Keresés ebben a blogban

2014. augusztus 3., vasárnap

Sakk a művészetnek, művészet a sakkról

Írta: YGergely



A sakk lassú szenvedélye a játékfilmek feszített ritmusában nehezen adható vissza. A kísérleti film vagy az animáció jobban illik hozzá.

Hatvannégy fekete-fehér kockás táblán önálló, zárt világot lehet teremteni. Vajon e zárt játék-univerzum mennyire alkalmas a művészetek számára? A játékfilm születése óta bajban van a művészetek mozgóképi ábrázolásával.
Egy alkotó, de még a film-iparosmester is csak emberekkel, élethelyzetükkel tud kezdeni valamit: a bábokkal nem, csak a báb mozgatóival. A kísérleti művészet igen: futurista formák képversekben, absztrakt fényformák tánca? Mindez illik a sakkhoz.

A történetet elbeszélő művészet nem tud a sakkozók csendjével mit kezdeni.

A sakkszenvedély nagyon ritkán vegyül vagyonszerzési vággyal. Minden más játék, hát még a kártya, pénzt ígér. A kártyaasztal nagy, bűnös szenvedélyek lobbanásának izgalmas helyszíne.

Ehhez képest két sakkozó némán: feszült szembenállás ez, de valahogy mintha „önbezárva”.

Mit közvetítsen a sakkjátékból a mozivászon? Miért fontos, hogy egy kockával odább a gyalog nem üthető? Az önmagába zárt sakkjáték átélésére kevesebb néző – és ábrázolására még kevesebb alkotó születik.

A sakk minimális ismerete nélkül a néző unalomtól sújtva ül a helyén. Ha szenvedély is a sakk, a tábla mellett, játék közben látványtalan szenvedély.
Moziban külsődleges eszközökkel hitetnék el. Ha képződik is valamiféle sakk-őrület, az akaratlanul groteszkebb és kimódoltabb lesz, mint a zajos kártyaszenvedély.

A fekete-fehér vizuális játéka. A rács-szerkezet, a fény-árnyék kettőssége, ez filmművészet volna. (Érdekes és tehetséges példája Kósa Ferenc főiskolai vizsgafilmje, ahol egy rab a cella padlójára vetülő rácskockákon sakkozik.)

A kísérleti film világa ez. René Clair dadaista remeklésében (Felvonásköz, 1923) Duchamp és Man Ray sakkozik egy magas erkélyen, míg esőzuhatag söpri le a táblát.
Duchamp maga is versenysakkozó volt, a francia olimpiai csapatban a mi Maróczynk ellenfele. Duchamp Hans Richterrel közösen, Cocteau-val harmadikként próbálkozott fényművészetet alkotni 64 kockával. (Fényszonáták 64 kockára).

Richter és Duchamp valakinek a hátára ragasztott sakktáblán játszik, aztán ez a „sakkember” és játékostársai az utcán, majd lépcsőn haladnak.

Duchamp életében két drog volt, a festés és a sakk. Még a hatvanas években is versenyzett, s egy híres fotóján talpig meztelen nő a táblánál, vele mérkőzik (Pasadenai Modern Múzeum, 1963).
A magyar Erkel Ferencen kívül csak Duchamp nagy alkotó és egyszersmind a maga kora élversenyzője – később a spanyol drámaíró Arrabal francia versenysakkozó lett, de nem világmester: Duchamp és Erkel viszont országának első számú művésze és sakkozója.

A sakk a csend művészete” – mondja Duchamp.

Gyorsan egy későbbi példát: Yoko Ono szellemes ötlete: a „megnyugtató parti” – mindkét fél fehér figurákkal játszik.
Moholy-Nagy életműve rémlik fel: budapesti életmű-kiállításán nem találtunk sakk-művet, pedig foglalkoztatta... Ha már a Bauhausban nem, legalább később, Chicagóban: Richard Filipowskit, költő-iparművészt megkérte, tervezzen egy Bauhaus hagyományokhoz méltó sakk-készletet.
A hagyományos, cselekményre és külső fordulatokra épülő mai nagyjátékfilmek eleve vesztes terepre tévednek.

Aki magára a királyi játékra kíváncsi ezekben a történetet agyaló fikciókban, nagyon rosszul jár. A sakkértőt talán joggal bosszantja, ha (mint a legtöbb sakk-játékfilmben) villámgyorsan, másodpercenként lépnek, ha hatást fokozva rángatóznak, időnként bukfenceznek egy világbajnoki döntőn, de legalább a játék szabályait ne csúfolnák időnként a bábuk elhelyezésével, hibás mozgatásával. Apróság, de tilos odafigyelnünk?

Bergman egyik legjobb, legerősebb opusza A hetedik pecsét. Ellenfelünk itt maga a Halál, aki elegánsan, korrektül, udvariasan viselkedik halandó ellenfelével. Felmerül, fekete vagy fehér színekkel játsszunk a Halál ellen?

És máris többről van szó: ha az életet modellezzünk, a kezdőlépés a Halálé. Vagy ellenkezőleg? Hiszen a fehér bábuk kezdenek, a fekete (a Halál színe) csak válaszol a születésre – válaszol, és győz. Mindig, és törvényszerűen? Akkor viszont mélyen sportszerűtlen ez a fekete színekben versenyző Kaszás… hacsak mégis másról van szó, mint sakkjátszmáról. (Bergman egyébként egy középkori templomi freskó ihletésére bontotta ki, a festő beszélő neve Albertus Pictor).
Lehet, hogy nem a táblát kell figyelnünk. Íme, egy másik freskó: Satyajit Ray: A sakkjátékosok.

A sakk – eredendően lassú ritmusát – sugározza: a filmje is tempós, ráérős. Satyajit Ray közel hozza azt a kultúrát, az indiait, melyből maga a sakk született.

Mer lassú lenni, mer hallgatag lenni.

A hosszú évek óta csak egymással játszó indus középnemesek kertje mögött elvonul a megszálló angol hadsereg, s ők alig figyelnek oda. De, amikor értesülnek, hogy a nyugati szabályok szerint gyorsabban szokás játszani – ezen felháborodnak.

Satyajit Ray filmje népmesei ízű, gazdag szövésű, epikus ritmusú.
Nem sok sakk-remeklést ismer a cselekményes, történetmondó fikciós film. A kísérleti filmek szabadon képszárnyaló műfaja látszik sakk-képesebbnek. Számtalan remekmű-gyanús képsort kínál a kísérleti, fényjáték, animációs film.

Orosz István, a magyar grafika és mozgó animáció egyik legjelentősebb alkotója gazdag munkásságának egyik legjobb darabját alkotta meg egy Lenin-sakkparti rajzfilmre vitelével.

Orosz szellemes és villózó filmgrafikája felülírja a politikai és a sport-érdekességet, miközben lépésről lépésre hű marad a lejegyzett partihoz.
A kiinduló fotó retusálásai ellenére hiteles: Gorkij capri villájának kertjében játszik a „tornyos homlokú” Iljics a párt legnagyobb ideológusával, Bogdanovval, akit később ő maga szorított ki pártból és ideológiából.

A kibicek közül Gorkij hórihorgas alakja igazán feltűnő. Annyira, hogy később az egész partit Lenin és Gorkij játszmájaként tették közzé. Különböző játékosoknak tulajdonítva, ma is szerepel jobb lexikonokban.

Ezt a partit amatőrök nem játszhatták: versenyparti-színvonala van. Sem Iljics, sem Bogdanov, sem Gorkij nem játszhatta – valószínűleg a korai Aljechin-partik közül való.

Orosz István bravúros szemszög-váltással irányítja a játszmát, ráközelítései a bábokra, a táblákra, és a vereségét elismerni képtelen Tornyos homlokúra – meg az egész film nagyon feszes ritmusa a sakkhoz alig értőknek is érdekessé teszik a filmet. 
A játszma végén valaki felborítja a táblát (vajon ki?): hát hiszen ez illik a világmegváltó radikalizmushoz!

„Bravúrstikli” – ez a sakk-szlengben sem ismeretlen műszó dicséret is, finom bírálat is. Orosz filmje bravúros, igazi animációs remeklés, gazdag képi tartalommal. Stiklit a táblát felborító vesztes követett el. Napóleon is megtette még régebben.

Könnyen tehették: sem a sakk, sem a művészet nem kerülhetett másképp a hatalmukba.

Éljen a sakk, éljen a művészet!





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése