Az én XX. századom

Írta: YGergely

Negyedszázada mutatták be Enyedi Ildikó filmjét.

Az én XX. századom előzmény nélküli. Rokontalan alkotás a magyar filmművészetben. Hangütése, „dallama”, hívószavai, belső optikája, egész látásmódja és hangulata más. Üdvösen, frissítően szokatlan.

Az emberi létezésnek mintha az általános törvényeivel, lehetőségeivel vívódna, de mindezt lebegő humorral, érzékletesen és játékosan teszi, egyedi és mindennapi, különösségükben érdekes hús-vér embereket teremt.

Ravaszul kettős a film látásmódja. 1880-ban, meg 1900 szilveszterén vagyunk, és a rendező mintha mit sem tudna a század későbbi történetéről, olyan ámulva tekint a jövendő szép csodáira, a villanykörtére, meg a távíróra, meg Edison tudós- és férfialakjára.

Meghatottan szemléli a tűzoltózenekar sisakjain kigyulladó villanyégőt, s elhiszi, hogy a távíró boldogabb jövőt ígér. Az ő huszadik százada Edisontól Edisonig tart.

Pedig Enyedi Ildikó gyaníthatóan jól ismeri a század igazi történetét, tud verduni szuronyrohamokról, ordas eszmékről, szörnyállamokról, tud atombombáról és Edison utódainak hasonló találmányairól, s tudja, milyen kezekbe került az 1880-ban felszikrázó mesterséges fény.

Mint mindenki más, bizonyára ismeri a legkevésbé szeretetreméltó évszázad komor faktumait. Nem baj: a születő száz év bölcsőjénél nincs kedve az újszülöttet átkozni. Az ő huszadik százada mesebelien bájos, mint egy zseniális csecsemő, aki még nem vált tömeggyilkossá.

A baljós előjeleket amúgy sem történelmi adatokban, politikai döntésekben sejteti, hanem hősei bizonytalan bensejében: érzelmi zűrzavarukban, a nők hamis nőlétében, a férfiak tétova férfi voltában.

Oleg Jankovszkij megnyerő férfit elevenít meg, Dorotha Segda, Lili és Dóra kettős szerepében izgalmas, sőt talányos nőt, a film állatszereplőivel azonban nem versenyezhetnek.

Az emberekkel valami baj van a Földön, az állatok, ha nem bántjuk őket, még segíthetnek. Szamáron kívül akad itt hófehér postagalamb, laboratóriumban kínzott, s onnan elmenekülő kutya és állatkerti csimpánz is.

Mintha Isten nagy és szabad állatkertjében sétálnánk, ahol az ember csak az egyik, ám nem biztos, hogy a legértelmesebb élőlény. Áthatja a filmet valami eredendő, minden jelenetéből sugárzó naivul panteisztikus sugallat.

Az értelem, ha ad magára, mindig pesszimista marad. Derűlátó csak az akarat lehet, maga az életműködés. Ezt a filmet, mintha élőlény volna maga is, valami megkapó biológiai optimizmus tölti meg energiával. A rendező nem a tudás, az értelem, a tények hamvasul buta nem-ismeretében, hanem azok ellenére, dacosan optimista.

Az én XX. századom arról szól, hogyan éljünk természetünk szerint. Hogy a természet bennünk rejtőzik minden csodájával. Hogy ezt nem szabad elnyomnunk ideológiákkal. Hogy az élet öröm, az „élet él és élni akar”, világűrben, csillagok között, elektródás laboratóriumban, majomketrecben, gyártelepen és bordélyos luxushajón.

A női kacajok és szigorú férfilogika feleselésében is ezt a „panteisztikus örömöt”, minden komor történelmi tény ellenére boldogságot hirdető szemlélettel a rendező nem adja alább; egy a témája: az emberi lények, sőt a föld minden élőlényének boldogsága.

Ez viszont általános és semmitmondó egyszerre. Kínos dolog, ha egy műalkotás „az élet értelméről” töpreng. Ez inkább a filozófia területe, és a filozófia szokatlan, ritka, ügyetlen vendég a konkrétan ábrázoló művészet hajlékában.

Enyedi Ildikó filmje pimasz merészséggel engedi közel ezt a művészettől oly idegen szemléletmódot.

Vegykonyhájában mesévé nemesülnek a mozgóképen ábrázolhatatlan általános problémák, s a mese legalább annyira az „egyszer volt” világa, mint amennyire tündéri-játékos filozófia is ott bujkálhat benne.

Mégis, egy filozófus személyesen is megjelenik a filmben, sőt kiselőadásban vázolja elméletét. Szemüveges, lenyalt hajú fiatalember, anyámasszony katonája mosolya kegyetlenül tisztánlátó, s nővadítóan logikus észjárást leplez.

Otto Weininger metszően nőellenes téziseit egy hűdött krampusz biztonságával és fölényével adja elő.

A nő vagy ringyó, vagy anya, mindkét esetben nemlétező, hirdette Weininger.

„A fallosz az oka a nő nem-szabadságának” – a nőgyűlölő tan ezt hirdeti. De a tükrök és a labirintusok, az élet és a természet fittyet hány a logikára, mást tanít. Sőt nem is tanít, egyáltalán nem tanít semmit. Olyan, mint egy igazi mozi, át kell élni: olyan, mint Az én XX. századom.

A tükörfolyosón ott a szamár is. Nem mintha tagadná Edison értelmét. A film bravúrosan játszik a nem tudatos élővilág, a vegetatív tenyészet, és a gondolkodó emberi elme eredendő szembenállásával.

Tulajdonképpen két szellemi hőse van: Edison (a férfilogika) és a kettős vagy többes szerepű női létezés bizonytalan, alogikus, megfoghatatlan, minden tükröknél vakítóbban fényt szóró valósága.

Edison zseni, mert fényt támaszt. De a fény a természetben mindenfajta logika nélkül létezik.

Figyelem, mindez már csak okoskodás. Olyan, mintha Otto Weininger filmkritikusi pályára kívánna lépni.

Mondjuk inkább: a valódi XX. század egészen más lett, mint amilyennek Enyedi Ildikó csalfán megígérte. A filmművészet is más, sajnos. Elég bemenni bármelyik moziba, hogy lássuk, milyen lett.

Ez a film olyan, mintha a huszadik század, s vele a mozi is Lumière meg Méliès nyomdokairól sohasem tért volna le. Ezért szeretem.