Keresés ebben a blogban

Betöltés...

2016. szeptember 21., szerda

"Ha egy téli éjszakán egy utazó" - Italo Calvino

A kettészelt őrgróf írója. Meg a Láthatatlan városok írója. "Kozmikomédia"? Ez ugyan más címet kapott magyarul, de így sem rossz. A világ sok magyar, francia, német, vagy holland, angol és portugál, és akármilyen más olvasója számára talán a mai olasz írók közül legrokonszenvesebb Italo Calvino volt és marad. Ha olvassuk, mintha egy játékosan okos idősebb fivér mesélne és játszana velünk nagyszerű felnőtt játékokat. 30+1 éve, szeptember 19-én halt meg váratlanul, hatvan+1 éves korában.
Mai író, mondtam, és holnapi író is, mondom. A legnagyobb római könyváruházban egy hatalmas, de valahogy tenyérbe mászóan taszító fényképe mosolyog ránk. Groteszk fotó-tévedés: nézzük más portréit, azok igazabbak.
 Liguriai (vagyis Genova, Sanremo környékéről való) szüleivel kisgyerek korában települtek haza Kubából. Mint szülei, ő is biológusnak készült, de a háború alatt, 1943-ban már a firenzei egyetemen irodalmat tanul. Azután, épp azon a nyáron megdöntik Mussolini hatalmát, az addig szövetséges német hadsereg könyörtelen ellenséggé válik. Ekkor Italo Calvino az ellenállókkal tartva, hegyeken-mezőkön-falvakban megismeri az "egyszerű embereket", és az életet kezdi tanulni. Ebből az élményből születik első regénye, a Pókfészkek ösvénye.
 Valahol valaki azt mondta, Calvinot a fiatalabb magyar olvasók már alig ismerik. Ezt nem értem, sőt nem hiszem. Calvino majdnem minden könyvét lefordították magyarra, és amennyire tudom, halála után is többször újra kiadták, a közkönyvtárakban buzgón kölcsönzik. Majd ötven éven át Magyarországon (is) ő volt a legtöbbet olvasott olasz író, lehet, hogy - Umberto Eco majd megbocsátja e gondolatomat: lehet, hogy ő is marad. Mellesleg én maga is voltam "fiatalabb magyar olvasó", aki a Nagyvilágban lelkesen olvastam Calvino korábbi írásait (a Nagyvilág ismertetett meg velük sokunkat.)
 A Ha egy téli éjszakán az utazó későbbi remekműve. Olaszul 1979-ben, magyarul először az író halálának évében, 1985-ben jelent meg. Aki az új kiadást lapozza, azt abból nem tudja meg: újmódi rossz kiadói szokás szerint a 2011-es edició nem tünteti fel, hogy második, netán harmadik kiadás: az olvasó nézze csak friss újdonságnak, így najd akként vásárolja meg. Buta, rossz kiadói szokás ez, megtévesztő kereskedelmi trükk. Az igényes Európa Lönyvkiadó nem szorul ilyen trükkökre, de a kereskedelem rászorítja. Így aztán lassan és macerásan kutatgathatjuk egy fontos író hazai fogadtatásának históriáját. Ez esetben megéri. Telegdi Polgár István fordításában jelent meg, ha nem is "hamarjában", de pár éves késéssel (ami akkoriban alig számított késésnek). Éppen az író váratlan halálakor.
Ez a regény a huszadik század világirodalmának páratlan műve. "Posztmodern" alkotásnak mondják,  és bár Umberto Eco, a posztmodern irodalom kutatója joggal jegyzi meg, hogy nemigen tudja, mi is az a "posztmodern", azt örömmel elismeri: a regény remekmű. "Hat séta a fikció erdejében" - itt, egy esszégyűjteményben emlegeti tisztelgően Calvino Utazó-ját. Calvino Utazója is a fikció erdejében bolyong, sőt beviszi magával az olvasót az erdőbe, melyből ki sem tudnak keveredni. Egy regényből tíz befejezetlen és mindig újrakezdő regény kerekedik, tízféle helyszín, kaland és fordulat, tízféle előadási mód: egy vagy több regényhős helyett egymást tükröző álarcos sereglet. Igazából a könyv két elképzelt olvasója a "hős", nem a fiktív szereplők... - de hisz a két főolvasó is fiktív szereplő. Szerteágazó regény-ösvények kertjében, sőt labirintusában járunk. Calvino Joyce, méginkább Borges labirintusainak tökéletes ismerője, közben Michel Butorra is, meg más regény-úttörökre is utal, hivatkozik, hol rejtetten, hol nyíltan.
A hagyományos regény velük átalakult, talán meg is szűnt, de Calvino Utazója és utazása azt példázza: lehetséges másfajta regény, másfajta író és másfajta olvasó. Nem kicsi a veszteség, de hatalmas az újdonságnak nemcsak varázsa, értéke is. Posztmodern? Ördög tudja, talán fontosabb, hogy pompás mulatság is. Tükröződések mulattató kaleidoszkópja. Nemhogy minden új kiadást, de minden évben újraolvasnám.





2016. szeptember 13., kedd

Egyszerű példa – Játék a szavakkal 2.

Mások életébe a saját elképzeléseinket belelátni és számon kérni teljes képtelenség, ennek ellenére széles körben használatos ez az eljárás. Megadja az igazság ismeretének, sőt, annak kizárólagos birtoklásának illúzióját. Ez garantáltan félreértések és félreértelmezések komikus vagy horrorisztikus erdejébe vezet. Egymás könnyebb megértésére és elfogadására az emberi tényezőt is figyelembe vevő, több szempontúságra törekvő technikákat találtak ki, melyek bárki által elsajátítható készségek, akár csak az írás, olvasás, biciklizés. Miközben nem vitatható, hogy lehet élni írás, olvasás és biciklizés nélkül is.

Mondok egy nagyon egyszerű példát. Az interneten keringő egyik intelligenciateszt feladatsora előtt két kérdésre kell válaszolni: 1. Hányadik gyermekként született a családba? 2. Hány testvére van? Ezzel a teszt készítői nyilván az aspiránsok épelméjűségéről akarnak meggyőződni. Azt gondolnánk, hogy e két kérdésre könnyű helyesen válaszolni. Itt jön a bökkenő. Vegyünk egy olyan embert, aki harmadik gyermekként született egy családba. Ámde, ha évekkel ezelőtt meghalt az egyik testvére, a második - jelen idejű - kérdésre („Hány testvére van?”) egyetlen őszinte választ adhat: „Egy testvére van”. A program ekkor szigorúan rádörren emberünkre: a válasz helytelen, javítson, hogy érdemessé váljon a tesztre. Emberünk lazán otthagyhatja az oldalt, mondván hogy egy fafejű ne mondja, hogy megvirradt, és ne mérjen intelligenciát, aki ilyen eshetőségre nem gondol. Vagy engedelmesen hozzáhamisíthatja válaszát az egyedül helyesnek tartott megoldáshoz, hogy a program kegyesen továbbengedje.
Konklúzió: éljünk olyan világban, ahol nemcsak kérdezni, hanem válaszolni is szabadon lehet.

Mi most úgy kérdezünk, hogy a választ senkinek nem kell kötelezően nekünk megadnia, és nem is kell arra figyelnie senkinek, hogy az ízlésünknek vagy elképzelésünknek kedvére tegyen. 
Időről időre a világ különböző pontjain levő emberi kultúrák közül kiválasztunk egyet, onnan is csak egyetlen szót, de nem adunk hozzá leírást. Aki ismeri, annak minek is, aki történetesen nem, az vesse utána magát a szónak.

A mostani játékunk szava:
DABKE




2016. szeptember 9., péntek

Road movie

A nyár egy másik nézőpont, sőt, több nézőpont, ami nekem nagyon tetszetős, még ha a világtrendek most ellene is mennek. Ha ugyanis többféle nézőpontot is figyelembe veszünk, fennáll egymás elfogadásának a lehetősége. Újabb módi szerint ez veszélyes. 

A nyár izgalmas olvasmányát adták barátaink mikor-honnan küldött üzenetei. Wales-ből jöttek látogatóba Magyarországra, annak is a legkeletibb csücskébe. Kalandot az vitt a dologba, hogy autóval jöttek. No, ez még nem lenne olyan nagy kunszt. Ámde ők villanyautóval szelték át Európát, s ami a legnagyobb kaland, Magyarországot is. Tették mindezt három gyerekkel, akik közül a legkisebb még óvodás és ebből következik, hogy a másik kettő sem sokkal nagyobb. Nem féltek elindulni. Komolyabb nehézségekbe csak a határainkat átlépve ütköztek, mert majd' annyi ideig tartott az út, míg átszelték az országot, mint amíg egész Európán átjöttek. Fennállt a veszélye, hogy az őket váró családtagoknak épp csak köszönni lesz idejük, s már fordulhatnak is vissza, hogy időben hazaérjenek. A szabadságuk bő kétharmadát elvitte az utazás, amit nem épp így terveztek, de jó képet vágtak hozzá.
Fotó: Jacques Henri Lartigue
Történt ugyanis, hogy tavasszal (még a Brexit előtt) pályázat útján az ottani nép egyszerű gyermekeiként villanyautót vásárolhattak kedvező feltételekkel. Ez a lehetőség tehát nem csupán az egyébként is javakban dúskálók tovább kényeztetését szolgálta (hova vezet ez a helyzetbe hozás?). Néhány évtizeden belül meg akarnak szabadulni az országban a pöfögő benzines motoroktól és az avval járó légszennyezettségtől. Ez más európai országokban is terv, hogy nálunk mi a terv, arról fogalmam sincs, de valószínűleg az egyszerű mezőn legelő állampolgárok utoljára fogják megtudni, hozzájutni meg csak a használthoz fognak először, ami úgy villanyos, hogy még benzinnel megy. Ha híven követjük hagyományainkat. 

Egyáltalán nem érdekelnek az autók, meg sem tudom különböztetni őket, de a villanyautó mégis szimpatikus lett. Első ránézésre (legalábbis nekem) olyan, mint az összes többi új járgány. Ámde amikor beültem és nekilódultunk, ahogy siklott, suhant elegánsan, szinte éreztem, ahogy eloszlik a füst híres fővárosunkban. Gondjai persze akadtak barátainknak, mint minden új és fejlesztés alatt álló találmány bátor első felhasználóinak. Ezt átélhették száz évvel ezelőtt az első autók vezetői, vagy Vermes Lajos, aki Palicson először ült biciklire, vagy Karinthy, amikor repülőgépre szállt. Ezek az első kísérletek mindennél nagyobb élményt adnak. Karinthyék még bíztak a jövőben, ma a kényelemben unatkozva mindenki a világvégét sápítozza. Mondjuk annyival beljebb vagyunk már, hogy nem mondhatjuk ábrándos hárítással, hogy a gyerekek felnőve majd jobban csinálják. Annyi idő már nincs, nekünk is el kell kezdeni.
Fotó: Robert Doineau
Újdonságra fogékony barátainknak nagyjából 130 km-enként tölteniük kellett az autót, ami félórás várakozás, aztán megint suhantak, megint megálltak. Mint a gyerekmondókában, „sétáltak, sétáltak, egy kis dombra lecsücsültek, csüccs”. Kis hazánkban ez a folyamat még inkább lelassult, mert töltőhely itt nem terem minden bokorban. A nagyobb városokban csak-csak akad, de az autópályák mentén már kevésbé. Így nem is nagyon merték használni sztrádáinkat, úttalan utakon - olyik alkalommal 40 km/órával - döcögtek végig az országon, hogy bírják szuflával az üveghegyen is túl levő következő töltőállomásig. Visszafelé délután indultak a keleti határvidékről és éjfél körül értek Budapestre.

Barátainknak kalandos volt tehát az útjuk, ámde végiggyönyörködték Európát, hol innen, hol onnan küldtek üzenetet. A gyerekekkel kevesebb baj volt, mint otthon. Élvezték az utazást, a kalandot, hogy most valami olyanban van részük, amiben még a felnőttek közül is keveseknek. Sokakkal megismerkedtek, vadidegen helybeliek segítettek, mindenhol jó szívvel és kézzel-lábbal útbaigazították őket, miközben a fejüket vakarták Nancy-ban és Szolnokon is: „villannyal hogy?”
Végül épségben és időben hazaértek, itt a vége, fuss el véle.
Fotó: Jacques Henri Lartigue
Epilógus
Elmeséltem barátaim történetét egy ismerősömnek, aki autó-és motormániás. Szerinte a benzingőz és a felbőgő motor hangja fontos kelléke a férfiasságnak. Szerintem az erek épségben tartása fontosabb. Mégis megértem, hogy az „easy rider” romantikától nehezen szabadul. A villanyautónak még nincs romantikája és ebben az országban anélkül semmi nem megy. Majd ha Rózsa Sándor ciccent a töltőállomásoknál, vagy egy hollywoodi sztár, akkor belerévülünk. Vagy ha nem léphetjük már át autóinkkal a határt: ez józanabb, de hatásos érv szokott lenni. Benzinpárti ismerősöm szerint sosem lesznek villanyautók mifelénk, mert nincs is áram, meg semmi sincs, de honnan is lenne, mi egy kis ország vagyunk. A légszennyezés meg különben sem igaz, csak bebeszélték a hiszékeny embereknek. Eszembe jutott egy régi gyerekfilm, az Égigérő fű. A film végén lovas szekérrel költözködnek Budapest kellős közepén (a film 1979-ben készült!) és az egyik lakó elhűlve kérdezi: Teherautó nem volt? Mire a házmester imígyen replikázott: Autóval, mikor ló is van?




2016. szeptember 3., szombat

Élet, halál, Michel Butor

Kilencvenedik születésnapja előtt két héttel meghalt a régvolt "nouveau roman" egyik atyja és elméleti korifeusa. A másik feltaláló, Alain Robbe-Grillet némileg ismertebb volt, főleg Magyarországon. Butor filozófusnak készült, azután regényíró lett, de négy opusz után soha többé nem írt regényt, semmiféle szépprózát nem írt hagyományos értelemben. Verset, színművet sem. Így is tizenhárom vaskos kötetben jelent meg nem sokkal halála előtt "Összes Műve". Biztosan előkerül még több is. 
Michel Butor (1926-2016)
A "nouveau roman" többi szerzőjével együtt nagyrészt elvetették az addigi regény deklarált és hallgatólagos szabályait, értékeit, írói eljárásait. Az elbeszélő és a regényhős náluk zavaróan összemosódik, egyszersmind élesen elválik egymástól. Szinte mérnöki pontossággal rajzolják meg a feleslegesnek látszó részleteket, a nagyobb összefüggéseket az olvasó fantáziájára bízzák. Vagy nem bízzák még arra sem. Történik valami, ami egyáltalán nem világos, nem biztos, mikor és hogyan történne, pedig nagyítóval, aprólékosan ábrázolják. Világuk egy szétdobált, elrontott kaleidoszkóp, összerakásra nem érdemes puzzle-játék. Na, ebből tessék érdekes olvasmányt csinálni! A detektívregények külsőségeit nagy ravaszul felhasználó Robbe-Grillet ebben sikerrel járt: látásmódja megihletett egy jelentékeny filmrendezőt (Alain Resnais: Tavaly Marienbadban), aztán megihlette őt magát is: több filmet készített. 

Butor főművét, a Módosulást sikertelenül próbálták filmre vinni. Az irodalomelmélet vizeire evezett, nagy kedvvel tempózott e haragvó vizeken, keveseknek szólt, de azt hangosan és gyakran. Regényelméleti előadásaival beutazta mind az öt kontinenst, több tucat egyetem oktatói és diákjai várták buzgó izgalommal. 
Rejtett módon Balzac-nál vélte keresni az "új regény" minden fortélyát, ezt a Flaubert modernségének hívei és hitvallói kissé megmosolyogták. A huszadik századiak közül természetesen Proust és Kafka, de azért inkább Joyce és Kafka: ebben a "nouveau roman" minden olvasója és szerzője egyetértett. Igazából egyetlen nagy elődjük van: Samuel Beckett, aki nem tartozott csoportosulásukhoz, és majdnem mindent előbb talált ki, mint ők. Talán nagyobb író is náluk. Butor mindenesetre levonta a következtetést, és a regényírást feladva elképesztő irodalomtörténeti (vagy irodalomesztétikai? egyik szó sem pontos) életművet munkált ki: nála aztán a mennyiség átcsapott minőségbe. 

El ne feledjem: társaival, meg a "hozzájuk csatlakozó" Roland Barthes-tal a lélektani regényt tartották a próza megújulása legmakacsabb, legádázabb ellenségének. Nathalie Sarraute már 1955-ben azt írja, hogy az igényes irodalmárok és még igényesebb olvasók szánakozó mosollyal fogadják a lélektani regényeket... Mai szemmel igazuk is volt, meg nem is: hogy olasz példát hozzunk (híven Butor regényhősének római oda-vissza útjához), Alberto Moravia hatalmas "lélektani regény" életművet hagyott hátra, vagy 40-50 évvel megkésve. Kicsit unalmas, de ma is értékesnek látszik. Az új (akkor új) francia próza legnagyobbjai, például Albert Camus azonnal elhagyták a lélektani elemzés omlékony tájait. 
Butort alig fordították magyarra. A francia új regény című 1967-es antológiában azért a Módosulásnak majdnem egynegyede olvasható nyelvünkön, persze már az is tíz éves késéssel. 1990 után az egész regény megjelent magyarul, más fordításban, teljesen visszhangtalanul. Belelapozva mindig az jut eszembe: ha megírása idején, 1957-ben lefordítják és olvashatjuk, kicsit megváltozott, felfrissült volna a magyar próza. A könyv "hőse" római vonatútján állandóan rábámul a vonatablak alatti olasz nyelvű feliratra: "E pericoloso sporgersi - Kihajolni veszélyes". Butor az "írók írója" volt, az olvasók soha sehol nem őt olvasták. De a diktatúra kultúrpolitikusai nagyon is jól tudták, hogy az írókat kell megóvni a kihajolás veszélyétől. Azok aztán még hosszú évekig nem is tudtak kihajolni.



2016. augusztus 29., hétfő

Szív és Iskola



Szeptemberben kezdődik az iskola. Az Iskola egyik legmaradandóbb dicsőítője Edmondo de Amicis észak-olasz író. „Maradandó”? Vagy száz évig az volt, afféle világmestere  az érzelmes nevelési regény  műfajának. Szív címmel lenyűgöző hazugságregényt írt a népnevelő iskoláról. A néptanítók szeretetére buzdít, végül egy hosszabb, önálló kisregénnyé terebélyesedő fejezetében az anyai szív dobban, a gyermeki szív hódol. Ez magasan a legjobb, legérdekesebb fejezet. Egy olasz kisgyerek hajóra száll, hogy Argentínában megtalálja eltűnt anyukáját.

Magyarul 1894-ben fordította Radó Antal (Lampel Róbert kiadása), majd Balla Ignác, majd Zigány Árpád. Később a Franklin megint Radó Antal fordításában adja ki, ez válik a legismertebbé. Legújabban a Móra 1986, 1992 (Székely Éva). Még újabb fordítása nem lesz.
Mindenesetre olasz nyelvterületen és tömegkultúrában verhetetlen, két nagy riválisa a Pinocchio és a Ragazzi di Via Pál.  De Amicis 1908-ban halt meg, a Nyugat indulásakor. Írt-e róla a Nyugat? Nem írt, De Amicist egyáltalán nem találom, Szerb Antal Világirodalom történetében sincs benne. Érdekes módon a Huszadik Század, az akkori baloldali folyóirat megemlékezett róla halálakor.

Pál utcai szívek. A Pál utcai fiúk olasz története külön kulturális csemege, rejtély, kuriózum, fontos, nem eléggé értékelt és kutatott titok. 

A Pál utcai fiúk remekmű, a Szív is az, de a Pál utcai fiúk minden hazugsága igazzá csavarodik, a Szívnek semmi igazsága nincs, csak az iskola dicsérete. A néptanítók igazsága. Katona bácsik tisztelete. Tűzoltók tisztelete.

Olasz Nemecsekek novella-füzére. Olvasta-e Molnár Ferenc, Karinthy és Kosztolányi? Az 1894-es, vagy a későbbi, századfordulós kiadásokat majdnem bizonyosan. Két utálatos, ellenszenves gyerek próbálja a sok szépet és jót, a sok szeretetet és könnyet ellensúlyozni. Az egyik (Franti) alávalóan aljas, a másik csak gőgös. Az aljast ugyan kicsapják – úgy kell fülönfogva kidobnia őt a derék tanító úrnak – az osztály döbbenten nézi. Anyukája bejön zokogni, de az aljas a saját anyukáján is röhög. Ez már soknak látszik, de bármilyen sok, a (nyálas) jóindulat tengerét csak felzavarni tudja, nem elcsúfítani. Sír, lobog a szeretet – romantika és humor nélkül.

Frantinak, a született gonosznak komoly irodalma van az olasz irodalomtörténetben, főleg, mert Umberto Eco a hatvanas években kis dolgozatot közölt róla.

Lehengerlően és diadalmasan nevelő célzatú szöveg. Majdnem egyidőben vele jelent meg a Pinocchio Firenzében. A múlt század két legolvasottabb olasz könyve: Szerencsére a Pinocchio felszabadító, boldogító. Visszamenőleg legyőzi a Hamis Szívet. Bár én sajnálom, hogy a  Macska benne nagyon gonosz, egy rókalelkű macska.

Kezdődik az iskola, De Amicis könyve távolodik. 



2016. augusztus 20., szombat

Ferragosto

Ezt a címbeli szót mindenki ismeri, aki átment az olasz nyelvvizsga alapfokán. Gia! (itt hiányzik egy ékezet, de bátran mondom és írom, mert én már a középfokon is túl vagyok.) Ezenkívül bizonyos rémülettel most jövök rá, hogy a Ferragosto szó eredetét tétován ismerem csak: "agosto", az persze rendben, de ez első fele ("feria, ferie?") bizonytalan. Ferragosto idején minden római elhagyja a várost. Ilyenkor némileg olcsóbbak az árak, és aki nem fél a hőgutától, akkor utazik oda. Ferragosto = augusztus 15-20. 
A magyar "állami ferragosto" a borzalmas államiságokkal nagyon taszít, ezért úgy tíz éve néhány napra belemásztam a felfűtött római kohóba. Caniculissima maxima! (Olasz-latin keverék, én kreáltam félálomban a huszonegy órás autóbuszúton.) A léghűtés elromlott, klinikai veszélye támadt a hőhalálnak. Rég volt, alig vénültem még, bátran vártam Rómát. A buszban 37-38 fok lehetett, sok fiatal nő még a blúzát is levette, melltartóban utaztak nekem. Most, 12 év múltán firka-jegyzeteimet bogarászom, ezek nem kerültek be Róma-könyvembe (Saját Róma, Bp., 2006) Firkák, vagyis nyelvileg is fésülendők. Bizonytalan képek. Összemosódó oda- és visszautak a busszal. 

A Terracinában élő fiatal, mosolygós magyar nő odafelé. A Hamvas Bélát ismerő tiszafüredi idős asszony visszaúton. A Dolomit-völgy sárga agyag-folyama úszik el mellettünk a mélyben, éjszakai kék-sárgában, de közben Az elnök különgépe című amerikai film otromba hangzavara, az amerikai elnök egymaga számol le egy csecsen gépeltérítő bandával. A sárga-kék természeti szürreália nehezen küzd a butaság hatalmas hangerejével. Ki mennyit adna most a csendért? A tömött buszon senki nem nézi a sárga-kék dolomit agyagfolyamot, mindenki az elnök harcát nézi. A Hamvas Bélát ismerő idős asszony elaludt. 

Megérkezés: még a buszon fiatal ferences. Nem ismeri a szaleziánusok szállását, ahol majd négy napig lakom. Állítólag Esztergomban van a magyar szaleziánusoknak iskolájuk és rendházuk. Elvánszorgok a Gregorianum Egyetem palotájába. Nyári szünet, de azért van élet valami. Várok erre a valamire a hatalmas aulában. Leírok mindent a hirdetőtábláról, amit csak tudok: az ír dékánnal kezdem: “R.P. Kevin Flanner, decano della Faculta di Filosofia.” (Mi lehet a véleménye O’Flahertyről, aki a nácik ügynöke volt a Vatikánban?) Disszertáció-hirdetmények: Olga Gavendova (laica) difenda la dissertazione: “L’uomo, come essere morale, nella fil. Di M.F. Scineca (Seneca?) – 28.: R.D. Joy Ouseph Ainigadan. “The nature of the open society at Karl Popper” Jun 30: R.P. Jérome Ndage Miefike: “La causalità e i scabri” Oinekube (?) Fatusi (?): “La philosophie de Gabriel Madinier (esetleg mégis Gabriel Marcel?): la conséquence de l’amour”. Addig jegyzetelem, míg kezdődik a kínai (koreai?) doktorandusz-avatás: Eunemee Park a neve. Vizsgáztató főpap érkezik sietve és gratulál: “Dottoressa! Dottoressa!” Mindenki tapsol. Egy másik dolgozatcím: “Looking St Augustin.” A nagy aulában kisgyerek rohangál, mint a Roma Tre kisebb “aulájában”. 
Universita Gregoriana
Kint koldusnő szólít meg: “Padre!” Szúróan forró nagy nyári pokolba jut a Padre. Via Taranto: Váci út-szerű. Mastroianni hajdani bisztrója nyomán (Caffe dello Sport, billiárddal) hosszú, poros, fantáziátlan út. Trattoria dal Brutente v. Bruttone? – Trattoria da Gigi – Enoteca la Vecchia Romma – Restaurante New Hongkong – tán ez volt, ennek a helyén, mert ez volna csak abszurd változás. - San Giovanni Laterano: Gran Caffe Circi és Caffe Donati, egy kávézó a falaknál 2 névvel. 

A falrács mellett ülök: két itthonos középkorú magyar nő szatyrokkal. A lengyelek itthonosságával beszélnek piacról jövet. A falakon kívüli hatalmas San Paolo székesegyház előtti vásár – ivókút, vénasszony-koldusok. A székesegyház kerengője, bárki bármit mond: kisebb, mint a Diocletianus Termáinak templomáé. Nagy zápor. Colosseum: még nagyobb zápor. A Domus Aurea bejáratánál egy művtörténet szakos egyetemista lány épp felerősíti a névkitűzőjét, mielőtt nekilát vezetni az első turistacsoportját: nevét felírom: Floriana Vellati. Floriana a turista balekok élén behatol a sötét alagútba.
San Paolo
Cinecittà pampái, pusztasága, vörös téglaépülete: fölényes portás enged el maga mellett, hogy aztán vissza kelljen jönnöm egy elektromosan őrzött kiskaputól. Vert visszautamat gúnyosan figyeli üvegkalitkájából. Van Signore Mariotti-tól engedélyem? Nincs. Mosolyra sem méltat. Negyven perces metrózás következik. Még jó, hogy ilyen eddig nem tapasztalt kánikulában második napja nem vagyok éhes. A Biblioteca Nazionale zárva: nagy üres rácsok, itt portás sincs, vagy sziesztázik. Menjek a Goya-kiállításra? A Piazza Barberini Goethe dicsérte tere télen-nyáron lehangolóan hat rám, afrikai napon nem keresem a Palotát, ahol nem is biztos, hogy még nyitva a Goya-kiállítás, semmi sem biztos, csak a 38 fok árnyékban. 

Fellini és Giulietta Masina házát akarom megnézni. Gyönyörű csend van az elegáns kis zöld utcában, fél percre a város közepétől. A forróság átitatja a vatta-nyugalmamat (holott épp csak a nyári meleg burkol be óvón és védőn vatta-nyugalommal.) 
Via Margutta
Baktatás a Piazza del Popolóra és tovább. Átkelés a roppant téren: felülről fogyó fekete pont lehetek egy fehérre izzott betonlapon: nem érem el a végét? Át a Popolón, át a városfalon: velem együtt jó néhány túlélő. Pesthez hasonló szürke bérház a Flaminio elején, a Via Giambattista Vico sarka. Itt ültem a kocsonyás tölgyről kiáltozó, nekem falevelet tépő fura alakkal egy presszóasztalnál. Szürke, nagy bérház, érthetetlen, de pontosan olyan, mint Pesten, a hatodik kerületben. Itt nem volt osztrák építészet, mégis? Valószínűleg vízió. Hotel Pavia – csendes lehet. Lila bougainville-fürtök a zöld bejáratánál. Nem a legdrágább hotel, csak négyszázezer líra, potomság. Elvánszorgok innen. 

Egy éjszakát mégis tölthetek a Szaleziánus Szálláson. Másnap átköltözöm a Hotel Stromboliba. Kínaiak tartják fenn: gyanús hajnali társaság. Csak a Rossellini-filmcím miatt választottam. Választásomat semmivel nem honorálják, nyilván nem látták a filmet. Azon négy 37 és az egy 39 fokos július eleji napon – az EUR és a Cinecittà balul sikerült expedícióját leszámítva mindvégig ott maradtam a Termini közelében, át sem mentem a Trasteverére, de még a Navona közelébe sem. Meg sem néztem a Via Garibaldit. Most a Pasoliniről szóló könyvben olvasom, hogy Beatrice Angosti (Rafael Alberti élettársa) a Via Garibaldi 88-ban lakott. Csak nem abban a kanyarulati okker házban, a tetőteraszosban, ahol én szeretnék? 
Buszon. A fiatal franciscánus elmondta, hogy Szlovéniában szaleziánus a legfőbb méltóság. Ki is? Ljubljana püspöke? Vagy Maribor püspöke? Renault 4-klub és a szaleziánusok, gondolom: Mariborban még mindig gyártják a Renault 4-es mini-kocsit. Közben egy kisgyerek kántál Modena határában: “A Ferrarit nem Ferrarában, hanem Modenában gyártják”. Miért az övék a Sacro Cuore? - kérdem. Beszél Don Bosco életéről. Némi csodálkozással hallom, hogy Pesten is van Don Bosco-könyvesbolt. A Vatikánnak oly kínos O’Flannery-ügyről a franciscanussal beszéltem a buszban? Vagy aztán csak sportról beszéltünk? Azt mondja, Itáliában a franciskánusok csapata lett az egyházi bajnokság győztese. A szaleziánus-franciscánus döntő olyasmi, mint Angliában az Oxford-Cambridge regatta. Milyen színű volt a Gazzetta dello Sport első száma? Rosso a helyes válasz. Ma: verde (vagy fordítva). Sokat tud a sportról.

Marta Prelato azt kérdezte Andrea Wilheimtől Pesten a távollétemben, hogy hallotta-e: három hőgutás napra busszal elutaztam Rómába. Csak három napra. Nyilván azért, hogy egy jelzőt majd kijavíthasson a kéziratában, felelte Wilheim. Vajon ez a nagy hőgutás utam a Roma Ultima? Utolsó próbálkozás, hogy majd el tudjam mondani? Otthon aztán majd kivágom az ultimót, és puff, csak akkor látom: bukta, és vesztettem? Mások söprik be a pénzt, mások írnak jobb jelzőket? Ha jobb, meghajlok, de jaj nekik, ha csalni akarnak, és más Róma-szövegét jobbnak hirdetik. Késsel odaszegzem pénzt besöprő kezüket az asztalhoz – és akkor jön a ultimo, az én Rómám, nem előbb. Enyém a vár, tiéd a siker-lekvár. Róma, 38 fok árnyékban.

2016. augusztus 18., csütörtök

Játék a szavakkal – 1.



A Földön sok ezer nyelven beszélnek az emberek, az emberi kultúrák is ezerfélék és ezer szövedékűek. Ebből mennyit ismerünk perfekt, mennyit úgy-ahogy, mennyit hallomásból és mennyi van, amiről azt sem tudjuk, hogy létezik? Az aranyszabály abból kiindulni, hogy amit nem ismerünk, az attól még a világon van.

Most egy játékot indítunk útjára. Időről időre a világ különböző pontjain levő emberi kultúrákra bökünk, hol a hatalmasokra, hol az aprócskákra. Megadunk egyetlen szót, de nem adunk hozzá leírást. Aki ismeri, annak minek is, aki történetesen nem, az vesse utána magát a szónak.

A megfejtéseket el lehet küldeni nekünk, de egyáltalán nem fontos: beszéljék meg a mellettük ülővel, a szembejövővel, akivel kedvük van. Egyébként is, se helyezés, se nyeremény nem lesz. Luxusvilla és világ körüli út sem, bár ez utóbbi bizonyos értelemben megvalósul. Egyetlen szóval is egy világ nyílhat ki előttünk.

A mostani játékunk szava:
DIGAMBARA