, nem vonták kétségbe hatalmát, része volt az életnek. A feje tetejére állított világ vidor karikatúrája a farsang. Példa erre Rabelais Pantagrueljében a földi urak túlvilági büntetésének groteszk leírása. (A felsorolás nem szöveghűen teljes, csak válogatás.)
Nagy Sándor például vásott gatyák foltozgatásával tengeti életét. Xerxész utcai mustárárus, Akhilleusz ótvaros, Hannibál tyúkász, Antoninus lakáj, Lucullus pecsenyesütő, Hektor kukta, Parisz toprongyos, Néró kíntornás, Julius Ceasar és Pompeius hajót kátrányoztak. Artúr király kalapzsírvakaró, VIII. Bonifác pápa lábasfödél-emelgető, Sixtus pápa bujakórosok kenceficélője.

Majd ezt írja a reneszánsz Rabelais a farsang groteszk igazságának szószólójaként:
De a filozófusok és azok, akik ezen a világon szűkölködtek, a túlvilágon urak lesznek. Diogenész nagy pompában, bíborba öltözve tündökölt, jobb kezében jogart tartott, és azzal bőszítette Nagy Sándort, hogy silányul összetoldott-foldott gatyáért cserébe fahájjal kente a farát.

Rabelais a farsang jellegzetes játékos-ironikus átkozódó szófordulatait is felvonultatja:
„... kénköves, tüzes eső pusztítson, és a föld nyeljen el benneteket, mint Szodomát és Gomorát, ha el nem hiszitek e Krónika minden áldott szavát!

Aki olvasta Rabelais-t, annak ismerősen cseng az ilyen mondat:
A mi segedelmünk jöjjön a nagy szemű Jupiter nevében, aki teremtette az öreg üllőt, a báró szót és annak minden csengő-bongó szerszámait.

Ahogy ez a farsangi temetési szónoklat is Rabelais szellemét sugározza:
Azok a szent igék, amelyeknek alapján előttetek elmélkedni kívánok e szomorú gyásznapon, meg vannak írva a vénasszonyok szoknyájának hetvenedik ráncában a következőképpen. Vájja ki a holló mindegyikőtök szemét. Hajatokból pedig a gólya fészket rakjon, melyet a szélvész szerteszéjjel hordjon. Fületekre pedig süketüljetek meg. Végül egyen meg a fene benneteket.

E két utolsó idézet is Rabelais tollára való lenne, de nem ő írta. Folklórkutatók gyűjtötték Szatmár megyében és Európa más pontjain is találni ilyet. 
Élt a farsang és győzedelmeskedett a halálon is.




2017. február 20., hétfő

Tettek ideje

Minden személynek joga van saját maga és családja egészségének és jólétének biztosítására alkalmas életszínvonalhoz, nevezetesen élelemhez, ruházathoz, lakáshoz, orvosi gondozáshoz, valamint a szükséges szociális szolgáltatásokhoz...”
Ez az egyik passzusa az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának, melyet újabban divat a kukába kívánni, de ha nem csak három és fél ember érdekeit nézzük, hanem az összes többiét is, akkor szükség van az ilyen alapvetésekre.

Február elején megnéztem, majd egy tárlatvezetésen ismét végigjártam a Kassák Múzeumnak a 20. századi lakhatási mozgalmakról szóló kiállítását. Ajánlani tudom mindenkinek, április elejéig még megtekinthető.

A kiállítótérben senki ne várjon hologramos, érintésre varázsolódó és mesterséges intelligenciával dúsított cyber-kalandparkot. Ezt a kiállítást nem a technikai káprázatért fogjuk szeretni, hanem a természetes emberi intelligencia és empátia, leges legelsősorban pedig az emberek közötti együttműködés miatt. A kiállítást egyébként olyan érdekes és döbbenetes anyagokból válogatták össze, olyan logikus és empatikus fonalra van felfűzve, oly mértékig áttekinthető és főként átérezhető, hogy látogatóként mi magunk is egy izgalmas kutatómunka folyamatában érezhetjük magunkat.

Hagyja tehát a rózsaszín szemüveget kényelmes öröklakásában az is, akinek még csak egy albérlet hirdetést sem kellett elolvasnia életében, és nézzen szembe azzal, hol, hogyan és miként került fedél a Magyarországon élők feje fölé.

A kiállítás szervezői, a Kassák Múzeum és a Közélet Iskolája, egy évig gyűjtötték és rendszerezték a hatalmas leletanyagot, hogy egy térben és időben behatárolt szegmensen keresztül képet kapjunk az ország lakhatási anomáliáiról. A kiállítás időben a 19. század végétől 1989-ig vezeti végig a látogatókat, térben pedig a fővárosra koncentrál főként. Kénytelenek voltak e tér- és időbeli behatárolásra, mert olyan kimeríthetetlen és sok bugyrú téma ez, amelynek mindenre kiterjedő átfogó kiállítására több évi kizárólagos kutatómunkára lenne szükség és tízszer ekkora kiállítótérre. E meghatározott témafelvetés ellenére a kiállítás mégis napjainkig ható általános tanulságokat hordoz az ország állapotáról.

Kezdjük a lakáspolitikával. A kiállítás anyagából is kiderül és a tárlatvezetésen megerősítést nyert, hogy a 20. század egyetlen kormányának sem volt tényleges lakáspolitikája, s ezt a hagyományt követik a 21. század kormányzatai is. Politikusaink mindig úgy el voltak foglalva magukkal és egymással, hogy e honban élők lakhatásának megoldására már nem futotta a kedvükből. Ha kénytelenek voltak foglalkozni ezzel a kérdéssel, akkor nekiláttak-félbehagytak, szankcionáltak, felszámoltak, kinyilatkoztattak és a legjobb esetben szemet hunytak. Úgyhogy ennyivel le is zárhatjuk a politikai szálat.

Ennél sokkalta érdekesebb és sokszínűbb történet a maguknak és családjuknak hajlékot keresők elképesztő küzdelme és leleményes túlélési képessége, hogy a kapzsi hiénákkal és a fegyelmező, de inkább közönyös államhatalommal szemben képesek voltak tetőt szerezni a fejük fölé. Érdekes információkat tudhatunk meg a barlanglakásokban és a ládavárosokban élőkről, a lakbérmozgalmakról, a lakásfoglalásokról, a munkásszállókról, a cigányság helyzetéről, a kalákában történő házépítésekről, a hajléktalanság elleni civil küzdelmekről és az újpalotai lakótelepen élők önszerveződő közösségéről, ahol mind a mai napig csak a tervei léteznek egy közösségi háznak, így üres betonfalakra vetítettek mozifilmet, pincékbe szerveztek irodalmi estet és jogsegély szolgálatot. Ha valamire, a hazai lakhatási mozgalmakra igazán jellemző ez a régi mondás: magad uram, ha szolgád nincsen.
Lakbérsztrájk az 1910-es években
Vázsonyi Vilmos ügyvédként fáradhatatlanul segítette a száz évvel ezelőtti lakbérmozgalmak során a kapzsi háztulajdonosoknak legkiszolgáltatottabb rétegeket. Krúdy is írt róla, úgy jellemezve, mint aki képes volt lelket önteni kortársaiba egy olyan korban, amikor „valami nagy unalom kezdett lenni a lelkeken”. A kiállítás szervezői megjegyezték, hogy a száz évvel ezelőtti állapotok mit sem változtak a 21. században sem. A kiállítás végén a szervezők rövid életrajzát is olvashatjuk. Ebből kiderül, hogy a diplomás gyermeket nevelőknek sincs feltétlenül megoldva a lakáshelyzete ebben az országban, nemhogy a hátrányosabb társadalmi pozícióval rendelkezőknek. De legalább még ebben az országban vannak, és tenni is szeretnének érte.
A lakbérmozgalmat támogató felvonulás az 1910-es években
Tavaly a Közélet Iskolájáról mi is hírt adtunk már a blogban. Az üdvös az lenne, ha egyre gyakrabban és egyre több helyen hallanánk a munkájukról. Mert amit ők is és néhány más szervezet is csinál, az vélhetően az egyetlen megoldása a 21. századi problémáinknak. Az ún. peremre szorítottak és a magasabb társadalmi pozícióban levők kölcsönösségen és egyenrangúságon alapuló együttműködése ez. Enélkül a kiszolgáltatott rétegek csak egyik napról a másikra túlélnek, az értelmiség meg csak helyben járva lamentál. A Közélet Iskolája épp ezt a szakadékot lépi át egy egyszerű trükkel: szóba állnak egymással tevékenyen, egymásra figyelve, egymástól tanulva, egymást bátorítva és előremozdítva.

Fő céljuk, hogy a társadalmi érdekérvényesítés képessége a társadalom minden rétegének sajátja legyen, és az egymás iránti felelősség érzete megerősödjön. Világlátott, diplomás emberek együtt kutatnak és dolgoznak hajléktalanságban és lakhatási szegénységben élőkkel hatékonyan és egymást inspirálva. Ezt a tárlatot is közös munkával hozták létre és az érintettségből fakadó érzékeny empátia komoly értéket ad a kiállításnak. A bölcsek köve egyetlen társadalmi csoportnak sincs a zsebében. A belterjességek, a betokosodott sztereotípiák és a társadalmi kirekesztések felszámolása útján sikerülhet csak a közös hangot megtalálni.

A lakhatási mozgalmak 21. századi története is izgalmasnak és fordulatosnak ígérkezik. A mostani kiállítás szervezői szerint némely 20. századi korszakot nehéz volt felderíteni, mert nem volt szabad sajtó, így sok mindenről nem írhattak. A szépirodalom és a naplók, memoárok segítették őket. Bízzunk benne, hogy ezzel a problémával nem kell majd szembesülnie a jövőbeli társadalomkutatóknak. Sőt, bízzunk abban is, hogy lesz társadalomtudományi képzés. Az biztos, hogy lakni mindig fognak az emberek valahol. A lakhatásuk milyensége és a kilátásaik azonban mindig, minden korban az egész társadalmat minősíti.

Február 23-án 17 órától tárlatvezetés és Sociopoly társasjáték lesz a Kassák Múzeumban.



2017. február 14., kedd

Monsieur Dudron: De Chirico, az író

Írta: Bikassygergel


De Chirico, az író? Toppanjon ide, aki ismeri. Hisz még a festőt sem eléggé.
Giorgio de Chirico: Önarckép
Van (vagy volt) a Noran Kiadónak egy "Huszadik századi novellák" című dicséretes könyvsorozata. Na, annak olasz gyűjteményében sem szerepel. Pedig a borítóján De Chirico egyik festménye (bosszantva magamat jelzem, hogy aránytalanul kis formátumra zsugorítva: "pirinyó Chirico" nem létezhet, ezért nincs is.) A kötetben negyvenhárom író szerepel, élő persze nincs köztük (vagy csak a megjelenés után halt meg, aki mégis?)
Marinetti nevére bukkanok: ő sem prózájáról ismert. Költőként az egész európai avantgarde-ra hatott, nálunk főleg Kassákra. Ez azonban nem akadályozta az akkor (1924-ben) még mindig szocialista Kassákot, hogy Bécsben összeverekedjen az akkor már fasiszta Marinettivel. Régi szép idők...

Nem sorolom mind a negyvenhárom írót, betöltenének egy átlagos blogbejegyzést. Sorolom inkább a nálunk ismeretlenek közül Carlo Emilio Gadda és Cesare Zavattini nevét. Gadda az huszadik század egyik legérdekesebb olasz írója.
Carlo Emilio Gadda
Kevés műve jelent meg magyarul, de a legfontosabb remekműve (Micsoda zűrzavar a Merulana utcában) soha. Állítólag "lefordíthatatlan": ez azt jelenti, hogy nehezen, csak nagy munkával lefordítható, és nyelvművész fordító kellene hozzá. Szomorú, de úgy látszik, nem volt, nincs ilyen... A Merulana utca egyébként Róma egyik forgalmas útvonala: a regény úgy indul, hogy bűntény történt az egyik, nem épp szegények lakta házában.
Via Merulana
"Krimi" volna? Ráfoghatjuk, de talán inkább magas színvonalú irodalmi játék: a ház minden lakás és lakója gyanússá és főszereplővé válik, hogy aztán... - de itt természetesen megállunk. Gadda a Rómában játszódó regényt elköltözése után, Torinóban írta, és ebben ez az érdekes, hogy telezsúfolta római dialektussal, csak Rómában ismert kifejezésekkel, és hogy még különösebb legyen a stílusa, bőszen használt benne általa kitalált és gyártott saját kifejezéseket. Amúgy is csak a háború után, elég későn vált ismertté, ma sem tudható - én biztosan nem tudom - kritikai-irodalomtörténeti siker-e a könyv, vagy a közönségé is? (Nem egyedülálló az ilyen eldöntetlen kérdés: Joyce Ulysses-e Rabelais, vagy a Don Quijote modern párja, felsőbb iskolák kötelezője - mégsem a legnagyobb olvasórétegeké.) Az ötvenes évek közepén Pietro Germi filmet forgatott a könyv nyomán. A tehetséges film nem hozott sikert, eltért már a neorealizmustól, melynek épp ő, Germi volt az egyik fő alkotója, és sokféle irányban "nyitott" maradt, ezért aztán műfaji bizonytalanságban marasztalták el.

Cesare Zavattini az olasz filmneorealizmus talán nem legnagyobb művésze, de egyik fő megteremtője, irányzat-alapítója, vezető alakja volt. Körülírhatjuk, de a legtalálóbb minősítést már életében megkapta: "a neorealizmus Pápája".

Ehhez alig lehet hozzátenni valamit. Hacsak azt nem, hogy miként a pápák átkerülnek az egyre kevésbé élő, egyre inkább megmerevedő Történelembe, úgy került a filmtörténet üvegtárlójába az egykor "legmaibb", leginkább eleven és mozgékony Zavattini. De Sica minden korai nagy filmjét ő írta, de hű maradt De Sicához 1954/55 utáni halványabb korszakában is. (Vagy fordítva: a rendező maradt hű őhozzá?) Változott a kor, és a neorealizmusnak hátat fordító Federico Fellini diadalmaskodott a Zavattini-diktálta irányzat és elképzelés fölött. Jókat vitáztak minden fesztiválon és filmkongresszuson. Sok filmművészeti kalandja és filmviták harsogása közben kevesen ismerik Zavattinit, a prózaírót - ebből az olasz novellagyűjteményből kicsit ismerősebb lesz ez az arca is.
Giorgio de Chirico, az író ismeretlenségben minden olasz művészen túltesz. Avantgarde korszakának egyetlen irodalmi remekét Hebdomeros címen 1925-ben jelentette meg. 

Írt később szabályos önéletrajzot is, de igazán érdekes a csak halála után olaszra fordított (francia nyelven írt) Monsieur Dudron. A fura cím mögött önéletrajzi fél-fikció rejlik játékos bakugrásokkal. Bár a kétezres évek elején újra megjelent kis példányszámban, nehezen megszerezhető. Bevallom, a 2006-os hatalmas római életmű kiállítás fénypontjának szántam, hogy nyilvánosan ellopom. Gyáva voltam, az őröknek fel is tűnt téblábolásom. Az egyik mintha pisztolyához nyúlt volna. (Elfelejtettem mondani: épp aznap a Köztársasági Elnök is meglátogatta a jubileumi kiállítást, egyenruhás és civil őrök is ügyeltek a termekben ugrásra készen...)
Giorgio de Chirico
Azóta megtudtam, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum könyvtárában megvan. Tavasszal, úgy tervezem, oda fogok járulni, immár nem lopás, hanem olvasás céljából. Addig is kiakasztottam egyik polcomra a Huszadik századi olasz novellák könyvborítóját, rajta De Chirico picinyre zsugorított, így is rejtélyt sugárzó képével.



2017. február 8., szerda

Álarcosbál

Írta: Inkabringa


A farsangi időszak fontos attribútuma a maszk. Szép is lenne, ha maskarás vidám emberek özönlenék el az utcákat. Megértem én azt az ellenvetést is, mely szerint most nem ennek van itt az ideje. Csak ne váljunk a korlátlan tehetetlenségek hazájává. Egy ismerősöm a minap kifejtette nekem véleményét a maskarás felvonulás mély immorálitásáról. Véleménye szerint a maszk elfedi viselője kilétét, alattomosságra, galádságra, a tekintéllyel szembeni tiszteletlenségre ösztönöz. Szerinte a farsangi jelzővel illetett rendezvények és az iskolai jelmezbálok szépen kezelhető mederben tartják ezt a frivol és szókimondó közösségi megnyilvánulást. Szerencsére – fejtegette - a farsang kívánása olyan régen eltűnt már a magyar néplélekből, hogy ilyen „maszk mögé bújt hazug szökdécselésre” senkinek nincs már igénye. Ebben sajnos igaza lehet. Közbevetettem, hogy a kritikátlan tekintélytisztelet sok bajt okozott már ebben az országban és védelmembe vettem a farsangi maskarázást. Ezt ő magából kikelve a nemzeti kultúrát lábbal tipró szemtelenségnek minősítette. Kurt Vonnegut nevezetes mondata jut eszembe: „Így megy ez.

Csakhogy a farsangi maskarázás nemhogy elrejti, hanem épp ellenkezőleg, fényes napvilágra hozza és leleplezi a hazug, pökhendi, hatalmaskodó képmutatásokat. A maszk tehát egyáltalán nem csak a bűnös takargatnivalók eszköze, hanem nagyon is fontos és pozitív szerepe volt mindig az emberi közösségek egészséges életműködésében.

Amikor látszólag maszk nélküli emberek szemrebbenés nélkül hazudnak a közösséget érintő kérdésekben, arra a következtetésre kell jutnom, hogy a maszkok száműzése tágas teret nyitott a sima képű hipokrita viselkedésnek. Erről szólnak a belga festőművész, James Ensor képei is, aki egész sorozatot szentelt a maszkoknak. Általuk a nyárspolgári öntelt és álszent korlátoltságot tette nevetség tárgyává.

A maszk a kezdetektől kísérője az emberi kultúrának. Eltakar, ez igaz, de csöppet sem aljas szándékok szolgálata miatt. A maszknak a különféle kultúrákban védelmező és erőt adó szerepe volt. Úgy hitték, viselőjét megvédi a gonosz, ördögi erők fenyegetésétől, s egyben képessé válik a közössége védelmére. A farsangnak - a télűzés és jó termés kívánása mellett - fontos a gonosz erőket távol tartó, közösségóvó szerepe is. A farsang célja egy adott közösség egész évi jólétének és jóllétének biztosítása. Mivel közösségi ünnepeink egyre inkább a kenetteljes feszengés és bamba bámészkodás mélaságába fulladnak, talán mégis felszabadító ereje lenne a körülményeskedéstől mentes, álságos tekintélyeket fricskázó, a közösség minden tagját egyenrangúan aktivizáló, felszabadult farsangi kavalkádnak.

A karneválok mellett a maszk másik fontos szerepe szerte e földön a vallási-rituális szertartásokhoz köthető. Számtalan helyen megfigyelhető az a hit, hogy a maszk viselője átlényegül, időlegesen az állati totemősök vagy a szellemvilág tudásának birtokosává válik. Rituálisan tehát képes hatást gyakorolni a köz javára.

A maszk nem csupán a karneválok és a vallási-rituális szertartások kísérője, hanem a színháznak is elengedhetetlen kelléke. Akárhogy is nézzük, az emberi kultúra története azt bizonyítja, hogy a maszk nagyon is fontos a valósággal való szembenézéshez.

Néhány példát hozok a világ különféle pontjairól arra, hogy a maszkok milyen fontos szolgálatot tesznek az emberi közösségeknek. Olyan helyeket és kultúrákat választottam, amelyek kellő messzeségben vannak belterjes köldöknézésre hajlamosító létközegünktől.

Kezdjük az északi sarkkör közelében élő inuitokkal. Időszámításunk előtt kezdődött meghitt kapcsolatuk a maszkokkal. Vadászó-zsákmányoló életmódjukhoz alakultak rituális szertartásaik. A tánc mellett a maszkoknak is kiemelt szerep jutott a közösségi ünnepeiken. Egyes maszkok az ősök szellemét jelképezik, hitük szerint viselésével az elődök közösségmegtartó bölcsességének birtokába jutnak. Az állatmaszkok a sikeres vadászatokat hivatottak elősegíteni, ugyanakkor a zsákmányolt állatok szellemét is megkövetik általuk. Köszönetet mondanak azért, hogy hozzájárulnak a közösségük fennmaradásához.
Inuit maszk
Indonézia legfontosabb jelmezes ünnepe a topeng. Főként Bali és Java őrzi ezt a hagyományt. Az évszázadok alatt az ősi rítusokat átszőtte a hinduizmus, buddhizmus és még számos kulturális hatás. A topeng célja, hogy a közösség nevében és érdekében üzeneteket küldjenek az isteni erőknek. Mellesleg a napi perpatvarok, túlkapások, bumfordiságok közösség általi vidám feloldását is adja burleszkszerű improvizációival. A topeng főként templomi évfordulós szertartásokhoz köthető, de előfordul esküvőkön vagy születésnapokon, egyéb közösségi eseményeken is. (Példa ITT

A topeng jelmezei és maszkjai rendkívül gazdagon díszítettek és mély jelentést hordoznak. Vannak közöttük istenségeket és démonokat szimbolizálók, uralkodói és hősi, de groteszk humorforrásként használatos maszkok is. A maszkot viselőket bátornak tartják, hisz úgy gondolják, a maszkkal ábrázolt erők átjárják a lényüket, különféle életeket engednek magukba, kapcsolatot teremtenek a szellemi erőkkel. A topengnek a maszkok mellett a mozdulatok és a zene is fontos része. Az indonéziai gamelán zene a 20. században a nyugati kultúrán nevelkedett olyan zeneszerzőket is megihletett mint Bartók Béla, John Cage, Eric Satie, Pierre Boulez vagy Steve Reich.

A japán no színházat az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. A no ősi hagyomány, a 15. századig csak vallási célokat szolgált, azt követően az emberi jellemábrázolás is részévé vált. A no színház meghatározó teoretikusa a 15. században élt Zeami, aki bevezette a yugen (vagy jugen) fogalmát. Ez a no színház alapvető esztétikai eszményét, a titokzatosság, sejtetés, elvágyódás kifejezését foglalja magába. A no színházra jellemzőek a lassú mozdulatok, a költői nyelvezet, a gazdagon díszített jelmezek, mozdulat, maszk és zene egysége. (Példa ITT) A no maszkokhoz személyes viszony fűzi a készítőket és a színészeket is. Maszkkészítő generációk alakítják ki a szabott kereteken belüli egyéni stílusukat. A színészek gondos mérlegelés alapján választják ki maszkjukat, amit aztán szintén generációkon át féltve őriznek. Különleges pillanatként tartják számon, amikor a színész magára ölti a maszkot, tükörbe néz és átlényegül, saját lelke vendégül látja a maszk által szimbolizált erőt. A no maszkok érzelemmentesnek tűnnek, de mégis a legárnyaltabb lelki rezdülések kifejezésére képesek.

Visszatérve kulturális bölcsőnkhöz, az Európa egyik pillérének tartott ókori görög mitológia egyik nevezetes maszkját is megemlítem, ama híres medúzafejet. Mint minden mítosznak, számos változata létezik. Medúza a három Gorgó egyike volt, akik félelmetes külsejükkel megrémítették a halandókat. Egyes verziók szerint a Gorgókat Pallasz Athéné büntetésből változtatta gyönyörű lányokból szörnyekké. Medúzát ember meg nem ölhette, mert aki ránézett, kővé dermedt. Perszeusznak isteni segítséggel mégis sikerült végeznie vele. A mítosz nyomán a medúzafejet a katonák pajzsukra festették, hogy megbénítsák az ellenfelet, s a gonosz erők távol tartására szent helyeikre is kitették.

Medúza mítosza számos remekművet inspirált az európai művészetben. A kanonizált példák sorolása helyett egy sajátos dalművet ajánlok a lista bővítésére, talán senki nem veszi szemtelenségnek. A honi kultúránkba kevésbé beékelt különc olasz dalnok (ideillő típusmondat: „hazai percepciója még várat magára”) énekel groteszk csacsacsát a görög mítoszról, amerikai barátja gitárjátékával, egy Svédországból kapott medúzamaszk ihletésére.
Éljen a farsang! Ha van, ha nincs.




2017. február 2., csütörtök

Hajnali álmok: Gül Baba sírja

Írta: bikassygergel


Gül Baba sírját keresem valakivel. Megismerem a tájat. Eszembe jut, hogy már egyszer ugyanitt kerestem, és nem találtam: akkor mással kerestem, és nem tudom, megmondjam-e annak, akivel most. Egy nagy város van alul, kőoszlopok mögül jól látható, de a hely mégsem stimmel, mondom, mert ahol vagyunk, az nem a Rózsadomb. Nézegetünk lefelé, a város hasonlít is, meg nem is. „Polonius” – mondom hirtelen, itt vagyunk! Abban a pillanatban rádöbbenek, hogy akár van olyan nevű város, akár nincs, én soha életemben nem jártam ott. Alkonyodik, szél támad, most már vissza kellene indulni. Félni kezdek: biztos, hogy sikerül?



2017. január 26., csütörtök

Itália Budapesten - A Maestro

Írta: Inkabringa


(Vinicio Capossela / Ilaria Graziano-Francesco Forni. MüPa, 2017. január 21.)

Hálátlan feladat olyan előadóról írni, akit nem sokan ismernek. Ámde nagyon hálás és főként élvezetes dolog ismeretlen előadókat felfedezni magunknak. Ilyenkor azt a felszabadító érzést éljük át, hogy valódi közönségként, és nem csupán a sztárgyártók által terelgetett engedelmes fogyasztóként tekinthetünk magunkra. Sok éve már, hogy ráakadtam Vinicio Capossela zenéjére. Semmit nem tudtam róla. A hozzánk addig eljutó habcsókos olasz slágerzene a legkevésbé sem tűnt izgalmasnak, és ezt az előítéletemet évtizedekig dédelgettem. Aztán felfedeztem Caposselát és rájöttem, hogy csodás kincseket zártam el eddig magamtól. Általa újabb nagyszerű olasz előadókat ismertem meg.

Évekkel ezelőtt írtam róla a blogban, semmi esélyét nem látva annak, hogy egyszer Magyarországon is koncertet ad. Íme, a világ még nem állt meg teljesen a forgásában. Megtörtént, amit alig hittem. Vinicio Capossela egy téli estén úgy kilenc tájban besétált a MüPa színpadára. Koncert közben többször átfutott bennem: itt van, tényleg itt van Budapesten. A MüPa jó választás volt a besorolhatatlan Capossela itthoni bemutatására. Sok zenei csemegét elhoztak már a hazai közönségnek, és remélem, megtartják ezt a jó szokásukat.

Vinicio Capossela a nemzetközi színtéren régóta elismert előadó, hazájában pedig valóságos kultusza van. Életműve széles skálán mozog. Ember legyen a talpán, aki címkét tud ragasztani rá. Olaszország nincs tőlünk elérhetetlen messzeségben, de az igazság az, hogy más európai országokból is nehezen jutnak el mégoly kiváló előadók is a széles hazai közönséghez. Egyszerűbb odamenni, mint kivárni, míg ideérnek. Nehezítő körülmény lehet a nyelv. Capossela például olaszul énekel. Itthon úgy alakult, hogy a magyart érti, és az angolt szereti hallgatni a közönség. Miközben olybá tűnik, hogy a zene és az olasz nyelv egymásnak lettek teremtve. Capossela pedig szépen beszéli és énekli az olasz nyelvet. Nagyon jó hallgatni az énekhangját, a beszédhangját, kiváló az intonációja és nagyszerű előadó. A zenéje magával ragad.

Vinicio Capossela megosztotta a színpadot ezen az estén két fiatal honfitársával. Az est első részében Ilaria Graziano és Francesco Forni lépett a színpadra. Gitárra és énekhangra finomított zenéjük kellemes és közvetlen. (Ízelítő ITT) Ilaria Graziano különleges hangjának „hangulata” engem valamelyest Szalóki Ágira emlékeztet. Talán a hazai klubokban viszontlátjuk még őket.

Capossela csak a második részben lépett színpadra. Várva vártam. Ő zeneileg, intellektuálisan és emocionálisan is igazi kihívás a közönségének. Nem lehet megunni, annyira sokszínű, izgalmas előadó. Kívánom, hogy legközelebb ugyanitt lépjen fel, de kétszer ilyen hosszú előadással.

Közönségként szeretem, ha nem kell bevett befogadói formulákhoz ragaszkodni. Amikor az előadás kanyargós utakon vezet, csupa kaland és felfedezés, az ritka gyümölcse a nézői élményeknek. Ilyenkor napok múltán is azt érezzük, hogy egyre gazdagabban bomlik ki bennünk az átélt élmény. Capossela koncertjén mindez megadatott.

Nem tudom, mit gondol Capossela a magyar közönségről. Azt sem tudom, a közönségből ki mennyire és melyik szeletét ismerte Capossela eddigi életművének, mikor beült a koncertjére. Nyilván sokan voltak, akik nagyon jól ismerik, s nyilván voltak, akik kevésbé. Aki az andalító olasz slágerek reminiszcenciáját várta, az meghökkent időnként. Azért bőven volt oldódásra és ütemre tapsolásra alkalom. (Ezt valamiért szereti a magyar közönség. Egyáltalán nem baj, csak jellemző.) A koncerten Bartók etnomuzikológusi munkásságát méltatta Capossela. Ő maga is kedvvel merül el a különféle kultúrák zenéjében. Egyszer rebetiko lemeze is megjelent, kiváló görög zenészekkel együttműködve, tisztelgésként a görög zene e különleges hajtása előtt. (Jut eszembe, miért nem jönnek Budapestre hosszú tömött sorban rembetiko zenészek?) A koncerten elhangzott L'aedo című dala is a görög zenéből inspirálódott.

A koncerten retrospektív áttekintést kaptunk Capossela elképesztő gazdagságú életművéből. Bár nemrég jelent meg új lemeze, melyben az olasz folklórból merített dalokat gondolta tovább, a budapesti koncerten az új albumról csak egyetlen dal, a Zompa la rondinella hangzott el. Az est folyamán Céline, Primo Levi, Bartók, Tarr Béla, Coleridge is megidéződött. Ahogy Michelangelo is, akinek verseiből évekkel ezelőtt Mario Brunello csellóművésszel együtt hatalmas sikerű előadást mutatott be. Kultúrtörténeti kalandozás volt ez a budapesti koncert: korok, népek, stílusok, műfajok, képzetek, irodalmi és zenei művek kavalkádja. Izgalmas és magával ragadó kaland. Mondhatjuk beavatási szertartásnak is, ahol újabb és újabb kapukon kellett átkelnie a közönségnek. Capossela zenéjének a világ minden zenei formája forrása, a zenéjét pedig keresztül-kasul, észrevétlenül vagy nyilvánvalóan átszövi az irodalom.

A közönség nem kényelmesedhetett bele a műfaji elvárásokhoz alkalmazkodásba, minden dal új irányt adott: az ütemre bólogatós slágertől a középkori zene felé fordul, onnan a kortárs zene vizeire evez és így tovább, sőt, ezeket nagy kedvvel és kreativitással keveri. Capossela nem engedi a műfaji bezártságot, orron pöcköli a sznobot és a slágerfüggőt is. Az ő közönsége nem lehet kizárólagosan egyetlen zenei műfaj elkötelezettje: aki bármiféle lemezbolti címke alapján korlátozza önmagát, Capossela kanyarjait nehezen tudja követni.

Gondosan összeállított előadás volt: nem csupán az életmű bemutatására koncentrált, hanem jelenlegi korunkra is reagált. A koncert elején együttérzését fejezte ki a veronai buszbaleset miatt. Majd zongorához ült és kezdetét vette Vinicio Capossela budapesti előadása. Az első két dal erősen nyakon ragadó kezdést jelentett. A Bardamu című dalt Céline Utazás az éjszaka mélyére című könyve ihlette. Az emberi természet árnyoldalának, a háborúskodásra, akarnokságra hajlandóságnak bizarrul pesszimista dala. A Maraja inkább Alfred Jarry szellemét idézi, a jóléti élvetegség és a kozmikus káosz groteszk karikatúrája. A koncert későbbi pontján a holokauszt nem feledhető emberi tapasztalatáról a Primo Levi nyomán írt Suona Rosamunda szólt. A menekültválságra is utalást tett Coleridge Ének a vén tengerészről című költeménye nyomán írt Santissima dei naufragati című dalával. Megrendítő és katartikus pillanata volt a koncertnek, amikor a dal végét kilenc tagú zenekarával kórusban énekelte.

Nem maradtak el a nagy slágerek sem. Capossela az olasz slágerzenét éppolyan „tiszta forrásnak” tekinti, mint az olasz folklórt vagy a világ bármely népének zenéjét, a középkori vagy a kortárs zenét, a bluest vagy a countryt, s vég nélkül sorolhatnánk a műfajokat. Az ő átformálásában ezek a könnyed olasz slágerekre rímelő dalok a szöveg, a hangszerelés vagy az előadásmód révén ironikus-groteszk idézőjelbe kerülnek, más értelmet nyernek. Szeretetteljes megértő elfogadással fordul feléjük. Capossela érzékeny és okos muzsikus. Nem válogat, nem finnyáskodik, mindenben megtalálja a saját világát, s ezzel újabb és újabb világokat nyit meg hallgatósága előtt. A koncerten hallható Con una rosa, a Parla piano, a Zampano, vagy a Nella pioggia életművének ezt az oldalát mutatta be. Ez utóbbi dal kapcsán azt is megtudhattuk, hogy ha egy koncertteremnyi ember ujjait összecsattintgatja, az olyan, mintha az eső kopogását hallanánk. Capossela mindenből tud hangszert csinálni. Még a közönségéből is.

Capossela személyre szóló ajándékot is adott budapesti közönségének. Eljátszotta a Goliath című dalt, melyet Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjének bálnája ihletett. (Bízom benne, sokan látták ezt a remek filmet.) Észlelve, hogy a publikumból néhányan ezt a zenei kanyart nehezen tudták bevenni, ironikusan szabadkozott, hogy ez bizony disszonáns song, de ez a bálna már csak ilyen. A budapesti közönségnek szánt másik zenei ajándéka épp ellenkezőleg, maga volt a csillogó közhely. Világszerte mindenkinek Brahms 5. magyar tánca jut eszébe Magyarországról, s mi magunk is kedvvel adtuk minden korban zenei aláfestésnek országimázsunkhoz. Capossela viszont remekül ért a zenei közhelyek finom idézőjelbe tevéséhez. A koncert egészébe illesztve és a Torino vonósnégyes előadásában ez az ezerszer hallott zenemű átlényegült, és bekerült Capossela univerzumába. Budapest után Párizsban adott koncertet Capossela, lehet, hogy ott Offenbach kánkánjával tette meg ugyanezt.

Földig hajolok Capossela kilenc tagú zenekara előtt. Valamennyien a nemzetközi zenei szcénában is elismert zenészek. Nem is csoda, hogy ennyire eredetien igényes hangszerelésű és kiváló hangzású volt a koncert. Vincenzo Vasi különféle hanghatásokkal, csörgőkkel, csilingekkel, xilofonnal, még sípoló gyerekjátékkal is gazdagította a hangzást. Fő hangszere a teremin volt, ami a világ első elektronikus hangszere. A budapesti közönséget levette a lábáról, különösen az I pianaforti di Lubecca dalban, melyben a tereminnel tökéletesen adta vissza egy koloratúrszoprán énekesnő hangját. Gitáron Victor Herrero játszott, aki zenéjében a klasszikus, flamenco, jazz és kortárs gitárzenét ötvözi, tág zenei határok között mozog. Gyerekkorában egy spanyol bencés kolostor kórusának szólistája volt, felnőttként egy pszicho-rock zenekar alapítója. Glauco Zuppiroli az általam egyik legszívesebben színpadon látott hangszeren, nagybőgőn játszott. Ő is régi zenésztársa Caposselának, és számos más zenei produkció fontos alaphangja. A komolyzene, jazz, blues, soul, funky formációiban is otthonosan mozog. Zenélt többek között Paolo Fresuval, Tony Scott-tal, Steve Grossmannal.

Giovannangelo De Gennaro a középkori zene 21. századi tolmácsa. A 11-14. század közötti középkori énekek előadója, valamint korabeli hangszerek megszólaltatója. A fafúvósok mellett a hegedű elődjének tekintett vielle volt a fő hangszere Capossela koncertjén. A világ számos meghatározó jazz és worldmusic zenészével játszott már együtt (pl. Bobby McFerrin, Michel Godard, Jamal Oassini, Nustrat Usted Fateh Ali Khan) A Torino vonósnégyes (Quartetto d'archi di Torino) több évtizedes működése alatt bejárta a világot, és muzsikálják a zenetörténet minden fontos korszakát. Hatalmas repertoárjuk van kortárs zenéből is, köztük Kurtág György műveivel. Peppe Leone ütőhangszereken játszott. Zenéjében a dél-amerikai, cigány, szefárd, balkáni zenét és a dél-olasz tarantellát keveri. A koncert végén az ő fergeteges frame drum szólójával búcsúzott Capossela a közönségtől. Jelképesnek is tekinthető, hogy ezen a hangszeren hangzott el a búcsúzó dobszóló, hiszen a frame drum (olaszul tamburi a cornice) a zenetudósok szerint az emberiség legősibb hangszere és változatait mindmáig ismerik a világ minden táján.

Mondtam már máskor is, s megint csak mondom, Vinicio Capossela egymagában többet tesz az olasz és európai kultúráért, mint a mindenféle rendű-rangú kultúrairányítók együttvéve. A magyar közönségnek is szüksége van az ő okos és érzékeny zenei kalandozásaira. Szívből remélem, hogy találkozunk még vele Magyarországon is, és egyre többen ismerik meg itthon azt a különleges zenei-irodalmi-emberi kuriózumot, amit Vinicio Capossela jelent ennek a kontinensnek.

Molte grazie, Maestro!

Capossela egyik népszerű slágerével búcsúzott Budapesttől. Ez a dal egyetlen farsangi mulatság (s az év bármely más pontjának) táncrendjéből sem hiányozhat.