Keresés ebben a blogban

2015. január 15., csütörtök

Genet: Egy tolvaj naplója

Írta: YGergely


Genet könyve nehéz és kegyetlen olvasmány. Nehéz és kegyetlen folyamat, míg birkózunk vele. A regény végén egy vásári tükörteremben botladoznak a figurák, s alig találnak ki belőle. Akkorra már valamiképpen – elfogadtuk az író világát vagy nem – mi is ott vagyunk az útvesztőben. Erről a belső tükörteremről szól A tolvaj naplója.

Várom, hogy az ég a pofámba hulljon. A szentség annyit tesz, mint szolgálatra fogni a szenvedést. Kényszeríteni az ördögöt, hogy Isten legyen. Kivívni a Gonosz elismerését.” Majd: „Egy pillanatra szeretném élesen megfigyelni azt a tényt, hogy a kétségbeesésben a legmagasabbrendű boldogság rejlik.

Ezek A tolvaj naplója önvallomásos és filozofikus esszékulcsai. A könyv, bár főleg a vége felé bőven tartalmaz a legjobb esszé- és aforizmaírókhoz, egy Cioran színvonalához méltó gondolatokat, mégsem esszé, hanem regény. Naplóregény, mondjuk erősebb hangsúllyal a szó első felét. Természetesen a nyers valóságból merítő naplóval, s nem a tisztánlátón megfogalmazott paradoxonokkal szemben támad erős viszolygásunk – gondolom, nem egészen a szerző szándéka ellenére.

A tolvaj naplója a Rossz szentségének az útirajza. A szentség vágya a rossz útján erősödik. S a rossz útján elérhető-e a szentség? Dosztojevszkij- és Pilinszky-műveknek is nagy kérdése ez.

A szentség vágya nemes; a tanulatlan fegyenc-író modora és stílusa egyéb műveiben, ha nem is választékos, de fegyelmezett, olykor klasszicizáló, elemző: még ha trágár szavakat használ is.

A tolvaj naplója azonban durva, nyers, szemérmetlen, provokatív. E kettősség állandóan ott feszül a szövegben, s olykor e kettősség feszültsége ad mélységet a könyvnek, olykor viszont csikorogva vagy komikusan széttöri, megszünteti, gyengíti hatását. Talán felesleges volna titkolnom, hogy tőlem végig idegen maradt, bár nagy súlyát és erejét nem tagadhatom.

Jean Genet (1910-1986)
Genet maga zárja ki az élményből olvasói egy részét: „csak az az olvasó érthet meg, aki cinkosom lesz” – adja tudtunkra.
Nehéz Genet cinkosává válni. Maradjunk hát csak olvasói.

Szándéka, élet- és írásának célja, hogy „lelkiismerete legyek a lopásnak, melynek költeményét írom itt most” – hirdeti, és tolvajutazásra hívja olvasóját.
Barcelona–Katowice–Antwerpen–Brünn–Jugoszlávia–Itália–Marseille az útvonal, tele börtönökkel, verésekkel, menekülésekkel. De a belső történet a fontos, a városok, a külső kalandok mind csak háttér.
Egy aszkézis szigorúan pontos jegyzőkönyve” – írja másutt.

Az önfeltárulkozó naplóíró tolvaj és homoszexuális. Arra büszke, hogy nem tartozik a feltételezett olvasó világához. Ezért is talán, többször fölényesen, sértegető hangsúllyal szól hozzánk. A bűn költészetére büszke igazán Genet, arra a dallamra, mely csak ebből csendül ki.

Meghökkentő, hogy milyen mély érzéke van az elvont, spirituális, filozofikummal, etikai problémákkal átitatott gondolatiság iránt. Erkölcsi traktátust olvasunk vagy regényt? Genet talán fütyül rá, pedig e kérdőjel néha zavar a könyv olvasásakor. Kiválóan elevenít meg figurákat, ha akar, de sokszor nem akar, mert nem a megjelenített figura érdekli, hanem a helyzetek és figurák kínálta eszme, tanulság. Számtalan férfiszeretői nem megelevenedő figurák, hanem az alávetettség, a hódolat, a Rossz különböző inkarnációi.

Genet stílusa, hangneme a durvaságok ellenére fennkölt. S ha lemond a láttatásról az elemzés javára, teheti, mert egyaránt kiváló mindkét terepen. „Mit csinálsz az arcommal? – Csomókra kötöm.” Mélyre hasító, de gyomorkavaró megfigyelések és felvillanások váltják egymást. Időbontásos technikája olykor ügyetlen, mert nem tud szerkeszteni, máskor épp az ügyetlenség hitelesíti, a darabosság, a nyílt színi birkózás nyersanyagával.

Genet-t Sartre fedezte fel, majd ideologikus ízű nagy tanulmányban mutatta be: Szent Genet, komédiás és mártír címen. A rossz útján a szentséget kereső bűnöst, a „bűn szentségét” nem nehéz felfedezni, nem kell hozzá ideológiai masinéria, sartre-i lelemény. Áthatja a könyv minden jelenetét, egész világát, de Genet maga is többször megfogalmazza.

A bűntudat drámája azonban nem bomlik ki. A bűntudat vágya, lehetősége, igénye persze végig ott lappang a könyvben, de paradox módon valamiféle „bűnhivalgás” takarásában…

A bűntudatot egyáltalán nem etikai, még kevésbé vallási, inkább esztétikai szempontból hiányoljuk, mint egy színt, dallamot, regényformát és regényfordulatot, a fikció törvényei szerint feltámadó katarzist. E nélkül a könyv nagyszabású monumentum, csodás kövület, nyugtalanító, súlyos jelenség lesz, de írójának rendkívüli gondolati ereje és nem csekély megfigyelő-láttató képessége ellenére is: nem egészen műalkotás. Talán több, talán kevesebb.

Őrzi a magánnaplók esztétikumon túli s egyszersmind esztétikumon inneni fekete varázsát, a fegyenctelep képzeletének tűzijátékát, a rablét labirintusát – ahonnan csak a halál kapujában lesz szabadulás, mert ott a megváltás, a tükörlabirintuson kívül.








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése