Kubrick labirintusai

Írta: YGergely

Ha lesz jó filmtörténet, irányzatoktól, gyártóktól, sőt államtól-országtól független alkotóként szól majd Kubrickról, aki rettenetből, jeges humorból, ijesztően tökéletes képekből teremtett saját univerzumot.

Stanley Kubrick

Hatalmas termek, végtelen folyosók, Kubrick hősei óriás méretű terekben lakoznak. A kamera elindul e folyosókon, magával ragadja, olykor előre löki a szereplőket. Sejteni lehet, mi várja őket az előre futó folyosó végén. Valószínűleg a halál, talán újjászületés más formában.

Stanley Kubrick nagyrészt ismeretlen maradt a magyar néző számára. Nem csak a cenzúra meg a forgalmazói butaság parancsolta ki a hazai mozikból. Ő tiltotta meg filmjei kelet-európai forgalmazását.

„Helyzete” azonban, bár minálunk különösképpen bizarr, a magyar glóbuszon túl, a honi tudatlanság szemhatárán kívül maradva is egyedülálló.

Ha lesz jó filmtörténet, önálló, nemcsak irányzatoktól és iskolától, de gyártóktól, sőt Államtól-Országtól független alkotóként szól majd róla. Nem csak azért, mert elvonult angol (vagy ír) magánbirtokára. Filmjeiben sokszor lobog fenségesen a háborús zászlók valamelyike. Ő maga nem tűrte más felségterületét és zászlaját. Az ő filmbeli tereihez nem tartozik hátország.

Filmtörténeti párhuzamok következnek, bárha töredékesen. Az oda-vissza emigráns Chaplin életrajzát párhuzamomba nem tudom belevonni, egyébként sem az „emigránsság” érdekel, hanem a szembenállás.

Szembenállás valamivel, olyan közeggel, amelyben felnő, aminek hagyományai nélkül nem dolgozhat, amitől mégis függetlenednie kell, ha meg akarja őrizni tehetségét.

Polanski és mások is otthagyták Hollywoodot – ettől azonban nem lettek függetlenek. Ha valaki az amerikai professzionista filmgyártás minden lehetőségét felhasználva, de törvényeiből kiszakadva el tudott jutni a teljes kívülállásig, az egyedül Stanley Kubrick.

Persze, van és lesz független filmes ott Amerikában is. Ilyesmihez azért L.A.-tól tisztes távolban, mondjuk New Yorkban tanácsos dolgozni és élni.

A Spartacus és a Lolita rendezője nem véletlenül és nem kényszerűségből a gyártási szisztéma része Los Angelesben – másképp el sem készülhetnének munkái.

Sikerre van ítélve és nagy megalkuvásokra. Ha nem parírozik, eltiporják. A legnagyobbak közül Stroheim, majd Orson Welles riasztó példája ötlik fel előttünk.

Mi az, hogy a „profik profija?” Vérprofi – újabban ez a riasztó szó is járja. Nem tudom, Kubrick az volt-e már a Spartacus idején. „L.A.”-ból kell Angliába mennie, hogy alkotói otthonra leljen.

Áttelepül Európába, viszont az európai filmesztétikához, filmcsinálási módhoz alig van köze, mindenképp kevesebb, mint Hollywoodéhoz. Ő is tudja: azt akarja, hogy se egyikhez, se másikhoz ne legyen köze, hogy a táj, a téma, az országok, a nemzeti történelmek és nemzeti hétköznapok semmit se jelentsenek számára. Semmit, csak amit ő akar belőlük felhasználni, újjáteremteni, vagy filmvászonra véve átalakítani.

Ő akarja kitalálni nemcsak figuráit, hanem hátterüket is. Nem akar törődni a külső, a sültrealista valósággal. Hitchcockhoz hasonlóan saját képére festi át, de sokkal erősebb és szemérmetlenebb színekkel. Hitchcock ravasz volt, leplezte világának teljes irracionalitását, Kubrick hivalkodva ábrázolja annak.

Hagyományos „sci-fit” sohasem rendezett, de világlátása és ábrázolása fantasztikumba hajló. Fantasztikuma azonban mélyhűtött, az abszolút nulla fokot kísértő jéghumor.

Megváltozott Chaplin kora óta a filmipar. Los Angeles már rég nem büntet. Nincs bosszú. Kubrick sem valódi, csak „virtuális” feketelistára került.

Nem elég, hogy alig ismerjük, rosszabb a helyzet: hamis kép él bennünk róla, a Spartacus és később a Lolita került elénk. Vagyis a két leggyengébb filmje.

Kubrick minden filmjében dúl a könyörtelen agresszió, de minden látszat ellenére sehol, semmikor nem öncélú. Természetesen a Gépnarancsban sem, holott épp arra hajlanánk, hogy az öncélú, értelmetlen agresszió filmje. Sőt: „leleplezése”.

A történelmi, „kosztümös filmet” a harmincas évektől kezdve teljesen lejáratta, diszkreditálta a filmipar. Komolyan vehető darab a Rettegett Iván és Laurence Olivier a Hamletnél sokkal jobb, de kevéssé értékelt V. Henrikje óta talán nem is létezik.

„Peplum”, kommersz, kard és köpeny, tengernyi ostobaság, maga a műfaj vált szörnyszülötté. A western egy ideig megújíthatónak látszott. A kosztümös történelmi film nem is látszott annak, e mozifajtát végképp kisajátította a tömegfilm.

Ezért is páratlanul érdekes Kubrick roppant méretű Barry Lindonja. Az egykori fotós lelkesen vállalta a soha nem alkalmazott Zeiss-objektívet, az új, kísérleti színes nyersanyagot, s a mesterséges fényforrások mellőzését. Természetesen nem ebben rejlik a film nagysága.

Roppant méretű? Semmiképp sem a film hosszára vagy költségvetésére, nem a gyártás „produkciójára” értem. A látványnak van benne „roppant mérete”, a tereknek, a nagy horizontnak.

A háborúnak valami fenséges butasága, a butaság fensége, az agressziónak nemcsak dekorativitása, hanem esztétikája bomlik itt hatalmas látvánnyá, s a kalandok hanghordozása, elbeszélésmódja mögött már-már a felvilágosodás korának Diderot-szelleme csendül, a Jacques de fataliste angolra hűtött humora.

Van valami hideg részvétlenség a Kubrick-filmekben. Ennek jege teszi a vért még ijesztőbbé a Shining (Ragyogás) képein.

Sci-fi és futurológia. A legtanulságosabb és legbosszantóbb olvasmányok egyike az Űrodisszeia írójának, Arthur C. Clarknak A jövő körvonalai című hatvanas évekbeli könyve. Több mint félévszázad telt el, s a legfőbb optimista jóslatai a delfinnyelv megfejtésétől a teleportálásig, a Mars bejárásáig egyáltalán nem teljesültek.

Szerencsére – ellentétben a futurológusokkal –Kubrick filmjei semmiképpen sem reálisak, és nem is akarnak azok lenni, ez sem. Ráadásul nem a technikai fejlődésről, a „daloló holnapokról” szól, hanem az emberi állat mutációjáról. A fejlődés egyetlen rugójaként a hatalmi harchoz szükséges agressziót jelöli meg. Jeges vallomás.

Magam az Űrodisszeiát és a Ragyogást tartom Kubrick legnagyobb műveinek. Bennem legalábbis ezek maradtak meg. Vessük össze Arthur C. Clark eredeti sci-fi regényét a filmmel. Ahogy Örkény mondaná, nagy dolgokra jöhetünk rá. Arra például, hogy a horror meg a sci-fi alap-nyersanyagként nélkülözhetetlen ugyan Kubrick fő filmjeihez, de csak átalakítandó, alkimista-kellékként.

A híres és néma simaságával csendet parancsoló fekete neolit-torony valóban érdekes az Űrodisszeia képein, de a levegőbe földobott lábszárcsont ad neki filmértelmet.

A filmművészet egyik nagy pillanata, amikor az ujjongva felrepített csont megpördül az égen, és fényes űrhajóvá válik. Nagy pillanata, mert ambivalens. Az agresszivitás diadalmas ölőszerszámaként felfedezett csont/űrhajó áttűnés csak hamis és felszínes értelmezéssel „optimista”.

Csendül a Kék Duna keringő. Valami kényelmetlen érzés fog el, majom voltam, univerzum-hódító lettem. De túl szép és olcsó a keringő, túl szép és olcsó a drága űrhajó. E képsor kérdőjele halványan rajzolódik csak elénk – érezni-értelmezni majd a film második-harmadik részében tudjuk. Ott már a legnagyobb kérdés után mered feketén és kínzón, tolakodóan hangsúlyozza: „érdemes volt?”, „jobb most”?

Ne feledjük: a gyilkosság felfedezésének ujjongása dobatja a csontot a világűr háttere elé. Az ember győzelme a többi állat fölött, az ölésre alkalmas szerszám felfedezése. Érdemes volt?

A Kék Duna keringő hangjai mögé lopakodó kérdés nem puffan el patetikus semmit mondással. A film vége, a filmművészet eddigi történetének talán legmisztikusabb, legrejtélyesebb pillanata erre felel a matuzsálemmé szikkadt halottal és a halott csecsemő-újjászületésével.

Ki a csecsemő? Nem tudjuk. Ki lesz a csecsemő: ezt sem tudjuk, de ez a fontosabb rejtély. Evolúciós folyamat, vagy mutációk, előreugrások története az emberi civilizáció? Tudományos kérdések, melyeket előhív, majd rögtön még a kérdésnek is sajátos negatívját vetíti elénk.

De nemcsak az Űrodisszeia, hanem a Gépnarancs is. Beethoven Örömódáját agresszív képek sorozatával dübörögtetik az agymosásra ítélt egykori főagresszív tudatába. S a főagresszív, gyilkos előember (de hisz előemberek az Űrodüsszeia csontrepesztő félmajmai is), a negatív utópia jövőjében vegetáló előember ettől kezdve agresszív ösztönét vesztett, önmagát védeni nem képes emberroncs lesz. Kubricknál nincs más lehetőség. Agresszorrá válni, vagy makogni sem próbáló vesztes majommá.

Kubrick az emberi agresszivitás egyik nagy filmrendezője. Így azonban kicsit egyszerűsítő és csalóka a megállapítás. Ha már tudományba tévednénk – a hatalmi helyzet, a hatalmi hierarchia megvédésének vetülete az általa ábrázolt félelmetes agresszió.

Kié a hatalom az Űrhajó zárt univerzumában? David Bowmané (nem érdektelen „beszélő név”) vagy a gondolkodó Gépé? Meg kell mérkőzniük. A majomemberek csonttal vívott harca folytatódik.

Az egyetlen film Kubrick életművében, ahol végül is nincs hagyományos értelemben vesztes: az alig értelmezhető jövő érthetetlen terében majd az aggastyán egy új mutáció csecsemőjévé válik.

A Ragyogás egy őrült íróról szól, aki hangokat hall, hogy meg kell ölnie családját. Rémtörténet, melynek rémsége a történet mögött rejlik. Miként a Madarak esetében, nem ismerjük, nem tudjuk meg az okát a történteknek, mindvégig elrejtőzik valami előttünk, s nem a szellemek, a kísértetek, nem, őket olykor még látjuk is – hanem az irracionalitás birodalma. Az is lehet, ez a birodalom azonos a mi világunkkal – ennél alig van szörnyűbb – ezzel rémít a Ragyogás.

Kié a hatalom a kísértetszálloda hatalmas belső térébe zárt családban: ha tehetetlensége és tehetségtelensége kiderül, a családfő elveszti hatalmát – a fejsze állítja majd vissza. Ez a Ragyogás egyik „magyarázata”, kulcsa.

Kubrick helyszínt, tágas teret teremt magának, ebbe dobja hőseit, akik mindvégig menetelnek előre, civilben is katonák, menetelnek nyílegyenesen, míg elérkeznek a labirintusba.

A Labirintus. Nem könnyű a széttartó, kevéssé egységesnek látszó Kubrick-életműnek egyetlen „központi” gondolatát, vázát meglelni.

A Ragyogás végén a tébolyodottá vált apa fejszével labirintusban üldözi a fiát. Idézzük fel e labirintust. Tán szépen nyírt bokor-labirintus nyáron, de most a jég, a hó birodalma, fedettnek látszó csapda-görbület.

Dante Poklában a kivételesen nagy bűnösök az örök és hatalmas jég rabjai, érdekes ellentéteként a pokolbéli „örök tűz” kliséjének. Kubrick is a holtak kihűlt cseppkőbarlangjába zárja téboly-hősét.

Az Űrodüsszeia utazóját nem várja otthona, akár jelképesen, a Föld. Valami más várja, az ismeretlen jövőben a belőle fakadó ismeretlen. Ő maga az ismeretlen: amivé útja során válik.

Túlfinomult francia elemzők szerint a középkori alkimisták Opus Magnumjának megteremtési kísérletét mondja el a film. Nem tudjuk, sikerül-e. Megszületik-e az új ember, aki majd érti a monolit fekete oszlop üzenetét.

Az sem biztos, hogy a kevés művet alkotott Kubrick megteremtené-e. A lehetőség nyitva marad a film enigmatikus végső képsorában.

„Nincs rózsás labirynth”. A háborús pokoltüzek is inkább jelképesek. Jéglabirintus van, melybe a hatalmi harcban vesztes fagy bele, a győztes pedig hosszú, katonásan fegyelmezett fahrttal előre menekülhet a tűzbe.