Inkább a kemari

Írta: Inkabringa

A lakásvásárlás az a műfaj Budapesten, amibe lelkesedve belerontunk, mint gyerek a tengerbe, aztán zsibbadtan valahogy partra vetődünk, ha végre megtaláltuk. Némiképp beszűkül a tudatunk ilyenkor, állandóan fűtésrendszerek és közös képviselők felé kalandoznak a gondolataink. Járunk lakásról lakásra, vadidegen emberektől kérdezünk olyasmit, amit magunk sem értünk, csak hozzáértők mondták, hogy azt feltétlenül kérdezzük meg.

De most nem is ez a lényeg.

Felfigyeltem arra, és sajnos általános jelenségnek minősíthetem, hogy ingatlanirodák és eladók egyaránt kedvvel emlegetik a lakás becsét fitogtatva, hogy a házban, utcában, és még a környéken sem laknak cigányok. Ezt persze véletlenül sem mondják ki ilyen egyértelműen. Körülírás, utalószavak, összekacsintó „tudja, miről beszélek” pillantások teszik nyilvánvalóvá a helyzetet.

Minél több lakást néztem meg, annál egyértelműbbé vált, hogy ez egy nagy társadalmi társasjáték, amiben mindenki tudja a játékszabályokat és a szakkifejezéseket. Az ingatlanügynök már a lépcsőházban elhadarja, hogy „kisebbség” nem lakik a házban. Gondolván, hogy ettől szívdobogva lelkesebbek leszünk.

„Kisebbség”. Ez tehát a nagy fedőszó, amit mindenki ismer, és biztos tudással használ, aki a nagy társadalmi társasjátékban részt vesz.

Mivel én ebben egyáltalán nem óhajtok részt venni, ezt mindig jeleztem is az ilyesmivel érvelők számára. A legjobban úgy lehet ezt, ha megkerülhetetlenné teszem, hogy kimondják, mire is gondolnak valójában.  Ha már, akkor nyíltan is vállalják, ne csak bokor mögül suttogva. Bár tudom, hogy ez a nyíltság ellenkezik a játékszabályokkal, mert azt is mindig hallom, "nekem semmi bajom a cigányokkal, de...". 

Általában bamba hülye álmélkodással rákérdeztem: „Milyen kisebbség?” Ilyenkor leereszkedően (ó, csak egy gyönge nő) hozzátesznek egy magyarázószót, mely még mindig az összekacsintós társadalmi társasjáték szókészletének része. „Hát nemzetiség, tudja?” Csak hogy értsem már végre, miről van szó. Hogy végképp megháborítsam őket, töretlen naivitással megkérdeztem: „Melyik nemzetiségre gondol? Mert tizenhárom van Magyarországon.”

Itt jönnek rá, hogy én megszegem a játékszabályokat, hiszen valamirevaló rendes ember ebből már érteni szokott.

A játék lényege ugyanis a sunnyogó, kifundált utalószavakkal telezsúfolt álságos és alamuszi, előítéletes közbeszéd. Aki a játékban részt vesz, az szereti ezt a bensőséges szókincset használni és ezzel a finom eufemizmussal emberek egy csoportját megvetni.

Nyilván e megvetés által önmagát feljebb értékeli. Mert ő nem olyan, mint „azok”. A mindenkori „azok”-nak pedig, tudjuk, az a legfőbb szerepe, hogy saját frusztráltságunkra gyógyírt adjanak, és magunkat magasabb polcra sorolhassuk.

Így aztán megütközést váltott ki, ha értetlenségemből tapodtat sem engedve, rákényszerültek kimondani, hogy a cigányokra céloztak.  Ezt már csak egy finom félmondattal intéztem el: „Ja, az engem nem zavar. De mi az a repedés a falon?”

Laktam már a főváros legúribb negyedében is, és egy idős dáma rendszeresen olyan őrjöngő tombolást vitt végbe a lépcsőházban, hogy minimálisan is rémisztő volt. Ugyanígy dúsgazdag apuka háttérrel rendelkező huszonévesek rendőrségig jutó napi tivornyáit, és a szomszédjukban lakó idős házaspárt a legalpáribb hangnemben alázó tobzódását is megtapasztaltam. Életem legjobb bringáját jól öltözött "fehérek" lopták el, szemtanúk látták, ahogy viszik, és bár volt valami különös bennük, mégsem gyanakodtak, mert olyan megnyerő kinézetűek voltak, rendes embereknek tűntek. Egyikük sem volt cigány.
Nincs kétségem, hogy ugyanezen viselkedést egy cigánynak nem bocsátják meg a nagy társadalmi társasjáték résztvevői. Ha ugyanezt, vagy ennek csak tizedét produkálja egy cigány, azt hetedíziglen, származását a gyalázatba tolva ítélik el.

Az ő esetükben miért általánosítanak azonnal? Mondván, „ez mind ilyen”.

A válasz a nagy társadalmi társasjáték szabályai szerint egyszerű: azért, mert cigány. A cigányt lehet megvetni, lenézni. Oda van dobva prédának a nagy társadalmi kivagyiskodó szerencsétlenkedésbe.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy akik előítéletesen gondolkodnak, elsöprő többségben nem féktelen gonoszságú, rosszindulattól átitatott emberek. Egyáltalán nem.

De ez a szilánk ott forog a gondolkodásuk fogaskerekei között, és állandóan megcsikordul a készen kapott negatív sztereotípia bennük. Megszokott rutinná vált, identitásképző meggyőződéssé. Talán, mert ez már annyira rögzült és elfogadott, hogy kényelmetlenebb lenne felülbírálni, mint belesimulva a közhangulatba késztermékként elfogadni.

Az emberek nagy része nem gyűlölködő, de összességében mégis ez a társadalmi attitűd nyilvánul meg. Mi ez? Nyájszellem? Befolyásolhatóság? Tájékozatlanság? Gyávaság? Érdektelenség??? Mindenképp ijesztő.

Az igazi döbbenet az volt, amikor egy olyan lakást néztem meg, amelyiknek az eladói voltak cigányok. A főváros frekventált részén élő jómódú cigány család. A ház és a lakás rendben volt, a családanya, egy talpraesett asszony mutatta meg. Rögtön az elején szemembe nézve azt mondta, mindenek előtt tisztázzuk, hogy ők cigányok, de attól még rendes emberek.

Mintha szíven rúgtak volna. Önkéntelenül is szégyellni kezdtem magam. De hát én nem ilyen vagyok, én nem így gondolkodom. Épp ellenkezőleg. Persze ő ezt honnan tudhatta volna? Ilyesmivel ritkán találkozhat.

Kölcsönösen végtelen zavarba jöttünk. Én szégyelltem magam azok helyett is, akik belekényszerítették, hogy szabadkozzon a származása miatt. A cigány asszony pedig meglepődött azon, hogy nekem nincsenek ellenérzéseim velük kapcsolatban. Vagyis olybá tűnt a mondata, mintha számára is megszokott és elfogadott lenne, hogy aki nem-cigány, az undorodik a cigánytól.

Nem mondhatok mást, ez rettenetes és szégyenteljes.

Ezért most szőnyeg szélén állva, de a tiszteletteljes alázatot még csak nem is mímelve, megkérdezem ettől az égbe fúrt orrú társadalomtól, mégis hogy képzeli, hogy ilyen helyzetbe hoz engem?

Kértem én, hogy bevegyenek ebbe a nagy összekacsintós-fölényeskedő rasszista társadalmi társasjátékba? Nem, köszönjük, ebből nem kérünk. Nem a származás a döntő érv egy másik ember megítélésében. Majd én eldöntöm, közízléstelen terelgetés nélkül is, hogy kiben bízom meg. A mérleg nyelve mindig egyénfüggő.

A cigányság helyzetének javításáért nemcsak a nyomortelepeken kell tenni, hanem a nem-cigány környezetben is. Nem vagdalkozva, nem harcba indulva, szó sem lehet ilyesmiről. Dühödt érvelésre csak dühödt reakció következhet. Csak vállalni kell, egy finom félmondattal legalább, minden helyzetben a véleményünket. Persze ezért is kaphatunk kemény szankciókat. Hajaj, de még hogy. 

Ám ismét megerősítem, akik előítéleteket táplálnak a cigányokkal szemben, túlnyomó többségben nem gyűlölködő emberek. Csak sosem hallják az ellenkező véleményt, a másféle nézőpontot. Mindenhonnan csak előítéletes félelmeik manipulatív megerősítését hallják a hétköznapokban: "Látjátok, megvan a problémák oka, másban nem kell keresni. Ők tehetnek mindenről."

Ha az árnyalt, megértésre irányuló vélemények csak egy zárt értelmiségi-tudományos réteg körein belül maradnak, akkor az nem jelent többet, mint egy szűk elit egymás lelkének babrálását. A cigányság társadalmi megítélésének javításáért legalább akkora szükség van a nem-cigány környezetben való munkára. A befogadó környezet meggyőzése és nyitottá tétele nélkül semmilyen pozitív hatása nem lesz a cigányság sorsának jobbra fordulásáért folytatott mégoly hősies küzdelemnek sem.

Eszembe jut Vajda Mihály filozófus egyik írása, valamikor nyáron olvastam egy hetilapban. Elmesélte, hogy hosszas keresgélés után végül vettek egy lakást a lányának – cigányoktól. Egyszerűen azért, mert az a lakás tetszett meg nekik. Egy egészséges társadalomban ez természetes lenne, nem írt volna róla cikket. Az írás végén megemlíti, hogy a buszon egy hatalmas termetű cigány lány telepedett mellé. Mikor leült, mosolyogva megkérdezte tőle: „Elfér, kedves?”

Elférünk egymástól? Hajlandóak vagyunk az állandó értelmezésre és mérlegelésre? Képesek vagyunk túllépni az előítéleteken? Ha már oly igen nagyra tartjuk civilizáltságunkat, nem árt tudni, annak ez is része.

Van egy ősi japán játék, a kemari. Bizonyos szakralitás és szimbolikus mélység van benne. Ez a csoportos labdajáték ugyanis hangsúlyosan nem a versenyről, a harcról, a küzdelemről szól. Nincsenek csapatok, nincs ellenfél, nincs győztes és vesztes. A játékban résztvevőknek ugyanaz a célja: a labda a levegőben maradjon. A közös cél miatt nem gátolják, hanem segítik egymást.

Az, hogy Magyarországon mikor jön divatba a kemari típusú játék, még csak elképzelni sem tudom. Addig sajnos marad ez a kirekesztős-összekacsintós társadalmi társasjáték.

Hogy egyik dédanyám mondását idézzem: „Ilyen helyre ilyen kell, különb helyre különb kell.”

Legyen bennünk annyi igényesség, hogy különb hellyé váljunk.