Keresés ebben a blogban

2017. október 16., hétfő

Barokk jegyzetfirka, Róma


Írta: Bikassygergel


Minden ősszel belelapozok római jegyzetfirkáimba.
Íme most.

Ponticello (Barokk bakterház) - ez lenne a jegyzet másik címe.
A Terza Università (a város második számú egyeteme - hogy miért Terza a neve, sohasem derül ki) behálózza egész Rómát. Maradt egykori épülete és tanszéke a régi központjában (Pza Repubblica), rejlik tanháza a Monti-negyedben, és a Szent Pál bazilikánál van az új centruma. Centrumaitól egyre távolabbra bolyongok, déli utazó.

A Giurisprudenzia - innen indulok. A Jogi kar, az ott az Ostiense elején áll, komorkodva, de csupa zöld kertben. Előtte olcsó kávés (még 2005-ben!) pavilon-büfé a buszmegállónál. Itt azért néha előfordulhatnak egyetemisták. Két sovány, trikós lány kávét iszik papírpohárból. 

Ez itt már  Dél-Róma. A végtelen Via Ostiense és a Laurentia majdnem-találkozásakor, szinte a vonatsínek alatt barokk indóház áll, zöld bokrok közé rejtve: Bar Ponticello. Sötétbarna és világos okker bérkaszárnyák után itt véget érnek a  városi főutak, bár az Ostiense majdnem ösvénnyé keskenyedve mintha futna még tovább a végső 320-as szám után is.

A Ponticello eldugott kis hely. A füves-kavicsos tér-kiszögellésben érdekesebb és igazibb, mint a déli városrész hírességei, az Irish Village vagy a Bionda Tevere, útikönyv-szereplők.  Rejtett tetszéseim versenyén futott még a „másik Caffe Perù”, vagyis: „El Mecca del Caffè”, rögtön a Roma 3 Közgáz-Fakultása után, ahol egy árva egyetemista sem látható, viszont ősrégi törzs-rómaiak ülnek a negyedből. Ez már a harmadik Bar Perù, amit láttam (Bar Bolivia is lehet valahol?) Mondom megint, tán büszkén, mint egy nagy dél-utazó: a város szélén vagyunk, majdnem erdőben.
Beülni a Ponticello törzsvendégei közé: ehhez föl kell készülni, mondjuk tíz évig itt Róma legdélebbi negyedében, az Ostiensén.
.....

Ezt a jegyzetet nyolc-tíz évvel ezelőtt írtam, sokáig elveszettnek hitt kis füzetembe. Akkor minden nagy utamat Rómán belül délen futottam. Ki hitte volna (én biztos nem), hogy azóta sokkal többet kalandoztam a Város északi tájain, és az Ostiense hosszúságával vetekvő két északi főutat, a Via Cassiát meg a Via Nomentanát is bejártam, és kedvelt üldögélő helyemet ott északra, a Villa Torloniában találtam meg. Ahol nagy papagájok is élnek...




2017. október 11., szerda

Egy életmű világló részletei – Citátumok 15.

Írta: Inkabringa




Nádas Pétert olvasni olyan, mint egy szembesülés, ameddig magunktól hosszú évtizedek töprengő botladozásai után juthatunk el. Már ha, és már aki eljut, és el akar jutni addig. Lehet vele vitatkozni, dacolni, néhol elcsüggeszt, de mindig megvilágosít, és végső soron felszabadít, megerősít. Nem könnyű a világgal, a hazánkkal, önmagunkkal és egymással szembenézni. Nádas Péter könyveit olvasva legalább beláthatjuk és bevallhatjuk, hogy ez nehéz. Nádas nem kényeztet, nem ámít, kopogóan következetesen őszinte szembenézésre kényszerít. Egy ország, kontinens és az egész világ történelme és jövője is az önámító fantazmagóriák erőszakos uralmának áldozatává válhat. Volt már rá példa elég, mióta ember él a földön. Ennek enerváltan és közönyösen utat engedni nem lehet, de olybá tűnik olykor, útját állni is lehetetlen. Nehéz értelmesen élni a világban és nehéz egy értelmetlen világban értelmet találni. Az értelmetlen világban való létezésnek egy értelme mégis van, ami Nádas Péter minden szikár tárgyilagossággal, kegyetlen szenvtelenséggel megírt könyvéből kicseng. Ami törékenynek tűnik a hatalmas világjátszmákkal összevetve, és mégis a legfontosabb, ha nem az egyetlen megtartó erő a történelmi kataklizmák közepette. Mondjuk úgy, hogy ez az erő az „út lélektől lélekig”.

Nádas Péter október 14-én lesz 75 éves. Az alábbi citátumok most főként tavasszal megjelent legújabb könyvéből és néhány korábbi művéből következnek. Részletek egy sok titkú, gazdag tapasztalatú és még nem lezárt életműből.

„Valamennyien súlyos háborús sérültek és súlyos háborús sérültek leszármazottai vagyunk Európában. Akkor is, ha tudomást veszünk róla, akkor is, ha semmit nem akarunk tudni róla, mert imbecillisek vagyunk és imbecillisek is kívánunk maradni.”

„A külvilág nem az önfeladás, a szolidaritás és nem az empátia, hanem az önmegvalósítás kultuszában merült alá.”

„A lehető legközelebbről figyelhettem, hogy milyen egy politikai győztes, amint egy életre mindent és mindenkit elveszít.”

„Az örök béke érdekében viseljünk háborút.”

„… radikális politikai nézetekkel megvert emberek soha nem ismernek magukra semmiben. Éppen ez a specialitásuk, s ezért kéne őrizkednünk a diktatúrától.”

„A nemzet kultúrája nem lehet senkinek a személyes tulajdona, hanem közös tulajdon. Rontani, rombolni, pusztítani lehet, de építeni csak olyan állam képes, amelynek polgárai szabadon beszélik meg egymás között, hogy mit helyes és mit helytelen gondolniuk és cselekedniök, s a versmértéket nem a süket önkény, hanem az én hallásom szabja meg. Ahol az én, te, ő, mi, ti, ők rendje egyszerre, de nem egymás ellenében uralkodik.”

„Itt az ember vagy a cselédek, vagy a dzsentrik mentalitásához alkalmazkodik, más választása nincs, ha egyszer nincsenek szabad emberek. Ezeknek a lelke rab.”

„Élni tanítani a felnövekvő generációt vagy túlélésre nevelni, ez két teljesen különböző felfogás. Akit túlélésre szocializálnak, később is csak nagy megpróbáltatások árán tud kibújni szolgaisága bábjából.”

 „… mert egy korszak soha nem látja önmagát, s bármilyen okosnak gondolják is magukat a szereplők, sötét folyosókon tapogatnak, hogy falat találjanak.”

 „Vallásuk nem magát az egyetemest testesítette meg a szemükben, hanem csupán személyükre bízott része volt az egyetemesnek. Ez igen nagy különbség. Az egyikből türelem következik mások vallási meggyőződésével szemben, a másikból közöny és türelmetlenség.”

„Az egyházi és világi csordaszellem brutális uralmában élünk valamennyien.”

„Ha van néhány dolog, amiről az ember nem beszélhet, akkor önkéntelenül adódik száz más dolog, amiről szintén nem beszél.”

Tömegnyi ember csendje: ez a legnémább, a legmélyebb, fenyegető és megható.”

„… soha semmit nem akartam megtudni a szerelemben, mert éppen ez volt az egyetlen alkalom arra, hogy a tudatom ellenére legyek sokkal erősebben, és összehasonlíthatatlanul árnyalatosabban jelen az életemben, vagy magamban, vagy ki tudja, miben, mint ahogyan az ember a tudatával bármikor és bármiként egyáltalán jelen lehet.”

„Olyan ez, mint a keresztrím, s a dolgok többsége így működik.”

„Egy ideig még titokban kellett tetszeniük egymásnak, olyan nagy titokban, hogy a másik se tudja.”

„Fák és felhők az ember szemében épp elegendőek eseménynek.”

„A gyöngédség sem kisebb erő, mint az erőszak.”

 „Én csak szerelmes vagyok belé, és ő csak szerelmes belém. De a kettőnk közötti kölcsönösség a szerelem.”

„Egy ideig álltunk, néztük egymást. Nem tudtunk mit tenni vagy mondani ebben a világegyetemben.”

„A szabadságunkról volt szó, az autonómiánkról, az érzékelés istenadta szabadságáról.”


Kapcsolódó bejegyzések: Citátumok
                                       Párhuzamos történetek - Citátumok 8.




2017. október 3., kedd

Jutalom érettségi

 Írta: Bikassygergel


Csöngetnek. Volt gimnáziumi osztálytársam az, húsz éve nem láttam. Azt kérdi, tudom-e, hogy újra kell járni a gimnázium negyedik osztályát. Érthetetlen: megvan az érettségi bizonyítványom, sőt az egyetemi diplomám, csodálkozik panaszosan. Nekem is, mondom. Én is csodálkozom. Állunk az ajtóban, tehetetlenül. Mindegy, a rendelet szerint újra kell járni. 
 
Osztálytársamat Precíznek hívtuk. Nem volt éltanuló, de minden házi feladatot korrekten oldott meg, minden tolla szépen fogott, minden ceruzáját mindig kihegyezte. Radírja több is volt: kemény, puha, közepes. Körzője ragyogott. Tolltartója sohasem üres, de soha túlzsúfolt. Ha pénzt gyűjtött valamire az osztály, feddhetetlenül ő csinálta, listázott, számolt, iktatott. Hármast soha nem kapott egyetlen tárgyból sem, ötöst ritkán. Egyszer a folyosón leesett a szemüvege, ezt furcsának láttam, valami szabálytalanságnak.
De hát a Rákóczit teljesen átépítették, jut eszembe: modern üvegbejárata van. Átfut rajtam, hogy emiatt talán mégsem. És sok tanár már meghalt! A Pocos temetésére még emlékszem is.

Savanyú és nyúzott pofájú ifjak” – mondja most egy zengő hang, nem látom, ki, de mintha könyvből olvasná, tankönyvből. Mászkálunk tétován a közeli kis téren. A bokrok között koldusok. Kutyát hergelnek. Ősz van, vagy tavasz? Semmit nem tudok, félni kezdek, kicsit esteledik.

2017. szeptember 30., szombat

Az esendő bálvány (Chasing Trane)

Írta: Inkabringa



Az Urániában vetítették a John Coltrane életéről készült Chasing Trane című dokumentumfilmet. Jó magyar szokás szerint egyetlen hagyományos mozivetítés jutott e kies hazának. Ez a dokumentumfilmekkel általában így van, a nagy mozivásznakról hiányoznak. Hősies küzdelmet folytatnak azok, akik olykor-olykor mégis odavarázsolják őket. Ezúttal a Budoku érte el, hogy a Chasing Trane-t igazi nagy mozivásznon láthattuk John Coltrane születésnapjának előestéjén.

John Coltrane egy legenda, sokak szerint egy isten, de legalábbis angyal. Ez utóbbira én is hajlottam a film végére. De nem a film érdemei, hanem Coltrane személyisége miatt, ami újra és újra lenyűgöz, ha szembesülök vele. Ez nem egy korszakalkotó film, de elviszi a hátán az a tény, hogy Coltrane-ről szól, aki viszont tényleg korszakalkotó volt. A Chasing Trane klasszikus rajongói film, egy hagyományos elemekből összerakott tiszteletkör. Az invenciózus formai újításban mindig van kockázat, a bálványozásban meg mindig van valami sablonos. Gyermekeinek, zenésztársainak, rajongóinak visszaemlékezéseit archív koncertfelvételek, fotók és - Denzel Washington hangján - Coltrane önéletrajzi írásai színezik. Jól bevált dramaturgia. Láthatólag mindenki igyekezett valami roppant jelentőset-velőset mondani róla. Szívesen hallgattam volna a röpke zenei bejátszásokat csak egy picivel tovább, de két taktus után mindig ráúszott egy emlékező beszédhang. Több zene és kevesebb tiszteletkör jobb lett volna.
A film végigkíséri a mindössze negyven évet élt John Coltrane világra ébredésének és zenei magára találásának állomásait. Tavaly volt születésének 90. évfordulója (a blogban is írtunk róla), idén van halálának 50. évfordulója. Coltrane zenéjét hallgatva az eksztázist és a nyugalmat egyszerre érezzük. A zenéje hűen tükrözi a személyiségét.
Coltrane pályája kezdetén egy Charlie Parker-utánzó volt. Akkoriban a jazzklubokban jobbnál jobb zenészek akarták túlszárnyalni egymást. Nem vitatott mítosz volt (amit a dealerek ügyesen tápláltak), hogy a drogok segítik a talentum kibontakozását. A valóság épp az ellenkezőjét bizonyította. Dizzy Gillespie és Miles Davis is kitette a zenekarából Coltrane-t a heroin miatt. Azt, hogy ott és akkor nem halt bele a heroinba és az alkoholba, akaraterejének köszönhette. Nem kért segítséget, bezárkózott a lakásba és megjárta a poklok poklát. Első felesége, Naima, és nevelt lánya attól féltek, belehal az elvonási tünetekbe. Iszonyú szenvedések árán sikerült talpra állnia. 

Rájött, hogy a talentuma kibontakozását egyedül a gyakorlás és a tanulás segíti. Gyakorolt megszállottan éjjel-nappal, míg a hangszere szinte a testrészévé vált. Ekkor kinyílt előtte az univerzum. Coltrane zenéje kibomlott és hatalmas magasságokba emelkedett. Nem lehet tudni, hogy a heroin és az alkohol nélkül elkerülhette volna-e a korai véget, hisz tudjuk, a rák kegyetlen, nem kell „rászolgálni”, válogatás nélkül csap le. Tény, hogy Coltrane még most is élhetne és már félévszázada meghalt.
A filmben Wayne Shorter, Wynton Marsalis, Sonny Rollins, McCoy Tyner, Carlos Santana, John Densmore méltatták. Volt az emlékezők között zenekritikus, egykori USA-elnök, egzaltált filozófus, japán Coltrane-fanatikus és jazzrajongó rapper. Az általam nagyon szeretett Sonny Rollins úgy nézett ki, mint egy Bebop-Mikulás: piros selyeming, piros sísapka, hófehér szakáll, napszemüveg és fekete csokornyakkendő. Sonny Rollinsért majd’ megőrültek a jazzrajongók, de a filmben ő is és mások is azt mesélték, hogy Coltrane olyan csodát művelt a zenével, hogy amikor a zsúfolt klubokban a színpad felé indult, a tömeg tisztelettel szétnyílt előtte. Pedig nem játszott rá az istenülésre, szerény, hallgatag ember volt.
John Coltrane és Dizzy Gillespie
Nem tartozott valláshoz vagy felekezethez, de egy univerzális teremtőerő létezésében erősen hitt. Ez a hite és az akaratereje sokat segített neki. Tanulmányozta a Bibliát, a Koránt, a buddhizmust, a hinduizmust, a görög filozófiát, az afrikai kultúrát meg mindent, ami emberi. Az összhangot kereste nemcsak a zenéjében, hanem az intellektusában és az életében is. Meg is találta. Charlie Parker hatására fordult a jazz felé, Dizzy Gillespie hallotta meg benne először a tehetséget, Miles Davis kétszer is egekbe repítette a zenekarában, a heroin után Thelonious Monk vezette vissza a zenébe, majd saját zenekarában kiteljesedett a művészete. Micsoda ékes láncsor ez! Alice Coltrane zongoristaként alkotótársa lett és második felesége, éltek boldogan gyermekeikkel, mint a mesében. Zenéjében a világ bármely pontján élők meghallották a Coltrane számára oly fontos univerzális összekötő erőt: van értelme a közös megoldások keresésének.
Coltrane zenéje sosem ragadt bele sem a kudarcokba, sem a sikerekbe: folyamatosan fejlődött, új utakra lépett, intellektusa egyre önállóbb és befolyásoltságtól mentes lett. Fájdalmasan rövid, de teljes életet élt. Nem isteni, emberi életet. Emberi esendőségének felismerése tette istenivé a zenéjét.
Miles Davis és John Coltrane
A My favorite things című csacska Brodway-dalocskát a megélt és átélt emberi élet ünneplésének műremekévé változtatta. A zenéjével határozott véleményt mondott a világról is. A Ku-Klux-Klan 1963-as birminghami vérengzése után írt Alabama mélységesen fájdalmas protestálás, de gyűlölet nincs benne. Coltrane is tudta, azt kerülni kell. Japán turnéján Nagasakiban amerikai állampolgárként eljátszotta a Peace on Earth című szerzeményét. Katartikus hatása volt az atomrobbantás miatt még erősen traumatizált japán közönségre. Coltrane a mennybe is úgy jutott el, ahogy a pokolba: hetekre bezárkózott a szobájába, és megírta a sokak által a 20. század egyik legtökéletesebb zeneművének tartott Love Supreme-t.
Coltrane élete legvégén tett zenei kísérleteit már nem tudta követni a közönség nagy része, és zenésztársai közül sem mindenki. Ő látta azt az univerzumban, amit mások még most sem. Vagy egy újabb útkeresés zűrzavarába került, aminek már nem volt ideje a végére járni. Túl nagyot lépett a nem ismert felé. Aztán negyven évesen a legnagyobbat. Életének negyven éve alatt mégis olyan kerek, teljes, kompakt módon építette fel önmagát, amire az emberek túlnyomó többsége nyolcvan év alatt sem képes.

Sok szépet meséltek Coltrane-ről ebben a filmben, de a legszebb mondatot mégis ő maga mondta. Szerinte ugyanis a Föld minden egyes emberének arra kell törekednie, hogy egy darab mennyországot hagyjon maga után. Az biztos, hogy John Coltrane jókora darab mennyországot hagyott ránk. Ezt bálványimádás nélkül mondhatom.