A sakk lassú szenvedélye a játékfilmek feszített
ritmusában nehezen adható vissza. A kísérleti film vagy az animáció jobban
illik hozzá.
Hatvannégy fekete-fehér kockás
táblán önálló, zárt világot lehet teremteni. Vajon e zárt játék-univerzum
mennyire alkalmas a művészetek számára? A játékfilm születése óta bajban van a
művészetek mozgóképi ábrázolásával.
Egy alkotó, de még a
film-iparosmester is csak emberekkel, élethelyzetükkel tud kezdeni valamit: a
bábokkal nem, csak a báb mozgatóival. A kísérleti művészet igen: futurista
formák képversekben, absztrakt fényformák tánca? Mindez illik a sakkhoz.
A történetet elbeszélő művészet
nem tud a sakkozók csendjével mit kezdeni.
A sakkszenvedély nagyon ritkán
vegyül vagyonszerzési vággyal. Minden más játék, hát még a kártya, pénzt ígér. A
kártyaasztal nagy, bűnös szenvedélyek lobbanásának izgalmas helyszíne.
Ehhez képest két sakkozó némán:
feszült szembenállás ez, de valahogy mintha „önbezárva”.
Mit közvetítsen a sakkjátékból a
mozivászon? Miért fontos, hogy egy kockával odább a gyalog nem üthető? Az
önmagába zárt sakkjáték átélésére kevesebb néző – és ábrázolására még kevesebb
alkotó születik.
A sakk minimális ismerete nélkül
a néző unalomtól sújtva ül a helyén. Ha szenvedély is a sakk, a tábla mellett,
játék közben látványtalan szenvedély.
Moziban külsődleges eszközökkel
hitetnék el. Ha képződik is valamiféle sakk-őrület, az akaratlanul groteszkebb
és kimódoltabb lesz, mint a zajos kártyaszenvedély.
A fekete-fehér vizuális játéka.
A rács-szerkezet, a fény-árnyék kettőssége, ez filmművészet volna. (Érdekes és
tehetséges példája Kósa Ferenc főiskolai vizsgafilmje, ahol egy rab a cella
padlójára vetülő rácskockákon sakkozik.)
A kísérleti film világa ez. René
Clair dadaista remeklésében (Felvonásköz, 1923) Duchamp és Man Ray
sakkozik egy magas erkélyen, míg esőzuhatag söpri le a táblát.
Duchamp maga is versenysakkozó
volt, a francia olimpiai csapatban a mi Maróczynk ellenfele. Duchamp Hans Richterrel
közösen, Cocteau-val harmadikként próbálkozott fényművészetet alkotni 64
kockával. (Fényszonáták 64 kockára).
Richter és Duchamp valakinek a
hátára ragasztott sakktáblán játszik, aztán ez a „sakkember” és játékostársai
az utcán, majd lépcsőn haladnak.
Duchamp életében két drog volt,
a festés és a sakk. Még a hatvanas években is versenyzett, s egy híres fotóján talpig
meztelen nő a táblánál, vele mérkőzik (Pasadenai Modern Múzeum, 1963).
A magyar Erkel Ferencen kívül
csak Duchamp nagy alkotó és egyszersmind a maga kora élversenyzője – később a
spanyol drámaíró Arrabal francia versenysakkozó lett, de nem világmester: Duchamp
és Erkel viszont országának első számú művésze és sakkozója.
„A sakk a csend művészete” – mondja Duchamp.
Gyorsan egy későbbi példát: Yoko
Ono szellemes ötlete: a „megnyugtató parti” – mindkét fél fehér figurákkal
játszik.
Moholy-Nagy életműve rémlik fel:
budapesti életmű-kiállításán nem találtunk sakk-művet, pedig foglalkoztatta...
Ha már a Bauhausban nem, legalább később, Chicagóban: Richard Filipowskit,
költő-iparművészt megkérte, tervezzen egy Bauhaus hagyományokhoz méltó
sakk-készletet.
A hagyományos, cselekményre és
külső fordulatokra épülő mai nagyjátékfilmek eleve vesztes terepre tévednek.
Aki magára a királyi játékra
kíváncsi ezekben a történetet agyaló fikciókban, nagyon rosszul jár. A
sakkértőt talán joggal bosszantja, ha (mint a legtöbb sakk-játékfilmben)
villámgyorsan, másodpercenként lépnek, ha hatást fokozva rángatóznak, időnként
bukfenceznek egy világbajnoki döntőn, de legalább a játék szabályait ne
csúfolnák időnként a bábuk elhelyezésével, hibás mozgatásával. Apróság, de
tilos odafigyelnünk?
Bergman egyik legjobb,
legerősebb opusza A hetedik pecsét. Ellenfelünk itt
maga a Halál, aki elegánsan, korrektül, udvariasan viselkedik halandó
ellenfelével. Felmerül, fekete vagy fehér színekkel játsszunk a Halál ellen?
És máris többről van szó: ha az
életet modellezzünk, a kezdőlépés a Halálé. Vagy ellenkezőleg? Hiszen a fehér
bábuk kezdenek, a fekete (a Halál színe) csak válaszol a születésre – válaszol,
és győz. Mindig, és törvényszerűen? Akkor viszont mélyen sportszerűtlen ez a
fekete színekben versenyző Kaszás… hacsak mégis másról van szó, mint
sakkjátszmáról. (Bergman egyébként egy középkori templomi freskó ihletésére bontotta
ki, a festő beszélő neve Albertus Pictor).
Lehet, hogy nem a táblát kell
figyelnünk. Íme, egy másik freskó: Satyajit Ray: A sakkjátékosok.
A sakk – eredendően lassú
ritmusát – sugározza: a filmje is tempós, ráérős. Satyajit Ray közel hozza azt
a kultúrát, az indiait, melyből maga a sakk született.
Mer lassú lenni, mer hallgatag
lenni.
A hosszú évek óta csak egymással
játszó indus középnemesek kertje mögött elvonul a megszálló angol hadsereg, s
ők alig figyelnek oda. De, amikor értesülnek, hogy a nyugati szabályok szerint
gyorsabban szokás játszani – ezen felháborodnak.
Satyajit Ray filmje népmesei
ízű, gazdag szövésű, epikus ritmusú.
Nem sok sakk-remeklést ismer a
cselekményes, történetmondó fikciós film. A kísérleti filmek szabadon képszárnyaló
műfaja látszik sakk-képesebbnek. Számtalan remekmű-gyanús képsort kínál a
kísérleti, fényjáték, animációs film.
Orosz István, a magyar grafika
és mozgó animáció egyik legjelentősebb alkotója gazdag munkásságának egyik
legjobb darabját alkotta meg egy Lenin-sakkparti rajzfilmre vitelével.
Orosz szellemes és villózó
filmgrafikája felülírja a politikai és a sport-érdekességet, miközben lépésről
lépésre hű marad a lejegyzett partihoz.
A kiinduló fotó retusálásai
ellenére hiteles: Gorkij capri villájának kertjében játszik a „tornyos homlokú”
Iljics a párt legnagyobb ideológusával, Bogdanovval, akit később ő maga szorított
ki pártból és ideológiából.
A kibicek közül Gorkij
hórihorgas alakja igazán feltűnő. Annyira, hogy később az egész partit Lenin és
Gorkij játszmájaként tették közzé. Különböző játékosoknak tulajdonítva, ma is
szerepel jobb lexikonokban.
Ezt a partit amatőrök nem
játszhatták: versenyparti-színvonala van. Sem Iljics, sem Bogdanov, sem Gorkij
nem játszhatta – valószínűleg a korai Aljechin-partik közül való.
Orosz István bravúros
szemszög-váltással irányítja a játszmát, ráközelítései a bábokra, a táblákra,
és a vereségét elismerni képtelen Tornyos homlokúra – meg az egész film nagyon
feszes ritmusa a sakkhoz alig értőknek is érdekessé teszik a filmet.
A játszma végén valaki
felborítja a táblát (vajon ki?): hát hiszen ez illik a világmegváltó
radikalizmushoz!
„Bravúrstikli” – ez a
sakk-szlengben sem ismeretlen műszó dicséret is, finom bírálat is. Orosz filmje
bravúros, igazi animációs remeklés, gazdag képi tartalommal. Stiklit a
táblát felborító vesztes követett el. Napóleon is megtette még régebben.
Könnyen tehették: sem a sakk,
sem a művészet nem kerülhetett másképp a hatalmukba.
Éljen a sakk, éljen a művészet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése